Körülöttem mindenki tenne valamit! Nagy sürgetés van kívül, belül. Ne hagyjuk, lássunk neki, csak el kell kezdeni, találjunk már ki valamit! Görcsbe rándul a gyomrunk, haragszunk azokra, akiknek ez kellett (egy bűnbakra. mondjuk az LMP-re, meg a vidéki kis településeken élő M1 által meghülyített öregemberekre, akihez le fogunk menni, meggyőzni, agitálni, megnyerni). Csalódottak vagyunk; nem ezt akartuk, borzalom ez az egész, de mit tehetünk mi?
Semmit. Most semmit.
Nem is értjük miben vagyunk. Egyrészt az hisszük, hogy azt kaptuk, amit megérdemeltünk, amilyenek vagyunk, ez jár nekünk, birka nép ez.
Másrészt ez a mondat visszhangzik mindenütt: Nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! Mi nem ilyenek vagyunk! Nem ezt érdemeljük! Miért ezt kapjuk?
Talán mégis tehetünk valamit. Találjuk ki Magyarországot! Mintha nem lenne Magyarország most is kitalálva. Illúziót kergetünk ebben a „Találjuk ki Magyarországot-ban” amiben benne van a vágyunk, hogy együtt végre csináljunk valamit. (beszéljünk, tárgyaljunk, egyeztessünk egymással) de hát hol, kivel? Más véleménye nem nagyon érdekel minket, s nem hisszük azt, hogy a véleményünk bárki mást érdekelne. Mi lenne a fórum? Csak duma van, a szavunk sehova nem jut el, ha agyalunk is ezen. Kinek jusson el? Ki a központ? Hol gyűjtik az információt? Én az értékes gondolataimat csak úgy nem tudom és nem is akarom eljuttatni, inflálni.
Együttműködni nehéz. Kiállni a közösség elé, aki megítélhet félelmetes. (A Civil Csoport hétvégén lehet gyakorolni) Ezernyi érzés és tényező gátolja, hogy megkeressük a fórumot, hogy elmondjuk, hogy végiggondoljuk. Jobb nem látszani, jobb nem megszólalni. Hallgatni arany. Elhitették velünk, hogy félni kell. Nehéz elmondani és nehéz figyelni a másikra. Tanulni sem tudunk, nem sikk. Mit tanuljak, hogyan tanuljak, a honfitársamtól, a másiktól? És a legnehezebb: hogy tudunk megállapodásra jutni, hogy tudunk megegyezni? Veszekedni, vitatkozni könnyebb. Mert, ha megállapodtunk valamiben, akkor azt képviselni kell, esetleg úgy is, hogy pár részletet nem tudok elfogadni. Szóval felelősséget kell vállalni, pedig ezt aztán végképp nem akarunk és nem is tudunk.
Meg hát ha tetszik, ha nem, Magyarország ki van találva. Úgy van kitalálva, hogy a diskurzus hiányozzon belőle. Pont olyan, mint amilyennek az átlagmagyar akarja. Az átlagmagyar negyven év körüli, elhízott. 80 négyzetméter körüli lakása, kb. 8 éves használt autója van, kb. 175.000-et keres nettó. Felelősséget nem vállal, sem az egészségéért, sem az ország ügyeiért, nem sportol, nem tud lefutni 500 métert és egy gyermeke van.
Félti, amije van. Nagyon megjárta a devizahitellel. Viszonyítási alapja a kilakoltatott, akit a tévében lát, akiről hall, mert húsvér kilakoltatottat testi valójában nem akar látni. Ne legyen sehol, az is csak egy migráns. Azt hiszi talán, ha nem látja, nincs is. (Egyébként hol van a civil kezdeményezés, amelyik összegyűjt a pénzt, az információt: ide mehetsz, ha kilakoltatnak, megsegítünk van egy adatbázisunk, ő elvisz, elköltöztet, itt maradhatsz addig, amíg össze nem szeded magad. Hol van ez? Én nem tudok ilyenről, vagy ha van, ez miért nem hír?)
Az átlagmagyar leértékeli azt, amije van, azt hiszi magáról, hogy nincs semmije, nem tud semmit adni. Elhitették vele, hogy csak nyűg a dolgos, gondos politikusok nyakán. Nem azt kérdezi- leszoktatták erről- hogy mit adhatok én a hazának? Ma az a kérdés, mit adsz te nekem, kis kormányom. Szavazok rád, de adjál valami. Hoci, nesze.
Az átlag magyar személyiségében nem kell.
Ismerünk ma olyan pártot, aki azt mondja: gyertek, legyünk minél többen? Akinek fontos lenne a taglétszám? Aki elvek szerint agitál, hív, toboroz? Én nem ismerek ilyen pártot. Magyarországon nincs sem demokrácia, sem egyetlen demokratikus párt sem. Az összes magyar párttag nincs összesen 100.000 fő, a szomszédos Ausztriában több mint egymillió fő valamilyen pártnak a tagja. (Szociáldemokrata Párt 200.000 fő, Szabadságpárt 50.000 fő, Néppárt 700.000 fő, több kisebb párt további több, mint 200.000 fő)
Mit akar az átlagmagyar? Passz! Nem akar semmit. Pénzt és hogy legyen hol dolgoznia, ahol megkeresi azt, ami kell. Igazából senki nem kérdezi, mit akar. Így végig sem tudja gondolni.
Ez nem így alakult. Politikai elitünk tervezetten és szándékoltan akarta és tudatosan érte el ezt a helyzetet.
Hamarosan megjelentetünk egy újabb könyvet, (jövő év első felében várható) amiből az derül ki, hogy országunk egyik fő ellenfele a jelenlegi NER-be illeszkedő politikai elit, aki már az Ellenzéki Kerekasztalnál pozícióba hozta magát, s célja volt mindenféle demokratikus mozgalom letörése. A parlamentbe a korábbi 4% helyett csak 5% fölötti szavazataránnyal lehet bekerülni, gátolva bármilyen új párt térnyerését, a demokratikus hullámzás tisztító hatását. Tehát én a helyetekben küzdenék azért kedves Kutyapárt és Momentum, hogy újra 4% legyen a küszöb, sőt 2% még jobb lenne. Nagyon jót tenne mindannyiunknak a nagyobb sokszínűség, de a pártelitek nem engedik.
De térjünk vissza az alapkérdésre! Akar valaki valamit az átlagmagyartól, aki félti a munkahelyét, ami éppen a kenyérre valót biztosítja számára, aki fél, hogy hogyan neveli fel egyszem gyerekét, s félti azt a keveset, ami van neki? Szívesen látja egy demokratikus egyeztető fórumon? Nyilvánvalóan nem.
Beszélnek neki, de őt nem kérdezik pedig lenne mondanivalója.
Elindultak civil mozgalmak. A Magyar Narancs egyik (2018. augusztus 30. 27-29 oldal) számából kiderül, hogy Gyálon, Debrecenben, Pécsbányán elindult valami. (évekig tartó áldozatos munka eredményeként) Összejönnek, beszélnek egymással az emberek. Kíváncsi vagyok élettörténetedre! Mondják az egyik helyen. Nem hagyjuk a sötétséget a Tiborcz dúlta Gyálon, a másik helyen. Kiharcolták, hogy tizenkét égőt pluszban kitesz az önkormányzat még az idén. (Ötletes kampánnyal, ők tényleg nem hagyták. „A városi sötétben igazán jól a szívével lát az ember.” szlogennel pl.) Vannak közösség építő emberek, akik 5-10 főt nyernek meg a közös ügyüknek úgy, hogy először meg akarják ismerni őket. Kérdőívvel, beszélgetéssel, megkérdezik, mit akarnak.
Az egyik civil helyen alkalmanként beadnak 100-100 Ft-ot a közösbe.
100 Ft kevés pénz. Az emberek nagy része azt tippelem azt hiszi, hogy a politika a nagyok dolga, nagy pénz. Ha elmenne egy -egy megbeszélésre azt hihetné, az ő 100 Ft-ja kevés. Mit tud ő adni, mit számít az ő véleménye és a 100 Ft-ja? Gondoljuk végig!
Ha lenne egy párt, amelyik nem az állami pénzre ácsingózik, hanem pártot akarnak építeni, mert …. pártok nélkül nem megy. Ha lenne egy pár, amelynek 100.000 tagja van, s a tagok két hetente találkoznak és összeadnak a pártkasszának alkalmanként 100 Ft-ot, havonta 20 000 000 Húszmillió Ft) jönne össze. Elindítható ebből egy újság? Megoldható lenne a kilakoltatottak ideiglenes albérlete? Minden bizonnyal, hosszú távon. (Persze, ha nem lopnák el a pártvezetők, ha lenne egy bizalmi szint, ezerszer meggondolnám, hogy a pártközpontba utalom, de 200 Ft -ot utalnék.)
A pártelitek nem új tagokra, hanem állami apanázsra és zsíros pozíciókra hajtanak. Úgy tudom, ha jön egy új tag, sokszor nincs párttagdíjt. A jelenlegi pártok mindenben az államtól függenek. Nem szabad szervezetek, amiket tagjaik tartanak el.
Együttműködni nehéz, ez nem a mi formánk, nem tudjuk, hogy kell ezt Magyarországon csinálni. Az LMP öli embereit, a Momentum a társadalom nagy részét életkor alapján kirekeszti, meg hát ott is ölik egymást ahelyett, hogy a legjobbat hoznák ki egymásból, a FIDESZ egyszemélyes diktatúra, a többi párt pedig nem tudja mi az együttműködés: azaz, mi a módja, formája a kérdések megvitatásának, honnan tudják, hogy megállapodtak valamiben, s aztán hogy képviseljék azt, amiben megállapodtak. Még a kérdések feltevésének sincs rendszere. (Ki is használja ezt az űrt a kormányzó)
A szakmaiság lenne az alap, de hát ezt ellehetetlenítette a mai hibrid, vagy diktatórikus (nem mindegy?) rendszer.
Itthon a párteliteket nem érdeklik az emberek, a magyarok állampolgárok csak szavakban fontosak, valóságban mindenki leszarja őket. A párteliteket önmaguk érdekli. A pártelitek akarnak pártot maguknak és nem a működő pártok választanak vezetőket.
Nagyon kéne egy demokrata párt. Hol lehet csatlakozni?
