Azt írja egy pártot támogató facebook-ismerősöm:

„Számomra az ügy, az érték az első, amit pártom képvisel, mint párt. Jól rosszul.”

Hát igen, témánál vagyunk. Az ÜGY.

Mi magyarok ebbe rokkanunk bele folyamatosan: az ÜGY-be. Itt mindig voltak ÜGYEK. Ilyenek, hogy haza, nemzet, nemzettest, megmaradás, tiszta vér, patakvér, nemzethalál (elkerülendő, lehetőleg). Egyszer, hogy hazánk kiválóságai mentik meg a magyar lelket a „komenistáktól”, s bízzunk a nemesi megmentőkben (Horthy, Teleki) máskor meg, hogy pont ezek az emberek azok, akik kizsákmányolnak és tönkretesznek (Rákosi és bandája).

Az ÜGY-et nem beszéljük meg. Egyszerre személyes és egyszerre társadalmi. Intim dolog is, meg valami, amit mindenki „tud”. Elfedi a lényeget (hogy halandók, sebezhetők vagyunk, létünk pengeélen táncol, sok minden fáj), mindent, amiről nem kell vagy nem lehet beszélni. Legalább valami van. Az ÜGY vonz, mint az örvény, nagyon nehéz kívül maradni. pedig a kívülmaradók azok, akik a továbbélés és a nyugalom bázisát jelentik.

Szerintem azok voltak a legjobb évek, amikor az ÜGYek elhalványultak, jelentőségüket vesztették (1890-es évek, Karinthy, Kosztolányi, a Nyugat ideje, a nyolcvanas évek ÜGY-etlenítő szándéka, a kétezres évek eleje). Szerintem az „ÜGYmentesség” a jó, az ügyetlenség az, amikor rendben mennek a dologok, de sajnos kevés ilyen kort értem meg.

Vajon mi most az ügy?

Nem a migráció, a bevándorlás, a kultúránk megmaradása, a veszély az ÜGY, vagy hogy segítsük a földönfutókat. Nem a fejlődés, az, hogy több pénzünk legyen, hogy gazdagodjunk, vagy hogy itt a digitális korszak, nem a magyar foci. Vagy a magyar emberek egészsége? Nem, szerintem mindez az ÜGYgondozóknak érdektelen.

Vagy mi, magunk az emberek?! Nem. Mi, a nép sohasem számítottunk.

A hatalom? Igen, nagy a csábítás, hogy azt higgyük, ez az ÜGY, de nem ez az, mert a hatalom – bár nagyon élvezetes lehet- csak eszköze valaminek.

Szerintem az az ügy, hogy Orbán Viktort szeretni kéne.

Ott van egyedül a nemzetközi találkozókon. Senki nem áll vele szóba. Nézi Trump tarkóját. Sokszor kikerül a csoportkép szélére. Egyedül van. Ciki. Egyedül lenni pocsék, főleg egy nagy társaságban, s biztos, hogy rosszul érzi magát, hiszen nem sugárzik a boldogságtól, egyáltalán ez az ember mindig szomorú, görcsös, nem örül ez semminek. Körülötte mindenki társalog, ismerkedik, felszabadultan beszélget.

Ő nem.

Visszagondolok arra a videora, amikor fiatalon, még álmokkal telve arról beszélt, nevetve, hogyan rugdosta őt az apja, amikor bulizni akart menni, de apja ezt nem engedte. Rugdosta, mondta bele a kamerába (úgy verte meg, hogy földre került? azt mondják, rendszeresen verte az apja) de ő erős volt, túlélte. Nem sírta el magát ezen a szörnyű történeten, a szomorúság az ilyen embernek luxus, amit nem engedhet meg magának. Sírni akkor tudunk, ha bízunk, s elbírjuk a szomorúság kiszolgáltatottságát. A könnyeit szabadjára engedő ember, bízik a megvigasztalásban, s gyászolva túl tud lenni a történteken. Orbán talán fél, s azt hiszi, annyi bánat érte, hogy a világ összes tengerének könnye nem lenne elég arra, hogy bánatát elsirassa.

Orbán nem tart itt. A világot már régen két részre osztotta, jóra és rosszra, ellenségekre és barátokra, feketére és fehérre. A traumatizált ember gyakran van így.

Orbán gyenge ember, mert a traumával szembenézni nagy erőt jelent. Orbán nem rendelkezik ilyen erővel. A traumáját nem kezeli, hanem viszi tovább, örökíti, szétosztja, terjeszti és gerjeszti. Nem belenyugszik, kapcsolódik és próbál elengedni, hanem a sebezhetetlenség és mindenhatóság illúzióját kergeti. Népét sikerült megosztania és ez a megosztás egy kísérlet a trauma problémáinak megoldására.

Diktátorrá vált. (Sokan mondják rá, s ez épp elég, hogy az legyen, bár azt is mondják, nem igazi diktátor, hogy sokan nem haltak még bele az ő államrendjébe -állítólag. Tényleg nem haltak bele? Kb. 30.000 honfitársunk végezte kórházakban elkerülhető egészségügyi okok miatt, s nem is tudom, hogy hol van az a demokratikus diskurzus, amelynek során eldöntjük, hogy kórházra, vagy stadionra költünk. A határon történő éheztetés nem egy diktátor aljas húzása?).

A diktátorok gazemberek, akik nem bíznak, ezért hatalmat akarnak. Kiiktatják a törvényességet és általában rossz véget ér az életük. Az immunrendszerében gyenge hazám belement ebbe a személyes háborúba, ebbe a személyes ÜGY-be, amit sokan játszmának próbálnak beállítani, de valójában egy szomorú haláltáncot látunk.

Van ÜGYÜNK.

Az ügy az, hogy Orbán Viktort szeretni kéne.

Nekem is lett egy ügyem, minél hamarabb eltakarítani, újra demokratizálni az országot!

Szar ügy, hogy ÜGY-es lettem, és ügyesnek kell lennem, pedig alapból ügyetlen vagyok. Most ügyesnek kell lenni, nem félni. Belém is beköltözött a félelem, minden lépésemet, cselekedetemet ötször meggondolom. Hiába, a diktatúrákban tétjük van a dolgoknak.

Szeressük Orbán Viktort? Nem könnyű, hiszen, a szeretet számára nem egy emberi érzés, kapcsolat, hanem igény sérelmei kezelésére. A másik ember nem érdekli.

Szeretni kell, mert ő az a legkisebb gyerek, aki mindig vesztes, akinek furfangosnak kell lennie, túl kell hogy járjon mások eszén, hogy győzzön. A neve is erről szól, (kompenzáló név, vesztes sorsok kapnak sokszor győzelemre utaló nevet), nyomorult, megalázott győztes álmokkal.

Orbán Viktor nem fejlődött, sőt, maradt, aki volt. Felcsúti. Orbán Viktor nem lett budapesti. A feudalizmusban él, ami nem ismeri az egyenrangú kapcsolatokat. Előjön a kép, amikor Lázár János bokázott neki? Csak úgy visszhangzott drága cipőinek csattanása. Orbán csak szolgákkal veszi magát körbe. Virtuális világban él, álomvilágban, nem teszteli a valóságot, hanem alakítani akarja, s azt hiszi, ismeri.

A tramuatizált vesztes sikerről álmodik. „A siker annak édes, akit kerül a siker” (Emily Dickinson)

Van egy dolog itt Budapesten, amit azt hiszem nem értenek meg azok, akik nem itt élnek. A lazaság, a kávéházak világa. Az elengedett nyugalom, amire itt Budapesten annyira törekszünk, hogy szinte át is éljük. Persze nem vagyunk teljesen lazák, de majdnem. A teli budapesti kávéházakban, ahogyan beszélgetnek az emberek, erősítik, megismerik egymást, és a játékon keresztül magukat is. Ebben a lazaságban dolgoznak. Úgy dolgozunk, hogy játszunk, kooperálunk.

Na, ezt életérzést Orbán nem ismerheti, illetve sejtheti, hogy van ilyen, esetleg irigykedhet erre.

Szerintem nincsenek jó ÜGYEk, de kis eséllyel lehetnek ilyenek. Félek, hogy Orbán eltakarításának a célja rossz ügy! Pont ezt a félelmet, bizonytalanságot használja ki a NER.
De lehetnének jó ügyek.

Például a német Fritz Bauer ÜGY-e. Aki a halálgyárak működésével szembesítette Németországot a hatvanas években és nem csak jogi felelősségre vonta hazája bűnös polgárait, hanem azt akarta elérni, hogy belássák: „Minden törvény és minden parancs felett ott áll a világos ismeret, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem szabad megtenni, mert ellentmondanak minden vallásnak és minden erkölcsnek.” Bauer a passzív ellenállás jogát és kötelezettségét vezette le a törvénytelen törvények ellen. Bauer azt üzente honfitársainak: nemet kellett volna mondanotok! (Magyar Narancs, 2018. július 12. 23 oldal) (Nem a halálgyárak országával állítom párhuzamba hazámat, hanem a betagozódás és félelem mechanizmusát látom nagyon hasonlónak.)

Fritz Bauer ügye a törvényesség.

A miénk az, hogy Orbán Viktor ÜGYére nem mondtunk nemet. Vele vagyunk, vele foglalkozunk, de nem szeretjük. Mert a szeretet elfogadás, játék, az élet élvezete, egy folyamat, ami kölcsönös. Orbán a törvényességet építette le, hogy ne legyen felelősségre vonható.

Belementünk, hogy gonosztevőként lebontotta a jogállami ellensúlyokat, s a törvényekkel úgy játszik, ahogy akar.

Nem államférfi, aki szolgál, hanem zsarnok, aki azt az illúziót üldözi, hogy az az erős, akit szolgálnak.

Találjunk más ügyeket!  Ne törődjünk vele, ne törődjünk bele! Ne is reagáljunk rá! Ügyünk legyen Pl. az interneten keresztül történő népszavazás, mert így jó sok népszavazást lehetne létrehozni, hogy minél több ügy legyen közügy, s vegyük ki a dolgok irányítását a parlamenti bolhacirkuszból, vagy valahogy temessük be az árkokat ebben a polgárháborús országban. Na a béke, az emberek jólléte az lehetne ÜGY, de távol vagyunk ettől. Ha megteremtenénk a békés, ÜGYetlen Magyarországot, még Orbán is jobban érezné magát talán benne, még akkor is, ha a helye börtönben lenne.

A fő ügyünk a törvényesség kell, hogy legyen.