Our gender roles are undergoing a massive shift. The repertoire of roles for both men and women is in a state of continuous transformation. Our grandfathers did not iron shirts; they were not heavily involved with their children or grandchildren. The macho/hero role was far more obvious and common for them during the war and the post-war era (granted, they didn't have much of a choice). This stands in stark contrast to the desire for intimacy and connection we witness today—in an era where the white, heterosexual man is blamed for the world's catastrophes, condemned to guilt by the culture of the global village, leaving the individual, the man, locked inside himself.

This change requires immense inner work. This inner work is not always easily or effectively communicated. It is not clearly visible, partly because the intention and the process itself remain hidden; a large part of the feelings experienced (such as shame, searching for and identifying one's self-worth) is uncharted territory, difficult to articulate, and we receive no help. This applies to women and men of any age, whether they live in the countryside, a town, or a metropolis. We are all caught up in this strange current.

In my view, David Szalay’s novel Test (published in English as Flesh) is a masterpiece of this transition—a book everyone should read, because it serves as a true guide in this chaos. The title page alone stirs confusion. We are in a global village: David Szalay—Hungarian, foreign, ours, not ours? How does that work? Where are we? For us Hungarians, the reversal of the first and last name can feel alien, while for foreigners, the name Szalay might be unfamiliar. We are in a global village.

The English title is Flesh. The Hungarian title, Test (Body), does not fully capture the meaning of the English word. Flesh does not merely denote the body, but rather tissue, muscle, the physical substance of an animal body, or even the soft, juicy pulp of a fruit. Furthermore, flesh implies not only the frailties of carnal desire (flesh-and-blood), but also hints at kinship and family (in the flesh: in person, in reality; to put meat on the bones / to flesh out: to develop or give substance to something). Szalay masterfully "fleshes out" the inner worlds of his characters; what takes place in the book is the filling out of the body, of the tissue, much like the painting of an abstract piece—Malevich and Rothko come to mind.

And things get even more complex because, in pronunciation, Flesh sounds very similar to Flash. A flash means a sudden burst of light, and in this book, from the very first sentence, this flash can signify the sudden intrusion of past traumas. While one side represents raw meat, exposure, and vulnerability, the Flash is a fraction of a second: a sudden realization, or the abrupt, vivid intrusion of past traumas, failures, and anxieties into the present.

What is that first sentence? “At the age of fifteen he moves to another city with his mother and starts at a new school.” This is the first sentence we learn about István, the Hungarian cosmopolitan, and it immediately lulls us into an almost hypnotic state. And we remain in this submerged state throughout the entire reading of the novel. Is there anything more traumatic for a fifteen-year-old boy than losing his previous connections, relatives, and friends, and in a sense, starting a completely new life? The flash appears right here, as a painful re-emergence of past experiences and memories.

But let us examine what the body, the flesh, and vulnerability truly mean. Our body exists in a threefold role:

1. The Body as Object (The perceived and utilized body)

The body is a physical and material reality. On one hand, it is the instrument of our own will and actions, through which we execute our intentions in the physical world. On the other hand, it is inevitably the object of others' gaze: to the outside world, it is a visible, judgeable, vulnerable surface that carries societal expectations, aging, or desire. The sex scenes in the book—superbly written—perfectly capture this tension between the perceived and the acting self. An erection is simultaneously an expression of vulnerable desire and an instrument of exploration and pleasure.

2. The Body as Subject (The sensing and resonating body)

The body as the center of perception. It is not merely a biological machine, but a continuously open sensory receptor in perpetual contact with its environment. It absorbs, decodes, and translates the stimuli, affects, and subtle signs of the outside world—it is the primary filter of our experiences and inner life. When István falls in love, he expresses his feelings explicitly through this word—perhaps only to us, the readers of the book. For, on one hand, we see him constantly, making him vulnerable to our gaze as well, and on the other hand, we witness how he thinks along the lines of his bodily experiences. We know that this love will be experienced and named after, and by virtue of, the many joyful sexual experiences he had with his later partners.

3. The Body as Agent (The active and shaping self)

The body as the vehicle for self-expression and autonomy. This dimension is the active self, capable of creating change, moving through the world via the body. It does not merely endure or perceive reality; it actively shapes it, makes decisions, defines boundaries, and achieves self-actualization.

This trinity fits Szalay’s Flesh brilliantly: it is precisely these three dimensions that come into conflict within the novel's characters. The characters frequently lose control of the Agent (the active self) because their body as Object (the declining, longing flesh sized up by others) or as Subject (the body suddenly perceiving/admitting anxiety and trauma) takes over.

This threefold nature is present in the book's very first sentence (and in the final sentence too, which, of course, I will not reveal here). A monumental virtue of the book is the flawless logical progression of the narrative. Every step follows from the previous one; we move from one step to the next, creating a logical story—a structure that makes vulnerability and the resulting shame inevitable. We smartly perceive the signs of the world, try to interpret them well, plan our responses and reactions, deduce the consequences of our actions, and plan accordingly. Yet, there are situations where we completely lose control (unexpected, unforeseeable tragedies, sex, violence stemming from sudden, overwhelming anger and frustration), and once control is regained, we try to live normally again.

This tension, vulnerability, and compulsion are present throughout the book. There is a superb illustration of this problem that I feel can be shared. In order for István, the protagonist, to secure a specific position, enter higher social circles, and earn more money, he must first learn to eat more slowly. We can almost feel how the trinity of his body (Object, Subject, Agent) clashes; planning emerges, suffering emerges, and the question of power arises. Who is it that actually controls our most elemental bodily need? István? The friend who teaches him out of goodwill? Society? Or the absent, yet strictly judging "upper circle"? A masterful illustration.

Flesh is a Hungarian novel, much of which takes place in Hungary—and although it is never explicitly named, it most certainly unfolds in Pécs. Yet, the issues it tackles could just as well play out in Germany, Scotland, or Australia. We are in a global village. Even if one relocates to England, the periphery remains, even when chauffeured in the back of an elegant car through a part of London that can hardly be called peripheral. The book is Hungarian not only because a large part of it is set in Hungary, but also because it follows the traditions of two major Hungarian literary figures: Imre Kertész and Ágota Kristóf.

David Szalay—this deeply sympathetic figure who, in my opinion, was born for stardom—views himself as someone who is neither Canadian, nor British, nor Hungarian. Like a ghost, he is everywhere, yet truly present nowhere. He describes himself as a backwater. The inner world of this backwater is magical. Unique, artistic, interesting, and deeply moving. I view him almost as a brother.

I look at him as a brother, as a father, because I am a father too. The strongest scenes in the novel are his conversations, encounters, and failures with his son, Jacob. In Jacob, as all fathers do unconsciously, István sees himself—the chance to make their shared destiny better. But if this attitude—the desire to control one's own destiny through the male child—overwhelms the father, the child is instantly left alone and feels abandoned. Because the father sees his own childhood self in the child, rather than the child himself. How many fathers have I seen doting on their sons with a smothering love, leaving the child completely bewildered, unable to understand this misattuned situation where the father desperately wants to give his child the love he himself never received. István walks a tightrope in his relationship with Jacob. The question echoes within us throughout: where is István’s own father? How heartbreaking it is to see how little István has to hold onto regarding his own role as a father.

Why do I recommend this book? As a man and a father, many of the book's scenes and dilemmas are intimately familiar. The way István desperately longs for that sustaining connection where he can finally be himself, yet remains on the outside of this desired relationship despite everything being in place to experience it. The experience of reading this book directed my attention back to my own body. In my body, I felt the anxiety, the tension, the loneliness, the exclusion, the urge to conform. The climax of the book—which is, once again, about the Flesh, about how the Flesh expresses what the Flash leaves behind: a core experience felt not by the character, but perceived by his surroundings—brought me to tears.

I do not know how far Szalay, the backwater and the ghost, is identical to István. His photograph is there in the book, on the back cover. I won't deny that throughout the novel, I imagined István looking like Szalay. Did I like István more because of this? I don't know. During a panel discussion at the National Book Week, Szalay said that he wrote everything he knew about István. This is certainly true. For Szalay, István is both close and distant—and he is the same for us. Distant and close. In a distant closeness, just like all of us are: from each other, and from ourselves.

THis pickture is not a backwater, but it might reflect the essence of this article. 

Hatalmas változásban vannak nemi szerepeink. Mind a férfiak, mind a nők szereprepertoárja folyamatos átalakulásban van. A mi nagypapáink nem vasaltak inget, gyerekeikkel, unokáikkal nem nagyon foglalkoztak, a macsó/hős szerep sokkal kézenfekvőbb és általánosabb volt számukra a háborúban és az azt követő időben (igaz, nem is volt nagyon választási lehetőségük), szemben a napjainkban tapasztalt, intimitásra és kapcsolatokra vonatkozó vágyakkal egy olyan korban, amiben a világ katasztrófáiért a fehér hetero férfit teszik felelőssé, és ezért bűntudatra kárhoztatja a világfalu kultúrája, önmagába zárva az egyént, a férfit.

Ez a változás hatalmas belső munkát igényel. Ez a belső munka nem mindig és nem jól kommunikálható. Nem pontosan látható, mert a szándék és a folyamat azért sem látszik, mert az átélt érzések (pl. szégyen, önértékek keresése és azok azonosítása) jó része ismeretlen terep és nehezen beszélhető el, nem is kapunk segítséget élményeink megosztására. A változás vonatkozik  bármilyen korú nőre és férfira, élhet vidéken, városban, metropoliszban. Mindannyian benne vagyunk ebben a furcsa áramlásban.

Ennek a változásnak – szerintem – remekműve David Szalay Test című regénye, amit mindenkinek el kéne olvasnia, mert igazi segítség ebben a káoszban. Már a címoldal zavart kelt. Világfaluban vagyunk: David Szalay – magyar, külföldi, miénk, nem miénk? Hogy van ez? Hol vagyunk? Nekünk, magyaroknak a vezeték- és keresztnév megcserélése miatt lehet idegen, más külföldieknek a Szalay lehet ismeretlen. Világfaluban vagyunk.

Az angol cím Flesh, ami nem pontosan fedi a magyar Test fordítást. A flesh nem a testet jelöli, hanem a húst, a test szövetét, az állati test fizikai anyagát, de a gyümölcs esetén annak szaftos, leveses húsát is. A flesh nemcsak a testi vágyak gyarlóságát jelenti (flesh-and-blood), hanem utal a rokonságra és a családra is (In the flesh: személyesen, hús-vér valójában; To put meat on the bones / flesh out: kidolgozni, tartalommal megtölteni valamit). Szalay mesterien „húsosítja ki” a karakterei belső világát, vagyis a test, a szövet kitöltése zajlik a könyvben, mint egy absztrakt festmény megfestése – Malevics, Rothko jut eszembe.

És még bonyolultabb a dolog, mert kiejtésben a Flesh hasonlít a Flash szóra. A Flash villanást jelent, és a könyvben ez a villanás már az első mondattól korábbi traumák bevillanását is jelentheti. Míg az egyik oldal a pőre húst, a kiszolgáltatottságot jelenti, a Flash a pillanat törtrésze: a hirtelen felismerések, vagy épp a múlt traumáinak, kudarcainak és szorongásainak hirtelen, képszerű betörése a jelenbe.

Mi is az első mondat? „Tizenöt éves korában másik városba költözik az anyjával, és új iskolába kerül.” Ez az első mondat, amit megtudunk a magyar világpolgár Istvánról, s már itt szinte hipnotikus állapotba merülhetünk,  a maradhatunk ebben az elmerült állapotban végig a regény olvasása folyamán. Van-e traumatikusabb dolog egy tizenöt éves fiúnak, mint elveszíteni korábbi kapcsolatait, rokonait, barátait, és bizonyos értelemben új életet kezdeni? A flash máris megjelenik, mint a korábbi élmények, emlékek fájdalmas bevillanása.

De nézzük meg, mit is jelent a test, a hús, a kiszolgáltatottság. Testünk hármas szerepben van:

1. A test mint Objektum (Az észlelt és használt test)

A test fizikai és dologi valóság. Egyrészt a saját akaratunk és cselekedeteink eszköze, amellyel végrehajtjuk a szándékainkat a fizikai világban. Másrészt viszont elkerülhetetlenül tárgya mások tekintetének is: a külvilág számára egy látható, megítélhető, kiszolgáltatott felület, amely hordozza a társadalmi elvárásokat, az öregedést vagy épp a vágyat. A könyvben megjelenő szex – remekül megírva – pontosan visszaadja a látott és a cselekvő feszültségét. Az erekció egyszerre kifejeződése a kiszolgáltatott vágynak, és eszköze a megismerésnek, az örömnek.

2. A test mint Szubjektum (Az érzékelő és rezonáló test)

A test mint az észlelés centruma. Nem csupán egy biológiai gép, hanem egy folyamatosan nyitott érzékelő receptor, amely szüntelenül kapcsolatban áll a környezetével. Magába szívja, dekódolja és lefordítja a külvilág ingereit, affektusait és finom jeleit – ez a tapasztalásunk és a belső megéléseink elsődleges szűrője. Amikor István szerelmes lesz, az érzéseit explicit módon fejezi ki ezzel a szóval – talán csak nekünk, olvasóknak a könyvben. Mi ugyanis egyrészt folyamatosan látjuk őt, így kiszolgáltatottja lesz a mi tekintetünknek is, másrészt tanúi vagyunk annak, hogyan gondolkodik testi tapasztalatai mentén. Tudjuk, hogy ez a szerelem azután és azáltal lesz átélve és megnevezve, hogy számos örömteli szexuális élmény érte őt a későbbi szerelmeivel kapcsolatban.

3. A test mint Ágens (A cselekvő és alakító én)

A test mint az önkifejezés és az autonómia hordozója. Ez a dimenzió az aktív, változtatásra képes én, amely a testen keresztül lép fel a világban. Nemcsak elszenvedi vagy észleli a valóságot, hanem aktívan alakítja azt, döntéseket hoz, határokat jelöl ki, és megvalósítja önmagát.

Ez a hármasság Szalay Flesh című könyvéhez zseniálisan passzol: a regény szereplőinél pont ez a három dimenzió kerül konfliktusba egymással. A karakterek gyakran elveszítik az Ágens (a cselekvő én) kontrollját, mert a testük mint Objektum (a hanyatló, vágyakozó, mások által méregetett hús) vagy mint Szubjektum (a szorongást és traumát hirtelen észlelő/beengedő test) átveszi felettük az uralmat.

Ez a hármasság már a könyv első mondatában megjelenik (és az utolsó mondatban is, amit természetesen nem fogok ide írni). Hatalmas erénye a könyvnek a történet tökéletes logikai folyamata. Minden lépés következik az előzőből, egyik lépésből a másikra lépünk, logikus történetet hoz létre – olyan szerkezetet, ami a kiszolgáltatottságot és az ebből adódó szégyent elkerülhetetlenné teszi. Okosan észleljük a világ jeleit, igyekszünk jól értelmezni, megtervezni válaszainkat, reakcióinkat, levonni cselekedeteink következményeit, és ennek megfelelően tervezni. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor elveszítjük a kontrollt (váratlan, előre nem látható tragédiák, szex, a hirtelen elhatalmasodó dühből és frusztrációból következő erőszak), a kontroll visszaszerzése után pedig újra megpróbálunk normálisan élni.

Ez a feszültség, kiszolgáltatottság és kényszer végig jelen van a könyvben. Van egy olyan remek illusztrációja ennek a problematikának, ami szerintem elmesélhető. Istvánnak, a főszereplőnek ahhoz, hogy egy meghatározott állást betöltsön, hogy magasabb társadalmi körökbe beléphessen, s jobban keressen, először is meg kell tanulnia lassabban enni. Szinte érezzük azt, ahogyan testének hármassága (Objektum, Szubjektum, Ágens) ellentétbe kerül egymással: megjelenik a tervezés, megjelenik a szenvedés és a hatalom kérdése. Ki is az, aki uralja a legelemibb testi szükségletünket? István? A barát, aki jószándékkal tanítja őt? A társadalom? Vagy a jelen nem lévő, de szigorúan értékelő „felső kör”? Mesteri illusztráció.

A Test egy magyar regény, amelynek nagy része Magyarországon, bár nincs kimondva, de minden bizonnyal Pécsett játszódik. A problematika, amivel foglalkozik, mégis jelen lehetne Németországban, Skóciában vagy Ausztráliában is. Világfaluban vagyunk. Hiába települ át Angliába, a periféria akkor is megmarad, ha London belvárosában, egy elegáns autó hátsó ülésén furikázik a perifériának egyáltalán nem nevezhető városrészben. Nemcsak azért magyar a könyv, mert nagyobb részt Magyarországon játszódik, hanem azért is, mert két magyar irodalmi alak hagyományait követi: Kertész Imréét és Ágota Kristófét.

David Szalay – ez a rendkívül szimpatikus, szerintem sztárságra termett alak – úgy tekint magára, mint aki sem nem kanadai, sem nem angol, sem nem magyar. Mint egy kísértet, aki mindenhol ott van, de valójában sehol sincs jelen. Azt mondja magáról, hogy ő egy holtág. Ennek a holtágnak varázslatos a belső világa. Egyedi, művészi, érdekes és megható. Szinte testvérként tekintek rá.

Testvérként tekintek őrá mint apára, mert én is apa vagyok. A regény legerősebb jelenetei a fiával, Jacobbal való beszélgetései, találkozásai, kudarcai. István Jacobban, a fiában – mint minden apa tudattalanul – önmagát látja. Annak esélyét, hogy jobbá teheti a közös sorsukat. Ám ha ez az attitűd – a saját sors kontrolljának vágya a fiúgyermekben – elhatalmasodik az apán, a gyermek abban a pillanatban magára marad, és elhagyatottnak érzi magát, mert nem őt, hanem saját gyermeki énjét látja a gyermekben az apa. Hány majomszeretettel a fián csüngő apát láttam már, akiknek a gyereke teljesen zavarban volt, és nem értette ezt a félrehangolt helyzetet, ahogy az apa a gyermekének azt a szeretetet akarja megadni, amit ő maga nem kapott meg. István Jacobbal való kapcsolatában pengeélen táncol. Végig visszhangzik bennünk a kérdés: hol van István saját apja? Mennyire szívbe markoló az, ahogyan azt látjuk, Istvánnak mennyire nincs mibe kapaszkodnia a saját apa-szerepével kapcsolatban.

Hogy miért ajánlom ezt a könyvet? Férfiként, apaként a könyv számos jelenete, problematikája ismerős. Az, ahogyan István kétségbeesetten vágyik arra a megtartó kapcsolatra, amiben végre önmaga lehet, de mégis kívül marad ezen a vágyott kapcsolaton annak ellenére, hogy minden adott ahhoz, hogy ezt átélhesse. A könyv olvasásának élménye a saját testemre irányította a figyelmet. Testemben éreztem a szorongást, a feszültséget, a magányt, a kirekesztettséget, a megfelelni akarást. A könyv csúcsjelenetét – amely megint csak a Flesh-ről szól, arról, ahogy a Flesh kifejezi azt, amit a Flash eredményez: egy lényegi megélést, amit nem a karakter, hanem a környezete észlel – megkönnyeztem.

Nem tudom, hogy a holtág és ghost Szalay mennyire azonos Istvánnal. A könyvben, a könyv hátulján szerepel a fényképe. Nem tagadom, Istvánt Szalay képében képzeltem el a regény folyamán. Hogy jobban kedveltem-e ezáltal Istvánt vagy nem? Nem tudom. Szalay az Ünnepi Könyvhét pódiumbeszélgetésében azt mondta, hogy mindent megírt Istvánról, amit tud. Ez biztosan így van. István Szalay számára közel is van, távol is van – és tőlünk is ugyanígy. Távol és közel. Távoli közelségben, mint mi mindannyian: egymástól is, magunktól is.

Ez a kép nem holtág. Hévizen egy csatorna, de szépséges és talán visszaad valamit a közelség, távolság feszültségéből.

Spányik Doktor nemrégiben egy eléggé lehangoló posztot írt Facebook oldalán. (lásd a posztot a cikk alján)  Teljes joggal, szembesítve bennünket, önmagát a pszichiátriai betegek és ellátóik nyomorúságos helyzetével, különösen a gyerekek rettenetes állapotával, a döntéshozók nemtörődömségével. A pszichiátriai betegek és ellátóik helyzete évről évre rosszabb.

Diktatúrában élünk. A diktatúra elmagányosít, kiirt minden felelősségérzést, lehetetlenné tesz minden együttműködést, mert azt hirdeti, hogy mindenért a diktátor felel, az egyén önmagában tehetetlen. A diktatúra rendszerén nem tudunk felülemelkedni.

Én most azt kérem, hogy nézzünk szembe a tényekkel! Mert tény, hogy valójában nem történik érdekvédelmi munka a pszichiátria és a pszichoterápia területén. Elég nehéz dolog ez. Félő, hogy a Spányik doktor által írt posztok mentén elillan a cselekvésre ösztönző düh, el tud áramolni az a villámló harag, felháborodás, indulat, ami tettre sarkallna, és a végén nem csak az történik, hogy minden ugyanúgy marad, mint volt. Ó nem! Minden sokkal rosszabb lesz, mert bár tudjuk, látjuk, hogy mi „történik”, mi van velünk, de a gőzt már kieresztettük. Ha viszont tűrünk, nem változtatunk, újabb elvonások következnek be és tovább romlik minden. Tűrünk a letargiában, egyénileg is és kollektívan is. Ezt a letargiát használja a diktatúra a további rombolásra.

Mi a kollektív tűrés, kik vannak benne? Sokan. A Pszichoterápiás Egyesületek (mikroközösségeket létrehozva kivonultak a társadalomból abban az illúzióban, hogy ők különbek, mert látják, mi történik, de hát nem ők „csinálják” – ez a diktatúra kiépülésének egyik első feltétele, a felelősség áthárítása). A Pszichiátriai Társaság, Szakmai Kollégium pszichiátriai tagozata, klinikai pszichológiai tagozata és a gyerekpszichiátriai tagozata – ők sem szenvednek, sőt. Ez utóbbinak pl. egy olyan ember a vezetője, aki a Matthias Corvinus Collegium oszlopos tagja és tízmillió Forintok költésére van befolyása. Szóval ők vagy tűrnek, vagy tényleg nincs befolyásuk, de akkor miért ez a színjáték?
Eltűrik például, azt, hogy addig, míg Szlovákiában, Romániában, Horvátországban maximalizálva van az, hogy egy pszichiáter hány beteggel foglalkozhat naponta (maximum 12-vel), addig Magyarországon mindenki szomorúan, megtörten 30-40-50 beteget „lát el”, mert a finanszírozó ezt kéri tőle.  A finanszírozó nem valami szellem, vagy kísértet, ó nem, hanem az az osztályvezető főorvos, vagy gazdasági igazgató, aki elmondja, hogy nem elég pénzt termel az adott szakember és szedje össze magát, gürizzen joban.

A fenti országokban nincs nagyságrendekkel több pszichiáter. Mások a kompetenciák. Én Szlovákia és Horvátország pszichiátriai rendszerét tanulmányoztam. Sokkal jobban megszervezik magukat, a nővérek, szociális munkások, pszichológusok, foglalkoztatók az ambuláns rendszernek sokkal jobban részei, mint nálunk.

De nézzük meg mi is az a hatékony érdekvédelem? Tisztázzuk, mert ez sokat segíthet.

A hatékony érdekvédelem egy olyan hosszútávú tevékenység, ami megfelelő információk alapján, közösen meghatározott célok elérése érdekében, a megfelelő döntéshozók felé úgy kommunikál, egyeztet és küzd, hogy arról minden érdekeltet folyamatosan tájékoztat. Ha a célt (jogszabályváltozás) elérte, akkor folyamatosan ellenőrzi azt, hogy a cél hogyan valósul meg.

Nézzük meg részletesen.

Megfelelő információk alapján. Tudjuk-e azt, hogy mi van ma a pszichoterápia és a pszichiátria területén hazánkban? Szerintem nem tudjuk.

Tudjuk azt, hogy hány pszichiátriai beteg van, ők milyen betegségben szenvednek? Tudjuk azt, hogy hány SNI-s (112007 gyereket mond az AI), tudjuk azt, hogy hány BTMN (Beilleszkedési-Tanulási- Magatartási Nehézséggel) rendelkező gyerek van (több tízezer)?

Tudjuk azt, hogy mi történik velük? Mennyi időt kell várniuk terápiára? Milyen ez a terápia? Mi történik a terápia lezárulta után? Mennyire hatékonyak ezek a terápiák? Hogy vannak ezek a gyerekek? Hogyan élnek túl?

És hogy vannak a pszichiátriai betegek?  Mi kiadtunk egy könyvet: „Párbeszéd a szkizofréniáról”, minden szkizofrén beteg örömmel válaszol, ha megkérdezik, hogy vannak, csak meg kéne kérdezni őket. Ezek a betegek egyáltalán nem hülyék, ők a honfitársaink, rokonaink, szeretteink, mégis a nevükben beszélnek sokan, nem ők mondják el tapasztalataiket.

Tudjuk, azt, hogy kik kapnak pszichoterápiát? Tudjuk pl. hogy hányan járnak magánterápiába és közülük hányan számítanak „betegnek”? Aligha.

Kétféle pszichoterápia van. Az egyik az a beteg, diagnózissal rendelkező emberek terápiája, a másik a fejlesztő, önismereti terápia egészségeseknek. Fontos ennek a kétfajta terápiának a szétválasztása. (Az egyesületek nagy része nem teszi ezt meg, hanem összemossa őket, ezért is van zavar a kompetenciák és a feladatok kapcsán)

Szóval az információ fontos lenne, mert az információ alapján tudjuk megtervezni azt, hogy mit kellene cselekednünk. Azt a statisztikát, ami arról szól, hogy hány pszichiátriai beteg van, és kb. milyen pszichoterápiát kapnak a rászorulók, a Lélekben Otthon kérte ki a Társadalombiztosítótól 280.000 Ft-ért 5-8 éve. Tudomásom szerint azóta is ez a még mindig legmegbízhatóbb adat. Az információ drága dolog. Az érdekvédelem mindannyiunk közös ügyének az alapja. Az egyesületek vajon utána járnak-e az információknak? Szólítsuk fel az egyesületeket ezen tevékenységek elvégzésére, az információ gyűjtésre!

Kik kommunikálnak? Kik azok a stakeholderek? Azok szervezetek, akik magukénak tartják ezt a kérdést és javítani akarnak. Nem csak a módszertani egyesületek (VIKOTE, pszichoanalitikus, hipnózis, személyközpontú, pszichodráma, mozgásterápia egyesületek), hanem az ernyőszervezetük: a Magyar Pszichoterápiás Tanács Szövetség és az ide tartozó, törvény által számukra kötelezővé tett érdekvédelmi szervezet, a Szakmai Kollégium ide vonatkozó tagozatai (gyermekpszichiátria, pszichiátria, klinikai szakpszichológia). Nekik ez kötelességük lenne, de nem látszik, hogy bármit is csinálnának, azon kívül, hogy az egészségügyi államtitkár demokrácia látszatát keltő tűzoltásához asszisztálnak. Továbbá ide tartoznak az egyetemek, a tanszékek, a szakma nagyjai és természetesen a betegszervezetek. Szólítsuk fel az egyesületeket és tagozatokat ezen tevékenységek elvégzésére! Fejezzék ki, hogy a jelenlegi állapotok tarthatatlanok. Ha van valamilyen egyeztetés, hangosítsák azt ki, mert én erről nem tudok.  Aztán az is kérdés, hogy ha van egyeztetés, ki az, aki konkrétan kommunikál. Ki az a személy, akit mindenki elfogad, ki készíti őt fel? A kommunikáció önmagában még nem érdekvédelem. Össze kell gyűjteni az ide vonatkozó tevékenységeket is. (pl. társszakmákkal – statisztikusokkal, jogászokkal – való egyeztetés. A jelenlegi jogszabályok tanulmányozása, annak vizsgálata, hogy a gyakorlat mennyire felel meg a jogszabályoknak, s ha van eltérés, akkor mi az eltérés következménye.

Kinek kommunikálnak, kivel egyezkednek? A diktatúrákban a törvények a diktátortól valók. Diktátumok, tehát megváltoztathatatlanok. A diktátornak elemi érdeke, hogy ezt higgyék alattvalói. A hatékony érdekvédelem alapelve, hogy minden jogszabály embertől való és megváltoztatható. Nincs semmi kőbe vésve. Minden megtárgyalható és megtárgyalandó. Emberek állnak mindenütt. Meg kell találni őket, meg kell találni a döntéshozókat, akiket motiválni lehet a változtatásra. Ez nem lehetetlen. Nekem pl. sikerült pár minisztériumi főosztállyal kapcsolatba lépnem az utcáról. A Népegészségügyi osztállyal hosszan tárgyaltam. Müller Éva és Baticz Orsolya megnyerhető szakemberek. A finanszírozási főosztály úgyszintén. Tisztelt Egyesületi Tagok! Vegyétek fel a kapcsolatot a megfelelő emberekkel  a kommunikációval kapcsolatos egyeztetésre. Ha megvan a cél, s a cél úgy van megfogalmazva, hogy kitűnik, hogy az emberek jelentős része jobban jár a változtatással, akkor könnyebben elérhető a kitűzött cél.

Mit kommunikálhatnának? Tiszta, egyszerű, követhetően nyilvánvaló célokat.

Mondok olyan egyszerűbb lehetőségeket, célokat, amelyek kiinduló pontok lehetnek :

• terápiás találkozás pszichiáter és páciense között 45 percnél ne lehessen rövidebb időtartamú,
• emeljék meg a pszichoterápiák finanszírozását ilyen és ilyen alapon ekkora összeggel! Egy terápiás óra után az állam fizessen pl. 18.000 Ft-ot. (Ez az egyesületek, társaságok kompetenciája.)
• kapjon külön OENO kódot a pszichoedukáció és a motivációs interjú,
• minden öngyilkos halott hozzátartozója kapjon krízisintervenciós terápiát (definiálni, hogy ki, milyen, hány alkalomra szóló segítséget kapjon)
• A minimumfeltételeket szigorítsuk. Egy kórházi ágyhoz tartozó mozgásterületet az eddig 2,5 négyzetméterről emeljék meg 4,5 négyzetméterre. Itt lehetne együttműködni a Magyar Orvosi Kamarával.
• 25.000 lakosra jusson legalább egy gyerekpszichiáter.
• Minden pszichiátriai osztályon legyen elérhető a házirend, ami tartalmazza a korlátozó intézkedések alkalmazásának rendjét. Kit, miért, milyen tájékoztatás mellett, mennyi időre korlátoznak?

és még sok ezen ötlettől eltérő ötlet öszegyűjthető. Itt fel kellene szólítani az egyesületeket ezen tevékenységek elvégzésére, a célok megfogalmazására.

Amikor arról írok, hogy fel kellene szólítani az egyesületeket, akkor konkrétan a tagokra gondolok, az ilyen-olyan bizottságokra az egyesületekben. Konfliktusokkal teli, bonyolult munka ez. Egyszerűbb szomorú posztokat írni, mint belemenni a munkába. Elképzelem a Pszichoanalitikus Egyesület ülését, amikor erről szó lenne, be se kerülne a napirendbe.

Az érdekvédelem külön szakma. Érteni kell hozzá. Én másfél évig tanultam az EUFAMI (www.eufami.org) keretében. Személyes tanácsadóm egy ír hölgy volt. Tapasztalataimat felajánlottam a Magyar Pszichiátriai Társaságnak, a Magyar Pszichológusok Szövetségének, a Pszichoterápiás Tanács szövetségnek. Nem kellett. Ennek már két és fél-három éve. Pedig a hatékonyabb érdekvédelem elengedhetetlen. És ha az egyesület tagjai szembesítenék vezetőiket sokszor inkompetens viselkedésükkel, talán közelebb kerülnénk a közjóhoz.

Álljon itt illusztrációként egy konkrét példa arra, mit hiányolok. A Pszichoterápiás Tanács Szövetség létrehozott egy etikai kódexet. Sok hasznos dolog van a kódexben, de sok dolog hiányzik. A kódexben számos gyakori etikai kérdés nincs megemlítve, nincsenek támpontok ezek kezelésére (számlaadás hiánya, szexuális visszaélés formái – hiszen nem csak a megvalósult aktus a visszaélés, más formái is vannak –, a kliens kihasználása, óra lemondása stb.), de nincs utalás arra sem – egyetlen mondat sem –, hogy ha a kliens etikai problémát észlel, hol tegyen bejelentést. Nincs e-mail cím, telefon, semmilyen kontakt. Itt van a kódex:

https://pszichoterapiastanacs.hu/wp-content/uploads/2024/06/A-Pszichoterapeutak-Etikai-Kodexe-2021.-06.-03.pdf

Az etikai kódexre azért néztem rá, mert megjelentettük az Etika az orvoslásban c. könyvet, ami itt érhető el:

https://orioldbooks.com/termek/etika-az-orvoslasban/

Az érdekvédelem pénzbe kerül. Az egyesületeknek bőven lenne pénze az érdekvédelemre. Íme néhány egyesület 2024-es pénzügyi teljesítménye.

A Pszichodráma Egyesület 119 millió forgalom mellett 349 ezer Ft nyereséget ért el úgy, hogy saját tőkéje 19 millió 667 ezer Ft.

A Magyar Családterápiás Egyesület 2024-es forgalma 325.505 Ft-os veszteséggel 54 millió Ft saját tőkéje mellett 140 millió Ft-os a forgalma.

A VIKOTE 149 millió forgalom és 143 milliós saját tőke mellett, 25 849 Ft adózott eredmény mellett.

A Macsope saját tőkéje 16,97 Mill Ft, forgalma 16, 8 Mill Ft-os gazdálkodás 166 ezer Ft eredmény.  

Szóval lenne rá pénz.

Íme Spányik doktor posztja, amire írtam a fenti cikket.

„Azokért, akik tízágyas kórtermekben, fáradt, kizsigerelt ellátóikra bízva várnak egy jobb világra.

Azokért, akik nem tudnak magukért kiállni.

Azokért, akik összekuporgatott pénzükből próbálnak a gyereküknek ellátást szervezni lakóhelyüktől távoli magánellátásban. És azokért a kollégákért is, akik saját mentális egészségükkel fizetnek a betegekért folytatott mindennapi küzdelemben.

A mentális egészségügy több területén orvosként, pszichoterapeutaként, szakmai vezetőként dolgozó szakemberként ezzel a posztommal azokért az emberekért szeretnék kiállni, akiknek az ellátásához a kormány egyre kevésbé járul hozzá. Akiket méltatlan körülmények között kell egyre fáradtabb kollégáimmal nap mint nap ellátni.

Mit mond el egy országról, hogy hogyan bánik a legkiszolgáltatottabb polgáraival? Nem szabad csöndben maradnunk, ha a közös javainkról döntő mindenkori politikusok kormányokon átívelően hagyják cserben azokat, akiknek nincs hangja, és akiknek a megfelelő ellátása jelen körülmények között szinte lehetetlen.

Mert valóban nagyon fontos, hogy mossanak kezet az orvosok és rövidek legyenek a várólisták, de a mentális egészség kérdése igen jelentős: átszövi életünk minden területét, az ellátórendszer minden részét érinti és a mentális problémákból eredő gazdasági terhek elképesztő mértékűek, a GDP több mint 3 százalékát teszik ki!

A mentális egészség területén számos szempontból Magyarország az egyik utolsóként teljesít -> az öngyilkosságok terén utolsó előttiek vagyunk Európában, az alkoholizmusból eredő problémák elképesztő mértéket öltenek. Az ellátórendszer sorvadása, átgondolatlan szervezése több évtizedre nyúlik vissza, gondoljunk csak az OPNI előző rezsimben történt átgondolatlan bezárására.

A megmaradt, küszködve vánszorgó ellátórendszerben döbbenetes ápolóhiány uralkodik, korszerűtlen, zsúfolt, lepukkant, vállalhatatlan felszereltségű kórtermekben tengődnek a betegek. A beígért infrastruktúrafejlesztések évtizedek óta váratnak magukra, ígéretek maradnak csupán: a régi épületet már nem újítjuk fel, de az újba soha nem érkezünk meg.

Ma nem tudjuk megfelelően ellátni a ránk bízott betegeket, mert a pszichoterápia állami finanszírozása siralmasan alacsony, óránként 3-4000 ft, ami valódi ellátást nem tesz lehetővé.

A magánellátásban szinte ellenőrizetlenül dolgozik a pszicho’ szakma, az egyre nagyobb anyagi terhet jelentő ellátást sokan csak itt kapják meg, a magánellátók állami feladatot látnak el, hatalmas várólista mellett.

Az már tényleg felfoghatatlan, hogy mindezek a problémák a gyermekellátás területén még súlyosabbak: a gyermekpszichiátriai intézmények száma az elmúlt 25 évben 39-ről 16-ra csökkent, kritikusan kevés gyermekpszichiáter dolgozik az országban, miközben a gyerekek mentális egészsége, ami egyben a jövő záloga lenne, elképesztő mélységekben jár: az iskolai bántalmazások, kamaszkori alkoholfogyasztás és szerfogyasztás hatalmas mértékeket öltenek a rendelkezésre álló statisztikák alapján.

A mentális problémákkal küzdő emberek nem tudnak magukért kiállni, ha tetszik, nincs hangjuk. A mi szakmánknak jellemzően rossz az érdekérvényesítő képessége, ami nem is csoda, ha ilyen ütemesen zsugorodik. És nem beszéltem a tanult tehetetlenségről: a szakmánk üveges tekintettel nézi végig, ahogy a ránk bízott betegek körül fogy el a rendszer.

Pedig ez a befektetés borzasztóan megéri: jobb munkaerő, bizonyítottan jobb testi egészségi állapot, erősebb GDP, több házasság és gyerek… stb.

Sokan vannak a szakmánkban jelenleg is magas beosztásokban, akik szólnának, ha tehetnék, de olyan rendszerben élünk, hogy a vezetőink nem mernek megszólalni. A tanult tehetetlenség mellett a hatalom ereje is némaságra ítéli az egyébként nagyszerű, nagytudású szakmai elitünket is, hátha a helyükben is írhatom ezt a posztot.

Én úgy érzem, ezt nem lehet tovább tűrni.”

Rendezte: Jorgos Lanthimos, Főszereplők: Willem Dafoe, Emma Stone, Margaret Qualley, Jesse Plemons

 Azt mondja Slavoj Zizek, hogy mindannyiunknak nagy kihívás belső világunk káoszával kezdeni valamit. Megélni, kontrollálni, megismerni, felismerni, miben is vagyunk, hogyan tükröződik bennünk a világ és mi hogyan adunk fényjeleket a világnak. Egyedül ki vagyunk szolgáltatva a külső és belső káosznak, a magány tériszonyának. Emberi találkozásokra vágyunk, mert egyedül életképtelenek vagyunk. Talán a magány tériszonyával való küzdelem hozta létre az emberi civilizációt.

Ugyancsak Zizek hívta fel a figyelmemet arra a bibliai epizódra, ami csoportanalitikusok alapidézete lehetne:

„Mi lesz velünk, ha már nem leszel velünk?” Kérdezik a tanítványok Jézust, keresztre feszítése előtt. Ne féljetek, mondja Jézus, (Máté 18:20 RUF) Mert ahol az én nevemben ketten vagy hárman egységre jutnak, akkor én is ott vagyok köztük”.

Mintha a magára hagyott, a világba kitett gyermek kérdezné ezt a felnőttvilág kapujában állva. Sokan úgy lépnek be ebbe a világba, hogy előtte szüleik elhanyagolták őket, kisgyerekként nem tapasztalják meg a törődést, a szeretetet.

De mégis, azt mondja Zizek és a Biblia, ha a szeretet nevében ketten, vagy hárman egységre jutnak, találkoznak, a halottból élő lesz, megtörténik Jézus feltámadása, ott lesz közöttük. Olyan fajta feltámadás ez, ami rajtunk múlik; azon, hogy egységre, szeretetre jutunk-e, jelen vagyunk-e a kapcsolatainkban. Olyan mély, zsigeri meggyőződés ez a vágy a találkozásra és egyfajta feltámadásra egyéni és csoport szinten is, hogy én ki sem tudom fejezni. Egyéni szinten is belénk van huzalozva, csoportszinten meg pláne. Mint az álmok, amikor repülünk, ahogy felemelkedünk a talajtól, hát mégiscsak rajunk múlik, hogy tudunk repülni, hogyhogy eddig nem próbáltuk.

Sok mindenről azt gondoljuk, hogy rajtunk múlik. Rövid ideig vagyunk itt, életünk abban a pillanatban értelmetlenné válik, amikor megkérdezzük, hogy mi is az értelme. Egy-egy megélt pillanat öröme eltörli az értelem utáni kegyetlen vágyakozást, a kényszerítő keresés kínját. Az értelem keresése kérgi szint, az öröm agytörzsi. Más – más helyen ébred.

A kegyelem fajtái c. film számomra ezt a kérdéskört taglalja, egyszerre jeleníti meg a mély szomorúságot, a  játékokat, a humort és a szenvedést 

Látjuk a káoszt és a káosz utáni rendre való vágyat. Bunuel óta alig láttam filmet, amiben az álmoknak ilyen nagy szerepe ne lenne. A film jelmondata is az álmokról szól: Az édes álmok ebből jönnek létre... Szerintem a film megértése szempontjából hasznos lehet a halott anya pszichológiai koncepciójának megértése.

Most az IA írása következik, de lényeges és érthető.

 A halott anya pszichológiai modellje – André Green koncepciója

A "halott anya" fogalmát André Green (1927-2012), egy neves francia pszichoanalitikus vezette be. Ez a kifejezés nem egy fizikailag elhunyt anyára utal, hanem egy olyan anyai alakra, aki érzelmileg elérhetetlenné, "üressé" vagy "kiüresedetté" válik a gyermek számára, miközben fizikailag jelen van. Ez az állapot az anya saját, feldolgozatlan gyászával, depressziójával, vagy más, őt felemésztő pszichés állapotával függ össze.

A koncepció lényege

Green leírásában a "halott anya" az anyának az a reprezentációja a gyermek pszichéjében, amely az anya hirtelen és drámai hangulati változásai következtében jön létre. Az anya korábban élénk, reagáló és érzelmileg jelen lévő volt, de valamilyen trauma (például egy szeretett személy elvesztése, egy súlyos csalódás, vagy egy megoldatlan konfliktus) hatására érzelmileg "kihűl", "fagyottá" vagy "üressé" válik. Ez a változás drámai hatással van a gyermekre, aki korábban az anya érzelmi válaszaira támaszkodott saját identitásának és érzelmi világának felépítésében.

A gyermek megpróbálja "visszahozni az életbe" az anyát, megérteni a változás okát, de az anya érzelmi elzárkózása miatt ez kudarcba fullad. A gyermek hiába próbálkozik az anya figyelmének felkeltésével vagy megvigasztalásával, az anya továbbra is elérhetetlen marad. Ez a helyzet a gyermekben mély frusztrációt, szorongást, bűntudatot és ürességérzetet szülhet. A gyermek úgy érezheti, hogy ő maga a hibás az anya állapotáért, vagy hogy az anya "halála" az ő cselekedeteinek következménye.

Green szerint a "halott anyával" való találkozásnak súlyos és hosszantartó következményei lehetnek a gyermek pszichés fejlődésére:

• Ürességérzet és érzelmi hidegség: A gyermek belső világában is megjelenhet az anya "ürességének" lenyomata, ami saját érzelmi skálájának beszűküléséhez, vagy egyfajta belső "hidegséghez" vezethet.
• Narcisztikus sérülés: A gyermek önértékelése sérülhet, mivel azt élheti meg, hogy ő nem volt képes "megmenteni" az anyát, vagy hogy ő maga nem volt elég fontos az anyának ahhoz, hogy az érzelmileg jelen maradjon.
• Depresszív hajlamok: A korai veszteségélmény és az érzelmi válasz hiánya hozzájárulhat a depresszív állapotok kialakulásához a későbbiekben.
• Kapcsolati mintázatok: A "halott anya" élménye befolyásolhatja a felnőttkori párkapcsolatokat, ahol a személy ismétlődően keresheti az elveszett érzelmi kötődést, vagy éppen elkerülheti az intimitást a potenciális csalódások elkerülése végett.
• Kreativitás és szimbolizáció: Érdekes módon Green azt is megjegyezte, hogy bizonyos esetekben a gyermek a belső ürességre adott válaszként fokozott kreativitást és szimbolizációs képességet fejleszthet ki, mint egyfajta próbálkozást arra, hogy értelmet és formát adjon a feldolgozhatatlan élménynek. Ez egyfajta kompenzációs mechanizmusként is felfogható, ahol a belső hiányt próbálja a külső világban megalkotott formákkal kitölteni.

 A fent felsoroltak mindegyike megjelenik a filmben. A kegyelem fajtái a sok halál ellenére a remény filmje, nem is értem miért lett jobb kedvem a film kétszeri megtekintése után. Zizek azt is mondja a The pervert guide to cinema című remek összeállításában (https://www.youtube.com/watch?v=FYuI4SFw4g0&t=200s) , hogy nem azért nézünk filmet, mert a filmben az életet akarjuk viszontlátni, megérteni, hanem pont azt akarjuk megtudni filmek által, hogy hogyan kell élni. Nem csak módszertant tanulunk a filmekből, hanem mély értelmezéseket, lehetőségeket, szerepeket. Gyerekkoromban például pont olyan akartam lenni, mint Pierre Richard a Magas szőke férfi felemás cipőben, de idézhetem az Alaind Delon szeretnék lenni c. slágert is (https://www.youtube.com/watch?v=63bk5st-87o) .

Három olyan  kegyetlen történet látunk, amelyben mindegyik szereplő kegyelemért kiált, a történetek összefüggnek. Fontos, hogy mind a három történetben minden szereplő nagyon tevékeny, állandóan dolgozik, itt nincs pihenés, mindenki akar valamit. Mi is a három történet, hogyan jelenik meg a halott anya témája ezekben a filmekben?

Az első történet – az anya hiányának megélése,  élet a szeretett személy halála után, szembenézés a bűntudattal, a bűntudat legyőzésének ígérete

a jéghideg jelenlét részlete. Azzal kezdődik, hogy egy USA nagyfőnök eligazít egy kisebb főnököt. X.Y: meg akar halni, tiszta sor, a beosztottnak az autójával neki kell hajtania a meghalni vágyó ember autójának itt és itt halálos balesetet okozva. A gyilkos, és a potenciális gyilkosság főszereplője a férfi (Jessi Plemons), egy amerikai vállalat managere. Elegáns öltönyben van, elegáns lakása van, szeretett feleségével látható luxusban élnek. Főnöke egy elegáns amerikai vállalat igazgatója, minden jóval ellátja beosztottját. Nem csak autót, pénzt, előkelő klubtagságot ad neki, de feleséget is szerez neki. Az ő szemében „semmiség” amit ad, azért adja, hogy  ilyen-olyan szívességeket kérhessen. De nem csak szívességet kér, hanem kényszeresen parancsol és előír a férfinak. Olvasd az Anna Kareninát, ne vodkát igyál, amit kérnél, hanem viszkit. A függő, kiszolgáltatott, gyermeki szerepben vergődő férfi, vágyja főnöke szeretetét. Mindent megcsinál. A vodkáról azonnal lemond, s a film gyönyörű képei közöttt feltűnik a jégkockákra öntött viszki képe. Mi, nézők is lemondunk a vodkáról a viszki javára. A kényszeres főnöknek fiatal felesége van, és a főnöki házaspár otthonába a főszereplő férfinak bejárása van. Vágyja a szeretetüket, mintha arra vágyna, hogy közéjük feküdhessen. (ez a szexuális aktus a harmadik részben létre is jön) Hamarosan láthatjuk, hogy folyamatos, a felszín alatt bujkáló ígéret, arra hogy bármit megtesz a beosztott főnökének, milyen feszültségeket teremt. Én adok, te elfogadsz és majd megszolgálod. Most még alkalmatlan vagy a szeretetre, de ha szolgálsz, és megteszed amit kérek- egy idegen férfi meggyilkolását- szeretni foglak (szeretni fogunk- a főnök és a felesége) Teljes a kiszolgáltatottság. A férfi sokáig nem tudja megtenni a gyilkosságot, majd fordulatos trükkök után mégiscsak megteszi. Gyilkol, öl. A személy, akit megöl, meg akar halni, tehát Green -i értelemben olyasmit cselekszik, amit az adott személy amúgy is akar.(Tehát úgy öli meg a fontos személyt, mintha az tényleg meg akarna halni. Megölöm anyámat- én – mert amúgy is meg akar halni. Hogy létezik-e ilyen az életben? Igen, a fönök szeretetéért a kínai diplomata bármire képes, de elég Orbán csinovnyikaira nézni, hogy lássuk: a való élet problematikája jelenik meg a képkockákon.https://444.hu/2025/06/29/kinai-diplomata-akart-direkt-karambolozni-a-tajvani-alelnok-kocsijaval-pragaban.

A második történet- az anya meggyilkolása, ha halott vagy, jobb, ha az én akaratomból történik-

egy házaspár játssza el. A feleséget egy karib teneri hajóúton baleset éri. Egy szigetre menekül, ahonnan néhány nap vagy hét után hazaérkezik. A trauma hatására néhány dologban megváltozik a nő. Eddig nem szerette a csokit, most szereti, a lába megnőtt, nem fér bele a cipőibe. Más lett. Bekövetkezik az a trauma, aminek eredményeként halottá válik. A férj egy másik nőt lát, azt gondolja, hogy aki ott van, az nem az ő felesége. A férj ilyen olyan fondorlatok, beteges tünetek mentén megöli, jobban mondva öngyilkosságra készteti a feleségét. (A gyermek azt gondolja, hogy ő ölte meg) A pszichoanalitikus introjekció fogalma láthatóvá válik a filmben. A férfi éhezik és azt akarja, hogy a felesége ilyen olyan testrészétől váljon meg, és főzze meg neki, hogy megehesse. A film hatalmas előnye a komplexitás. Látjuk a férfi gyászát, aki rendőrként dolgozik, hogyan jelenik meg a könyörület és a kegyelem a munkájában és hogyan jelenik meg lélektani krízise is munkahelyén.

A harmadik történetben – a halott anya feltámasztására történik kísérlet-

itt konkrétan megjelenik a halott anya. Egy olyan halott anya szerepét játssza el Emma Stone, akinek valószínűleg saját anyja is halott lehetett. Ez az anya egy olyan szekta tagja, amit  egy olyan pár vezet, amely szektában a tagoknak le kell/lehet feküdni a szekta szülőpárjával. Emma Stone- mellé kineveznek egy férjet, aki szintén mindkét szektavezérrel lefekszik. Közben kiderül, hogy a szektában komoly munkát végző anyának kisisoskolás gyereke és valódi férje van, akit az „ügy” miatt elhagyott. Mi az ügy? Megtalálni azt a személyt, aki képes a halottat föléleszteni. Emma filmbeli lánya és párja, hazavárja a szektában számukra meghalt Emmát, de az nem jön.

Kegyetlen képsor, ahogyan az apa és kislány kérlelik, hogy legalább egy vacsorát töltsenek együtt, de Emma kérhelhetetlen. Emma abban az univerzumban, amiben él, jót akar lányának is.  A szekta működése a szektavezér pár könnyei ( a szülők könnyei, a könnyezés bizonyítéka annak, hogy a szülők élnek, ha szomorúak is, mert gyászolnak) mentén forog. Szép képben könnyező szektavezérek könnyeit felfogják, vízzel higítják és mint szenteltvizet kezelik. Kislánya rontása ellen Emma lesz az, aki ezt a „szenteltvizet” a kislány szobájában szétfröcsköli. A könnyeket ezerszeresére higítják és ez a víz az alapja a szekta működésének. A szekta keresi prófétáját és ez a keresés a szekta működésének másik alappillére. A próféta az a személy- a követelemények tekintetében a szekta tagjai megállapodnak- aki életre tud kelteni egy halottat és akinek van legalább egy olyan testvére, aki meghalt. ( a halott anya koncepcióban a fenti leírás nem említi meg azt, hogy a halott anya működése mentén lesz egy halott gyerek is, az a gyerek, aki bűntudattól terhelve, traumatizáltan életben marad de megváltozik, nem a korábbi gyerek többé, akit az anyja szeretett, az a gyerek meghalt, hanem valami más) . Ennek a résznek a főszereplője és a kinevezett férje, éjt nappallá téve keresik a prófétát. Ez a jelenet pont azzal kezdődik, hogy egy „potenciális próféta” megpróbál életre kelteni egy halottat. Nem sikerül neki. Végül megtalálják az említett prófétát egy állatorvosnő személyében, aki tényleg életre kelt egy halottat. A halott nem akárki, az első filmjelenetben meghalt férfi kel új életre. Költői fordulatokkal tarkítva az újonnan megtalált proféta egy autóbalesetben meghal. Szépséges jelenet az, ahogy az elhunyt prófétának a baleset után bekövetkezett halála első perceiben folynak a könnyei.

Tehát mégis csak van megváltás. Életre lehet kelteni az anyát, van remény, tudunk repülni, igaz csak álmainkban.

A filmvetítésen a megjelentek ötöde elhagyta a vetítést. Nem könnyű szembenézni ezzel a káosszal, pedig sorolhatnám azokat a történeteket, amelyek a való életből visszatükrözik ennek a remek filmnek az állításait, a film igazságát.

Mi lenne a megoldás? A halott anya halálának tudomásul vétele, olyan mély és elviselhetetlen szomorúság, amire az adott egyén nem feltétlenül képes.

Három példa:

- Szíjjártó Péter Moszkvában az atya szeretetéért azt mondja, hogy az oroszok jó partnerek, olcsó áron jó árut szolgáltatnak. Az arcán látszik, hogy tudja, hogy hazudik, és azt is tudja, hogy tudjuk, hogy hazudik, de a diktátor szretetéért, aki megmondja, hogy nem vodka, hanem viszki, bámire képes. Néz bele a kamerába, és azt is tudja, hogy mindezt mi is tudjuk.

- Megtörtént eset. A szerelmes fiú szíve választottját nem veszi el, feleségül, mert az anyja azt mondja, hogy nem tetszik neki. Bármire képes az anya szeretetéért a harmind feletti férfi.

- A szekta csoporterejére ez a Hit gyülekezetes video tanubizonyság. Egyerre halál és egyszerre feltámadás. 

https://www.youtube.com/watch?v=dVlvtKHw1qc

Harmadszor vettem részt ezen a konferencián. Először Münchenben, majd Frankfurtban és most Berlinben.

Idén a konferencia témája a következő volt: Kohézió és politika - klímakatasztrófa, a társadalmi egyenlőtlenség és a nem szolidáris magatartás kiscsoportokban és a társadalomban

A konferencia végén egy lipcsei pszichológussal azt  beszéltük meg, hogy kudarcot vallottunk abban a tekintetben, hogy nem sikerült a valóság/realitás szintjén eljuttatni a konferencia részvevőinek azt az egyszerű gondolatot, üzentet hogy a keletnémet tartományok (Neue Bundesländer) lakóinak több mint két harmada az utolsó választásokon nem az AFD-re szavazott. A hit és meggyőződés, hogy ezekben a tartományokban mindent visz, vitt az AFD, s hogy azok szinte "náci"tartományok, mindennél erősebb volt, nem lehetett a tényekről beszélni. Elhangzott ezen az utolsó nagycsoporton az a fantázia béli óhaj is, hogy állítsák vissza a határokat a keletnémet oldalon és adják vissza azt a többtízezer fiatalt, akik nyugatra távoztak.

A három izgalmas nagycsoport mellett ismét csak remek előadások voltak. Nem mindegyik előadás színvonala volt egyenlően magas, vagy számomra érdekes, mindenesetre az előadások témái, hangulatai egyáltalán nem voltak függetlenek a nagycsoport témáitól.

Mekkora erőt, hatékonyságot és reményt jelent a csoportanalízis?

Az első előadást Dr. Julian Dilling  tartotta.

https://www.medhochzwei-verlag.de/Verlag/Autoren/Detail/37738)

, a Krankenkasse felsővezetőjének képviselője tartotta.

  (Vajon azért nem vesz részt magyarországi konferenciákon a magyarországi TB részéről ilyen személy, mert nincs rá igény, meg sem hívják, vagy azért, mert nincs is ilyen ember? Szerintem félünk szembesülni a gyatra tényekkel, hogy változtatni kéne. Sajnos a magyar pszichoterápiás szakma nem akar/nem tud változtatni, úgy tűnik, inkább elfogadják azt, ahogyan most van.) Elmondta, hogy a német társadalombiztosító 4,5 Milliárd EUR-t fordít pszichoterápiákra. Az összes ambuláns költés 10%-át jelenti a pszichoterápiás költség. Ugyanakkor a pszichoanalízisre költött összeg 6%-kal csökkent. (Viselkedésterápia 205%-kal nőtt, a TFP 50%-kal nőtt.) A pszichoterápiákra költött összeg 2005 óta megötszöröződött, a csoportpszichoterápiára költött összeg megtízszereződött. Az derült ki az előadásból, hogy hatalmas erőt képvisel a csoportanalízis. Igazán büszkék lehettek a német csoportanalitikusok az elért eredményeikre.

A következő előadás a szolidaritásról szólt. Politika, klíma, egyenlőtlenség – ezek voltak a témái Hermann Staats előadásának.

Prof. Hermann Staats (https://de.wikipedia.org/wiki/Hermann_Staats)

Saats professzor arról beszélt, hogy a társadalomban bizarr dolgok mennek végbe és kérdés, hogy ezek a torzulások, kellemetlen témák hogyan jelennek meg a kiscsoportokban. Vajon a klíma, háború, radikalizmus olyan epizódszerű események, amik elmúlnak, vagy tartósan be kell rendezkednünk arra, hogy ezek a dolgok velünk maradnak? A kiscsoportokban számottevően megnőtt az apokaliptikus diskurzus. Ez a diskurzus attól különleges, hogy Németországban is a politika gondoskodik erről. Pl. a legutóbbi választásokon a migráns/menekült kérdés volt a vezető téma szemben a klímakatasztrófával, amit az előadó érthetetlennek vélt. Felvetette azt is, hogy sok keresztény páciense egyáltalán nem gondolkodik és viselkedik keresztény módon, amikor „asyl” néven (kb. migráns) illeti a menekülteket. Tehát kérdés, hogy mik a valóságos témák. A reálitás és a politikailag felkínált témák közötti szakadék bizonytalansághoz vezet, a bizonytalanságot növeli az is, hogy a páciensek jelentős része nincs otthon a digitális világban.

A kirekesztés ebben az előadásban jelent meg először. Az, aki másképp látja a társadalmi kérdéseket kirekesztődik. Foulkes szerint a csoporthoz való tartozás elemi kérdés. A bizonytalanság aláássa a társadalmi bizalmat. Tehát a kirekesztés témája megjelent a társadalomban és a kiscsoportokban is.

 A csoportvezető felelőssége itt is felmerült, de másképp.  A fókuszkérdés az volt, hogy mi, csoportanalitikusok, politikailag cselekvők vagyunk-e? A társadalom szolidaritása az egyénekben gyökerezik, az egyén szolidaritása hat a társadalomra és vissza, tehát a szolidaritás kérdése kiscsoportokban akkor is leképződik, ha explicit módon nincs róla szó. A társadalmi igazságtalanságok, ha nem jelennek meg témaként a csoportban, akkor hitelesítődnek.

 Cél: a szolidaritás tekintetében társadalmi javulás, hogy a társadalmi bizalom megerősödhessen.

Első nagycsoport:

A koránból származó idézetet mondott el egy török származású kolléga a szeretet erejéről. Hatalmas figyelmet kapott az izraeli-palesztin konfliktus.

Azért is volt ez, mert a korábban éveken át csoportot vezető Robi Friedmann vejét 2023. október 7-én megölték. Nem csak lánya maradt özvegy három kisgyerekkel, de Robi Friedmann évtizedes törekvése a zsidó–palesztin közeledésre is. Hatalmas pofont kapott a szándék és a sok erőfeszítés. Új csoportvezető érkezett helyette, Christian Schüller. A korábbi női vezető Jutta Menschik-Bendele maradt.

Sok új arc volt a résztvevők között. Fontos téma volt a befogadás, kirekesztés témája. Megjelentek a náci nagypapák, illetve a harmadik generációs holokauszt érintettek. Egy lipcsei kolléga, aki harmadik generációs holokauszt túlélő, az első nagycsoporton arról beszélt, hogy ő bizony együtt nevet a zsidó viccek elmondóiva. Amikor azzal kezdte valaki, hogy „harmadik generációs”, akkor nem lehetett tudni, hogy elkövetőnek vagy zsidó áldozatnak leszármazottja.  

Az első nagycsoporton volt téma az, hogy az egyik kollégának nem volt helye városában a megszokott éttermében, mert tele volt és egy olyan törzsasztalhoz ült, ahol már ültek néhányan. Amikor leült, arról kezdtek beszélgetni a törzsasztal tagjai, hogy nincs eső, nem lesz termény. Nem lesz komló és nem lesz ezáltal sörük. „Sajnos még Adi sem tudna itt rendet teremteni”, mondta valaki. Adi nem volt más, mind Adolf Hitler. A résztvevő köpni-nyelni sem tudott, nagyon fel volt háborodva, hogy Hitler ilyen kontextusban jelenik meg.

Egy másik epizód, ami nagy figyelmet kapott, az egy taxissal való beszélgetés volt. A hölgy résztvevőnek a taxisofőr arról panaszkodott, hogy a pályaudvaron rengeteg kábítószeres volt, azt mondta a sofőr, hogy egy nagy injekciós adag megoldaná egyszer és mindenkorra a problémájukat.
Aztán nagyon érdekes volt, az AFD-vel való kapcsolat. Vajon van-e a teremben AFD szavazó? Meri-e vállalni?  

Az egyik csoporttag nagybátyja vadász volt. Már régóta meghalt. Egyszer lelőtt egy fokozottan védett vadmacskát. Nem csak az volt a hiba, hogy lelőtte, de tetézte azzal, hogy az illető nagybácsi még büszke is volt erre. A fájdalmas az volt, hogy az esetről beszámoló csoporttag vált nevetségessé azáltal, hogy védeni akarta a macskát és méltatlankodott. Igencsak magára maradt, mert a nagybácsi családja a nagybácsi mellé állt.

Erőteljesen megjelent a tettes-áldozat dichotómia. Minden a viccek kapcsán kezdődött. Vannak törököket, zsidókat, lengyeleket minősítő viccek. Volt, aki felháborodott ezeken a vicceken, volt, aki kibújt a vonatkoztatási rendszerből, zsidóként a viccmesélőkkel együtt nevetett. De jellemzően majdnem mindenki áldozat „akart” lenni.

Másnap egy nagyszerű előadás és egy számomra kevésbé érdekes előadást hallgathattam.

Először is nem radikális jobboldaliként definiálta az AFD-t és köreit a kiváló, egyszerre felkészült és majdnem nyolcvanévesen „lánglelkű fiatal” Prof. Dr. Wilhelm Heitmeyer, hanem olyan autokrata nemzeti radikális csoporttokként, akik ellenséges csoportokra vonatkozó gyűlöletet definiálnak. Nem tudom jól lefordítani a kifejezést (Gruppenbezogener Menschenfeindlichkeit ) Ezek az autoriter nemzeti radikális csoportok világszerte egyre jelentősebbek, s mindenhol a demokratikus intézményrendszer aláásására törekszenek.

Prof. Wilhelm Heitmeyer  (https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_Heitmeyer)

Fontos három aspektus a radikalizálódás szempontjából:

• hosszú távú folyamatokról van szó,
• olyan krízisfolyamatok kapcsán jelennek meg az autokrata törekvések, amelyek a társadalmi intézményekbe vetett bizalmat aláássák. A krízisfolyamatok (2008 gazdasági krízis, 2015 menekültkrízis, majd az ukrán háború)
• bizonyos triggerek rövid távon jelentkeznek, de hosszútávúak a következményei.

A kétezres évek óta történik meg az, hogy az autoriter kapitalizmus megfelelő ellenőrzés nélkül, saját szabályai mentén működik úgy, hogy egyszerre teremti meg a társadalom veszteseit, akikkel a sem a gazdasági, sem a politikai elit nem törődik, és egyszerre járul hozzá közönyével azokhoz a dezintegrációs folyamatokhoz, amelyek mentén a demokrácia kiüresedik. 2001 óta számos krízisnek vagyunk részesei. Társadalmi krízisnek két ismérve van: egyrészt a korábbi politikai és gazdasági eszközök nem működnek, tehát a korábban megtapasztalt biztonsági intézmények nem adnak biztonságot, másrészt az újak még nem működnek. Egyfajta krízistájkép jön létre.

Az autoriter jobboldali radikalizmus három küzdőtéren jelenik meg:

• van egy társadalmi modellje
• egyfajta többségi társadalmi fölény alapján működik,
• a radikalizmus kommunikációja és mobilizálási képessége egy-egy ellenséges csoportra vonatkozó gyűlöletben tud aktiválódni.

A csoportra vonatkozó ellenségkép azon az elven működik, hogy az egyes emberek felsőbbrendű csoporthoz tartozónak definiálják magukat, azaz megtagadják a társadalmi egyenlőség alapelvét. Ez a felsőbbrendűként definiálás lehetősége az alapja az autoriter jobboldali radikális mozgalmaknak.

Nagyon fontos, hogy az egész úgy kezdődik, hogy egyes emberek különbnek tartják magukat. Aztán egyre többen tartják különbnek magukat, s ebben a vonatkozásban ellenséget definiálnak.

Kik lehetnek ellenségek?  Nők, hajléktalanok, munkanélküliek, LMBTQ tagok, iszlám hívők, menekültek, gyerekek, akik irányában a kirekesztés: szexizmus, önmaguk számára előjogok kihangsúlyozása, rasszizmus, homofóbia, antiszemitizmus és más ellenséges érzések érvényesülhetnek.

Különböző korlátok és sorompók épülnek az emberek közé, lecsökken az elmondhatóság lehetősége, más jelentést kap a normalitás (veszélybe kerülnek a nem normálisak, pl. a fogyatékossággal élők) a normalitást különböző, egyébként oda nem illő érzések kísérik. Megjelenik a védelmi, sérelmi áldozati kontextus.

Az egyenlőtlenség – csoportvonatkozású ellenségdefiníciók: feljogosítottság az egyenlőség elvének feladásával fertőző. Nincs olyan, hogy szigeteket képezhetnénk, ha a „különb”-ség megjelenik, könnyen válik össztársadalmi jelenséggé.

Megjelenik az a fajta identitáspolitika, amely társadalmi zavarokat okot, mert az egyén elveszítve egyenjogúságát, egyenértékűségét, biztonságát veszti.

Mit tehetünk, hogy a labilis társadalmi folyamatokat kiegyensúlyozzuk? Nem a politikától kell várnunk, hogy a dolgok javuljanak, hanem egymástól. Beszélgetni, kommunikálni kell, bátran, nem csak „szigeteket alkotva”.

A másik előadást Yvonne Brandl tartotta harmadik generációs holokauszt érintett fiatalok találkozásáról a német antiszemitizmussal, illetve saját traumatizáltságukkal. Ez az előadás számomra sok újat nem hozott. Yvonne a holokausztban maga is érintett. A csoportokban, amiket fiataloknak tartott, eleinte nem beszélt saját érintettségéről. Ha rákérdeztek, elmondta, s a közlés után a csoport sokkal szabadabban, felszabadultabban működött. Németországban tényleg megjelent az antiszemitizmus, nem gondoltam volna, hogy ez így van, nekem talán ez újdonság, mert idehaza én, az én környezetemben az antiszemitizmusnak nem látom nyomát.

2. és 3. nagycsoportülés

Nagyon mozaikszerűen tudom csak leírni a történéseket, mert szerintem eléggé töredezett volt a nagycsoport. Soha nem volt állítólag olyan, hogy kiment volna valaki, most mégis megtörtént a harmadik nagycsoporton. A távozó után megint csak kiment valaki, de jelezte, hogy pisilni megy és visszajön.

 Palesztin férjtől elvált nőtől kérdezte egy barátnője, hogy te akkor most a palesztinokkal vagy?  (Azonosulás, szétválás érdekes hullámzása volt.) Ezzel a barátnővel nagyon jó időket töltöttek együtt. Mégis sírva mesélte el, hogy a barátnő a palesztin gonoszságok kontextusába helyezte a csoporttagot.

Aztán jött az, hogy valaki koncerten volt, Mahler szimfóniát hallgatott.  (Ez a vonal nem ment tovább, itt megszakadt.)

Nekem az a kép volt a legerősebb, hogy a férfi csoportvezető unokája iskolába kezdett járni. A német nyelvterületen is a magániskola kezd divatossá válni. A nagypapát meghívták az évnyitóra, s a nagypapa meglepődve látta, hogy az unoka osztályába csupa tejfölös szőke gyerek jár. Egyetlen barna, vagy fekete hajú gyermek sem jár az osztályban. Úgy beszélt erről az élményéről, mintha egyszerre panaszkodott és dicsekedett volna.

Mélyen megdöbbentem annak a nagytekintélyű kiképzőnek a megnyilvánulásán, aki arról beszélt, hogy gyerekkori barátnője AFD-s lett. A barátnő azt kérte tőle, hogy bizonyos AFD-s írásokat olvasson el. Mire ő felháborodottan utasította vissza a kérést, hogy ő az AFD-től bármit is elolvasson.

Újra és újra felmerült az, hogy a külföldi gyökerű németeket visszaküldik „származási” hazájukba. Az egyik csoportanalitikus a gyermeki szolidaritásról beszélt, miszerint gyermeke általános iskolai osztályában hogyan álltak ki a gyerekek egy érintett osztálytársuk mellett.

Az utolsó nagycsoport előtt jött a hír, hogy egy köztiszteletben álló csoportanalitikus elhunyt. Még a csoport előtt egyperces néma felállással emlékeztünk meg róla akkor még az előadások keretében. Az utolsó nagycsoporton – szerintem észrevétlenül és reflektálatlanul – megjelent a halál témája, ami a kirekesztés témáját felerősítette. Az egyik idős résztvevő elmondta, hogy ő nem teljesen elégedett a megemlékezéssel és ha hazamegy, akkor istentiszteleten fog megemlékezni az elhunytról. Ez a megnyilvánulás több  dolgot jelentett egyszerre. Az illető idősebb úr jogot formál a nagycsoport megítélésre, mert ogy a nagycsoport nem alkalmas arra, hogy a gyászát megossza. Meglehetősen feszült hangulatban telt el az utolsó nagycsoport. A feszültség nőtt, ezen a nagycsoporton történt meg az, hogy kiment valaki, és némi diszkurzus után  jutott a csoport addig, hogy emeljék vissza a határokat és menjenek vissza azok a fiatalok az új német tartományokból a keletiekbe, akiket az egykori NDK polgárai elvesztettek.

Nem volt könnyű ez a nagycsoport.

Sokszor előfordul, hogy valakinek ilyen-olyan segítő módszert, terápiát, esetleg egy konkrét terapeutát, Kovács Józsefet, Nagy Erzsébetet, esetleg egy adott csoportot ajánlanak. Arra is volt példa, hogy név szerint engem és az én csoportomat ajánlották valakinek.

Mi történik ilyenkor? Gondoskodunk? Feltételezzük, hogy értjük X (akinek ajánlunk) gondolatait, vágyait és tudjuk Y képességeit, hogy majd segíteni tud X-nek? Vajon az ajánló és az, akinek ezt-azt ajánlanak, belemennek a részletekbe, rákérdeznek, hogy miért, mi fog történni, miért lenne ez jó? Szerintem aligha.

Látszólag egyszerű, valójában nagyon is bonyolult helyzet alakul ki.

Ki az ajánló? Miért pont ő ajánl? Mit tud, milyen információk alapján javasol? Kinek ajánl? Miért ajánl? Miért pont azt a személyt, módszert ajánlja? Mit vár az ajánló a találkozástól? Az is előfordul, hogy arra kérnek pl. csoportomba járó hozzátartozók, hogy ajánljak egyéni terapeutát valamelyik szerettüknek. Korábban megtettem ezt, de ma már nagyon óvatos vagyok ezzel és nem ajánlok senkit, mert nagyon bonyolult viszonyok jönnek létre az ajánlás mentén. Inkább azt javaslom, hogy igény esetén keressenek az interneten szakembert, s ha valaki szimpatikus, esetleg, akinél működik a kémia, forduljon ahhoz az, akinek szüksége van segítségre és keressen ő maga szakembert magának.

Nézzünk a jelenségre még részletesebben!

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a kérdés mélylélektani megvitatásához javaslom, hogy nézzük meg Ingmar Bergman Fanny is Alexander c filmjének azt az ikonikus jelenetét, amikor Alexander a zsidó családi barát házában Izmaellel, Áron testvérével találkozik az éjszaka közepén. Itt van a filmjelenet. (https://www.dailymotion.com/video/x36okc2, de magyar szinkronnal is megtekinthető a film a videán https://videa.hu/videok/film-animacio/fanny-es-alexander-1982-film-animacio-v6DGgT4DIlnqTDvm)

„Izmael nagyon veszélyes ember” - mondja Áron Alexandernek, mielőtt kinyitja az ajtót és bemennek hozzá. „Nem szereti az embereket és ha bedühödik, akkor nagyon veszélyessé válik.” - ezért is tartják két ajtó mögött, sok lakattal elzárva.  

Izmael ugyan utálja az embereket és veszélyesnek tűnik, mégis kedvesen néz Alexanderre, szeretne vele kettesben maradni. „Hagyj magunkra! Nem fogom megenni, bár  nagyon étvágygerjesztő”, mondja, és Áron hagyja, hogy Alexander fél órára egyedül maradjon vele. Áron távozása előtt szájon csókolja Izmaelt, jelezve, hogy valami furcsa, tabuk által terhelt kapcsolatról van szó.  Alexander nem érti, hogy a szelíd teremtésnek tűnő, androgün Izmael miért veszélyes. Amikor Izmael bemutatkozik Alexandernek, utal bibliai nevére, történetére (A Bibliában Izmael idős szülők gyermekeként született, nagy erőfeszítések árán. Ábrám és Szárai házassága gyermektelen, Szárai saját szolgálólányát, Hágárt ajánlja fel Ábrámnak. Hágár terhes is lesz, de Szárai irigységből megalázza és Hágár elmenekül a házból. Isten angyala által üzeni meg Hágárnak, hogy Izmael legyen a fiúgyermek neve, menjen vissza Ábrámhoz és Száraihoz és Isten gondoskodni fog Hágárról.) Tehát Izmael maga egy látomásból kapta nevét, amikor is Isten a következő sorsot adja neki: „Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát. 1 Móz. 16.12) Izmael ezekkel a szavakkal mutatkozik be Alexandernek.

Ezért is van elzárva. A veszély vonzó, a veszélyes emberek érdekesek, talán ezért is lesz kíváncsi Alexander. (A magyar szinkron, ha valaki videán nézi meg, káprázatos: Izmael hangja a varázslatos Venczel Veráé, Áron magyarul a nagyszerű Józsa Imre hangján szólal meg.) Alexander nem érti, hogy a szelíd teremtés mitől veszélyes. Izmael megkéri Alexandert, írja le a nevét, aki ezt meg is teszi, de meglepetésére nem a saját nevét írja le, a papíron nem az ő neve jelenik meg, hanem Izmaelé. Izmael közelít, közel is kerül Alexanderhez, szinte eggyé válnak. Szóban is megerősíti, talán mi nem is két ember vagyunk, hanem egy. Ketten lesznek egy ember, talán nincsenek határaik egymás felé, szinte átáradnak egymásba. Izmael olvassa Alexander gondolatait: „Szörnyű de csábító gondolatokat hordozol. Tudod miért csábító?” - kérdezi Izmael. „Nem tudom és nem tudom, hogy akarom-e tudni.” - válaszolja Alexander. „…Furcsa kis ember vagy, nem akarsz beszélni arról, amire minden pillanatban gondolsz, halálát kívánod egy embernek. Nem én beszélek, hanem te, ne tétovázz. Megsemmisítem magam és beléd áramlok. Vigyázó őrangyalod vagyok.”

Egy intenzív találkozásnak vagyunk tanúi tehát, mondanám, ilyen intenzív egy pszichoterápiás vagy pszichoanalitikus találkozó. Két ember összezárva, intenzív együttlétben, ahol szinte olvasnak egymás gondolataiban. Egyszerre csábító és veszélyes. Nem lehet tudni, hogy kinek van szüksége kire. Alexandernek Izmaelre, vagy Izmaelnek Alexanderre. (Tartok attól, hogy Bergman pszichoanalízisre vonatkozó olyan ambivalens vágyai jelennek meg itt, amikről meglehetősen nehéz beszélni, de félő, hogy meg nem értettségből, sikertelenségből, frusztrációból erednek.)

Valószínűleg ilyen elmélyült találkozás után ajánl valaki valamilyen terápiát annak, akivel éppen találkozik. Hogy ez a találkozó valójában megtörténik-e, vagy csak fantáziában zajlik le ez a közeli egybefolyás, teljesen mindegy. Aligha a valóságban. Inkább fantáziákban, ahogyan a film is csak egyfajta fantázia, egyfajta álom. Vajon egy ilyen fantáziabeli intenzív találkozás, egyfajta efféle tapasztalat előzi meg az ajánlást? Létre jön ilyen Izmael-Alexanderére hasonlító találkozás? Nem tudom. A találkozás értelmezése szerintem azt jelenti, hogy az ajánló látja valamilyennek azt a személyt, belelát gondolataiba, vágyaiba, akinek ajánlatot tesz. Nem csak arról van szó, hogy adott pillanatban valamilyen állapotban látja az illetőt, de arról is, hogy elővételez egy terápiás találkozást és van az illető fejében egy másik állapot, amely állapotot a terápiás találkozás, esetleges kezelés, az az adott személy hoz létre a klienssel közösen az ajánló fantáziájában. Rendkívül gyorsan játszódik le ez a fantáziabeli játék. Ilyen volt, és ilyen lehet. Egyszerre jelenik meg személyes történet, jellemek, állapotok megfigyelése és egy elővételezés, ilyen állapot jöhet létre a találkozás után.

Két esetet érdemes megkülönböztetni: kérik az ajánlást, vagy kéretlenül kapja az illető? 

Az a személy, aki az ajánlatot kapja, felteheti a kérdést: Vajon miért ajánl nekem itt ez az ember valamit?  Az az állapot, amelyben most lát, tapasztal engem, vajon szánalmas, esetleg lúzernek látszom? Vajon nem az-e a lényeg, hogy aki segíteni akar, esetleg megbélyegez, esetleg rámaggat egy címkét: lúzer?

Ha az a személy, aki az ajánlatot kapja, adott esetben kérte is ezt, bízik és elfogadja azt, gondolhatja, hogy ez az illető ismer engem, jól lát, pont olyannak lát, amilyen vagyok, esetleg szenvedőnek lát, s reménykedik, hogy annak a változásnak a magja, ami nekem jót tehet, annál a másik szakembernél van, s bizalommal fordulhatok hozzá, hiszen az ajánlatot tevő pontosan ismer engem is és azt a személyt is, akihez küld (vele is történik egyfajta fentiekhez hasonló fantáziabeli találkozó, ráadásul a két találkozás egymásra vetül) . Már most az ajánlást megelőző találkozással létrejött egy olyan intim pillanat, aminek folytatása lehet az ajánlott szakemberrel való találkozó.

Aztán hogy ez az illető az adott személyhez fordul-e vagy nem, az egy másik kérdés. Tanácsot kapott, végrehajthatja, ha elhiszi, hogy jól látták őt, bízhat abban, hogy az, akihez fordulni fog, meg fogja érteni. De fantáziájában megjelenhet a kép és érzés, hogy lúzernek látják, és a lúzerség nem csak magának a segítséget kérő illetőnek elfogadhatatlan, hanem a tökéletesnek, erősnek, nyíltnak, gondoktól mentesnek fantáziált segítőnek is. A tökéletes segítő esetleg elveti a tökéletlenséget. Ezért nem fog hozzá fordulni. (milyen sok megbeszélt első interjúra nem jönnek el, milyen érdekes lenne az okok kutatása)

Ha valaki ajánlásra jön a csoportomba, mindig megkérdezem, hogy mit szól ahhoz, hogy ajánlottak neki engem vagy a csoportomat. Ha ezt a kérdést felteszem, talán nem kapok választ azonnal, de talán sikerül közelebb kerülnöm az esetleges kaotikus érzések világához. Hogyan történt az ajánlás, mik azok a lélektani folyamatok, amik hozzám vezettek?

Szóval nagyon óvatos lennék az ajánlásokkal. Azért is írtam ezt a cikket, hogy ezt (is) gondoljuk végig. Egy dolog biztos, hogy az ajánló lát valamiféle szenvedést, fájdalmat magányt, és enyhíteni akar. Jót akar. Nem csak annak, akinek megnyugvást, egy jobb állapotot ajánl, hanem mindenkinek, az egész világnak, önmagának is. Azt akarja, hogy ez az állapot: „Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát” enyhülhessen. Ha nem történik meg Izmael és Alexander találkozása, Alexander könnyen válhatna Izmaellé. Alexandernek abban az életkorában történt meg a gyűlölt ember halála, amit tudattalanul vágyott, amikor az ember még nagyon sérülékeny. Üldöző üldözötté válhat az elviselhetetlen, de nem reális bűntudat alatt.

Fel kell tenni a kérdést: Izmael tényleg veszélyes ember? Azt hiszem igen, azért van lakat alatt elzárva, mert ki tudja terjeszteni énjét, belső világát, szenvedésének konfliktusforrását át tudja másokba helyezni: igazából nem is érdeklik az emberek, hanem saját dühe szenvésnyomása alatt él. 

Környezetemben számos ilyen típusú ember: „Izmalexander” él. Sajnos azok a típusú Izmaelek, akik behatolnak mások lelki életébe, megmásítják akaratukat, lábbal taposva mások szabadságát, ezrével hemzsegnek körülöttünk, s mi tehetetlenek vagyunk. Nekik is ajánlunk terápiát, segítő szakembert.

P.S. A Fanny és Alexander az egyik legfontosabb film számomra, számos fontos üzenetet küldött nekem  jó családról, az elfogadható agresszióról, arról, hogy Áron – az otthon levő és otthont birtokló szolga, hogyan lehet a mindent mozgató és sok mindenhez értő szakember elégedett.

Embert próbáló változásoknak vagyunk tanúi a világban. Nincs hatásunk a világ folyamataira, senkit nem érdekel, hogy mit gondolunk. Régóta tartó folyamatokról van szó, amit ebben a cikkben próbálok elemezni.

Hogy mi a Bácsalmás szindróma? Én neveztem el így azt a jelenséget, amiben sajnos részem volt, részem van. Évekkel ezelőtt meghívást kaptam Dél-Koreába, hogy tartsak előadást az öngyilkosság megelőzésével kapcsolatos tevékenységünkről. Sokcsillagos szállodában szállásoltak el, minden költségemet fedezték. Privilegizált helyzetbe kerültem.

Azt hiszem én a rendszerváltás nyertese vagyok. Rengeteget dolgoztam ezért és szerencsém is volt/van.

A kétórás előadásom Szöulban a visszajelzések alapján jól sikerült, a hallgatóságtól sok kérdést is kaptam, beszélgetések is voltak. Szeretem a sikert, szeretem azt, ha jól mennek a dolgaim. Ahogy az előadás után ültem a szállodai szobámban, az jutott eszembe, hogy szívesen elmondanám ugyanezt az előadást Bácsalmáson is, mivel ott is magas, legalábbis akkor az országos átlagnál magasabb volt az öngyilkosság „előfordulása”. Írtam hát a Bácsalmási Közösségi Háznak, hogy előadnék, válaszoltak is, hogy jó, vették az adást, szólnak majd, ha aktuális lesz, hogy menjek. Aztán nem szóltak. Egyszer-kétszer rákérdeztem még, aztán hagytam az egészet. Mindig is büszkén vállaltam, hogy bácsalmási vagyok. Egy az ottaniak közül, bár most már sokkal inkább vagyok budapesti. A Bácsalmás szindróma lényege ez: fiatal bácsalmásiként megkapod a feladatot a családtól, közösségtől, hogy képviseld majd a bácsalmásiakat, lépj ki a világba, menj, legyél sikeres, mutasd meg, hogy a bácsalmásiak mennyire jófejek, okosak (jó a gimnázium), tehetségek, mutasd meg a világnak mindezt! Ebben az élményvilágban keveredik a kisebbségi érzés, az erős odatartozás vágya, valami olyasmi, hogy mi szerencsétlenek a peremvidéken élünk, de összetartunk, számítunk egymásra, hátrányos a helyzetünk, de küzdünk, mert jók vagyunk és ezt be is bizonyítjuk. Aztán ha ezt elérted és sikeres vagy, bizonyítottál a világnak a világban és visszatérnél és megmutatnád, hogy helló, csináltam valamit, akkor azt mondják: de hát te nem is vagy már bácsalmási, „messzire kerültél”, nem kellesz.

Mondhatjuk azt, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban, de nem egészen erről van szó. A nem lehetsz próféta mondás eredeti forrása a Biblia. Jézus nemhogy próféta nem volt a saját hazájában (Márk 6:5-6), de semmilyen csodát nem tudott tenni, amikor visszatért Betlehembe, pedig állítólag akart. (https://szentiras.hu/BD/Mk6,5-6 : „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában.”  Nem is tudott ott csodát tenni, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét.) Benne lenne a pakliban az, hogy ha visszamennék előadni, lebőgnék, nem sikerülne?

Szóval van itt egy szakadék a nyertesek és vesztesek között. Érzések, meggyőződések, előítéletek és tapasztalatok olyan tárháza vezet szakadáshoz, amit talán érdemes végig gondolni, hátha tudunk kezdeni vele valamit. Arról nem is szólva, hogy a mai Bácsalmás régről nem az a Bácsalmás, ahol én felnőttem, s lehet, hogy ez a puszta tény eléggé dühít engem. (Pl. az utca, ahol felnőttem, sokkal kisebbnek tűnik most, mint gyerekként.)

Meglepve tapasztalom, hogy az én esetem egyáltalán nem egyedi, de még csak nem is magyar jelenség. Hozok nemzetközi példákat.

A Váratlan dallamok c. film, Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe, és Marsha M. Linehan: Út az élethez, amit élni érdemes c. könyvének is fontos eleme a központ és a periféria ellentéte, a köztük levő szakadék mélyen személyes aspektusa.

Az én esetemben Bácsalmás elhagyása után nem sokkal megjelentek ellenérzéseim szülőfalum iránt. Hiába akartam szeretni, nehezen ment. Sok oka volt ennek, például az, hogy megláttam, hogy a búcsúban Hitler: Harcom (Mein Kampf) c. könyvét árulják, és senki nem háborodik fel ezen, senki nem tesz feljelentés. Aztán később megláttam egy  fényképet Márai András facebook oldalán, aki a Hunyadi János Gimnázium igazgatója most is, amin örömmel pózol a gyűlöletkeltő Bayer Zsolttal és a FIDESZ-es országgyűlési képviselővel, Bányai Gáborral.Senki nem tiltakozik, mindenki csöndben van. Az én belső Hunyadi János Gimnázium képemmel (a soknemzetiségű, békés, befogadó Bácsalmás)  teljesen összeegyeztethetlen Márainak Bayerrel való együtt szereplése, ezáltal gyűlöletkeltése.

Senki nem tiltakozott a fénykép miatt. Aztán az unokahúgom lányának pasija, általam jobbikosnak vélt náci egyenruhájára azt mondták, hogy hagyományőrző, fogjam be a számat. Aztán le kellett tiltanom egy csomó bácsalmási ismerősömet a facen, mert annyira ízléstelenül és gátlástalanul cigányoztak, hogy nem tűrhettem. Aztán a viszonylag friss esemény: az indiai vendégmunkások álmukban történő megverése elborzasztott (megjegyzem, szerintem egyenes következménye a Mein Kampf terjesztésének és az igazgató Bayer rajongásnak). Az utolsó csepp a pohárban a híres háziorvos esete, aki a „fertőzések megelőzésére” hivatkozva a parkban (egymás előtt) vizsgálja meg betegeit, majd a panasztétel után a váróteremben, de még szintén egymás előtt. A bácsalmásiak méltósága, betegjogai nem érdekli a helyi vezetőket, a potentátokat (Németh Balázs, Tóth Árpád, Márai András). Talán nem tudtak róla, de ha nem tudtak róla, ki a bánatot képviselnek? Mit mondjak, elment a kedvem az egésztől. Bácsalmás Fidesz fellegvár lett, sugárzik a gyűlölet és az, hogy a helyiek nem látják a saját felelősségüket sorsuk irányításában.

Valószínűleg téves és hibás az én Bácsalmás képem is, nagyképűen kioktatok, számonkérek, de hát ők szavazzák meg a NER-t. Mit lehet tenni? Közben nem lehet elfelejteni azt, hogy a politikai elit kilopta és tönkretette Bácsalmás legnagyobb munkáltatóját, az Állami Gazdaságot, a benne dolgozók szeme láttára, a benne dolgozók teljes kisemmizésével és megalázásával. Bácsalmásiak sokaságának lett volna mondandója. (De így vannak ezzel a dologgal a vidéki franciák is, többek között a reimsiek: elviszik, megszüntetik a hétköznapi emberek méltóságát biztosító munkahelyeket. Romániába, Thaiföldre és csak a jó ég tudja hova telepítik át ezeket a munkahelyeket.)

Tárgyalni, találkozni, egyeztetni kéne azoknak, akik valamit elértek (beleértve engem is), és a Bácsalmásiaknak. Mi van a méltósággal? Mi a közjó, ki dönti el, mik a közös értékek? Ne adj’ isten, lehet-e arról beszélni, hogy mi az, hogy magyar? Természetesen nem csak az én esetemben lehetetlen ez, de világviszonylatban is. Bácsalmásnak, Reimsnek, Oklahomának egy a hangja.

A Váratlan dallamok c. film szép mese. A film nemcsak engem mozgatott meg annyira, hogy kritikát írtam róla, de azt hiszem a rideg valóság kellemetlen történései is megerősítik, világjelenségről szól a film. A kritika után számos formában visszatért a periféria–központ, elit-köznép ellentéte a médiában. Ahhoz, hogy a film párizsi elithez tartozó karmesterének és a vidéki szerencsétlen harsonás testvérnek találkoznia kelljen, egy életbe vágóan fontos oknak kellett lennie. Ez az ok, hogy a gazdag párizsinak szüksége volt a vidéki szerencsétlen harsonás csontvelőjére. Ez olyan fontos szála a filmnek, aminél el kell időznünk egy pillanatra. A szegény francia régió és párizsi gazdag nagyon távol van egymástól, a valóságban sosem találkoznak. A csontvelő kérdés pont elegendő ok arra, hogy létrejöjjön az a találkozás, ami a valóságban soha nem történik meg. A film végén felhangzó váratlan dallam a valóságban teljesen elképzelhetetlen. A vidéki szegény azt érzi, hogy a párizsi elit negligálja őket, pedig pont ugyan olyan emberek, mint ők, ugyanannyi emberi méltósággal, mint amennyi a párizsi „sznoboké”. A gazdag párizsi elit tagja vélhetően azt gondolja, hogy ezek a szerencsétlen, igénytelen vidékiek lehúzzák egymást, akadályozzák egymás fejlődését, azt, aki kicsit is tehetséges, eltiporják. Ezek a szerencsétlen semmirekellők reménytelenek. Csak kérnek, de semmit nem adnak.

Tathcher és Reagan kormányzása óta a vagyoni és egyéb különbségek nőttek, és folyamatosan nőnek, a szakadék növekszik, s ennek a szakadéknak lehet egyik következménye az elmagányosodás, és a világban általánosan jelenlevő frusztráció. Az lenne szerencsés, ha létrejöhetne párbeszéd és találkozás az elit és a plebs között. A találkozásoknak azonban nincsenek helyszínei, maximum a futballstadionok, ma már nincsenek olyan közösségi terek, ami a felsőbb és alsóbb rétegek találkozását lehetővé tennék. A Váratlan dallamok végén a klasszikus elit zenekara és a vidék fúvószenekara együtt játszik – a valóságban soha nem történik meg az együtt zenélés.

Megjelent két nagyszerű könyv, két hasonló életút bemutásával, hasonló problémákkal, de a megoldások mások, részben mások.

Didier Eribon francia filozófus (könyve a Visszatérés Reimsbe)  Reimsből, Franciaország szegényebb vidékéről származik, egy munkáscsaládból. 4 fiútestvér közül ő a második és az egyetlen – családjában is egyedülálló módon –, aki le tudott érettségizni. Szülei gyári munkások. Anyja anyagi áldozata tette lehetővé gimnáziumi és egyetemi tanulmányait, de amikor anyjának középiskolásan le akar fordítani egy angol dalt franciára, az anyja azt mondja neki, hogy ne nagyképűsködjön, hagyja, a fordítás nem érdekel senkit, maradjon csendben. Apja erőszakos, gyakran italozó férfi, aki részegen bántalmazza az anyját, aki egyszer az anya komolyan visszaüt. Az apa a gyerekek rettegése ellenére cirkuszol, italos üvegeket tör ripityára a falon. Didier testvérei közül senki nincs, aki szellemi társa lehetne. 

Didier Eribon

Párizsba kerül egyetemre, később professzor lesz, nem csak Párizsban, de másutt is. Évekig nem megy haza, testvéreivel hosszú évekig nem találkozik, később apja temetésére sem megy el, mert az emlék, ahogy kisgyerekként megélte apja bántalmazásait, egy életre beleégett. Baloldali, szinte marxista filozófus lesz, akinek a fantáziájában ugyanolyan ideális kép él a munkásokról, mint az én fejemben Bácsalmásról. Amikor a tradicionálisan a kommunista pártra szavazó munkások, köztük Eribon családja is a Le Pen-féle szélsőjobboldaliakra vált, Eribon nagyot csalódik. Határozott elképzelései vannak, arról, hogy a reimsieknek hogyan kéne élniük, gondolkodniuk, kire kéne szavazniuk. Amikor a várost ellepik az arab bevándorlók és az anyja panaszkodik, hogy a lépcsőházban végzik dolgukat, Eribon nem a bevándorlókra, hanem az anyjára mérges, hogy miért nem türelmesebb velük. „Nem te élsz itt”– mondja neki az anyja, és a lakótelepről nagy áldozatok árán a kertvárosba költöznek. Eribon minden kapcsolatot megszakít felmenőivel és testvéreivel. Amikor egyszer az apja Párizsban meglátogatja, annyira szégyelli a lumpennek kinéző apját, hogy nagyon meggondolja, hol találkozzanak, mert nem akarja azt, hogy bármelyik ismerőse meglássa őket. A család és Eribon értékrendje teljesen elszakadt egymástól, ami nem csak Reims hibája, hanem az derül ki, hogy Eriboné is. Mindenesetre a szégyen, amit megélt azért, mert ő reimsi, egy mély kötődést és elköteleződést is magában hordoz szerintem, amiről egyáltalán nem beszél. A szégyen Eribon esetében transzgenerációs trauma. Egyrészt Eribon meleg, másrészt a családtörténet rettenetes epizódja az, hogy a nagymama, gyerekeit hátrahagyva, ki akarva törni a nyomorból, a második világháború utolsó éveiben átment Németországba dolgozni, és amikor a háború után visszatért, ő is egyike volt azon nőknek, akiket az utcán bántalmaztak, megaláztak, kopaszra nyírták azért, mert náci kurvának gondolták, holott munkavállalóként semmi ilyesmiről nem volt szó.

A képen nem Eribon nagymamája szerepel, de a képen szereplő nő ő is lehetne.

Ő is és Eribon is megtapasztalta azt, milyen megszégyenítő egyedül maradni, másmilyennek lenni, milyen rettenetes érzés a megalázottság.

Marsha M. Lienehan sorsa messze szomorúbb, de sokban hasonlít. A ma már világhírű pszichológusnő az USA déli államában, a konzervatív Oklahamában nőtt fel dúsgazdag, katolikus családban.

Marsha M. Linehan

Az apja az olajiparban felsővezető, az anyjának nem kellett dolgoznia. Négy fiútestvére van és egy lánytestvére. Linehan ma is aktív, ha rákerestek a youtube-on, remek rövid filmeket közöl a borderline személyiségzavarról, annak nehézségeiről, terápiás kihívásairól. A konzervatív környezetben egy fiúnak erősnek és tehetségesnek kellett lennia, a lánynak szépnek és jól kellett férjhez mennie. Mit tehetett Marsha, aki okos és kövérkés volt és ő is hithű katolikus? Mit tehetett akkor, amikor barátok, ismerősök bántó megjegyzéseket tettek a testére, és az anyja nem hogy nem védte meg, de tovább alázta azzal, hogy a kritikát megfogalmazók mellé állt: „Látod, igaza van Mártának, tényleg le kéne fogynod és akkor sokkal jobb, sokkal szebb lány lehetnél”. Az apa nem volt jelen, s a bűnbánó Marsha, szeretve szüleit, ismerőseit a tehetetlenségébe belebetegedett. Pszichiátriára került, borderline tüneteket produkált (többek között vagdosta magát). Két éven át kezelték egy pszichiátriai intézményben és mindenféle korlátozó intézkedésben része volt, elektrosokkot is kapott. Megfogadta Istennek, hogy kijön ebből a pokolból és hogy másoknak is segít minden erejével, hogy ki tudjanak kerülni saját pokoli helyzetükből. Szerencséje volt, jó pszichiátert talált, elindult a felépülés felé és kijött az intézményből. Egyetemet végzett, megalkotta a Dialektikus Viselkedésterápiát, ma is aktív. Nemzetközi hírnevet és megbecsülést szerzett azzal, hogy mindfulness elemeket épített gyógyító módszerébe akkor, amikor ez még nem volt egyáltalán elfogadott. A konzervatív tudományos élet kétkedéssel, sőt ellenséges módon fogadta a dialektikus viselkedésterápiát. Ő is megtapasztalta a szégyen érzését, de igyekezett az ellenségességeit maga mellé állítani, hatalmas munkával tudományosan is igazolta klinikai módszerének hatékonyságát. Élettörténetét az általunk most kiadott könyvben (https://orioldbooks.com/termek/ut-az-elethez-amit-erdemes-elni/ ) írta meg. Az eredeti könyv bemutatóját abban az intézményben tartották, ahol kezelték. Minden szerette ott volt, Istennek tett ígéretét megtartotta, kijutott a pokolból, meggyógyult és másoknak is segített kijutni saját poklukból.

Megjegyzem, hogy mind Eribon, mind Linehan fontos dolgokat nem említ a könyvében. Míg Eribon hangsúlyozza szégyenét, magányosságát, dühét, a Reimshez és hozzátartozóihoz fűződő szeretet kimarad, mintha nem is lenne, pedig nagyon ott van a sorok között. Például anyjához kapcsolódóan nem jelenik meg a hála érzése, pedig az, hogy továbbtanulhatott, neki köszönhető.

Linehan nem ír arról a mindent pusztító dühről, frusztrációról, esetleg gyűlöletről, amit anyjával és apjával kapcsolatban érezhetett. Igaz, hogy azt leírja, hogy anyjának el tudta mondani vele kapcsolatos fájdalmait és sérelmeit. Ezután évekre meg is szakította vele kapcsolatát, mert az anyja nem tudott változni, nem tudott a lányára figyelni. Halála előtt anyja valamennyire be is látta, hogy mennyi fájdalmat okozott lányának, de az érzések leírását mégis hiányosnak találom.

Itt vagyunk. Sajnos a periféria és központ nem a földrajzi helyzettől függ. Mindenhol vannak leszakadók, olyanok, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak fejlődni. A vesztes lehet manhattani vagy londoni lakos is. A fejlődés fontos feltétele az önismeret, a kommunikáció, a párbeszéd. Tisztázni, hogy mi az, amiért én vagyok felelős, és mi az, amiért nem. Ha az emberek egyre frusztráltabbak, mert azt tapasztalják, hogy nem tudnak egyről a kettőre jutni, s ez nem csak a saját, de a gyerekeik életére is kihatással van, mert ők már nem fognak jobban élni, mint a saját szüleik, akkor a düh, a csalódás, a frusztráció mentén fogalmazzák meg önmagukat, a körülmények áldozataként. És azt hiszem, hogy ez teljesen érthető is. Frusztrált állapotban nem lehet gondolkodni. Számos előnnyel jár annak a hangsúlyozása, hogy valaki a periférián él. (Domschitz Mátyás  barátom szavai jutnak eszembe.) Másra lehet ruházni a felelősséget saját sorsunkért, lehetünk dühösek és még sok egyéb más is.

Itt jön a képbe a NER, Trump, az AFD. (Alice Wiedel budapesti látogatásának tényébe majdnem belebetegedtem, de abba még inkább, hogy semmilyen tüntetés és tiltakozás nem volt a látogatás ellen.) Ők a frusztrációra, a csalódottságra és a dühre építenek, ezeket az érzéseket szítják szimpatizánsaikban, felszítva bennük nem csak a gyűlöletet, de az agressziót is. Ez a konstelláció olyan  háborús viszonyokba torkollik, aminek tanúi vagyunk. A diktárorok azt hangsúlyozzák, hogy választóik vesztesek, a periférián vannak, s hogy ők megvédik őket. Sirámok, panaszok, sérelmek artikulását kívánják, melyek kizárják azt, hogy másféle hangokat meghalljanak, egyáltalán beszélgethessenek.

Szóval Bácsalmásnak, Reimsnek egy a hangja és még Oklahomának is, és a Bácsalmás szindróma egyre csak terjed. Fogalmam sincs, hogyan lesz megállítható. Talán meg kellene hallanunk egymást, még akkor is, ha a frusztráció hangjai nehezen érthetőek.

Szerencse, hogy nálam okosabb embereket is foglalkoztatja a kérdés. Michael J. Sandel talán a kedvenc filozófusom. A Harvard egyetem kiváló professzora, eléggé érthető angolsággal osztja meg tudását és hív olyan közös gondolkodásra, amire mindannyiunknak szükségünk van.

https://www.youtube.com/watch?v=IuMoGbAam-U

Két célja van ennek a cikknek. Egyrészt, hogy rávegyem az embereket, hogy nézzék meg ezt a szépséges,  egyszerre vidám és egyszerre szívmelengető vígjátékot, s hogy egy kicsit elmélkedjek róla, elemezzem.

Állítólag az emberek egyre magányosabbak manapság. Millió honfitársunk él egyszemélyes háztartásban. Egyedül is vannak, és magányosnak is érzik magukat. A helyzet annyira súlyos, hogy az Európai Unió következő hét éves ciklusában a lelki egészség tekintetében a magány elleni küzdelem kiemelt feladattá vált.

Ebben a remek filmben nem magányosak az emberek, hiszen találkoznak egymással, sokan, sokféle módon. Olyan szívet melengető találkozásokat látunk, amik által a résztvevők ezekben a találkozásokban jobban megszeretik azokat is, akikkel találkoznak és magukat is. A találkozásokból nem mindig lesz kapcsolat, de attól még a találkozás találkozás.

Francia filmeket nézve az az érzés kerít hatalmába, hogy a francia filmek örök témája sok-sok éve változatlanul a Szabadság Egyenlőség Testvériség hármasa. Három olyan kulcsfogalom, ami mind a mai napig nem csak a francia művészeket, de a francia társadalom széles rétegeit foglalkoztatják. Ez a film a testvériség témájára koncentrál, de a szabadságot és egyenlőséget is tárgyalja. Néhány példa francia filmekből.Mennyire lehetek másokkal egyenlő és szabad, testi-lelki korlátokkal(Életrevalók, Különleges életek) Áldozattá válva, van-e szabad döntési jogom (Belier család, Az arcuk mindig előttem lesz)?  Mennyire lehetek független és szabad az adott életkor és az adott társadalmi helyzet problémái által meghatározottan, testem öregedésének korlátaiba zárva (Cache, Szerelem)? Testvérem-e a metrót megállító kényszeres beteg, mi minden kell eltűrnöm tőle? (Különleges életek)  Ez az idegesítő, fazon tényleg a testvérem? Szóval ilyenek a francia filmek.

Kedvenceim, ha jól belegondolok mind ezen témák körül forognak. Mennyi remek, egyszerre szórakoztató, és egyszerre elgondolkodtató filmek! A magyar valóságtól elrugaszkodva más szférába repítenek fel, a kellemes landolást hosszas utómunka követi, sokáig elgondolkodtatva, bevonzva a film világába azok nézőit.

Ráadásul nagyon jól is szórakozunk ezeken a filmeken. A Váratlan dallamok is ebbe a sorozatba tartozik. Adott egy szimpatikus, tehetéséges párizsi karmester, Thibaut, aki a francia elit tagja. Világpolgár, aki, ma itt lép fel a zenekarával, holnap ott. Mindenütt otthon van. Egy nap – pont az Egmont nyitány próbáján-  rosszul lesz. Kiderül, hogy leukémiája van, s őssejt beültetésre van szüksége, donor kell neki. Apja pár éve meghalt, anyja és húga van. Adott a megoldás, hogy a testvére legyen az őssejt donor, de kiderül, hogy Thibout örökbefogadott gyermek, testvére nem vérszerinte testvére. Csecsemőként a kórházból hozták haza szülei, akik az örökbefogadás tényét eltitkolták előtte. Vérszerinti édesanyja nem tudta felnevelni, lemondott róla módos örökbefogadó szülei javára. Genetaikai vizsgálattal derül ki, hogy van egy Franciaország szegényebb részén élő vérszerinti öcse, Jimmy, aki alkalmas lenne sejtdonornak. Az öcs egy idősebb hölggyel él, aki örökbefogadó anyja lehet, elvált, Jimmynek van egy lánya. Először hallani sem akar arról, hogy kapcsolatba lépjenek egymással, vagy hogy őssejtet adjon, aztán mégiscsak beadja a derekát és belemegy a donációba. Kapcsolatba kerülnek, mind közelebb egymáshoz. Az öcs szegény, a francia társadalom vesztese. Anyja halála után, amikor három éves lehetett, őt is örökbe akarták adni, meg is keresték Thibaut családját, de a család őt már nem akarta örökbe fogadni, mert pár évvel az örökbefogadás után nevelőanyja terhes lett. Kedves, szerető húga született. Jimmy és Thibaut vérszerinti anyja Jimmy születése után pár évvel meghalt, sokféle problémája volt, Jimmyt a az a hölgy nevelte fel, akiről én nem tudtam megállapítani, hogy örökbefogadó idegen, vagy rokon. Jimmy a film cselekménye idején egy gyár üzemi éttermében dolgozik szakácsként.

Thibaut veszteségként éli meg, azt, hogy örökbe fogadták. Veszteség, hogy másnak hitte magát, mint aki, de a veszteség más értelemben is végig jelen van a filmben. Húga könnyei, amikor közli Thibaut vele, hogy leukémiás, előre vetíti a veszteséget. A veszteség következményekén Thibaultnak új identitást kell felépítenie, magában, legalábbis ezt gondolja. Ehhez is szüksége van testvérére, Jimmyre.

Jimmyt megismerve kiderül, milyen sok a hasonlóság köztük, hogy neki is abszolút hallása van, ő amatőr szinten lett zenész, aki Thibaut szintjén nem tudta kibontatkoztatni a tehetségét. Munkások között nőtt fel, egy fúvószenekari harsonásságáig futotta tehetségégből. Neki is vesztesége van, nem lehetett az, aki lehetett volna. Thibaut számára lottó ötös, hogy egy jó családba került, ahol négyévesen kezdhetett zongorázni.

Egy kis pszichológia: mindkét férfit eldobta az anyja. Mindkét férfi életében megjelenik az eldobhatóság, - elég jó vagyok-e, esetleg nem undorodnak-e tőlem, meg kell szolgálnom azt, hogy befogadtak, hogy élek - kérdése. Illetve az, hogy mit kezdjenek a bennük levő tehetséggel. Jimmy szerencsétlen az ő közege nem alkalmas a tehetség felvirágoztatására, túl kell élni. Ez a dinamika mindkét férfiben felerősíti a bűntudat érzését (mit vétettem, hogy az anyám eldobott magától?) , amely bűntudat összehozza őket. Olyan ősi mitológiák jelennek meg a filmben, mint a folyóba tett Mózes, vagy Oidipusz, akit elűztek és magára hagytak. A kitaszítottság, magára hagyottság több szintje jelenik meg a filmben. Pl. Jimmy is elhagyja lányát, alig van kapcsolata vele, de közösségi szinten is az egész kisváros kerül ki a gondoskodó állam keze alól, a helyi polgármester is magára hagyja a zenekart.

Egy kis zene: a filmben hangsúlyos a zene témája. A két főszereplő a zene szárnyán bontakozik ki, illetve képtelen a kibontakozásra. A zenében találkoznak, ami egyszerre a legnagyobb szabadság és egyszerre a legalázatosabb szolgaság. Benne van a felelősség, a kitettség és az önként vállalás témája, és az, hogy azokat a belső tartalmakat, fájdalmakat, örömöket úgy fejezik ki, hogy a zene szárnyán kapcsolódnak egymással.

Találkoznak, itt a mai divatos kifejezéssel élt boborékoknak ellene megy a film. Thibaut, ahogyan meg ismeri testvérét, szolidaritás, mondhatni testvéri érzés alakul ki benne nem csak Jimmy irányába, de Jimmy környezete, barátai, rokonai felé is. Otthonává kezd válni a szegény vidék. Találkozásai kapcsolatokká válnak.

Kedvenc kortárs filozófusaim egyike Michael J. Sandel a Demokrácia és sérelmei c,( =https://www.youtube.com/watch?v=Um017R5Kr3A&t=3s) frissen megjelent könyvében elmondja, hogy az elmúlt 4 évtizedben a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség minden korábbi szintet felülmúlt. Az egyenlőtlenség azt is jelenti, hogy nincsenek közös társadalmi terek az eltérő társadalmi helyzetben levő emberek találkozására. A gazdagok teljesen elkülönülnek a szegényektől. Mindenféle buborékok alakulnak ki. Nincsenek kultúrházak, már alig van működő könyvtár, a kulturális helyek (színházak, mozik) jelentősége csökken. Nem csak azt kapja a leszakadó, hogy csakis önmaga felelős a kudarcáért („mindenki annyit ér, amennyije van) de nem is találkozik a leszakadó a jobb helyzetben levőkkel. Sandel szerint az amerikai és EU beli társadalom alsó rétegéhez tartozó embereket korunkban az elit nem csak úgy alázza meg, hogy a globalizációval elveszik az egyszerű emberek munkájának méltóságát, de azzal is, hogy azt üzeni a leszakadóknak az elit, hogy sanyarú sorsodról te magad tehetsz, ha nem tanultál tovább, lúzer vagy. Sikertelenségedért okold magadat, és ha magadat okolod, akkor ki szakíttatsz a nemzet testéből.

Ebben a filmben a leszakadó embereket is szimpatikusnak ábrázolja a rendező, pusztán azért, mert méltósággal mutatja be őket. Jimmy munkahelye megszűnik, Romániába, vagy Ukrajnába költöztetik a gépeket a kisváros lakóinak többsége, akik ebben a gyárban dolgoztak, elvesztik munkájukat. Frusztrálttá, magukra hagyatottakká, számkivetettekké válnak, kollektív élményét adva Thibaut és Jimmy személyes számkivetettségének. Elgondolkodtató ki itt a számkivetett igazából. Egyszerű embereket ilyen méltósággal ritkán lehet filmekben látni. A fúvós zenekar mindegyik szereplője egyéniség. A testvériségnek olyan mintáját adják, ami manapság véleményem szerint elég ritka. (Jut eszembe magyar filmben nem lehet látni kiürített gyárakat, pedig elment innen a Stollwerck, az Electrolux és sorolhatnám a gyárakat, amelyek megszűnte honfitársaink sokaságának az életét tette tönkre.)

A gyár munkásai egy olyan fúvószenekart működtetnek évek óta, aminek karmestere a gyár költözésével a zenekart is magára hagyja, Romániába megy betanítani az ottani munkásokat.

Ki legyen a karmester, ha eltávozik a fúvós zenekar vezetője? Thibout segítsen vagy ne? Induljon -e a zenekar a megyei fúvósfesztivál versenyén, vagy ne? MI legyen a magukra hagyott egyszerre szerethető és kissé ügyetlen zenészekkel? Thibault segít, ahogy tud.

A film mesterien tárgyalja összefüggéseiben a legbelső személyes kérdéseket és az adott idő, adott kor azon feszültségeit, amelyekbe a kor minden szereplőjét akaratuk ellenére kitették.

A film legnagyobb erénye mégis a két férfi főszereplő kapcsolatának alakulása, egymás megismerése, kapcsolatuk szeretetteljessé válása.

Ahhoz, hogy ennek a kapcsolatnak a fejlődését megérthessük tudnunk kell, hogy mindannyiunkban létezik egy fajta ikerkeresési vágy. Megkérdeztek olyan felnőtt, már partnerkapcsolatban élő egypetéjű ikerpárokat, akik nagyon összetartozónak mondták magukat, és akiket a környezetük is nagyon összetartozónak tart, akik magzati koruktól kezdve nagyon összehangolódtak, hogy mit gondolnak a szerelemről. A kérdés az volt, hogy ők, akiknek részük volt egyfajta tökéletes egybeolvadásban, olyan kapcsolatban, amiben mindenki „ismer” mindet, s amiről azt gondolnánk, hogy sokan erre vágynak, hogy ez a fajta kapcsolat hasonló-e ahhoz, amit a szerelmükkel élnek át. Egyértelmű válaszuk az volt, hogy a vágyakozás, az erotikus vonzalmon alapuló kapcsolat teljesen más, mint az ikerkapcsolat. A szerelmet semmi nem pótolja a testvérek számára a boldog szerelem teljesen más, mint a testvéri harmónia. (Alessandra Piontelli: Ikrek a világban c. könyvében lehet erről olvasni. https://orioldbooks.com/termek/ikrek-a-vilagban/)

A testvéri egymásra hangolódás mégis fontos. A filmben ennek az összehangolódásnak, egymásra találásnak leszünk tanui.

Érdekes, hogy hiányzik az apa, aki idejkorán lelépett (Thibaut örökbefogadó apja is meghalt). A két férfi, akik váratlanul válnak, váltak testvérekké felelősséget vállalnak egymásért. Itt apára nincsen szükség. Ezt a felelősséget bonyolult interakciók, a találkozások finom momentumai hozzák, hozták létre. Csodálatos emberi gesztusokat látunk, olyan kiváló színészekkel akikről még sokat fogunk hallani

A filmet nagyon ajánlom. Mindenki menjen a moziba, aki nevetni és szórakozni szeret és nézze meg a Váratlan dallamok c. filmet, mert félő, hogy hamarosan leveszik a műsorról, és a filmben még sok minden másról is szó van. Azért is ajánlom a filmet, mert a Váratlan dallamok világa, azok a zsigeri érzések, amiket kelt, tökéletesen nem írhatók le, hanem át kell élni őket.

Egyébként a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség eszméinek megvalósításával nekünk magyaroknak komoly problémáink vannak. Fel adva a lecke. Újra, és újra feláldozzuk szabadságunkat a biztonságot bálványozva, az egyenlőségről egyfajta feudalisztikus agymenés mentén teljesen lemondunk, a testvériségről pedig fogalmunk sincs. A hit oltárán feláldozzuk a tudás és felvilágosodás értékeit. Tűrünk, tűrünk egy darabig aztán robbanunk, jön a felháborodás és forradalom, aztán kezdődik megint az egész elölről. A szabadság – egyenlőség- testvériség témájával nem foglalkozunk olyan módon, hogy nekünk is, és a gyerekeinknek is jobb legyen. Persze nehéz téma ez, amikor azt írom, hogy a gyerekeinknek jobb legyen, szembesülök azzal a gyávasággal, ahogy a felelős magyar felnőttek az utódjaikra tolják ezen hármas fogalom problematikáját. Oldják meg ők. A szabadság a felelősség- irgalmatlan fájdalmával és magányával jár, a felelősség elszomorít. Az egyenlőség utáni vágy enyhítheti ugyan a szabad döntések esetleges hibás következményeit. A testvériség hidat képezhet a szabadság magánya és az egyenlőség kényszerítő ereje között azzal, hogy kapcsolatba hoz. A testvériség illúziója annyira fontos mindenkinek, mint egy falat kenyér. Jó példa erre a facebook buborékjainak zártsága. Az emberi társadalom itt a nyugati végeken folyamatosan próbálkozik a hármas realizálásával, bár mi magyarok inkább lesajnáljuk ezt a hármast: „baromság” mondják rájuk sokan, s így nem kell gondolkodni, cselekedni, kiállni ezen eszmékért . Inkább éles hierarchiában élünk- ez a feudalizmus- és így nem kell küzdeni sem magunkért, sem gyerekeinkért.

Szerintem nekünk ez közös gondolkodás, vita azért sem megy jól, mert túl komolyan gondolkodunk. A franciák lazán tudják megvitatni a legkeményebb, legdurvább kérdéseket is. Könnyű nekik, azt hiszem, hogy ők Európa kultúrnépeivel együtt magukba szívták azt az alaptudást, hogy a társadalom két alappillére az emberi méltóság feltétel nélküli és elidegeníthetetlen védelme és hogy az állam dolga az, hogy az emberekben szunnyadó képességek kibontakoztatását segítse. Ez a két alaptudás tud biztonságot adni, ezzel könnyű lazának lenni.

 Nem olyan régen egy német csoportanalitikus adott elő magyar csoportanalitikusoknak arról, hogy ő hogyan tart Németországban pszichoterápiás csoportokat az ottani társadalombiztosító finanszírozásában. Örömmel mesélte el a kereteket, hogy mennyire hatékony ez a csoportműfaj, hogyan lesznek jobban a rászoruló csoporttagok. A magyar csoportanalitikusok kissé meglepődve, értetlenül álltak dokumentációs kötelezettségek láttán. Hogyan? Jelenteni kell? Beleszólnak, hogy mit csinálsz? A német kolléga elmondta, hogy egyrészt nem elviselhetetlen kötelezettség ez a dokumentáció, hiszen eléggé definiált, hogy kik, milyen gyakorisággal, milyen időtartamban járhatnak, mit, hogyan kell dokumentálni, másrészt igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy milyen nagyszerű dolog az, hogy a német társadalombiztosító (Krankenkasse) segíti ezen páciensek/kliensek gyógyulását. A biztonságot kétféle anonimitás védi. A biztosító tudja, hogy kinek a terápiáját fizeti, de nem tudja, hogy milyen betegségre. A terápiás folyamatot független szakértők követik nyomon, ők nem tudják, hogy ki jár terápiába, de azt tudják, hogy milyen betegség miatt kerülnek kezelésbe.

A tekintélynek kétféle modellje jelenik meg itt (tekintély az állam, a hatóság, ami lehetővé is teszi a csoportba járást és valamelyest ellenőriz is). A német modellben a tekintély felelős, gondoskodik, hatékonyan igyekszik beosztani a társadalombiztosításba bejövő pénzt. A német tekintélyt magát ellenőrzik, és ott fontos a közjó. A magyar tekintély kiszámíthatatlan, távoli, nincs információja sem a páciensekről, sem a terapeutákról, nem gondoskodik, ellenőrzése kötözködés inkább, a közjó nem, hanem saját maga önző szempontjai érdeklik- legalábbis ez lehet a közvélekedés.

A tekintély alatt általában a férfitekintélyt értjük, az apák tekintélyét főleg errefelé. Hogy lehet az, hogy a magyar csoportanalitikusok ottani fantáziájában a tekintély, az apa ilyen típusú?  Úgy tűnik, a felelős, szerető vezető modellje fel sem merül, még fantáziában sem? Szomorúnak találtam ezt az apamodellt, hogy a „csoportgondol” ilyen apát hoz létre. Hazámban ez a jelenség általános. A „csoportgondol”, mint az általános apamodell egyszerre személyes és egyszerre közösségi, társadalmi. A rossz apa kérdése húsba vágóan fontos. Egyszerre zsigeri, testi kérdés, és egyszerre gondolati. Egyén és közösség hat itt egymásra és az egyéneken belül is a zsigeri élmények hatnak a gondolkodásra és fordítva. Manapság a magyar apák azt tippelem jó apák akarnak lenni, tekintélyt kiérdemelve felelősségük tudatában élni, de  gyerekeikkel, unokáikkal egyszerre hancúrozva felfedezni a világmindenséget, amiben otthont lel apa, anya, gyerekek. Sajnos a tekintély és a játékosság könnyen ellentétbe kerülhet. A tekintéllyel bajlódó férfi nem szabályoz, csak játszik, így erodálja a biztonságot, míg a túlszabályozó apa nem tud játszani, távolra kerül. Nem egyszerű feladat.

Egy kis történeti áttekintés

Hát igen, vannak rossz apák. A rossz apák sokszor annyira rosszak, hogy meg sem érdemlik az apa nevet, vagy ha apák, akkor egyszerűen megfosztják az apai címtől, megfosztják őket az apa nevétől. Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regényében pl. emberként hivatkoznak az apára a címben. Ugyan rögtön tudjuk, hogy egy rossz apáról van szó, ám észre sem vesszük az apai névtől való megfosztást, identitászavar jelenik már a címben is és a regényben is. A három fiú (Richárd, Jenő és Ödön) az anyjuk és az író tekintetében az idős Baradlay Kázmér ember és nem apa. A zsarnok apától annak halála után felszabadulnak a fiúk és a feleség, de a regényből jól ismert önsorsrontó, önpusztító példát követik, boldogulni akarnak, lázadnak, aztán a dolgok rosszra fordulnak. Lázadásuk büntetést érdemel? (Az osztrák bosszúban, talán az apa túlvilági bosszúja is benne van, akit ugyan ki lehet cselezni, de a rettenetes végben, mintha az ő akarata érvényesülne, azaz a tekintély elleni lázadás büntetést érdemel.)

A magyar történelem, a magyar közelmúlt tele van rossz apákkal.

Itt van a legnagyobb magyar, Széchenyi István, aki annyira rossz apa volt, hogy egyik fia, Széchenyi Béla egy nagyobb veszekedés után otthagyott csapot-papot, meg sem állt Borneóig, Japánig, Amerikáig. Gyerekkora úgy telt, hogy éveken keresztül, minden nap reggel is és este is apja 40 -40 kérdésre kellett válaszolnia, hogy mit evett, hogy kötötte be a cipőfűzőjét, hogyan beszélt másokkal, hogy tanúsítsa, hogy egy Széchenyi rendesen viselkedik. Döblingben (ami inkább szanatórium volt, mint pszichiátriai otthon) rendszeresen látogatta apját, akinek öngyilkossága nem volt független Béla azon segítségétől, hogy írásait ő csempészte ki, a később öngyilkos tettéhez vezető nemzeti őrületébe a fiát is bevonta. Másik fiának Ödönnek sem volt egyszerű élete. Apjától egyrészt ő is menekült (Konstantinápolyig), de valamelyest rivalizált is vele. Ő alapítja meg Budapesten az Önkéntes Tűzoltóságot. A rossz apák nagy teljesítményre is sarkallhatnak. 

A képen Széchenyi Béla szerepel

A másik rossz apa, nagy teljesítményre sarkall, a földön fekvő fiába rúgó apa története közismert (két „győztes” viaskodik itt: Győző és Viktor, a valóság sajnos az, hogy ebben a verekedésben mindketten vesztesekké váltak, örök vesztesekké). Érdekes, hogy a korábbi áldozat nem emelkedik felül a bántalmazó- bántalmazott viszonyon, nem tud kilépni a traumából, áldozati szerepben marad, újra és újra létrehozza a bántalmazás élményét, de most már ő a bántalmazó, az áldozat pedig a környezete és a magyar nép. Ez a jól ismert megoldás. Ma te vagy alul, holnap te leszel fölül, a megbosszulás lehetőségével fizeti meg a társadalom a sok megaláztatást, ha ebbe viszonylatba belemész és nem emelkedsz felül, nem lépsz ki. De van választás! (Van itt a Viktor- Győző konfliktusban egy kérdés: a rugdosásnál, hol volt a pedagógus anya? Miért nem csinált botrányt?)r

Hogyan válik bántalmazóvá egy apa?

Régi történet, így történt a hetvenes években. A hároméves Varga Marcikától szülei jelenlétében azt kérdezi az anyukája: Itt van a másfél éves húgod, ugye szereted? Adj neki egy puszit! Marcika nem szereti a húgát, vág egy fintort, elfordul, puszit nem ad. A jelenlevő Marcika apja egy hatalmas pofont ad Marcikának a fintor és a puszi megtagadása miatt. A hároméves Marcika elsírja magát. Akkoriban, a hetvenes években ez volt a „normális” reakció, mondják. Később, négy és fél évesen már vissza tudja tartani a könnyeit, de igyekszik elkerülni a verést és úgy öleli meg húgocskáját, hogy fél szemmel anyjára néz, ugye jól csinálom, ugye így kell csinálni, hogy ne jöjjön a pofon?  Marcika anyás lesz. Amikor 12 évesen anyukájával cukrászdába megy, az anyja könnyek között meséli el barátnőinek, hogy Marcika apja, Márton milyen vadállat, hogy megverte őt is, meg a gyerekeket is. Marcika anyja szabadjára ereszti könnyeit. Neki szabad, a fia védendő a „mundér” becsületét nem sír. Marcika megtanulta, hogy ő ezt a luxust nem engedheti meg magának. Karót nyelt felnőtt lesz belőle. Az ő fiát már nem Mártonnak, hanem Andráskának hívják. Hatalmas kihívás számára, hogy hogyan legyen ő jó férj, hogyan legyen jó apa, mert a neve ugyanaz, mint az apjának, talán ugyanaz a „sorsa” is. Hogyan bízzon férfiként magában, hogyan ne legyen olyan vadállat, mint az apja?  A világhoz való bizalma az első pofon pillanatában darabokra tört.  Míg önmagával viaskodik, András fia apja által megára marad, aki gyermekkori énjéhez hasonlóan szövetséget köt saját anyjával, s ő az apa- Marci kapcsolata kezd hasonlítani saját apjáéhoz, kívül reked felesége és Andráska kapcsolatából. Kamaszkorában nagyszülei is és anyja barátnői is elmondják neki, hogy az ő Varga Márton édesapja milyen nagyszerűen ellavírozott a rendszerváltás környékén. Házat, autót nyaralót vett a családjának a Rózsadombon, (csak később derült ki, hogy III/III-as ügynök volt, hogy összemosódik a besúgás kényszere a család eltartásának, a sikerességének kényszerével) gondoskodott róluk, mindenki azt várja tőle, hogy dicsérje apját. Neki ez nehezen megy. Amikor az anyja arra biztatja, hogy legalább a rokonok előtt, a nagymamának, nagypapának szóljon Mártonról, a férjéről, az apáról néhány jó szót, az anyja érve ez:

Mégicsak az apád. 

Rossz anyák

Hát igen, a rossz apák mellett rossz anyák vannak. Rossz anyák mondják ki ezt a mondatot. A rossz anyák nem tudnak elköteleződni párjuk mellett. Lebegtetik, hogy a fiúk, akikbe egyfajta módon szerelmesek, a párjuk lehet. A kirekesztett apa pedig tudattalanul rivalizál a fiával, ami a helyzetet tovább rontja. A fiú érzi ezt a versenyt és tudattalanul az lesz a meggyőződése, hogy soha nem haladhat túl az apja „sikerein”. Ezért lesz karótnyelt felnőtt Marci. (Szintén szépen illusztrálja ezt a képet O.V. esete. Hatvanpuszta apja nevén van, így O.V. örök betolakodó lesz apja O.GY. birtokán, ahol soha nem érezheti otthon magát.)  A „mégiscsak az apád” mondat ennek a bonyolult tudattalan viszonynak egyfajta megnyilvánulása, aláhúzása, felszólítás a fennálló viszonyok elfogadására..

Hány családban hangzik el ez a mondat?

Nagyon változnak az idők. A mai apák jó apák akarnak lenni, de a korábbi traumáik mindezt nagyon megnehezítik számukra. Jó lenne, ha tudnának beszélni erről, de az apákkal ilyesmiről beszélni szinte lehetetlen.

Pszichológiai berkekben a hatalom kérdése tabu

A megalázás egyik legrettenetesebb példájáról, a Különbség c. bejegyzésemben (https://agycsavar.blog.hu/2019/04/04/a_kulonbseg_745)  írtam: a módszerspecifikus kiképző terápiás csoportot ketten vezették: egy küzdősportban jártas férfi és egy orvosnő. A férfivezetőn elhatalmasodik a játékszenvedély és a több, mint húsz évvel ezelőtti csoport sok tagjától akkor pénzt kér kölcsön. Sok pénzt, százezreket. Sokaktól, hónapokon keresztül. Amikor kitudódik, mi történt, nem történik rendőrségi feljelentés, falaznak neki, megoldják közösségen belül. (mint a katolikus egyházban is, pedig csalás, erőfölénnyel való visszaélés történt, a tekintélyen alapuló csoportok alapszabálya, amit tudattalanul mindenki tud, hogy a hierarchia fenntartása érdekében a közösség bármikor képes az egyént feláldozni. Ennek vagyunk tanúi most a katolikus egyházban. https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) A falazásban a fő szerepet a másik csoportvezető, az orvosnő játssza. Minden kapcsolatot megszakítanak a férfival amikor kiderül, de nem történik hivatalos eljárás, nincs feljelentés. A módszer önálló egyesülete, ahol a módszer gazdája, az orvosnő az egyesület vezetője, az, aki a kiképzőcsoportot a függő férfival vezette. Ha lejár az időhatáros vezető mandátuma az egyesületben, akkor is hozzá közelálló ember lesz a vezető, mindig ő van a háttérben. Szokásos magyar módszer: egy elnökségnek van egyesülete, nem egy egyesületnek elnöksége. A gond akkor jelentkezik újra, amikor kb. 15 év múlva a korábbi férfi vezető, mondván kigyógyult a szerencsejáték függőségből, felvételét kéri az egyesületbe. Nem az történik, hogy végigkérdezik a károsultakat, megadta-e nekik a férfi a pénzt? Nem, nem ez történt.  Az egyesület akkori vezetője, az egyesületet háttérből irányító nő közeli munkatársa- a korábbi kiképző csoport tagja- azt mondja kérdésemre, miért nem történt hatósági intézkedés, hogy Henry Weinsteint sem jelentették fel (ez igaz volt akkor, azóta persze börtönben ül az amerikai bűnöző) és három, az ügyben nem érintett fiatal egyesületi tag részvételével etikai bizottságot hívnak létre annak eldöntésére: hogy beléphet-e a férfi az egyesületbe, vagy nem. (A korábbi csoport vezetője, az orvosnő a taggyűlésen elmondja, hogy nem tudott a visszaélésről, nem kér elnézését a kifosztottaktól, nem iratkozik be csoportdinamikát tanulni, ő nem felelős, őt is megvezették, neki is fáj.)  Rossz anyaként szinte azt mondja a csoporttagoknak, mégiscsak az apátok, nem jelenthetem fel. Azért írom ezt le, mert az egyesületben tudomásom szerint az orvosnő szerepéről, semmilyen dialógus, vita nem volt, még mindig árulásnak állítják be a külső segítségkérést, ami maga a feljelentés lett volna, ami elmaradt. Pedig a feljelentés az elkövető érdeke is lett volna, megállította volna azt az ördögi kört, ami további kölcsönöket jelentett volna akkor. A bizottság nem járult hozzá a tagfelvételhez.

Az egyesületben a hatalom kérdése még a bántalmazásnál is nagyobb tabu és nem csak ebben az egyesületben. A hatalom, a hierarchia a pszichoterápiás egyesületekben talán a legfőbb tabu, abba az illúzióba ringatva az egyesületi tagokat, hogy az ő szervezetük a társadalmon kívül létezik, de ez komplex dolog)

A bántalmazás több szintjéből nehéz kilépni. Pedig mindenki ugyanarra vágyik, játékra, hancúrozásra, annak a világnak a közös felfedezésére, amely többek között a felfedezéssel válik otthonunkká. Újabb szerepekre vágyunk, ezek az apák új szerepekre vágynak, de ezt a szerepet nagyon nehéz elsajátítani és megkapni mert a fájdalmak, traumák ott dolgoznak bennünk és megoldást követelnek. Nagyon fontos, hogy minden elkövető is és áldozat is találkozik a szabadság problematikájával, az áldozatnak van választása, nem muszáj bántalmazóvá válnia, s az áldozatok 80%-ából nem is lesz elkövető.

Az egyesületbe vágyó kiképző szerencsejátékfüggő férfi újfajta szerepet kívánt magának, a tag szerepét, s ennek az új szerepnek olyan ára volt, amit ő nem tudott megfizetni, bár a vágya teljes mértékben jogos. Az egyesület távol tartotta, nem beszélte meg megfelelő módon az egész esetet, aminek az egyesület életére máig tartó hatása van. (én az etikátlan lépések egymást követő folyamata miatt kiléptem)

Az apa neve

Visszatérve Varga Marcira, az ő neve ugyanaz, mint az apáé és Marcinak hívják a nagypapát is. És ez nem minden. Egymás vérei. A vér számít. A vér, a nemzetség mindent visz. (Ahogyan ezt Pascal Boyer: A társadalmat az elme alkotja c. könyvében leírja: https://orioldbooks.com/termek/a-tarsadalmat-az-elme-alkotja/)  A családok határai képlékenyek, a nemzetség határai nem annyira.

Az apa neve mágikus erővel hat. Az apa neve a fiú neve, egy és ugyanaz úgy, hogy kettő, egyszerre egység és egyszerre különb-ség.

Az apa kérdés nem egyszerű kérdés. Ez az egység-különbség komoly akadálya annak, hogy ezt a kérdést meg lehessen beszélni. Az apákkal szinte lehetetlen beszélgetni. Az apa nevét örököljük, az apa révén kapcsolódunk be minden közösségbe, amikor bemutatkozunk, az ő nevét mondjuk ki legelőször, ha tetszik, ha nem. Amikor a magyar fociért és a magyar olimpikonért szurkolunk a vérvonal dolgozik bennünk. (hiába nincs semmilyen köze az elhízott, 500 métert lefutni nem tudó, önpusztító magyar többségnek az olimpikonok sportteljesítményéhez, az ő lemondásaikhoz, kínjaikhoz) az apa vérvonala adja identitásunkat, s az identitás kulcsfontosságú széthulló világunkban.

A magyar társadalom nem bízik a tekintélyszemélyekben, nem bízik az apákban. Nem bízik a politikusban, a főnökben, a szervezeti vezetőkben, általában. Mondanám, hogy itt Magyarországon mindenkinek minden oka megvan erre. A magyar tekintélyszemélyek levizsgáztak az elmúlt egy- kétszáz évben.

Szűkek a szerepek, szűkek az apamodellek. Ideje van, hogy több szerepet, több lehetőséget kipróbáljunk, erősítsük azt a skálát, ami az apai szerepben rendelkezésünkre áll. Játszunk, s játszásiból fedezzük fel azt a világot, ahol az apai tekintet a biztonságot jelenti nekünk. Az ilyen jelenléttel a bizalmat erősítjük sok szinten, személyesen is és a közösségben is, ha elhisszük, hogy vannak jó apák, ha lehetőséget kapunk és adunk magunknak arra, hogy jó apák lehessünk, ha a élünk a szabadsággal és kilépünk a bántalmazás köréből, boldogabbak lehetünk.

Ideje lenne rendezni közös dolgainkat. Ideje lenne sok szinten szóba állni egymással.

 A pszichoterápia az Egészségügyi törvény (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700154.tv) több paragrafusában szabályozott olyan gyógyító eljárás, ami társadalombiztosítás által támogatott tudományosan is és a jogszabályokban is elismert gyógyító eljárás. Az, hogy hogyan jut el a rászorulókhoz és a szolgáltatókhoz ez a szolgáltatás, ami áll krízisintervencióból, egyéni terápiából (alap, rövid, hosszú), csoportterápiából, családterápiából, öt tényezőn múlik:

• milyen összegben finanszírozza a társadalombiztosítás ezeket az egészségügyi szolgáltatásokat, azaz a 16 féle pszichoterápiás beavatkozás után az állam mennyit fizet. Jelenleg a finanszírozás mértéke körülbelül negyede- ötöde a piaci áraknak. Ez két dolgot jelez. Egyrészt azt, hogy nagyon magas a kereslet a pszichoterápiás szolgáltatásokra, drága a szolgáltatás, a kereslethez képes szűk a kínálat, másrészt azt, hogy az érdekeltek nem tartják fontosnak azt, hogy az állami finanszírozás mértéke legalább közelítsen a piaci viszonyokhoz. Az állami szolgáltatáshoz a hozzáférés annyira szűkös, hogy ez már sok döntéshozó figyelmét is felkeltette.
• milyen terápiás irányelvek vonatkoznak ezekre a szolgáltatásokra (milyen betegségekre (milyen BNO kódok esetén), milyen gyakran lehet igénybe venni a szolgáltatást? S a szolgáltatást kik nyújthatják) Jó alap lehet a nemrég kihirdetett pszichoterápiás irányelv. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a terápiás irányelv egyik kidolgozójának osztályára került öngyilkossági kísérletet elkövető pácines az irányelv alapján kérte az irányelvben szereplő családterápiát, s elküldték, mondván, hogy erre az adott budapesti pszichiátriai osztályon nincs lehetőség.
• kik nyújtják a szolgáltatást, milyen kompetenciák szükségesek a szolgáltatás nyújtásához. (A magyar tekintélyelvű egészségügy minden beavatkozást úgy köti magas képzettséghez, hogy így az ellátás szűkül, nem csak mennyiségben, de minőségben is. Nem muszáj, hogy hatodszor is ugyanazt a gyógyszert ugyanaz a pszichiáter írja fel, tanácsadást végezhet tapasztalati szakértő is (Szlovákia) terápiás csoportot nem pszichiáter/pszichoterapeuta is tarthat (Horvátország). Nálunk egyrészt az ellátatlan beteg nem számít – a gyerekek (!!) nem érdekli a döntéshozókat, a stakeholdereket, mintha nem is lennének, másrészt, a beavatkozások szigorított kompetenciája szűkíti az ellátottak körét, százezrek maradnak ellátatlanul.
• milyen minőség-ellenőrzés történik?
• hogyan lehet leszerződni a kiképzett szakembereknek, magánpszichoterápiás rendelőknek a társadalombiztosítással. (Ez jogszabály, módosítható, tárgyalható, mert emberek alkották, van minta: pl. a gerincműtéteket egy privát klinikán végzik el nagyrészt és azt finanszírozza a társadalombiztosító. Lehetne olyan, hogy a Mentalport a borderline páciensek specialistája)

A magyar lakosság mentális egészségének állapotáról sokféle vélemény van. Abban talán közmegegyezés van, hogy a COVID után a mentális betegségek sok okból kifolyólag gyakoribbakká váltak, tízezrek maradtak úgy ellátás nélkül – főként gyerekek- hogy ez az ellátatlanság a döntéshozókat nem érdekli. A gyerekek lelki állapota tragikus. Magukra vannak hagyva, főként vidéken. A Pszichoterápia újság olvasóinak fókuszában valószínűleg az ellátott, terápiában levő személyek vannak, minket, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítványt és a Magyar Páciensek Kamarája Egyesületet pedig az ellátatlan tízezrek képviselői keresik leginkább. Ezért is van, az, hogy a helyzetet másképp látjuk. Az ellátáshoz való hozzáférés alapvető betegjog. Amikor a Gigazoomon megemlítik, de hamar kikerül a beszélgetés köréből az az ember, aki a vidéki városban az 5000 Ft-ot sem képes megfizetni pszichoterápiára, akkor az nem hangzik el, hogy az ő betegjogai sérülnek. A betegjog nem létfontosságú szempont a Gigazoom résztvevőinek. (illetve, hamar lekeverésre kerül az, aki a kérdést újra felhozná) a Gigazoom arról szól, hogy a pszichológusok jobban érezzék magukat.

Sajnos hazánkban az egészségügy nem jogalapon működik, az iránytű minálunk a szokás, a tradíció. A jogszabályokat, lévén nem vagyunk jogállom, senki nem tartja be, az egészségügy működése sok más területhez hasonlóan kaotikus. Sok ok miatt kerülünk távol az EU-tól, a jogelvektől, az EU fő sodrától azzal, hogy az egészségügy nem jogosultság alapján történik. A kaotikus egészségügy csak egy elem, ami jelzi az EU-tól való távolodást, másrészt ez a távolodás, a jogállamisági elv, mint iránytű sérülése  a mindennapokban,  okozója is a káosz növekedésének.

A Pszichoterápia olvasóinak fókuszában a képzés áll, az az identitás, amit a módszerspecifikus egyesületek és/vagy a Pszichoterápiás Tanács Szövetség partnerei, és/vagy egyetemek adnak. A kérdés, hogy „Van-e szükség hazánkban pszichoterápiás ellátási hálózatra, s ha igen, miért nincsen a közfinanszírozásban?”  mintha azt is sugallaná, hogy remekül megvan a rendszer közfinanszírozott ellátás nélkül is. Pedig minden egyesület és oktatási intézmény annál fontosabb a köz számára, annál jobban tud érdeket érvényesíteni, minél inkább integrálódott a társadalomba, minél inkább fellép a közjóért, minél többet ad a köznek. A pszichiátriai betegeket amúgy is rendkívül sok előítélet és stigma sújtja, a pszichoterápiás szakma azzal, hogy az ő érdeküket nem védi, vagy én nem látom, hogy védené, csak emeli a stigmatizáció fokát. (immun betegek, cukorbetegek, daganatos betegek érdekeit védi, vagy védeni próbálja az adott szakma, a pszichiátriai betegekét sajnos nem- s ez nem az én véleményem, hanem a döntéshozóké)

A pszichológia a projekciók, fantáziák világa is. Én úgy látom, hogy az identitást adókra- a képzőkre – sokszor olyan tulajdonságokat projiciálnak a képzésben levők, az egyesületek tagjai, amik bennük nem feltétlenül vannak meg. Ilyen a gondoskodás, felelősség. Sok emberrel beszéltem – persze nem reprezentatív mennyiségben- akik meg voltak győződve arról, hogy a kiképzők tárgyalnak az illetékesekkel arról, hogy a pszichoterápiák finanszírozása rendben legyen. Sajnos ez nincs így. A finanszírozás, az egyéb szabályozók kérdésével együtt folyamatos kérdés, azaz a finanszírozóval több ok miatt is folyamatosan kellene tárgyalni- valakinek. Ha magas a finanszírozás, akkor több szakembert lehet foglalkoztatni, több ember részesül pszichoterápiás kezelésben. Nem csak azért lenne fontos a kódrevízió, hogy a rászorulók terápiához jussanak, és nem is csak azért, mert sok – főleg pályakezdő szakember- munkához, megfelelő induláshoz juthatna, hanem azért is mert a pszichoterápiák kutatása folyamatos, állandó az új kutatási eredmények megjelenése és ezek az új kutatási eredmények jelen pillanatban egyáltalán nem tükröződnek a finanszírozásban.

A kódrevízió akkor kezdődik, amikor a kódrevíziós kérelem kitöltésre és megfelelő módon, a megfelelő állami szerv felé beadásra kerül. Itt érhető el a nyomtatvány: https://www.neak.gov.hu/nyomtatvanytar/oeno-adatlap---kodkarbantartas.

A helyzet az, hogy ezt a nyomtatványt bárki kitöltheti, aki a szolgáltatás nyújtására jogosult, egyénileg is és csoportosan is, de hivatalos információk szerint sok-sok év (1991) óta senki nem töltötte ki, jogszerű módon kérelem nem történt. A sóhaj, a szidás káromkodás, tanulmány írása a miniszternek és az államtitkárnak nem jogszerű kérelem. Amíg nincs kitöltve a kódrevíziós kérelem, addig érdemi munka nem történik. Évente kétszer van kódrevíziós gyűlés: tavasszal és ősszel.

Persze a dokumentum kitöltése bonyolult munka. Nem lehet elvárni egy egyesületi tagtól, hogy kitöltse. Szerintem nem a tagoknak egyenként, hanem a Pszichoterápiás Tanács Szövetség Egyesületeinek, de leginkább az illetékes szakmai kollégiumi tagozat képviselőinek, valamint az egyetemeknek lenne dolga a kitöltés és beadás. Nem csak szerintem, de a jogszabályok szerint is. (. Annak igazolására, hogy pl. a Szakmai Kollégium tagozatainak (pszichiátria, klinikai szakpszichológia, addiktológia, gyermekpszichiátria) ez dolguk lenne ide másolom a jogszabályban feltűntetett feladataikat. (Ez egy viszonylag friss jogszabály- 26/2020. (VIII. 4.) EMMI rendelet.)

 „A szakmai kollégium tagjai a tevékenységüket megbízási szerződés alapján, tiszteletdíj ellenében látják el. A szakmai kollégium elnökségével és a tagozatok tagjaival a megbízási szerződést az OKFŐ köti meg. Az elnökség üléseiről – az ülést követő 5 munkanapon belül – jegyzőkönyv vagy emlékeztető készül)

7. § (1) A tagozat – szükség szerint az országos gyógyintézetek közreműködésével – szakterületi feladatában eljárva
8. a) szükség szerint szakértők bevonásával szervezi és koordinálja a szakmai irányelvek készítését,
9. b) javaslatot készít a szakmai irányelvek, protokollok, módszertani levelek témáira, ha jogszabály másképp nem rendelkezik,
10. c) figyelemmel kíséri a módszertani útmutatók, irányelvek, protokollok bevezetését, alkalmazását és érvényesülését,
11. d) szakmai irányelv felülvizsgálatot végez.

(2) A tagozatok véleményt nyilvánítanak

1. a) az egészségügyi finanszírozás rendszeréről,
2. b) a kapacitás elosztásokról és a progresszív ellátási szintekről,
3. c) az egészségügyi szakmai irányelvek bevezetéséről, alkalmazásáról és érvényesüléséről,
4. d) az egészségügyi képzések, szakképzések, szakirányú szakképzések és továbbképzések követelményeinek rendszerével kapcsolatos kérdésekről,
5. e) az adatgyűjtési rendszerről,
6. f) a stratégiai fejlesztési kérdésekről,
7. g) az egészségügyi szolgáltatók szakmai minimumfeltételeiről,
8. h) az új vizsgálati módszerekről és gyógyító-megelőző eljárásokról,
9. i) az egészségügyi minőségirányítási rendszer szakmai követelményeiről,
10. j) az országos tisztifőorvos megkeresésére, országos szakfelügyeleti szakmai kérdésekben,
11. k) felkérés esetén az osztályvezető főorvosi, főgyógyszerészi, országos szakfelügyelői, továbbá más szakmai vezetői pályázati kiírások szakmai követelményeiről és a pályázó szakmai feltételeknek való megfeleléséről, valamint
12. l) minden olyan kérdésben, amelyet jogszabály a szakmai kollégium feladatává tesz.

Szóval kíváncsi lennék arra, hogy milyen véleményt nyilvánítottak az illetékes tagozatok a pszichoterápiák finanszírozásáról, mikor történt ilyen javaslattevés utoljára, vagy pl. a minimumfeltételekre vonatkozóan adtak-e be javaslatot. (lenne hova fejlődni minimumfeltétek tekintetében is, de ez egy másik cikk témája lehetne). Attól tartok, nem történt ilyen. Az általam ismert tagozati tagok arra hivatkoznak, hogy ők csak akkor tehetnek bármit, ha erre felkérést kapnak az államtitkártól, egyébként pedig tele a hócipőjük az egésszel. 280.000 Ft az éves pénz, amit kapnak, s érthető módon minden tagozati tag irtózatos terhelésnek van kitéve.  Dolgoznak, mint az állat, mondják. Nincs kapacitásuk.  Tudomásom szerint felkérést kaptak arra, hogy ugyan adjanak már be kódrevíziós kérelmet, mert nem kapnak ellátást a rászorulók a döntéshozók szerint sem. Úgy tudom, hogy a négy érintett tagozat (pszichiátria, gyermekpszichiátria, klinikai szakpszichológia, addiktológia) közül eddig a klinikai szakpszichológiai tagozat válaszolt csak. A klinikai szakpszichológiai tagozat képviselője – nekünk- valami olyasmi választ küldött, hogy az egészségügyi államtitkár amúgy is megcsinálja majd ezt a munkát, ő és kollégái nem érnek rá. Igen az egészségügyi államtitkár elkezdte állítólag azt a munkát, de ez egyáltalán nem biztos, és az illetékesekkel beszélve a gyógytorna, a vérnyomásmérés, a cukorbetegek edukációja után, a dialízis, a daganatos betegek rehabilitációja, stb után, tényleg elkövetkezik majd a kódrevízió – hatalmi alapon, nem tudományos alapon- valószínűleg 5 év múlva, valamikor. Addig a gyerekek bírják ki, az 5000 Ft sem kifizetni tudó páciens pedig szorítsa össze a fogát és remélhetőleg belátja, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon, mint az ő pszichoterápiás ellátása, az ő mentális jólléte. Az sem történik meg, hogy azok, akik felelősnek érzik magukat, akik tennének valamit, külföldre tekintsenek. Nem kell messzire menni. Horvátországban, Szlovákiában, de már Romániában is messze jobb a helyzet, mint nálunk, de ez egy másik cikk. Az ír helyzet az le van írva, a Pszichoterápiás Tanács Szövetségnek el is küldtem azt, hogy ők, hogy oldották meg. Érthető. A vezetőket ezzel a feladattal csak provokálják, konfliktust szítanak, hagyják már őket békén.