Tizenöt-húsz éve történt, hogy egy önismereti csoportban a két csoportvezető egyikén elhatalmasodott a játékszenvedély. Kihasználta és visszaélt helyzetével és a csoporttagok közül sokaktól kért pénzt „kölcsön” sóvárságának kielégítésére. Legtöbbjüknek a mai napig nem adta meg adósságát. Mire a másik csoportvezető észrevette a történteket (hónapokig folyt a csoporttagok szipolyozása) hatalmas károk következtek be. 

Hatalmi helyzetéből kifolyólag valószínűleg különbnek hitte magát a csoportvezető és azok, akik pénzt adtak, különbnek hitték őt, a csoportvezetőt, s alárendelték magukat neki. Persze nem feltétlenül jó szó ez a különb-ség, sok minden egyesül ebben: feljogosítottság, kiszolgáltatottsággal való visszaélés, hatalmi helyzet, bántalmazás, erőszak.

A sóvárgó szerencsejátékos emberi méltóságukban alázta meg a kiszolgáltatott csoporttagokat, visszaélt helyzetével. Külön érdekesség az, hogy ez a kiszipolyozás nem hatalmi szóval, vagy erőszakkal történt, hanem inkább részvét keltéssel, sajnálatra való törekvéssel, egy vizionált csoportvezetőre vonatkozó katasztrófával, amit a pénzt kölcsönző akadályozhat meg. Tehát ez egy külön csavar (nagyon lényeges) a történetben.

A fenti esetet illusztrációként használom a 2019 Magyarországára, ahol a visszaélés napi szintű. Belefásultunk, elfogadtuk és lemondtunk a demokratikus társadalom alappilléréről az emberi méltóság védelméről. Sok éve tart ez a folyamat. 1989-től vagyunk lefelé tartó pályán. Az emberi méltóság semmibevevése az az alap, ami lehetővé teszi, hogy a nyers erő vegye át az uralmat a méltóság védelme és annak tisztelete helyett. Az emberi méltóságot nem tudjuk jól definiálni, de mindannyian érezzük, és tudjuk milyen az, amikor sérül.

De térjünk vissza a csoportra. A csoportban tudattalan verseny folyik a csoportvezetők figyelméért. A csoporttagok a csoportfolyamat különböző fázisaiban két egymással ellentétes irányultsággal szembesülnek. Egyszerre akarnak a csoportban feloldódni, eggyé válni vele, ugyanolyannak lenni, mint a többiek, illetve - ha kialakul ilyen, szeretnének egy, a csoportfantáziákban kialakult, elképzelt, elfogadott és csodált „csoportszeméllyé - a csoportgondoltá” válni. Az ezzel ellentétes erők főként, ha destruktív folyamatok vannak a csoportban, s nincs meg a bizalom- elkülönülni, eltérni, kiválni sarkallanak. Ennek a destruktív folyamatnak megnyilvánulása és forrása is az, hogy a csoporttag abban az illúzióban ringatta magát, hogy ő és csak ő érdemes arra, hogy pénzt adjon, csak őtőle kér pénzt a csoportvezető, nem tudva, hogy másoktól is kért.  Csak őt szereti, és érzi tudja valahol, hogy viszontszereti, ő sajnál igazán. Holott szeretetről nincs szó, illúziók, projekciók veszik át az irányítást a józan gondolkodás felett.  Egy fajta több szintű függő helyzet jön létre, mintha tükröket állítanánk szembe egymással végtelenítenénk a képeket. (a csoportvezető krízishelyzete tükröződik vissza a pénzt adó és a kihagyott, kirekesztett csoport tekintetében.)

Hazámban ma a hatalmi helyzet a diktatórikus társadalom alappillére. A hatalmi helyzet immár isteni előjogok alapján, leplezetlenül, a származás alapján jár az elit tagjainak. Ők különbek, mint a pórnép, nekik joguk van, a többieknek meg nincsen joguk. Ebben a tülekedésben mindenki különb akar lenni, mindenki hatalomba akar kerülni, s mindenki ezt a hatalmi pozíciót tartja azon halálfélelem elleni orvosságának, amit pont ez a kirekesztő, fenyegető helyzet hoz létre. Az erőszak és a rettegés légköre uralkodik a béke és méltóság légköre helyett. A különb-ség a mai magyar átlagember fantáziájában a túlélés záloga. Nem a jogrend véd, nem a jog szabályozza a versenyt, az életünket, hanem valamiféle homályos tulajdonság, a feljogosítottság érzése, pont mint a maffia világában, ahol a felesküdött maffiózó már az esküjét követő másnap mindenhatónak érzi magát, aki bármit megtehet (https://orioldbooks.com/termek/a-maffia-pszicheje/).  Az erő kultuszának komplementer megnyilvánulása a halálfélelem. A sérülékenység, a halandóság, a végesség érzésének a kompenzálásáról van itt szó, pont annak kompenzálásáról, amit az erő társadalma hoz létre.

De térjünk vissza a csoportra és az elkülönültségre!

A különbség a magyar nyelvben elkülönültet, távol levőt is jelent. A különb távolra, távolabbra kerül. Az elkülönült lehet a jobb, vagy lehet, hogy az elkülönült az, aki alulmaradt valamiben, s ő az, aki távolabb kerül a többitől. Elválás, távolság alakul ki a különb és a többiek között. A különb egyedül van. Az elkülönülés pedig halálos veszélyt is jelenthet; az ember egymagában életképtelen. Tehát nem egyértelműen jó dolog az elkülönülés, benne van egy fajta fenyegetettség és halálfélelem és talán még egy dolog. Az elkülönültnek nagyobb tere van, tehát hatalmasabb, nagyobb hatással is van másokra.

Hogy is történt ez az elkülönülés, különbség a fenti csoportban? Bár a visszaélés közösségben történt, feltételezésem szerint a magányról is szól ez az eset, a lehasítottság többszinten megjelent. A csoport egésze sérül, a csoportban való feloldódással szemben az elkülönültség, darabokra esettség, kiválási folyamat erősödött. Egyedül van a játékszenvedélyes: a másik csoportvezető nem tudhat molesztálásáról, egyedül van titkával a kiszipolyozott és végül egyedül van, elkülönül, kirekesztődik a másik csoportvezető is. (Nem vette észre eleinte) Aztán azok is egyedül vannak, kirekesztődnek, akik nem tudnak az egészről. Titkon kívülre kerültek. Szégyenérzés önt el mindenkit úgy, hogy erről az egészről nem, vagy alig lehet beszélni. 

Ahogy ezt írom, abban a hitben ringatom magamat, hogy minden dolog leírható, megtárgyalható. De nem tudom jól leírni a valóságot. Itt olyan mélységes, emberi kiszolgáltatottságról van szó, ami egyszerre kozmikus, egyszerre mélyen emberi és egyszerre nagyon énidegen. 

Hatalmi kérdés lép az intimitás helyébe.

Weöres Sándort idézném ide.

„Én is világot hódítani jöttem, 
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel, 
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni; 
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten, 
s uraktól nyüzsög a végtelenség.”

A megvezetett úgy kerülhet Isteni szerepbe, hogy lemond, úgy lesz gazdagabb, hogy ad. Úgy kerül fölénybe, hogy időlegesen alávetett szerepbe kerül. Azt hiszem Weöres Sándor valami nagyon mélyet, nagyon közöset osztott meg, ami megmagyarázhatja a csoporttagok önkéntes adakozását. Mégis tabu alakult ki.

Weöres Sándor verse idevág, magyarázatot ad, de mégiscsak a költészet körébe tartozik. A csoportban szigorú csoportszabályoknak kellene működniük, amelyek lehetőséget adnak az ilyen visszaélések elkerülésére. A csoportszabály ad biztonságot a csoportvezetőnek és a csoporttagoknak is. (Csoportszabály a csoporton kívüli találkozás mellőzése, amit ha betartanak ebben a csoportban, nem történik baj.)

Társadalmunknak pedig szintén olyan jogszabályok alapján kellene működnie, ami védi és nem megosztja polgárait, amely szabályozza a versenyt, s lehetőséget ad a képességek kibontakoztatására, nem születési előjogok hierarchiáját hozza létre.

Sajnos az erő oltárán feláldoztuk a méltóság biztonságát. A származás és az erő a ma Magyarországán felülírta és eltörölte az emberi méltóság védelmének követelményét. A nacionalista retorika, mi szerint a magyar nép (faj) más, különb, mint a többiek ezt a gondolatrendszert úgy társadalmiasította, hogy észre sem vettük. Ez a hamis ígéret a tömegeknek, te jobb vagy, te különb vagy, pusztán azért, mert magyar vagy, visszatükrözi az elit erőszakosságát. Közben ott látjuk az emberi méltóság megsértésének számtalan esetét, ahol a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb honfitársaink: idősek, betegek, gyerekek, szegények élnek: kórházakban, iskolákban, mélyszegénységben élők. Ezt a rettenetes helyzetet közösen hoztuk létre fokozatosan, évről évre. Nincs, nem volt és egyhamar nem is lesz szolidaritás ebben a lelki szintű működést, a sebezhetőséget le- és megtagadó világban. A nyolcvankilences csodálatos időszak a méltóság (ez volt alkotmányunk alapja) tiszteletének ígéretét hozta, s aztán szép fokozatosan megtagadta azt a magyar polgároktól. (A kisemmizett borsodi és szabolcsi munkanélküliek, a nyugat-európai húsvásárba kirabolt nők, a betegek, és most az akadémisták: senki nem áll ki értük.)  Ha bármit is tenni szeretnénk a jelenlegi helyzet megváltoztatására, a méltóságot vissza kell helyezni az őt megillető kitüntetett helyre. Ennek kell annak az alapnak lennie, ami legfontosabb közös értékünk. A méltóság hiánya az erő kultuszát hozta ránk, aminek eredményeként hazánk gyilkos folyamatok terepe lett. Hamar meghalunk, sebezhetőek, kiszolgáltatottjai vagyunk a húsnak. A méltóság védelme a megalázottság esélye ellen, az a különbség, ami egy emberhez méltóbb és ezáltal boldogabb világ alapja lehet. Szerintem.

Világjelenségről és emberi lényegről van szó.  Karl R. Popper úgy véli, hogy "a racionális kritikai magatartás- az a fajta kritikai magatartás, amely az eszmékkel, nem pedig az emberekkel foglalkozik- a legnagyszerűbb baráti gesztusok egyike, amelyet egy ember a másik irányában tanúsíthat. Manapság sokan immáron nem értékelik a racionális kritikai magatartást, ha ugyan valaha értékelték, arról meg végképp nem lehet szó, hogy ezt kapcsolatba hozzák a barátsággal. Vannak, akik az emberekre összpontosítják bírálatukat, nem pedig az eszmékre, minta bizony azzal vehetnék el valaki nézeteinek hitelét, hogy jelzőket aggatunk az illetőre. Mások mindenáron kerülik a bírálatokat, mert az konfliktusokkal és összeütközéssel jár, és nem szeretnének senkit "megbántani". Számomra elég furcsa, hogy emberek eszmékre sértődnek meg és arra, ami szerintem az egyik legnagyszerűbb baráti gesztus, amit egy ember egy másik irányában tanúsíthat. Furcsának találom azt is, hogy a racionális kritikai magatartást sértegetésnek, mások letorkolásának tartják. Attól is félek, hogy akik így vélekednek, egy idő után már egyáltalán nem lesznek képesek arra, hogy racionálisan érveljenek. " Mark Amadeus Notturno: Hayek és Popper  a racionalitásról, az ökonomizmusról és a demokráciáról, Napvilág Kiadó 2019, 30. oldal