18 éves koromig éltem ott, ott nőttem fel, másmilyen lennék, ha mindez másutt történt volna. Ma már budapesti vagyok.

Ennek a blognak a megértés a célja. Most pl. azt kéne megérteni, hogy szavazhatott Bácsalmás a FIDESZ-re, s megosszak pár olyan gondolatot, amit más talán nem vett észre, nem gondolt át.

Sosem láttam szebb települést! Két park a főtér. Mi kell még? Élővíz a falu közepén (nekem falu) Itt tanultam meg játszani, élvezni az élet szépségeit, a fákat, a felhőt, a napot, a füves réteket, a fáramászást, a víz csillámlását, szinte hallottam a fény játékát víz felszínén (Mint parányi sarkantyúk pengése)  

Sosem láttam ilyen egyensúlyt ember és természet között, legalább is azt hittem, hogy egy egyensúlyban éltem.

Itt kezdtem el gondolkodni.

Nem tudom, ki hogy van vele, ha autóval érkezem, s néhány kilométerről meglátom a templomtornyot, megnyugszom. Most már nem tévedek el.

Itt tapasztaltam meg először az erőszakot, a kirekesztést és a megszégyenítést. És a kultúrát: az önképzést, a műveltséget, a tanulást, persze a kirekesztésektől és megszégyenítésektől nem függetlenül.

Gimnáziumba is itt jártam. Az a tanárom, aki később az egyik legnagyobb templomjáró lett, mondta az óráján: Nincs Isten, mert tegyük fel, ha lenne, mit kezdene azzal a feladattal, hogy hozzon létre egy olyan követ, amit még ő sem tud felemelni. (1981 lehetett az időpont)

Nem volt beszélgetés, nem volt vita, elmondta, kész. Kezdj ezzel a gondolattal, amit akarsz! Verseny, verseny, verseny. Ki jobb, kiből lesz valami, mert most senki vagy.

Csak ez számít. Hogy mit gondolsz, mit akarsz, senkit nem érdekel. Hajtsd végre azt, amit várnak tőled.

Bácsalmás sziget. 1700 körül alakult. Távol van mindentől. Határos mindennel és mindenkivel, leginkább a szerb határral. Itt csak úgy maradhatsz életben, ha betagozódsz. Régebben még segítették egymást az emberek, ma talán kevéssé, de ezt nem tudom.

Mindig is féltek, hogy elvesznek. Elvesznek a többiektől, egyedül maradnak vagy elvesznek tőlük. El is vettek sok mindent. (Földet, vagyont, házat, hazát, kitelepítettek svábokat- dédszüleimet is-, deportáltak zsidó bácsalmásiakat, akik közül csak páran jöttek vissza, ez egy sziget, ha innen elmész elvesztél)

A soknyelvűség a gyermekkorom idején halványult el. Nagypapám, miután hazatért a Don mellől, azt mondta, soha nem beszél többet az életében németül, ami pedig szinte anyanyelve volt. Persze később azért megszólalt, ha rokonok jöttek.

Itt mindennek tétje van, közben pedig minden jelentéktelen.

Egyik utolsó látogatásomkor az egyik unokatestvérem azt mondta, aláaknázná a határt, menekült csak szabályosan jöjjön be. Vörösen izzó arccal, frusztrációval telve mondta ezt. Én hallgattam.

Emlékszem, mennyit bicikliztünk a határ közelében. Kedves Unokatestvérem, és ha te bicikliznél arra, ha te, vagy unokád lépne rá arra az aknabombára? Milyen lenne a sorsod egy ilyen tragédia után? Unokád halála után. Mi kell ahhoz, hogy észheztérj?

Itt szeretik a kerítést.

Itt előírnak, itt nem cicóznak, itt megmondják. A falu a szájára vesz. A kívülálló már nem közölünk való, itt az van, amit mi mondunk. Ugyan mindig jönnek urak, akiket szolgálni kell, meg kell fizetni nekik azt, ami jár, de itt mi vagyunk többségben, bácsalmásiak. Az országgyűlési képviselők is mind jöttmentek voltak Vörösmarty Mihálytól Ortutay Gyulán és Tabajdi Csabán át Bányai Gáborig senki nem élt itt, csak vitték a pénzt a bácsalmásiak nevében. Nevükben, de sem velük, sem értük, sem nekik semmit.

Innen menekülni kell, míg a második világháború előtt jóval többen éltek itt, mint 10.000 fő, ma a lakosság száma csökken, alig vannak többen, mint 6000.

Bácsalmás próbára tesz. A háború előtt, ha cselédnek születtél az is maradtál, isteni és egyházi segédlettel, a háború után, ha nem söpörték le a készletedet, örülhettél volna, de lesöpörték. A hatvanas évek végén a hetvenes évek elején reménykedtek, megjelent a lehetőség, hogy az egyenlőtlenség csökken, a vidékiekből is lehet orvos, közgazdász, jogász. Lett is sok bácsalmási.

Ma a nemes törekvés ellenére történelmet hamisítanak a bácsalmási történetírók. A fényképész könyvtáros- aki végigfényképezte Bácsalmás eseményeit, a párt által szervezetteket is-  ma azt állítja történetíróként megírt könyvében, Bácsalmás mindig is keresztény világban élt, mindig is tisztelet övezte a papokat és az egyházat. Hát, ez az ember az én két nagymamámat biztos nem ismerte, akik – ugye lányként, nőként- csak hat elemi iskolát végezhettek, és haláluk napjáig gyűlölték az őket napszámba alázó papokat.

Itt a történelemhamisítás nem téma. A város történelemkönyvéből minden gond nélkül kihagyták a falu felét gyógyító orvos nevét az orvosi felsorolásból. Az életét Bácsalmásnak szentelő Dr. Jámbor Zoltán kimaradt a város történetéből, a többi hibát ne is említsem.

Innen ma elmennek, elmentek, itt is valószínűleg Németország a legfőbb munkaadó, mint a legtöbb alföldi településen. Ha oda kimennek, akkor már jöttmentek ott is. (így jár a bácsalmási ész)

Ez a jövés menés van az egyik oldalon, a végtelen határozottság, végtelen nyugalom és változatlanság a másikon.

Figyelni kell, mit mondanak a népek, a mijeink, a főnök, akihez tartani kell magát az embernek.

Ha figyelsz és félsz, nem tudsz beszélni. Meg hát kinek, mit mondanál?

Az országban itt az egyik legmagasabb arányú az öngyilkosság és az alkoholizmus. (kéz a kézben jár a kettő). Amikor Koreában, két órás előadást tartottam az öngyilkosság megelőzésének lehetőségeiről, Szöulból megkerestem a helyi közösségi házat, szívesen tartanék előadást a témában. Nem kellett. (a statisztikák azóta is tragikusak). Itt nem beszélünk húsba vágó dolgokról. Ide focisták és vattacukor emberek kellenek.

Itt a református pap a piacon kampányol a FIDESZ-ért, a hűbérura fiának mindent megtesz, hogy ő világíthassa be a köztereket. Jó pénzért. Hogy mi a viszonya a köztörvényes bűnhöz, arról nem nyilatkozik, csak az elvont bűn érdekli.

Sötét van. Az emberek hallgatnak, mindig is azt tették Ebben biztosak lehetnek Bácsalmás urai.  

Itt nem tudnak beszélni. Ki kérdezné meg őket? Akik „lemennek Bácsalmásra?” Vagy ők maguk, a bácsalmásiak? Ki?

Helyettesíti a beszédet egy színjáték, egy mintha, egy akármi, amit O. V. játszik és lejátszat velük.

Több Európai Uniós projektben vettem részt. Nagyszerű élmény évekig olyan emberekkel dolgozni, akik az első találkozáskor idegenek, majd egy idő után kollégák lesznek. Ahogy haladunk előre, megismerjük egymást, szlovákok, németek, olaszok, románok, dánok, franciák. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, része vagyunk a világnak. Nem mi fújjuk a passzát szelet. Az ilyen projektekben van módom megtanulni jobban beszélni. Nagyon jó lenne, ha bácsalmásiak százai részesei lehetnének ilyen projekteknek, hogy megismerjék az idegeneket és rajtuk keresztül önmagukat.

Én azt ma sem tudnám elmondani, hogy Bácsalmással kapcsolatban mit szeretnék, milyen Bácsalmásnak örülnék, hogy lehetne az, hogy a bácsalmásiak egyszer végre megszólaljanak és kitalálják, milyen települést akarnak maguknak. Nincs könnyű dolguk.