Ami látható és ami nem

Az OSA öngyilkosság kiállításáról

Sokak szerint az egyetlen hiteles magyar sors az önpusztítás sorsa. Ez az a lehetőség, ami tűrt, nem tiltott, talán támogatott. Friss adat- Magyarországon isznak legtöbb alkoholt részegségig a fiatalok, a vidéki kábítószerfogyasztás virul; nincs semmilyen terv és szándék arra, hogy ezt tendenciát csökkentsük, megsegítsük a szenvedő fiatalokat, családokat, magunkat. Az önpusztítás annyira benne van a levegőben, hogy sok külföldi is belekóstol az ízébe, ha hozzánk látogat. Ez van: Arany Jánostól Borbély Szilárdig sorolhatnánk a példákat.

Az önpusztító életmód alternatívája az önépülés. Ez azonban nagyon nehéz Magyarország gyilkos ellenszelében, ahol az emberek egyedül érezhetik magukat abban, hogy nincsenek jól bevált és elfogadott magyar minták a kivirágzásra. Nálunk önpusztító költők az ideálok (pl. Ady, József Attila) a megvalósító mérnökök, szervezők pedig (Richter Gedeon, Puskás Tivadar, Irinyi János stb.) „futottak még” kategória. Széchenyi is és Teleki is… Ugye.

Az önpusztító életút végállomása gyakran az öngyilkosság. Ez egy folyamat, amiről azért is nehéz beszélni, mert csak a végét lehet látni, tudni; magát a folyamatot lépéseiben nem érzékeljük, de a végpont ott van a fantáziánkban, ahogy honfitársunk felmegy a padlásra, vagy kezébe veszi a pisztolyt a végső pillanatban.

Az OSA Archívum a Centrális Galériában állította ki 100 öngyilkosság helyszínelési fotóit. Méltósággal, tervezetten, óvatos gondossággal. Az archívum megkapta a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlegének fotóarchívumát az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. Szilágyi Lenke fotóművész hosszú hónapokon át több ezer öngyilkossági helyszínelési képből válogatta ki azokat a képeket, amelyek egyrészt nem sértik az áldozatok, hozzátartozók, kollégák méltóságát, másrészt úgy hívják fel a figyelmet erre az égető problémára, hogy nem engedik meg a bulvár alapvető nézőpontját, az olcsó felháborodás felgerjesztését, majd a gyors tovább lepést.

A kiállításhoz jómagam tanácsadóként csatlakoztam Rihmer Zoltán pszichiáter professzorral közösen. Igyekeztünk kellő óvatossággal és tudományossággal felhívni a szervezők figyelmét a veszélyekre. Többek között megpróbáltuk ismertetni az öngyilkosság lélektanát, definiálni azt, hogy kik a legveszélyeztetettebbek, mi a sajtó szerepe. (Nem csak a Blikkel hadakoztunk, de az egyik vezető egészségügyi újságíró is kikérte magának nagyképűnek ítélt tanácsomat, mondván: „Nehogy már valaki azért öngyilkolja meg magát, mert én írok az öngyilkosságról!” Hiába mondtam, hogy Molnár Csilla Andrea példáját követve kb. 200 fiatal lány hunyt el, hiába utaltam a Werther-effektusra, nem érdekelte.) Átbeszéltük, hogy mit is jelent az öngyilkosság-megelőzés. (Nap mint nap küzdünk a Lélekben Otthon Alapítványban azzal a téves gondolattal, hogy nem lehet semmit sem tenni az öngyilkosságok megelőzéséért, pedig nagyon is lehet!)

Nekem nagy élmény volt az alkotó légkör az OSA kollégákkal, az, hogy kíváncsiak voltak, érdeklődők és az különösen, hogy nekem úgy tűnt, hogy készek voltak számos kérdésben módosítani korábbi álláspontjukon. A második hosszabb találkozó után kételkedtem, nem voltam biztos, abban, hogy átment az üzenet.

Az eredmény nagyon megnyugtatott.

A kiállítás olyan, mintha egy temetőbe mennénk. Magas, mogyorószínű posztamenseken egy zárt dossziéban lezárva vannak a képek. A posztamensek olyanok, mint egy-egy sírkő. Mintha temetőben lennénk, ahol az emlékezésnek van helye. A dossziék is mogyoró színűek, kapoccsal zártak, s ha kinyitjuk, akkor egy fényképet és egy leírást látunk egymás mellett. Az értelmező adat tompítja a kép ijesztő tragédiáját. A fényképen ott az évszám, s mellette a cikk beszél a lehetséges okokról és a körülményekről, keresi a miérteket (falusi nyomor, a városba vándoroltak gyökértelensége, depresszió, alkoholizmus stb.) a fotózás mikéntjébe avat be. Tóth Krisztina nyitotta meg a kiállítást szép és elgondolkodtató szavakkal.

Mit láthatunk, mi az, ami látható? Nekünk középkorúaknak nagyon otthonosak a helyszínek. Mintha ez lenne az a falu, ahol felnőttem, de ismerős a városi hangulat is, amit utazásaimon tapasztaltam. A tűzhely, a fotel, a konyhabútor, a fészer, a linóleum padló. Mind, mind beégett az emlékeimbe. Mennyire otthonos, mennyire ismerős! Mintha az én történetem lenne. Egy-két fényképen tűnnek csak fel a halott áldozatok, kellő méltósággal, fel nem ismerhetően, távolról. Hát igen, mintha a szomszédom lenne. Az utca, ahol felnőttem, két öngyilkosságot „produkált”, megjelentek a személyek az emlékeimben. Meg a pohár, a hamutálca, a cipő, a ruha is ismerős. Igen, ez egyfajta sors. Tehetetlenség, végtelen elkeseredettség, alkoholizmus és fájdalom, ez látható. De ezt lehet, hogy csak gondolom. A fényképezésnél a helyszínelő fotósoknak  is vigyázniuk kell magukra, távolságot kell tartaniuk, s a kamera sokszor inkább hideg páncél, mint résztvevő tekintet.

Mi az, ami nem látható? A legfontosabb, ami nem látható, az a szenvedés és fájdalom egy másik formája. Egyesesek azt mondják, hogy az öngyilkossággal az elhunyt fájdalma nem szűnik meg, csak másra vagy másokra kerül át, a jövőben más viseli. Az öngyilkosság egy bomba, ami olyan pusztítást okoz, mint egy pokolgép a piactéren. Nem találkoztam olyan gyermekét vesztett szülővel, aki ne szedett volna antidepresszáns gyógyszert. Az öngyilkosok családjában 28-szor nagyobb eséllyel lesz valaki öngyilkos, mint azokban, ahol nincs ilyen tragédia. A fenyegetés megjelenik és ott marad ezekben a családokban.

Minden egyes öngyilkossági eset, ami közelről érint vagy hírként elmondásra kerül a médiában, egy-egy „probléma megoldó” mintaként tárolódik el gondolatainkban – ha akarjuk, ha nem. A tükörneuron rendszer végzi el ezt a munkát.

Az önépülés egy formája számomra a veszélyben levő emberek segítése, a közös gondolkodás azon, mik a lehetőségeink az öngyilkosság megelőzésében.

Beszélni kell az öngyilkosság elkerüléséről, vigyáznunk kell egymásra és magunkra. Ki kell találnunk az önépülés és önszeretet formáit. Nagy feladat. Egy ilyen körültekintő, gondos, az emberi méltóságot tisztelő kiállítással könnyebb. Köszönet érte!