a 2019. május 2-i Magyar Narancsban, hogy „Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a nagyapám alapján ítél meg. Javasolom, hogy ítéljenek meg az alapján, amit mondok és teszek.”

Ezt egy olyan interjúban mondja, ahol másutt részletesen foglalkozik azzal, hogy mit is jelent egy nép identitása, egy vidék identitása, mit jelent európainak lenni. („Európa értéke abban rejlik, hogy 70 év alatt sokszínű közösséget sikerült létrehozni a különböző nyelvű, különböző hagyományú nemzetekből. Az Európai Egyesült Államok nem azt jelenti, hogy onnantól mi nem vagyunk magyarok, a németek nem németek, a baszkok nem baszkok.  Éppen az a lényeg, hogy a magyar identitás és az európai identitás is erősödjön. Ma Szegedre megyek, ahol az embereknek erős szegedi identitásuk van, de attól még senki nem kérdőjelezi meg, hogy ők magyarok. Senki nem fogja elvenni a szegediektől a halászlevet, a haltepertőt.)

Első ránézésre szimpatikus, kedves megállapítások. Legyen Európai Egyesült Államok, legyen szociálisabb Európa, jusson több pénz a gyerekekre és az egészségügyre! (Szolidárisabb Európa pl. „Amikor európai családi pótlékról beszélünk, azt mondjuk, annyi pénzt adjon az EU minden gyereknek, amennyit egy gazda kap két hektár föld megműveléséért).

Gyurcsány Ferencről nem beszél. Családjáról is csak annyit, hogy ne a felmenői alapján ítéljék meg.

Mégis van bennem egy rossz érzés. Nem tudok bízni. A magyar politikai élet egyik rákfenéje a bizalomvesztés, az, hogy az elit mindenféle dialógus és érdemi egyeztetés nélkül használja a magyar választót arra, hogy az legitimálja az elit tagjait. Én egy mosópor vagyok, reklámozom magam, vegyél meg, szavazz rám, oszt kész.

Dobrev Klára a magyar elit része. Mind a leggazdagabbak, mind a legképzettebbek között van. A Forbes szerint Magyarország 7. legbefolyásosabb magyar nője. Jó iskolákban végzett, 4 nyelvből van felsőfokú nyelvvizsgája (angol, német, bolgár, orosz). Az 1994-es budapesti önkormányzati választásokon Baráth Etele főpolgármester-jelölt személyi titkára. Aztán felfelé vezet a karrierje.  2002-ben a Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti Fejlesztési Terv és EU Támogatások Hivatalának elnökhelyettese lett. 2004 augusztusában, férje miniszterelnökké választásakor erről a posztjáról lemondott.

Vajon karrierje független-e édesanyja és nagyapja társadalmi helyzetétől?

Édesanyja Apró Piroska ugyancsak a magyar elit része. Ugyancsak közgazdász, akinek második munkahelye a Külkereskedelmi Minisztérium 1970-ben. 1974-ben a Videotonhoz kerül, 1981 és 1988 között újra a Külgazdasági Minisztérium munkatársa, többek között főosztályvezető helyettes. A rendszerváltás után Horn Gyula kabinetirodájának vezetője. 2002 és 2003 között a Budapest Airport vezetője.

Vajon az ő karrierje teljesen független apja, Apró Antal társadalmi helyzetétől?

Apró Antal élete és munkássága nagyon ellentmondásos. Munkásmozgalmi káderként együtt raboskodott Rajk Lászlóval, 45 után a Kommunista Párt egyik vezetője. A Kádár perben majdnem vádlott, a Rajkot leleplező KV ülésen sírva fakad. 1949 után az elnöki tanács tagja. 1955 után sokat foglalkozott a jogtalanul elítélt párttagok rehabilitációjával. 1956 október 6-án beszédet mondott Rajk László temetésén. 1956 október 27-től Nagy Imre nemzeti kormányában építésügyi miniszter. 

Később (pár napon belül) szakít Nagy Imre köreivel, 1956 november 7-től az MSZMP ideiglenes intézőbizottságának tagja. 1958 június 17-én ő jelenti be a parlamentben Nagy Imre és társainak kivégzését, amelyet a „nép jogos elégtételének… , az ellenforradalom méltó megbosszulásának” nevezett. Az MSZMP KB határozata alapján ezen érdemeiért a budapesti Szemlőhegy utcában kiutalták részére a nagypolgári Lovassy-Stürmer orvoscsalád volt villájának nagyobbik lakrészét. A család egy része ma is ott lakik. Az 56-os forradalom után a Szovjet-Magyar baráti társaság elnöke. Magyar részről ő írta alá a Barátság kőolajvezeték és az atomerőmű létrehozásával kapcsolatos dokumentumokat. A Magyar Népköztársaság nevében ő vette át Cyrus Vance-től a magyar koronát. Nem csak zsíros állásokban volt, de számtalan előnyben részesült attól a rendszertől, amely Nagy Imrét kivégezte. 

Dobrev Klára nem felelős felmenői tetteiért. De a felmenők cselekedeteinek következményeitől nem független.

Nem írhatok mást, mint amit Ungár Péternél is írtam.

S ahhoz, hogy ezt megértsük, fontos egy kicsit beleolvasnunk és megnéznünk Michael J. Sandel: Mi igazságos… és mi nem? C. könyvét. (Felcsuti Péternek hála a könyv magyar nyelvű publikálásáért) 

A könyvben hosszan ír a szerző arról, hogy az USA-ban majdnem elfogadtak egy olyan törvényt, ami alapján minden afroamerikai több 10.000 USD-t kapott volna kárpótlásul az őseiket ért megkülönböztetésért, bántalmazásért, rabszolgasorsért. (megjegyzem az elmúlt hónapokban újra napirendre került az USA-ban)

Németország mind a mai napig segíti Izraelt, az izraeli gyerekeket. Sok német extrém dolgot tesz (pl. magára tetováltatja, hogy bocsánat, többféle módon vezekel, stb.) bűnbánat címén.

Hogy van ez? Nem voltak ott a mai leszármazottak sem a gázkamráknál, sem a rabszolgavásárokon. Mi az az erkölcsi alap, ami miatt kárpótlást kapnak, vagy kapnának a megalázottak és kisemmizettek? Ráadásul nem a kisemmizett megalázottak, hanem azok leszármazottai? Miért az elkövetők bűnbánata? Mit akarnak ezek az emberek, s miért milliós támogatottságuk hazájukban? A megalázott és/vagy megölt milliók leszármazottai miért kellene, hogy kárpótlást kapjanak, hiszen nem ők szenvedték el a sérelmeket, nem őket bántották?

 A Sandel könyvben hosszasan írnak arról, hogy senki sem a semmibe születik. Manapság nagyon megtervezik, gondoskodnak az újszülöttről a szülők. Kiváló klinika, vagy otthon szülés, ülve, vagy vízben, apával többnyire. Ismerős ez a gondoskodó aggodalom? Az én környezetemben igen.. A gyerekek nem a semmibe születnek és sajnos a szülői alapok még fontosabbak lesznek az esélyeket egyáltalán nem kiegyenlítő magyar iskolákban. A liberális alapelv, miszerint az ember a „saját tetteiért felel, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a nagyapám alapján ítél meg. Javasolom, hogy ítéljenek meg az alapján, amit mondok és teszek.," amire Dobrev a Magyar Narancs interjúban hivatkozik, a ma Magyarországán éppen ezen alapelvek hiánya miatt nem igaz.

Nagyon is fontos, hogy hova születünk, melyik az a történet, aminek részei leszünk.

Tegyük fel, hogy Dobrev nagyapjának a vagyona bűnös módon jött létre. Képzeljük el, hogy egyszerre születik Dobrevvel egy roma honfitársunk Szabolcsban, vagy Borsodban. Komolyan azt gondolja valaki, hogy saját erejéből az ottani körülmények figyelembevételével kijut, elvégzi a Közgazdasági Egyetemet , hogy vezető lesz az állami szervekben a nyomorba született roma honfitárs? A családi indíttatás Magyarországon kulcskérdés. Tegyük fel, hogy azt mondja Dobrev, hogy nem felelős a szülei tetteiért és mondjuk elhatárolódik. OK, eljön egy pillanat, amikor már az ember önmagáért felel, nem lehet fontos az apa és az anya - tessék mondani, melyik az a pillanat? Melyik életkorban jön el? 14 évesen? 18 évesen? 22 évesen? Mikor? Miért pont akkor? Sandel és hivatkozott tudósai szerint nincs ilyen pillanat. Az ember nem tud kiszabadulni abból a keretből, amibe született, főként, ha a társadalma mostohán kezeli azt az alapvető emberi szükségletet, hogy a társadalom enyhítse a születési esélyegyenlőtlenségeket.

A kárpótlás akaró amerikaiakra, a vezeklő németek miért teszik ezt? Nem voltak ott, csak a nagypapa, a nagymama, a többi német, a többi amerikai. Mi az ok? Az, hogy a múltba révednek ezek az emberek nem jelenti azt, hogy ne a jövőbe néznének. A társadalmi morál, a társadalmi bizalom mind a ma élők, mind a leszármazottak számára létkérdés. Csak egy olyan társadalom építhet bizalmat, amely felelősséget vállal. Az, hogy vállalják a felelősséget a honfitársak bűneiért azt jelenti, hogy felelősséget vállalnak a jövőért, és be akarják gyógyítani a sebeket, egyszerre simulnak bele a történelembe és emelkednek ki, egyszerre fogadnak el és tiltakoznak. Felelősséget vállalnak a felmenőkért is és az utódokért is. Azt mondják, hogy a leszármazott afroamerikai feketék nem azonos eséllyel indultak az amerikai életbe, mint a többi amerikai.  A bűnbánók azt teszik, ami a legjobb a sebek gyógyítására és ez a vezeklés, elhatárolódás a bűnösöktől, erőszaktevőktől: pl. rabszolgaárusoktól, kegyetlen gazdáktól, megsemmisítőtáborok közömbös  és/vagy kegyetlen munkatársaitól. Akkor a többség bűnözött. A jogszabályok a bűnt szolgálták, nem az emberi méltóságot. Most igyekeznek helyre tenni a dolgokat. Mi messze vagyunk ettől.

Nem tudom, hogy Dobrevnek el kell-e határolódnia, mit kezdjen azzal, hogy férje a privatizációkor bűnös módon szerzett vagyont, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem engedte a húsosfazékhoz azokat, akik a vagyontárgyakat létrehozták és működtették, a munkásokat - akkor érdekes, nem volt szempont a szolidaritás- s akkor még nem beszéltem arról a hatalmas felelősségről, amit a férje visel az Orbán rendszer létrejöttéért, a gyalázatos színvonalú kormányzásért. Ha akkor feleségként nem volt köze a történtekhez, most, a férje pártajánlását az EU lista első helyére miért fogadja el? Az elfogadásnak miért nincsenek feltételei, kritériumai, premisszái? Kinek a pártja a  DK? Dobrev kinek a jelöltje? Dobrev Klára szimpatikus, még az is lehet, hogy jól fogja képviselni hazánk ügyeit az EU-ban.

Nincs rendben a mód, ahogyan a jelöltséget szerezte. A DK-nak alig van 10.000 tagja, a társadalmi beágyazottsága pedig a nullával egyenlő. A DK, csak úgy mint a többi párt, nem építkezik. Nem akar bővülni és nem akar nagyobb szervezet lenni. Pont jó neki az a pár ezer tag, ami van. A pártelitnek van tagsága és nem a pártnak van vezetősége. Ha a felnőtt lakosság kb. 8%-a lenne a párt tagja, kb. akkora arányban, mint a támogatottsága, akkor kb. egymillió főnek kellene megszavazni a DK EU listáját. Még az is lehet, hogy ebből az egymillió főből Dobrevnél rátermettebb politikust választana a társadalmi beágyazottsággal rendelkező tagság, vagy küldöttgyűlés.  Valakit, aki esetleg odaátról jött, netán roma, vagy munkás, egy a hátrányosabb helyzetű két és félmillióból, aki otthon van azok között, akiket képvisel, s aki szóba áll velük, velünk, választókkal.

Forrás: Wikipedia

Vajon miért nem mennek többen az utcára, hogy megvédjék a tisztességes és jószándékú Hadházy Ákost, Szél Bernadettet? Miért nem állnak melléjük még többen? Nagyon fontos lenne pedig, hogy minél többen támogassák őket, alakuljon ki valamilyen egység, mert egyre elképzelhetőbbek erőszakos megmozdulások, s szerintem szükség lenne az összetartozás valamilyen erősebb kifejezésére, hogy legyen hova fordulniuk azoknak, akiknek erre szükségük lesz, ha tettlegességig fajul a helyzet; legyen egy bázisunk, legyen egy szervezetünk, ami segít. Ilyen szervezetünk nincs, és az emberek nem mennek nagy tömegben, nem segítenek. Vajon miért?

Nagyon egyszerű. Azok a százezrek, milliók, akiknek a bizalmát meg kéne szerezni, akik csatlakozhatnának, azok majdnem hasonlóan vert pozícióban voltak, vannak az elmúlt években, vannak megalázott helyzetben mind a mai napig, mint a méltóságukban sértett, most tiszteletre méltóan cselekvő Széll és Hadházy. Míg ők most találkoztak a megalázottsággal először, az esetleg csatlakozók méltósága sok éve sárba van tiporva. Ezeket az embereket senki nem védte meg az ellenzék soraiból korábban. A pártok tótumfaktumai úgy el voltak szállva maguktól és el vannak vágva a világtól szolgálati autóikban, államilag bérelt luxuslakásaikban, luxusirodáikban, hogy soha nem is érdekelte őket az, hogy a rövidre szabott fogadóóráikon kívül kapcsolatba lépjenek az átlagos választókkal. (Voltatok parlamenti képviselői fogadó órán? Én voltam. Láttátok, mennyire undorodnak saját választóiktól a képviselők? Én láttam. Szóba sem állnak velünk.)

A méltóságukban megalázott, szolgákká tett milliók képtelenek milliós számban utcára menni. Az ellenzék elárulta őket. Most kéne bocsánatot kéne kérni tőlük. A magyar elit cseléddé tette a magyar népet azzal, hogy kifosztotta, s ebben a magyar ellenzéknek súlyos felelőssége van.

Itt ez a megrendítő kép.

Tudjuk miről szól, tudjuk ki van a képen. (Willy Brandt, 1970 december 7. a Varsói gettó emlékműve előtt.) Azt is tudjuk, hogy az a bűn, ami őt térdre kényszerítette, eltörpül a mi ellenzékünk bűnlajstromához képest. Mégis.

Szerintem a magyar ellenzéknek valami hasonló módon kéne bocsánatot kérnie, térdepelve, bűnbánóan a szemünkbe nézve.

Lenne rá oka!

Magyarország tragikus helyzetéért sokan felelősök. A FIDESZ fasizálódása nyilvánvaló, ők az erőszak letéteményesei, de ott az ellenzék, aki mindezt hagyta, s 8 éven keresztül nem sípolt, nem tiltakozott, beállt két forintért bazseválni.

Soroljuk a bűnöket? Lehetetlen. Javaink elkótyavetyélése. Módszeres kifosztás, megalázás, csalás, rablás, olajszőkítés, bankcsalások, haverok helyzetbehozása, sajtónyilvánosság eltiprásában való segédkezés, betegek, gyerekek „útszélén hagyása”, nagyképűség, pökhendiség, a közjó elárulása. Közöny a megvert nők ügyében. A betegeket cserbenhagyták, a magyar nőket, akiket prostituáltnak kiloptak az emberkereskedők, magukra – illetve a svájci, holland, német, belga szociális munkásokra- hagyták. Semmivel nem törődtek. Építették vattacukorceleb image-üket.

Közönyösek. Bűnösök. Még sincs alternatívánk. Kicsit mi is ők vagyunk.

Bocsánatkérés nélkül nem fog menni. A nehéz idők előttünk állnak. Egy pillanat lenne csak, s többen jönnének utána.

„Az én apukám nagyon csinos, és nagyon kedves. És még okos is, és megértő, és becsületes. Ha tanul velem, akkor komoly, ha játszik velem, vidám. Szeretik a munkahelyén, és szeretik otthon. Mindenkivel rendes, és jószívű. A gyerekeket nagyon szereti, néha olyan, mint egy tanár. De ha bajban vagyok, segít, mint egy barát, de olyan okosan, mint egy papa. Én még soha nem láttam az apukám. De ilyennek képzelem, és biztos ilyen is.”

Mária 13 éves

(Mi mondtuk apuról Szerkesztette Macskássy Kati és Fekete Anna )

Ebben a pár sorban a modern pszichológia rengeteg témája van benne: idealizálás, elhárítás, projekció, trauma, kötődés és még sorolhatnám.

Sokan azt mondják, hogy a magyar férfiakkal komoly baj van.

(Most ne beszéljünk azokról az ezrekről (tízezrekről, százezrekről?)  akik rettegésben tartják a családjukat, akiktől hazaérkezésekor rettegnek, mert félnek tőlük, mert bántalmaznak, leüvöltenek és vernek, akiktől menekülnének, ha lenne hova, de a magyar társadalom nem, vagy alig segít. Ezekről a mocskokról, akik segítségre szoruló bajba jutott honfitársaink,  most nem beszélünk)

A magyar apák hagyományosan nincsenek jelen a családban. Dolgoznak, vagy kocsmáznak, vagy a jó ég tudja hol vannak,  csak egy a biztos, nincsenek jelen. Emlékeztek a hetvenes évek általános iskolai olvasókönyvére? A gyerekek játszanak, anya főz, apa újságot olvas, azaz gondolataiban másutt van.

Akik ott vannak, azok szembe mennek az ön- és családpusztító magyar tradíciókkal. Jó példa híján nincsenek könnyű helyzetben, amikor ők jelen akarnak lenni és jó apákká akarnak válni. De milyen is egy jó apa, mi a dolga egy apának?

Számos dolga van, (amellett, hogy bár ezt gyakran elfelejtik- jól kell éreznie magát, s remélhető, hogy a családban való gyönyörködés és a közös játék jó érzéssel tölti el.). A feladatok egy része belülről fakad, egy másik része pedig kapott feladat. Ő is várja a gyereket (hány olyan gyerek van, akit nem várnak túlságosan? Vitatom, hogy egy gyerek vagy várt, vagy nem várt, szerintem sok fokozat van a skála két végpontja között) Aztán nevet ad a gyermeknek (ha elkötelezett párkapcsolatban él a férfi és a nő), s a gyermeket saját történetébe illeszti. Ez a feladat, külső is és belső is. A feleségtől rögtön a gyermek születése után olyan hatalmas feladatot kap az apa, aminek nem tud megfelelni. A feleség, a gyermek anyja szerelmes rajongással veszi körül a gyermekét, szinte egybeolvad vele és saját szerelmes rajongásának a szintjét várja el élete párjától is. Az apa friss szerepében ilyen rajongásra képtelen. Többek között azért sem képes erre, mert hatalmas belső munkát végez az apává válás során. Nem csak meg kell emésztenie azt, hogy most már osztoznia kell szerelmesén hiszen betolakodtak abba az intim kapcsolatba, amit épp a gyermekvárás periódusa erősített meg, hanem a születés után első pillanatokban egy nagyon furcsa lelki átalakulás, mondhatni csere történik. Ő maga átváltozik saját korábbi apjává, és a gyermek -főként, ha fiú – az ő szemében- korábbi önmagává válhat. (Akit érdekel, olvashat erről Friedman-Downey: Férfiasság és szexualitás c. könyvében az "Apává válás" fejezetben)

Ahogy az anya hatalmas rajongással körbefonja gyermekét, az apának dolga az, hogy ebbe az összefonódásba, esetleg veszélyessé váló szimbiózisba belépjen, s meggátolja a túlságosan bekebelező viszony létrejöttét a kellő időben, megfelelő módon.

Később persze jönnek új szerepek, pl. a világ megmutatása, a törvények ismertetése- milyen módon működik a világ, mik a működési szabályok (nem véletlen, amit a fenti mottóban olvashatunk, hogy az apa jól boldogul a világban, mert ismeri működési mechanizmusát, szabályait), hogyan lehet a gyermek úgy egy a sok közül, pont az az egy, aki úgy tudja átélni egyediségét, hogy a világot biztonságosnak gondolja. Jó esetben szülei biztonságosnak mutatják be, bíznak benne és a világban, s ő hisz nekik, s jól érzi magát ebben a biztonságban.

 Az apa biztonságot nyújt, ám sajnos ebben a legtöbbször kizárólag a sztereotip pénzkeresést értik pedig az apa kötődési személy is, de több is annál. Az apa vár és ott van.  Winnicott-i mintára definiálnak egy „elég jó apa” fogalmat, elég, ha ott van, nem kell erőlködni, sőt egy- egy apai hiba a gyermek személyiségfejlődésére jó hatással is van, egy kis csalódás akadályozza az idealizáció kialakulását.

Az apa, amellett, hogy megakadályozza a pusztító szimbiózist, azzal, hogy ott van, azzal, hogy hallgat és figyel, olyan személy, aki a bontakozó gyermek szelfjének tanúja. Szerető tekintete és tekintélye hitelesíti a folyamatokat, örül és gyönyörködik gyermeke fejlődésében. Az a folyamat amíg a gyermek megtanulja, hogy mi az, ami ő és mi az, ami nem ő, hatalmas megpróbáltatásokkal teli periódusokon történik meg, az utat a belső káosz szinte elviselhetetlen kínjai kísérhetik. Az apa ebben is segít (persze nem csak ő). Segítenek a szabályok, amik védenek és szolgálnak. Az apa tudja, hogy nem lehet a konnektorba nyúlni, s jól van ez így.

De mit lehet tenni, ha nincsen apa, vagy ha rossz apa van? Olyan hatalmas és fontos  feladatokat kell megoldani a személyiségfejlődés során, hogy ha nincs apa, akkor lehetséges és talán érdemes elképzelni és megalkotni egy virtuális apát, egy apa fantomot, mint a fenti írásból is kiderül. Kell valamilyen apa, mert meg kell védenie valakinek a gyenge gyermeket a veszélyes belső és külső viharoktól.

Ha nincs apa, nincs biztonság.  Az elképzelt apa lesz az, aki hitelesít, aki virtuális térbe helyezi el a gyermeket, s a hitelesítés folyamata csorbát szenved. Felmerül a veszély, hogy ez valamiféle hamis játszma, mint a fenti sorokban is. Az elképzelt apa ideális, hibátlan, s a képzeletben tökéletes gyermek egy képzeletben tökéletes apát teremt magának.

Vannak rossz apák, akik bántalmaznak és nem védenek, akik nincsenek ott úgy és akkor, amikor kell.

A gyermeki én nagyon kiszolgáltatott és mágikusan gondolkodik. Azt gondolja, hogy minden érte, tőle és miatta van. A gyermek nem tudja elképzelni, hogy otthagyták, hanem mágikus módon kimagyaráz, fantáziál, létrehoz.

A rossz apa sok gyerek szerint nem rossz valójában, hanem valami módon kicsavarodott, félreértett. Jó, most ver, ha másért nem hát, azért, mert most épp valamit elhibáztam, nehéz a helyzet, de ő jó. Ő mindig jó. Én egy kicsit rossz voltam.

Vagy hogy álruhát öltött, mint a mesében, ami rossznak látszik, de belül valahol mélyen jó, mégis jó. Mégiscsak egy apa.

Ha valami tartósan félremegy, előbb utóbb azt gondolja a gyermek, hogy vele van baj, nem azokkal, akiktől az élete függ, akik őt bántják, vagy elhanyagolják. Az nem lehet, hogy elhagyják, az nem lehet, hogy rosszak vele, az nem lehet.

Ideig, óráig működik az idealizálás, ez a helyzet, de később, akár évek, múlva jöhet a kijózanodás. S ez a kijózanodás összetörhet. A világ nem biztonságos, az apa nem jó, én, a gyerek is rossz vagyok. Mindezt tudva nem tudja, nem tudva tudja. Idegenné, „unheimlich”-é válhat a világ, s válik ugyanilyen unheimlich-é gyerek maga is. Kétségbeesett állapot alakulhat ki, ha nincs bizalmas, szerető kapcsolat.

A kijózanodás nem egyik percről a másikba következik be. Előbb egy incselkedési, csínytevési fázis van. Mik a határok, mit szabad, ugye vigyázol rám, s ha a határok kijelölése elmarad, egyre kijjebb csúszik a megtehető dolgok köre.

Ugye világos, a folyamat, hogy hogyan lesz az egy apából kettő, vagy egy sem? Egy megkettőző folyamat alakul ki, ami a hiányra reagál.

A világot bizonytalannak tartó gyerek azt tapasztalja meg, hogy nincsenek szabályok, illetve ha vannak, akkor azok a szabályok nem az ő biztonságát szolgálják, ezért áthágandók.

Az előhuzalozott gyermeki agy a szeretett szülői kapcsolatra van beprogramozva, s ha ez csorbul, traumatizálódik, megsérül a világ gyémánttengelye, vesztes pozícióba kerül. Ez t a vesztes pozíciót fogalmazza meg újra és újra s kérdőjelezi meg úgy, hogy folyamatosan újrateremti őket. Vannak szabályok, mert viselkedni kell, de ezek a szabályok  nem őt védik.

Sőt! Szabály lenne az, hogy őt megvédjék, de ezt a szabályt nem tartják be. A jó apa léte is egy szabály, járna neki.

A tramuatizáló kör: Szabály=apa. Apa = bizonytalanság, Bizonytalanság=veszély, Veszély=nincsenek szabályok, résen kell lenni, Apa hiánya=nincsenek szabályok, Nincsenek szabályok= az erős hoz szabályokat. Ha erős vagyok, én is hozhatom a szabályokat= nekem is bármit szabad, az erős  diktál.

Mindez a folyamat csínytevésekkel kezdődik, s a konkrétan megjelenő szabályt/jogot/rendet képviselő alak (tanár, rendőr, felügyelő, stb.) megjelenésében végződik.

Az egyik oldalról a kontroll hozhat nyugalmat, hogy az így fejlődött ember örökké résen van. (át akarnak vágni, be akarnak csapni, ki akarnak használni) a másik  oldalról az is lehetséges, hogy a szabályokat nem betartja, hanem olyan helyzetet akar létrehozni, amikor ő diktál, a szabályokat ő hozza, de ez is egyfajta kontroll funkció.

Sokféle kimenete lehet ennek a kijózanodásnak. Visszavonulás, uralkodni vágyás, depresszió. A kijózanodás után kemény időszak következhet, eltart egy darabig, míg az idealizált állapot és a valóság közti szakadék vékonyabbá válik. Sokaknál mindig megmarad a szakadék.

Például pénzügyekben. A kijózanodás után hiheti azt a felnőttben élő traumatizált gyerek, hogy mindenki be akarja csapni, ki akarja használni, el akarják venni a pénzét. A pénzbőség a korábbi paradicsomi, vagy idealizált állapot szimbólumává válhat, a régi egység, s a pénzhajhászás megtestesítheti az idealizált állapot elérésének törekvését. A veszteséget átélt személy minden energiáját arra fordítja, hogy gyűjtsön. A pénz annak az ígérete, hogy újra olyan lesz, mint régen, amikor egység volt, amikor minden összeért, amikor még minden szép és jó volt, s a pénzt erőt és tekintély ad. Pénzen majdnem minden megvehető, még az az ideális állapot is talán, ami természetesen sohasem volt.

A régi egység újrateremtésének kísérletei egészen aggasztó jelenségeket okozhatnak. Mások kihasználása, szabályok be nem tartása (kiskapuk keresése, átejtés, becsapás, például jogosulatlan kedvezmények igénybe vétele) olyan meggyőződés, hogy a szabályokat a „kihasznált” áldozat hozhatja, s a szabály nem valamilyen megállapodás eredménye, amit el kell fogadni és be kell tartani, illetve a kötelező érvényű szabályok be nem tartása jelentheti sokaknak a szabadság illúzióját.

Ez a mechanizmus kollektív formákat is ölthet ez a folyamat talán országok, nemzeti csoportok esetében is működhet. Elindulhat a kollektív áldozati csoportok kialakulása, amelyek fájdalmak és veszteségek mentén alakulnak. A stabil szabályokkal működő országok korlátozzák az inverz szabályok kialakítására vonatkozó törekvéseket. Gátolják a bűnbandák, maffiacsoportok kialakulását, uralkodását.

A nem stabil országokat a törvényeket átalakító vagy figyelmen kívülhagyó apátlanok irányítják.

A szabályokat hozó, figyelő apa, aki hitelesít és véd és biztonságot ad, bensővé válik a társadalom széles rétegeiben, azaz betartják a szabályokat. Boldog nemzetek bensővé tett apái, vezetői kiszámíthatók, a mieink meg olyanok, amilyenek.

Ezek az apátlan vezetők szigorú, büntető, látható apára vágynak, mint mondjuk Putyin, s úgy is viselkednek, Pont úgy, mint a saját elhanyagoló, szívtelen rideg apáik.

Nem babra megy a játék. Apának lenni nehéz és megerőltető.

Horthy Miklós, Kádár János, Rákosi Mátyás, Orbán Viktor a nemzet apái voltak. Szeretett és elfogadott vezérek voltak sokáig. Amíg ilyen gyilkosok(is) kerülhetnek apaszerepbe- nektek ilyen apa kell?- addig lesznek olyan apák, akiktől rettegnek, ha hazaér, mert szétveri a családot, veri a gyereket, a családanyát, aki mellett rettegés egy családi együttlét, aki tör és zúz.

Egyelőre még mentegetjük őket, meg vagyunk szégyenülve több szinten és tagadjuk az egészet.

A dolog mégis reményteli. A férfi- és apakép változik. Az én apám és nemzedékének férfiideálja Jávor Pál volt a sármos és potens szerető. Apaszerepben elképzelhetetlen. Manapság az egyik nemzetközi férfiideál David Beckham. Férfiképének szerves és hangsúlyos része az apaság. Büszke apaszerepére és gyerekeire. A világ férfiai az apaszerep új minőségeit és mélységeit fedezik fel és alkotják meg. Apák is akarnak lenni. Talán azért is van ez, mert régóta békében, háború nélkül élünk és a férfiak is egyre tovább élnek, szerencsére. A magyar férfiak is próbálkoznak jó apák lenni,  -  jó nagy ellenszélben. Élni is jó - még tovább- és jó apának lenni is.

Reménykeltő, nagyszerű este volt október 27-én, amikor is a Felcsuti Péter közgazdász és Szelényi Iván szociológus professzor voltak vendégeink a Lélekben Otthon beszélgetésén.

Különleges este volt. A különlegességet a beszélgetés higgadtsága, reménytelisége és a lehetőségek számbavétele jelentette.

Először Felcsuti Péter adott  hosszabb elemzést. Elhelyezte Magyarországot a világtérképen. Szerinte a kapitalizmusnak voltak csúcskorszakai a 19. században és a múlt században, a második világháborútól a hetvenes évek közepéig. Később beköszöntött a globalizáció, aminek voltak nyertesei és vesztesei is. Számos ország nyert, és sok ország vesztes pozícióba került. A globalizációs folyamatok és a 2008-as gazdasági válság hatalmas hatással voltak a gazdaságra, a közgondolkodásra, s úgy tűnik ez a mostani kapitalizmus mégsem annyira jó, mint korábban gondoltuk.

Szelényi Iván szerint a globalizáció az emberiség számára a felvilágosodás mellett az egyik legjobb dolog. Indiában, Kínában de sok más országban is milliók szabadultak ki a nyomorból és élhetnek  emberhez méltóbb életet. Ugyanakkor a korábban vezető országokban számos társadalmi réteg került nehezebb helyzetbe Ezek a rétegek nem kaptak megfelelő védelmet a kormányzat részéről, vagy ez a védelem, nem volt számukra elég. Elindult egy establishment elleni lázadás, s ennek a lázadásnak vagyunk most tanúi.

Az előadók szerint a magyar helyzetet is ez az establishment elleni lázadás jellemzi, s ennek a folyamatnak a nyertese Orbán Viktor, akinek nagy szerencséje volt eddig.

Amikor végig gondoljuk a magyar helyzetet, meg kell értenünk, hogy Orbán  klientúrát épített ki. Ezt a klientúrát nem csak Mészáros Lőrinc jelenti, hanem azok a több gyermekes százezrek, akik kevesebb adót fizetnek, vagy a közmunkások, akik a harmincvalahányezer Forintos segély helyett ötvenezer Forintnál is többet kereshetnek. Meg kellene érteni és elemezni kell, hogy miért szavaztak az emberek a Fideszre. Az elemzés és megértés hozhat létre olyan terveket, amik a változás csíráit magukban foglalják, de a közeli évekre valószínűnek tűnik ennek a rezsimnek a maradása.

Itt hangzott el az előadóknak az a reménye, hogy bíznak abban, hogy Kornai Jánosnak nincs igaza, miszerint demokratikus eszközökkel ez a kormány már nem váltható le. Szerintük a Fidesz kormányzat elméletileg leváltható választáson.

Ekkor a hallgatóságból többen megjegyezték, hogy hazánk nem demokratikus ország, mert ahol szavazatok vásárolhatók, az nem demokrácia. Illetve erős hangok jelentek meg azzal kapcsolatban, hogy hazánkban göbbelsi és hitleri folyamatok vannak jelen. Orbánt Hitlerhez hasonlították és  diktátori pozícióba helyezték többen.

A hallgatóság egy része olyan indulatos lett, hogy az előadók egyike többször is megjegyezte, hogy az ilyen állapot lebénít és nem teszi alkalmassá az egyént és a közösséget a higgadt gondolkodásra és cselekvésre.  (Számomra éppen az volt az est egyik felismerése, hogy Orbán ezzel az indulatkeltéssel teszi alkalmatlanná ellenfeleit a higgadt gondolkodásra és cselekvési terv kidolgozására, és ez az indulat mindent elural.)

Ebben a vonulatban szólalt fel ugyancsak indulatosan egy roma meleg srác, aki már nagyrészt külföldön dolgozik, s a magyar helyzetet a kirekesztettség és nyomor miatt reménytelennek látja. Újra külföldre készül.

Egy bírónő elmondta, hogy a nyolcvanas években bíróként dolgozott, s szerinte akkor demokratikusabb volt a helyzet, mint most. (Engem elgondolkodtatott az a lelki állapot, amibe ő került. Nem lehet Orbánnak nagyobb elégtétel, mint ez a kialakult mentális helyzet: egy potenciális ellenféllel kevesebb! De érhető a bírónő frusztrációja is, hiszen tehetetlennek érzi magát, s tudattalan szinten a tehetetlenségét újra és újra megerősíti ezzel az önhergeléssel. Persze ezekben az indulatokban a magam indulataira is ráláthattam, s ez az indulat régi traumák megoldatlansága, kibeszéletlensége okán talán érthető.  Orbán ráérez ezekre a folyamatokra és kihasználja, hogy ezzel ellenfeleit lebéklyózhatja.)

Szelényi elmondta, hogy az itt résztvevőket semmilyen retorzió nem fogja érni az itteni jelenlétük miatt, de őt az előző rendszerben bevitték a Gyorskocsi utcába és megtapasztalhatta az ottani grenadírmars ízét.

Sajnos Szelényi érve nem jutott el a bírónőhöz. Nem mondta azt, hogy „ezen elgondolkodom” vagy olyasmit, hogy „tényleg…”.

Az előadók elmondták, hogy mindentől függetlenül a magyar ellenzéknek semmilyen programja és gondolata nem volt a választások előtt. Nem üzentek semmit a magyar választóknak. Például semelyik magyar politikai párt nem beszél higgadtan a menekültekről. Az idegenséggel meg lehetne barátkozni, (több szinten is, a társadalomban is). Lehetne azt üzenni a magyar választóknak, hogy bevándorlók nélkül nem lesz nyugdíj. (Persze mindig bajban van az, aki bonyolult összefüggéseket akar egyszerűen megfogalmazni.)

A zárógondolatok a reményre vonatkoztak, hogy megfelelő üzenettel megnyerhető az a 30% magyar választó, aki nem szavazott, s hogy azt sem szabad elfelejteni, hogy többen szavaztak Orbán ellenében, mint rá.

S jó lenne, ha a forradalmat – amiről manapság sokan beszélnek – el lehetne kerülni. Nincs rosszabb, ami Magyarországon történhet, mint egy forradalom.

Nagyon megköszöntük az előadóknak a részvételt. Nagyszerű este volt.

Ami látható és ami nem

Az OSA öngyilkosság kiállításáról

Sokak szerint az egyetlen hiteles magyar sors az önpusztítás sorsa. Ez az a lehetőség, ami tűrt, nem tiltott, talán támogatott. Friss adat- Magyarországon isznak legtöbb alkoholt részegségig a fiatalok, a vidéki kábítószerfogyasztás virul; nincs semmilyen terv és szándék arra, hogy ezt tendenciát csökkentsük, megsegítsük a szenvedő fiatalokat, családokat, magunkat. Az önpusztítás annyira benne van a levegőben, hogy sok külföldi is belekóstol az ízébe, ha hozzánk látogat. Ez van: Arany Jánostól Borbély Szilárdig sorolhatnánk a példákat.

Az önpusztító életmód alternatívája az önépülés. Ez azonban nagyon nehéz Magyarország gyilkos ellenszelében, ahol az emberek egyedül érezhetik magukat abban, hogy nincsenek jól bevált és elfogadott magyar minták a kivirágzásra. Nálunk önpusztító költők az ideálok (pl. Ady, József Attila) a megvalósító mérnökök, szervezők pedig (Richter Gedeon, Puskás Tivadar, Irinyi János stb.) „futottak még” kategória. Széchenyi is és Teleki is… Ugye.

Az önpusztító életút végállomása gyakran az öngyilkosság. Ez egy folyamat, amiről azért is nehéz beszélni, mert csak a végét lehet látni, tudni; magát a folyamatot lépéseiben nem érzékeljük, de a végpont ott van a fantáziánkban, ahogy honfitársunk felmegy a padlásra, vagy kezébe veszi a pisztolyt a végső pillanatban.

Az OSA Archívum a Centrális Galériában állította ki 100 öngyilkosság helyszínelési fotóit. Méltósággal, tervezetten, óvatos gondossággal. Az archívum megkapta a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlegének fotóarchívumát az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. Szilágyi Lenke fotóművész hosszú hónapokon át több ezer öngyilkossági helyszínelési képből válogatta ki azokat a képeket, amelyek egyrészt nem sértik az áldozatok, hozzátartozók, kollégák méltóságát, másrészt úgy hívják fel a figyelmet erre az égető problémára, hogy nem engedik meg a bulvár alapvető nézőpontját, az olcsó felháborodás felgerjesztését, majd a gyors tovább lepést.

A kiállításhoz jómagam tanácsadóként csatlakoztam Rihmer Zoltán pszichiáter professzorral közösen. Igyekeztünk kellő óvatossággal és tudományossággal felhívni a szervezők figyelmét a veszélyekre. Többek között megpróbáltuk ismertetni az öngyilkosság lélektanát, definiálni azt, hogy kik a legveszélyeztetettebbek, mi a sajtó szerepe. (Nem csak a Blikkel hadakoztunk, de az egyik vezető egészségügyi újságíró is kikérte magának nagyképűnek ítélt tanácsomat, mondván: „Nehogy már valaki azért öngyilkolja meg magát, mert én írok az öngyilkosságról!” Hiába mondtam, hogy Molnár Csilla Andrea példáját követve kb. 200 fiatal lány hunyt el, hiába utaltam a Werther-effektusra, nem érdekelte.) Átbeszéltük, hogy mit is jelent az öngyilkosság-megelőzés. (Nap mint nap küzdünk a Lélekben Otthon Alapítványban azzal a téves gondolattal, hogy nem lehet semmit sem tenni az öngyilkosságok megelőzéséért, pedig nagyon is lehet!)

Nekem nagy élmény volt az alkotó légkör az OSA kollégákkal, az, hogy kíváncsiak voltak, érdeklődők és az különösen, hogy nekem úgy tűnt, hogy készek voltak számos kérdésben módosítani korábbi álláspontjukon. A második hosszabb találkozó után kételkedtem, nem voltam biztos, abban, hogy átment az üzenet.

Az eredmény nagyon megnyugtatott.

A kiállítás olyan, mintha egy temetőbe mennénk. Magas, mogyorószínű posztamenseken egy zárt dossziéban lezárva vannak a képek. A posztamensek olyanok, mint egy-egy sírkő. Mintha temetőben lennénk, ahol az emlékezésnek van helye. A dossziék is mogyoró színűek, kapoccsal zártak, s ha kinyitjuk, akkor egy fényképet és egy leírást látunk egymás mellett. Az értelmező adat tompítja a kép ijesztő tragédiáját. A fényképen ott az évszám, s mellette a cikk beszél a lehetséges okokról és a körülményekről, keresi a miérteket (falusi nyomor, a városba vándoroltak gyökértelensége, depresszió, alkoholizmus stb.) a fotózás mikéntjébe avat be. Tóth Krisztina nyitotta meg a kiállítást szép és elgondolkodtató szavakkal.

Mit láthatunk, mi az, ami látható? Nekünk középkorúaknak nagyon otthonosak a helyszínek. Mintha ez lenne az a falu, ahol felnőttem, de ismerős a városi hangulat is, amit utazásaimon tapasztaltam. A tűzhely, a fotel, a konyhabútor, a fészer, a linóleum padló. Mind, mind beégett az emlékeimbe. Mennyire otthonos, mennyire ismerős! Mintha az én történetem lenne. Egy-két fényképen tűnnek csak fel a halott áldozatok, kellő méltósággal, fel nem ismerhetően, távolról. Hát igen, mintha a szomszédom lenne. Az utca, ahol felnőttem, két öngyilkosságot „produkált”, megjelentek a személyek az emlékeimben. Meg a pohár, a hamutálca, a cipő, a ruha is ismerős. Igen, ez egyfajta sors. Tehetetlenség, végtelen elkeseredettség, alkoholizmus és fájdalom, ez látható. De ezt lehet, hogy csak gondolom. A fényképezésnél a helyszínelő fotósoknak  is vigyázniuk kell magukra, távolságot kell tartaniuk, s a kamera sokszor inkább hideg páncél, mint résztvevő tekintet.

Mi az, ami nem látható? A legfontosabb, ami nem látható, az a szenvedés és fájdalom egy másik formája. Egyesesek azt mondják, hogy az öngyilkossággal az elhunyt fájdalma nem szűnik meg, csak másra vagy másokra kerül át, a jövőben más viseli. Az öngyilkosság egy bomba, ami olyan pusztítást okoz, mint egy pokolgép a piactéren. Nem találkoztam olyan gyermekét vesztett szülővel, aki ne szedett volna antidepresszáns gyógyszert. Az öngyilkosok családjában 28-szor nagyobb eséllyel lesz valaki öngyilkos, mint azokban, ahol nincs ilyen tragédia. A fenyegetés megjelenik és ott marad ezekben a családokban.

Minden egyes öngyilkossági eset, ami közelről érint vagy hírként elmondásra kerül a médiában, egy-egy „probléma megoldó” mintaként tárolódik el gondolatainkban – ha akarjuk, ha nem. A tükörneuron rendszer végzi el ezt a munkát.

Az önépülés egy formája számomra a veszélyben levő emberek segítése, a közös gondolkodás azon, mik a lehetőségeink az öngyilkosság megelőzésében.

Beszélni kell az öngyilkosság elkerüléséről, vigyáznunk kell egymásra és magunkra. Ki kell találnunk az önépülés és önszeretet formáit. Nagy feladat. Egy ilyen körültekintő, gondos, az emberi méltóságot tisztelő kiállítással könnyebb. Köszönet érte!

Körülöttem mindenki tenne valamit! Nagy sürgetés van kívül, belül. Ne hagyjuk, lássunk neki, csak el kell kezdeni, találjunk már ki valamit! Görcsbe rándul a gyomrunk, haragszunk azokra, akiknek ez kellett (egy bűnbakra. mondjuk az LMP-re, meg a vidéki kis településeken élő M1 által meghülyített öregemberekre, akihez le fogunk menni, meggyőzni, agitálni, megnyerni). Csalódottak vagyunk; nem ezt akartuk, borzalom ez az egész, de mit tehetünk mi?

Semmit. Most semmit.

Nem is értjük miben vagyunk. Egyrészt az hisszük, hogy azt kaptuk, amit megérdemeltünk, amilyenek vagyunk, ez jár nekünk, birka nép ez.

Másrészt ez a mondat visszhangzik mindenütt: Nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! Mi nem ilyenek vagyunk! Nem ezt érdemeljük! Miért ezt kapjuk?

Talán mégis tehetünk valamit. Találjuk ki Magyarországot! Mintha nem lenne Magyarország most is kitalálva.  Illúziót kergetünk ebben a „Találjuk ki Magyarországot-ban” amiben benne van a vágyunk, hogy együtt végre csináljunk valamit. (beszéljünk, tárgyaljunk, egyeztessünk egymással) de hát hol, kivel? Más véleménye nem nagyon érdekel minket, s nem hisszük azt, hogy a véleményünk bárki mást érdekelne. Mi lenne a fórum? Csak duma van, a szavunk sehova nem jut el, ha agyalunk is ezen. Kinek jusson el? Ki a központ? Hol gyűjtik az információt? Én az értékes gondolataimat csak úgy nem tudom és nem is akarom eljuttatni, inflálni.

Együttműködni nehéz. Kiállni a közösség elé, aki megítélhet félelmetes. (A Civil Csoport hétvégén lehet gyakorolni) Ezernyi érzés és tényező gátolja, hogy megkeressük a fórumot, hogy elmondjuk, hogy végiggondoljuk. Jobb nem látszani, jobb nem megszólalni. Hallgatni arany. Elhitették velünk, hogy félni kell. Nehéz elmondani és nehéz figyelni a másikra. Tanulni sem tudunk, nem sikk. Mit tanuljak, hogyan tanuljak, a honfitársamtól, a másiktól?  És a legnehezebb: hogy tudunk megállapodásra jutni, hogy tudunk megegyezni? Veszekedni, vitatkozni könnyebb. Mert, ha megállapodtunk valamiben, akkor azt képviselni kell, esetleg úgy is, hogy pár részletet nem tudok elfogadni. Szóval felelősséget kell vállalni, pedig ezt aztán végképp nem akarunk és nem is tudunk.

Meg hát ha tetszik, ha nem, Magyarország ki van találva. Úgy van kitalálva, hogy a diskurzus hiányozzon belőle. Pont olyan, mint amilyennek az átlagmagyar akarja. Az átlagmagyar negyven év körüli, elhízott. 80 négyzetméter körüli lakása, kb. 8 éves használt autója van, kb. 175.000-et keres nettó. Felelősséget nem vállal, sem az egészségéért, sem az ország ügyeiért, nem sportol, nem tud lefutni 500 métert és egy gyermeke van.

Félti, amije van. Nagyon megjárta a devizahitellel. Viszonyítási alapja a kilakoltatott, akit a tévében lát, akiről hall, mert húsvér kilakoltatottat testi valójában nem akar látni. Ne legyen sehol, az is csak egy migráns. Azt hiszi talán, ha nem látja, nincs is. (Egyébként hol van a civil kezdeményezés, amelyik összegyűjt a pénzt, az információt: ide mehetsz, ha kilakoltatnak, megsegítünk van egy adatbázisunk, ő elvisz, elköltöztet, itt maradhatsz addig, amíg össze nem szeded magad. Hol van ez? Én nem tudok ilyenről, vagy ha van, ez miért nem hír?)

Az átlagmagyar leértékeli azt, amije van, azt hiszi magáról, hogy nincs semmije, nem tud semmit adni. Elhitették vele, hogy csak nyűg a dolgos, gondos politikusok nyakán. Nem azt kérdezi- leszoktatták erről- hogy mit adhatok én a hazának? Ma az a kérdés, mit adsz te nekem, kis kormányom. Szavazok rád, de adjál valami. Hoci, nesze.

Az átlag magyar személyiségében nem kell.

Ismerünk ma olyan pártot, aki azt mondja: gyertek, legyünk minél többen? Akinek fontos lenne a taglétszám? Aki elvek szerint agitál, hív, toboroz? Én nem ismerek ilyen pártot. Magyarországon nincs sem demokrácia, sem egyetlen demokratikus párt sem. Az összes magyar párttag nincs összesen 100.000 fő, a szomszédos Ausztriában több mint egymillió fő valamilyen pártnak a tagja. (Szociáldemokrata Párt 200.000 fő, Szabadságpárt 50.000 fő, Néppárt 700.000 fő, több kisebb párt további több, mint 200.000 fő)

Mit akar az átlagmagyar? Passz! Nem akar semmit. Pénzt és hogy legyen hol dolgoznia, ahol megkeresi azt, ami kell.  Igazából senki nem kérdezi, mit akar. Így végig sem tudja gondolni.

Ez nem így alakult. Politikai elitünk tervezetten és szándékoltan akarta és tudatosan érte el ezt a helyzetet.

Hamarosan megjelentetünk egy újabb könyvet, (jövő év első felében várható) amiből az derül ki, hogy országunk egyik fő ellenfele a jelenlegi NER-be illeszkedő politikai elit, aki már az Ellenzéki Kerekasztalnál pozícióba hozta magát, s célja volt mindenféle demokratikus mozgalom letörése. A parlamentbe a korábbi 4% helyett csak 5% fölötti szavazataránnyal lehet bekerülni, gátolva bármilyen új párt térnyerését, a demokratikus hullámzás tisztító hatását. Tehát én a helyetekben küzdenék azért kedves Kutyapárt és Momentum, hogy újra 4% legyen a küszöb, sőt 2% még jobb lenne. Nagyon jót tenne mindannyiunknak a nagyobb sokszínűség, de a pártelitek nem engedik.

De térjünk vissza az alapkérdésre! Akar valaki valamit az átlagmagyartól, aki félti a munkahelyét, ami éppen a kenyérre valót biztosítja számára, aki fél, hogy hogyan neveli fel egyszem gyerekét, s félti azt a keveset, ami van neki? Szívesen látja egy demokratikus egyeztető fórumon? Nyilvánvalóan nem.

Beszélnek neki, de őt nem kérdezik pedig lenne mondanivalója.

Elindultak civil mozgalmak. A Magyar Narancs egyik (2018. augusztus 30. 27-29 oldal) számából kiderül, hogy Gyálon, Debrecenben, Pécsbányán elindult valami. (évekig tartó áldozatos munka eredményeként) Összejönnek, beszélnek egymással az emberek. Kíváncsi vagyok élettörténetedre! Mondják az egyik helyen. Nem hagyjuk a sötétséget a Tiborcz dúlta Gyálon, a másik helyen. Kiharcolták, hogy tizenkét égőt pluszban kitesz az önkormányzat még az idén. (Ötletes kampánnyal, ők tényleg nem hagyták. „A városi sötétben igazán jól a szívével lát az ember.” szlogennel pl.) Vannak közösség építő emberek, akik 5-10 főt nyernek meg a közös ügyüknek úgy, hogy először meg akarják ismerni őket. Kérdőívvel, beszélgetéssel, megkérdezik, mit akarnak.

Az egyik civil helyen alkalmanként beadnak 100-100 Ft-ot a közösbe.

100 Ft kevés pénz. Az emberek nagy része azt tippelem azt hiszi, hogy a politika a nagyok dolga, nagy pénz. Ha elmenne egy -egy megbeszélésre azt hihetné, az ő 100 Ft-ja kevés. Mit tud ő adni, mit számít az ő véleménye és a 100 Ft-ja? Gondoljuk végig!

Mire is elég ez a 100 Ft? Arra mindenképp, hogy elvegye a szégyenérzést, az összejövetelekkor. Megmondhatom, amit akarok. Megvettem a figyelmet 100 Ft-ért. A sok önbizalmában tönkrezúzott ember méltóságát kicsit enyhíti és a 100 Ft erre elegendő. Kivált és megvált.

Ha lenne egy párt, amelyik nem az állami pénzre ácsingózik, hanem pártot akarnak építeni, mert …. pártok nélkül nem megy. Ha lenne egy pár, amelynek 100.000 tagja van, s a tagok két hetente találkoznak és összeadnak a pártkasszának alkalmanként 100 Ft-ot, havonta 20 000 000 Húszmillió Ft) jönne össze. Elindítható ebből egy újság? Megoldható lenne a kilakoltatottak ideiglenes albérlete?  Minden bizonnyal, hosszú távon. (Persze, ha nem lopnák el a pártvezetők, ha lenne egy bizalmi szint, ezerszer meggondolnám, hogy a pártközpontba utalom, de 200 Ft -ot utalnék.)

A pártelitek nem új tagokra, hanem állami apanázsra és zsíros pozíciókra hajtanak. Úgy tudom, ha jön egy új tag, sokszor nincs párttagdíjt. A jelenlegi pártok mindenben az államtól függenek. Nem szabad szervezetek, amiket tagjaik tartanak el.

Együttműködni nehéz, ez nem a mi formánk, nem tudjuk, hogy kell ezt Magyarországon csinálni. Az LMP öli embereit, a Momentum a társadalom nagy részét életkor alapján kirekeszti, meg hát ott is ölik egymást ahelyett, hogy a legjobbat hoznák ki egymásból, a FIDESZ egyszemélyes diktatúra, a többi párt pedig nem tudja mi az együttműködés: azaz, mi a módja, formája a kérdések megvitatásának, honnan tudják, hogy megállapodtak valamiben, s aztán hogy képviseljék azt, amiben megállapodtak. Még a kérdések feltevésének sincs rendszere. (Ki is használja ezt az űrt a kormányzó)

A szakmaiság lenne az alap, de hát ezt ellehetetlenítette a mai hibrid, vagy diktatórikus (nem mindegy?)  rendszer.

Itthon a párteliteket nem érdeklik az emberek, a magyarok állampolgárok csak szavakban fontosak, valóságban mindenki leszarja őket. A párteliteket önmaguk érdekli.  A pártelitek akarnak pártot maguknak és nem a működő pártok választanak vezetőket.

Nagyon kéne egy demokrata párt. Hol lehet csatlakozni?

 Azt írja egy pártot támogató facebook-ismerősöm:

„Számomra az ügy, az érték az első, amit pártom képvisel, mint párt. Jól rosszul.”

Hát igen, témánál vagyunk. Az ÜGY.

Mi magyarok ebbe rokkanunk bele folyamatosan: az ÜGY-be. Itt mindig voltak ÜGYEK. Ilyenek, hogy haza, nemzet, nemzettest, megmaradás, tiszta vér, patakvér, nemzethalál (elkerülendő, lehetőleg). Egyszer, hogy hazánk kiválóságai mentik meg a magyar lelket a „komenistáktól”, s bízzunk a nemesi megmentőkben (Horthy, Teleki) máskor meg, hogy pont ezek az emberek azok, akik kizsákmányolnak és tönkretesznek (Rákosi és bandája).

Az ÜGY-et nem beszéljük meg. Egyszerre személyes és egyszerre társadalmi. Intim dolog is, meg valami, amit mindenki „tud”. Elfedi a lényeget (hogy halandók, sebezhetők vagyunk, létünk pengeélen táncol, sok minden fáj), mindent, amiről nem kell vagy nem lehet beszélni. Legalább valami van. Az ÜGY vonz, mint az örvény, nagyon nehéz kívül maradni. pedig a kívülmaradók azok, akik a továbbélés és a nyugalom bázisát jelentik.

Szerintem azok voltak a legjobb évek, amikor az ÜGYek elhalványultak, jelentőségüket vesztették (1890-es évek, Karinthy, Kosztolányi, a Nyugat ideje, a nyolcvanas évek ÜGY-etlenítő szándéka, a kétezres évek eleje). Szerintem az „ÜGYmentesség” a jó, az ügyetlenség az, amikor rendben mennek a dologok, de sajnos kevés ilyen kort értem meg.

Vajon mi most az ügy?

Nem a migráció, a bevándorlás, a kultúránk megmaradása, a veszély az ÜGY, vagy hogy segítsük a földönfutókat. Nem a fejlődés, az, hogy több pénzünk legyen, hogy gazdagodjunk, vagy hogy itt a digitális korszak, nem a magyar foci. Vagy a magyar emberek egészsége? Nem, szerintem mindez az ÜGYgondozóknak érdektelen.

Vagy mi, magunk az emberek?! Nem. Mi, a nép sohasem számítottunk.

A hatalom? Igen, nagy a csábítás, hogy azt higgyük, ez az ÜGY, de nem ez az, mert a hatalom – bár nagyon élvezetes lehet- csak eszköze valaminek.

Szerintem az az ügy, hogy Orbán Viktort szeretni kéne.

Ott van egyedül a nemzetközi találkozókon. Senki nem áll vele szóba. Nézi Trump tarkóját. Sokszor kikerül a csoportkép szélére. Egyedül van. Ciki. Egyedül lenni pocsék, főleg egy nagy társaságban, s biztos, hogy rosszul érzi magát, hiszen nem sugárzik a boldogságtól, egyáltalán ez az ember mindig szomorú, görcsös, nem örül ez semminek. Körülötte mindenki társalog, ismerkedik, felszabadultan beszélget.

Ő nem.

Visszagondolok arra a videora, amikor fiatalon, még álmokkal telve arról beszélt, nevetve, hogyan rugdosta őt az apja, amikor bulizni akart menni, de apja ezt nem engedte. Rugdosta, mondta bele a kamerába (úgy verte meg, hogy földre került? azt mondják, rendszeresen verte az apja) de ő erős volt, túlélte. Nem sírta el magát ezen a szörnyű történeten, a szomorúság az ilyen embernek luxus, amit nem engedhet meg magának. Sírni akkor tudunk, ha bízunk, s elbírjuk a szomorúság kiszolgáltatottságát. A könnyeit szabadjára engedő ember, bízik a megvigasztalásban, s gyászolva túl tud lenni a történteken. Orbán talán fél, s azt hiszi, annyi bánat érte, hogy a világ összes tengerének könnye nem lenne elég arra, hogy bánatát elsirassa.

Orbán nem tart itt. A világot már régen két részre osztotta, jóra és rosszra, ellenségekre és barátokra, feketére és fehérre. A traumatizált ember gyakran van így.

Orbán gyenge ember, mert a traumával szembenézni nagy erőt jelent. Orbán nem rendelkezik ilyen erővel. A traumáját nem kezeli, hanem viszi tovább, örökíti, szétosztja, terjeszti és gerjeszti. Nem belenyugszik, kapcsolódik és próbál elengedni, hanem a sebezhetetlenség és mindenhatóság illúzióját kergeti. Népét sikerült megosztania és ez a megosztás egy kísérlet a trauma problémáinak megoldására.

Diktátorrá vált. (Sokan mondják rá, s ez épp elég, hogy az legyen, bár azt is mondják, nem igazi diktátor, hogy sokan nem haltak még bele az ő államrendjébe -állítólag. Tényleg nem haltak bele? Kb. 30.000 honfitársunk végezte kórházakban elkerülhető egészségügyi okok miatt, s nem is tudom, hogy hol van az a demokratikus diskurzus, amelynek során eldöntjük, hogy kórházra, vagy stadionra költünk. A határon történő éheztetés nem egy diktátor aljas húzása?).

A diktátorok gazemberek, akik nem bíznak, ezért hatalmat akarnak. Kiiktatják a törvényességet és általában rossz véget ér az életük. Az immunrendszerében gyenge hazám belement ebbe a személyes háborúba, ebbe a személyes ÜGY-be, amit sokan játszmának próbálnak beállítani, de valójában egy szomorú haláltáncot látunk.

Van ÜGYÜNK.

Az ügy az, hogy Orbán Viktort szeretni kéne.

Nekem is lett egy ügyem, minél hamarabb eltakarítani, újra demokratizálni az országot!

Szar ügy, hogy ÜGY-es lettem, és ügyesnek kell lennem, pedig alapból ügyetlen vagyok. Most ügyesnek kell lenni, nem félni. Belém is beköltözött a félelem, minden lépésemet, cselekedetemet ötször meggondolom. Hiába, a diktatúrákban tétjük van a dolgoknak.

Szeressük Orbán Viktort? Nem könnyű, hiszen, a szeretet számára nem egy emberi érzés, kapcsolat, hanem igény sérelmei kezelésére. A másik ember nem érdekli.

Szeretni kell, mert ő az a legkisebb gyerek, aki mindig vesztes, akinek furfangosnak kell lennie, túl kell hogy járjon mások eszén, hogy győzzön. A neve is erről szól, (kompenzáló név, vesztes sorsok kapnak sokszor győzelemre utaló nevet), nyomorult, megalázott győztes álmokkal.

Orbán Viktor nem fejlődött, sőt, maradt, aki volt. Felcsúti. Orbán Viktor nem lett budapesti. A feudalizmusban él, ami nem ismeri az egyenrangú kapcsolatokat. Előjön a kép, amikor Lázár János bokázott neki? Csak úgy visszhangzott drága cipőinek csattanása. Orbán csak szolgákkal veszi magát körbe. Virtuális világban él, álomvilágban, nem teszteli a valóságot, hanem alakítani akarja, s azt hiszi, ismeri.

A tramuatizált vesztes sikerről álmodik. „A siker annak édes, akit kerül a siker” (Emily Dickinson)

Van egy dolog itt Budapesten, amit azt hiszem nem értenek meg azok, akik nem itt élnek. A lazaság, a kávéházak világa. Az elengedett nyugalom, amire itt Budapesten annyira törekszünk, hogy szinte át is éljük. Persze nem vagyunk teljesen lazák, de majdnem. A teli budapesti kávéházakban, ahogyan beszélgetnek az emberek, erősítik, megismerik egymást, és a játékon keresztül magukat is. Ebben a lazaságban dolgoznak. Úgy dolgozunk, hogy játszunk, kooperálunk.

Na, ezt életérzést Orbán nem ismerheti, illetve sejtheti, hogy van ilyen, esetleg irigykedhet erre.

Szerintem nincsenek jó ÜGYEk, de kis eséllyel lehetnek ilyenek. Félek, hogy Orbán eltakarításának a célja rossz ügy! Pont ezt a félelmet, bizonytalanságot használja ki a NER.
De lehetnének jó ügyek.

Például a német Fritz Bauer ÜGY-e. Aki a halálgyárak működésével szembesítette Németországot a hatvanas években és nem csak jogi felelősségre vonta hazája bűnös polgárait, hanem azt akarta elérni, hogy belássák: „Minden törvény és minden parancs felett ott áll a világos ismeret, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem szabad megtenni, mert ellentmondanak minden vallásnak és minden erkölcsnek.” Bauer a passzív ellenállás jogát és kötelezettségét vezette le a törvénytelen törvények ellen. Bauer azt üzente honfitársainak: nemet kellett volna mondanotok! (Magyar Narancs, 2018. július 12. 23 oldal) (Nem a halálgyárak országával állítom párhuzamba hazámat, hanem a betagozódás és félelem mechanizmusát látom nagyon hasonlónak.)

Fritz Bauer ügye a törvényesség.

A miénk az, hogy Orbán Viktor ÜGYére nem mondtunk nemet. Vele vagyunk, vele foglalkozunk, de nem szeretjük. Mert a szeretet elfogadás, játék, az élet élvezete, egy folyamat, ami kölcsönös. Orbán a törvényességet építette le, hogy ne legyen felelősségre vonható.

Belementünk, hogy gonosztevőként lebontotta a jogállami ellensúlyokat, s a törvényekkel úgy játszik, ahogy akar.

Nem államférfi, aki szolgál, hanem zsarnok, aki azt az illúziót üldözi, hogy az az erős, akit szolgálnak.

Találjunk más ügyeket!  Ne törődjünk vele, ne törődjünk bele! Ne is reagáljunk rá! Ügyünk legyen Pl. az interneten keresztül történő népszavazás, mert így jó sok népszavazást lehetne létrehozni, hogy minél több ügy legyen közügy, s vegyük ki a dolgok irányítását a parlamenti bolhacirkuszból, vagy valahogy temessük be az árkokat ebben a polgárháborús országban. Na a béke, az emberek jólléte az lehetne ÜGY, de távol vagyunk ettől. Ha megteremtenénk a békés, ÜGYetlen Magyarországot, még Orbán is jobban érezné magát talán benne, még akkor is, ha a helye börtönben lenne.

A fő ügyünk a törvényesség kell, hogy legyen.

Az előítéleteknek sokszor vannak pozitív hozadékai (pl. nem kell gondolkodnunk, néha hasznosan eligazítanak), de nagyon sokszor akadályoznak. Például akkor, amikor évszázados előítéletek (nők elleni, gyermekek elleni, népcsoportok elleni előítéletek) akadályozzák a tisztelet légkörének létrejöttét és az együttműködést.

Bármelyikünk lehet bármikor beteg, vagy a társadalmi előítéletek célpontja. Minden társadalom jóllétének indikátora az, hogy a legkiszolgáltatottabbak, a legelesettebbek felé hogyan fordul, milyen módon integrálja vagy rekeszti ki őket a többség. Ez az indikátor a társadalmi bizalom meglétéről vagy éppen hiányáról szól. Ez pedig mindennapi közérzetünkön keresztül sok mindenre hatással van, akár a forint erejére is, hiszen azt jelzi, hogy a társadalom tagjai a bizalom mentén hogyan tudnak az élet számos területén együttműködni egymással.

Magyarországon – számos objektív statisztika szerint is – az előítéletesség magas, a társadalmi bizalom és az együttműködési képesség alacsony.

Hogyan növelhető ez a bizalmi szint, s hogyan csökkenthető az előítéletesség? Komplex kérdésről van szó. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Alapítvány évek óta igyekszik a maga eszközeivel változtatni, javítani ezen a területen. Évek óta működik nálunk szkizofrén hozzátartozók klubja. Mi ezzel tudunk erősíteni a társadalmi bizalom szövetén, több-kevesebb sikerrel.

A címben idézett cikk a kérdést a közgondolkodásba emeli, ám sajnos rossz úton indul el. Tipikusnak mondható a számos bulvár jellegű állítás, a mai magyarországi előítéleteket erősítő kijelentés, ami nekünk és a tagjainknak nem tesznek jót, sőt mondhatom azt is, hogy elég sokat ártanak.

A cikk már a címében elkülönít, kiemel: „Ott állt anyám, machetével a kezében…” A késes támadó ijesztő. Csak később derül ki, hogy „sosem volt veszélyes másokra”. De akkor miért ez a cikk címe? Nem lehetne egy olyan címmel indítani, hogy „Sosem volt veszélyes másokra a machetét ragadó szkizofrén beteg anya”? A mondatban megbúvó ambivalencia figyelemfelkeltő és közelebb áll a cikk témájához.

Az a fontos állítás, miszerint

„Nagyon jó ember és anya volt. Amikor az tudott lenni”

csak a cikk közepén derül ki. Aztán az is kiderül, hogy

„a családtagok többsége évtizedek óta képtelen volt arról beszélni, milyen egy skizofrén mellett élni.”

Hát igen, egy olyan társadalomban, amely azt üzeni az elesett tagjainak, hogy elesettségedben leginkább magadra számíthatsz, sőt légy tisztában azzal, hogy olyan hátrányok érnek (kevesebb jövedelem – el kell tartanod a keresőképtelen, tényleges rehabilitációban nem részesülő családtagodat –, összezártságból adódó kényszerű lemondások) amiben a többségi társadalom annyit nem segít, hogy a hátrányaid kiegyensúlyozza. Sőt erkölcsi fennsőbbrendűséggel tolja bele a családba a bűntudatot és aktívan létrehozza azt az erkölcsi konstellációt, amely lehetővé teszi, hogy ő ápolja szeretett hozzátartozóját a társadalom hatékony segítsége nélkül. (Az lenne a hatékony segítség, ami a hátrányokat teljes mértékben kiegyenlítené.)

Edina kapcsán a cikk számos kérdést felvet, amit illusztrál, de nem fejt ki, hanem a „tudjuk, milyen” homályába utal.

Mit kezdünk az öngyilkossági kísérletet elkövetőkkel? Félünk tőlük? Adunk számukra terápiát? Beszélünk a cselekedetekről? Van olyan társadalmi környezet, ami ezt lehetővé teszi?

Mi történt Edinával? Miért marad egyedül? Egyáltalán: egyedül maradt? Hogyan maradhat egyedül egy 13 éves gyerek a beteg anyával? Nem történt-e orvosi mulasztás, hiszen az orvosnak a beteg környezetére is figyelnie kellene? Hát milyen ez a rendszer? A gyermekelhelyezésnél hogy dönthet úgy a bíróság, hogy a beteg anya mellé helyezi a gyermeket (ha a válóper Edina gyerekkorában történt)?

Homályos dolgok, melyek mind azt jelzik, hogy a társadalomnak feladata van. Ezeknek a kérdéseknek utána kellett volna járnia a cikk írójának!

A legnagyobb gond, ami valójában a cikk fő témája, hogy senki nem foglalkozik a család traumájával.

 „Az erőforráshiány mellett ennek az az oka, maga az egészségügyi rendszer sem teszi egyszerűvé, hogy hivatalos kereteket és a finanszírozást találjanak,  hiszen a hozzátartozók nem számítanak betegnek. A szakemberek így szabadidejükben vezették a foglalkozásokat. Húsz-huszonöt hozzátartozó járt a csoportba, elsősorban szülők, jellemzően anyák, de testvérek és skizofrén szülők gyerekei is részt vettek rajta.”…

(Volt szakmai és/vagy társadalmi párbeszéd a erőforrások elosztásáról? - OK)

 „A folyamatos stressz mellett nem ritka, hogy a hozzátartozók maguk is depresszióval vagy különböző szorongásos panaszokkal küzdenek.” 

Ha beteg a hozzátartozó, akkor a magyar törvények és jog alapján ellátásra szorul, s ha ellátásra jogosult, akkor ellátást kell kapnia. Az információhoz és ellátáshoz való jog alapján informálni és ellátni kell (de jó lett volna, ha a cikk írója felsorolja a betegjogokat, már ez nagyon nagy segítséget jelentett volna, hiszen nem csak a betegek, de az orvosok sokasága sincs tisztában a betegjogokkal). Nem csak a kórház és a gondozó orvos tehet arról, hogy nem kérnek segítséget a családtagok, hanem a magába zárkózó családi konstellációk sokszor annyira lebénítják a családot, hogy a családtagok jóllétére nem is gondolnak, pedig az egészséges, teherbíró, az élet örömeit átélni képes családtag tud igazán segíteni. (Arról nem is beszélve, hogy a mentális betegséget egészen másképp éli meg egy anya, egy apa és egy testvér, különös tekintettel mindegyikük életkorára.)

Nagyra becsülöm a szegedi kollégák munkáját, de meg kell jegyezni, hogy számos más helyen is van hozzátartozói csoport (nem szeretnék senkit sem kihagyni, azért nem sorolom fel az általam ismerteket), de tény, hogy a szakmai protokollban tudomásom szerint nem szerepel sem családterápia, sem hozzátartozói csoport a szkizofrén betegek kötelező terápiás eszközeként.

Muszáj arról is beszélni, hogy a szkizofrén betegek sokaságát érinti a tisztázatlan jogi státusz. Nem kerülnek „rokkantosításra”, nem kapnak segélyt, a család végső erejével, önmaga kizsigerelésével tartja el a hozzátartozót, de fenntartja a látszatot: ebben a családban nincs probléma. A bezárkózó család sokszor nem ismeri és nem jár utána a társadalom által kínált szerény lehetőségeknek sem, így sok elérhető segély és ellátás kiváltatlanul és felhasználás nélkül a költségvetésben marad. (Pl. közgyógyellátás, utazási kedvezmény – itt elérhetők a lehetőségek https://www.lelekbenotthon.hu/2016/08/ellatasok-es-tamogatasok/)

Muszáj beszélni arról is, hogy a betegápolás egy szakma. Semelyik családtag nem született úgy, hogy tudná, hogyan kell egy beteget, pláne pszichiátriai beteget ápolni, s nem tudom, hogy hol vannak azok a fórumok, amik ebben segítenek, de a családsegítőket is meg kell kérdezni. Két könyvet ajánlok: http://hu.orioldbooks.com/2010/12/felepules-a-betegsegbol.html és http://hu.orioldbooks.com/2009/08/nem-vagyok-beteg-nincs-szuksegem-segitsegre.html)

A cikk érinti a valóság képviseletének a kérdését (fogadjuk el a paranoid gondolatokat). A szkizofrén betegségben a beteg állapota folyamatosan változik. A gondozás, kezelés és ápolás egyik célja a relapszusok (rosszabbodások) megelőzése. Ehhez a beteg együttműködésére és a valóság, a tényleges státusz valamilyen belátására van szükség. Nagyon fontos, hogy a helyzetükkel maguk a betegek tisztában legyenek. A betegek jobb állapotukban állásba tudnak helyezkedni. Nem beszélt a cikk arról, hogy ezek a betegek jó része rehabilitálható. Az akkreditált munkáltatók várják a munkára minimálisan is képes dolgozókat. Itt vannak a lehetőségek: https://www.lelekbenotthon.hu/2018/02/akkreditalt-munkaltatok-listaja/

A szkizofrénia komplex betegség, ahol a folyamatos kommunikációnak óriási jelentősége van. A magyar ellátórendszer az ilyen komplex betegségek kezelésében nagyon gyenge. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány a jövőben erőteljesebben szeretné ezeknek a betegeknek és a segítő szakmáknak az érdekeit képviselni. (Az EMMI mentális zavarok nemzeti programjához eljuttattuk javaslatainkat.) Nagyon fontos lenne, hogy a pszichoterápiás kezelések – hiszen a cikkben szereplő csoport is egy pszichoterápiás csoport, ha jól értettem – a célcsoport számára sokkal nagyobb számban elérhetőek legyenek (egyéni pszichoterápia, családterápia), olyan keretet adva, amelyben az érdekeltek megérthetik magukat (miért felelős az egyén és miért nem, mit tehet és mit nem) és olyan szakmai segítséget kapnak, amely a hatalmas terhek elviselését megkönnyíti.

Megkerestem a cikk íróját, s bízom abban, hogy ehhez közösen hozzájárulhatunk, hiszen a jövőben több témában is szeretnénk együttműködni.

Az eredeti cikk itt olvasható el.

https://abcug.hu/ott-allt-anyam-machetevel-a-kezeben-mert-kitort-a-vilaghaboru/

18 éves koromig éltem ott, ott nőttem fel, másmilyen lennék, ha mindez másutt történt volna. Ma már budapesti vagyok.

Ennek a blognak a megértés a célja. Most pl. azt kéne megérteni, hogy szavazhatott Bácsalmás a FIDESZ-re, s megosszak pár olyan gondolatot, amit más talán nem vett észre, nem gondolt át.

Sosem láttam szebb települést! Két park a főtér. Mi kell még? Élővíz a falu közepén (nekem falu) Itt tanultam meg játszani, élvezni az élet szépségeit, a fákat, a felhőt, a napot, a füves réteket, a fáramászást, a víz csillámlását, szinte hallottam a fény játékát víz felszínén (Mint parányi sarkantyúk pengése)  

Sosem láttam ilyen egyensúlyt ember és természet között, legalább is azt hittem, hogy egy egyensúlyban éltem.

Itt kezdtem el gondolkodni.

Nem tudom, ki hogy van vele, ha autóval érkezem, s néhány kilométerről meglátom a templomtornyot, megnyugszom. Most már nem tévedek el.

Itt tapasztaltam meg először az erőszakot, a kirekesztést és a megszégyenítést. És a kultúrát: az önképzést, a műveltséget, a tanulást, persze a kirekesztésektől és megszégyenítésektől nem függetlenül.

Gimnáziumba is itt jártam. Az a tanárom, aki később az egyik legnagyobb templomjáró lett, mondta az óráján: Nincs Isten, mert tegyük fel, ha lenne, mit kezdene azzal a feladattal, hogy hozzon létre egy olyan követ, amit még ő sem tud felemelni. (1981 lehetett az időpont)

Nem volt beszélgetés, nem volt vita, elmondta, kész. Kezdj ezzel a gondolattal, amit akarsz! Verseny, verseny, verseny. Ki jobb, kiből lesz valami, mert most senki vagy.

Csak ez számít. Hogy mit gondolsz, mit akarsz, senkit nem érdekel. Hajtsd végre azt, amit várnak tőled.

Bácsalmás sziget. 1700 körül alakult. Távol van mindentől. Határos mindennel és mindenkivel, leginkább a szerb határral. Itt csak úgy maradhatsz életben, ha betagozódsz. Régebben még segítették egymást az emberek, ma talán kevéssé, de ezt nem tudom.

Mindig is féltek, hogy elvesznek. Elvesznek a többiektől, egyedül maradnak vagy elvesznek tőlük. El is vettek sok mindent. (Földet, vagyont, házat, hazát, kitelepítettek svábokat- dédszüleimet is-, deportáltak zsidó bácsalmásiakat, akik közül csak páran jöttek vissza, ez egy sziget, ha innen elmész elvesztél)

A soknyelvűség a gyermekkorom idején halványult el. Nagypapám, miután hazatért a Don mellől, azt mondta, soha nem beszél többet az életében németül, ami pedig szinte anyanyelve volt. Persze később azért megszólalt, ha rokonok jöttek.

Itt mindennek tétje van, közben pedig minden jelentéktelen.

Egyik utolsó látogatásomkor az egyik unokatestvérem azt mondta, aláaknázná a határt, menekült csak szabályosan jöjjön be. Vörösen izzó arccal, frusztrációval telve mondta ezt. Én hallgattam.

Emlékszem, mennyit bicikliztünk a határ közelében. Kedves Unokatestvérem, és ha te bicikliznél arra, ha te, vagy unokád lépne rá arra az aknabombára? Milyen lenne a sorsod egy ilyen tragédia után? Unokád halála után. Mi kell ahhoz, hogy észheztérj?

Itt szeretik a kerítést.

Itt előírnak, itt nem cicóznak, itt megmondják. A falu a szájára vesz. A kívülálló már nem közölünk való, itt az van, amit mi mondunk. Ugyan mindig jönnek urak, akiket szolgálni kell, meg kell fizetni nekik azt, ami jár, de itt mi vagyunk többségben, bácsalmásiak. Az országgyűlési képviselők is mind jöttmentek voltak Vörösmarty Mihálytól Ortutay Gyulán és Tabajdi Csabán át Bányai Gáborig senki nem élt itt, csak vitték a pénzt a bácsalmásiak nevében. Nevükben, de sem velük, sem értük, sem nekik semmit.

Innen menekülni kell, míg a második világháború előtt jóval többen éltek itt, mint 10.000 fő, ma a lakosság száma csökken, alig vannak többen, mint 6000.

Bácsalmás próbára tesz. A háború előtt, ha cselédnek születtél az is maradtál, isteni és egyházi segédlettel, a háború után, ha nem söpörték le a készletedet, örülhettél volna, de lesöpörték. A hatvanas évek végén a hetvenes évek elején reménykedtek, megjelent a lehetőség, hogy az egyenlőtlenség csökken, a vidékiekből is lehet orvos, közgazdász, jogász. Lett is sok bácsalmási.

Ma a nemes törekvés ellenére történelmet hamisítanak a bácsalmási történetírók. A fényképész könyvtáros- aki végigfényképezte Bácsalmás eseményeit, a párt által szervezetteket is-  ma azt állítja történetíróként megírt könyvében, Bácsalmás mindig is keresztény világban élt, mindig is tisztelet övezte a papokat és az egyházat. Hát, ez az ember az én két nagymamámat biztos nem ismerte, akik – ugye lányként, nőként- csak hat elemi iskolát végezhettek, és haláluk napjáig gyűlölték az őket napszámba alázó papokat.

Itt a történelemhamisítás nem téma. A város történelemkönyvéből minden gond nélkül kihagyták a falu felét gyógyító orvos nevét az orvosi felsorolásból. Az életét Bácsalmásnak szentelő Dr. Jámbor Zoltán kimaradt a város történetéből, a többi hibát ne is említsem.

Innen ma elmennek, elmentek, itt is valószínűleg Németország a legfőbb munkaadó, mint a legtöbb alföldi településen. Ha oda kimennek, akkor már jöttmentek ott is. (így jár a bácsalmási ész)

Ez a jövés menés van az egyik oldalon, a végtelen határozottság, végtelen nyugalom és változatlanság a másikon.

Figyelni kell, mit mondanak a népek, a mijeink, a főnök, akihez tartani kell magát az embernek.

Ha figyelsz és félsz, nem tudsz beszélni. Meg hát kinek, mit mondanál?

Az országban itt az egyik legmagasabb arányú az öngyilkosság és az alkoholizmus. (kéz a kézben jár a kettő). Amikor Koreában, két órás előadást tartottam az öngyilkosság megelőzésének lehetőségeiről, Szöulból megkerestem a helyi közösségi házat, szívesen tartanék előadást a témában. Nem kellett. (a statisztikák azóta is tragikusak). Itt nem beszélünk húsba vágó dolgokról. Ide focisták és vattacukor emberek kellenek.

Itt a református pap a piacon kampányol a FIDESZ-ért, a hűbérura fiának mindent megtesz, hogy ő világíthassa be a köztereket. Jó pénzért. Hogy mi a viszonya a köztörvényes bűnhöz, arról nem nyilatkozik, csak az elvont bűn érdekli.

Sötét van. Az emberek hallgatnak, mindig is azt tették Ebben biztosak lehetnek Bácsalmás urai.  

Itt nem tudnak beszélni. Ki kérdezné meg őket? Akik „lemennek Bácsalmásra?” Vagy ők maguk, a bácsalmásiak? Ki?

Helyettesíti a beszédet egy színjáték, egy mintha, egy akármi, amit O. V. játszik és lejátszat velük.

Több Európai Uniós projektben vettem részt. Nagyszerű élmény évekig olyan emberekkel dolgozni, akik az első találkozáskor idegenek, majd egy idő után kollégák lesznek. Ahogy haladunk előre, megismerjük egymást, szlovákok, németek, olaszok, románok, dánok, franciák. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, része vagyunk a világnak. Nem mi fújjuk a passzát szelet. Az ilyen projektekben van módom megtanulni jobban beszélni. Nagyon jó lenne, ha bácsalmásiak százai részesei lehetnének ilyen projekteknek, hogy megismerjék az idegeneket és rajtuk keresztül önmagukat.

Én azt ma sem tudnám elmondani, hogy Bácsalmással kapcsolatban mit szeretnék, milyen Bácsalmásnak örülnék, hogy lehetne az, hogy a bácsalmásiak egyszer végre megszólaljanak és kitalálják, milyen települést akarnak maguknak. Nincs könnyű dolguk.