Nemrégiben olyan cikk került fel a www.hir24.hu oldalra, ami miatt tiltakoztam. (https://24.hu/tudomany/2022/01/11/szomoru-vasarnap-seress-rezso/) A cikkben egy évtizedekkel ezelőtti öngyilkosságot írnak le részletesen. Azt kértem Pető Pétertől, hogy vagy töröljék a cikket, vagy írják át akképpen, hogy az öngyilkosság módjának részletes leírását töröljék.
Pető Péter válaszolt. Egyrészt leírta, hogy az ominózus cikk nem a 24.hu saját cikke, hanem a Rubiconból szemlézett szöveg (ahogyan a szöveg hivatkozik is a lapra): https://rubicon.hu/kalendarium/1968-januar-11-seress-rezso-ongyilkossaga .
Másrészt azt írja, hogy a cikk megállapításai objektív tények, e logika nyomán háborúról sem számolhatnának be, terrorcselekményről sem írhatnának. Azt írja szó szerint: „24.hu arra vállalkozik, hogy a valóságról számol be olvasóinak, ez ugyanúgy igaz közös emlékezetünkre, mint a jelenleg történő eseményekre. A vonatkozó, szemlézett cikkben objektív tényt írtunk le, s éppen a téma fokozott érzékenysége miatt a cikk végén felhívás is szerepel, amelyben olvasható, hová fordulhatnak, akik krízishelyzetben vannak.
Mindemellett a 24.hu-nál továbbra is azon dolgozunk majd, hogy minél inkább megfeleljünk érték- és normarendünknek, felhívjuk a figyelmet társadalmi, szociális problémákra, elmondjuk a hang nélküliek, a megalázottak történeteit, s közös reményünk, hogy – noha a média egy-egy szereplőjének befolyása erre össztársadalmi szinten fölfoghatatlanul korlátozott – ennek is köszönhetően az öngyilkosságok száma mind kisebb lesz idehaza.”
Objektív tény, igazság…. Elgondolkodom.
Vajon tényleg tudja-e a cikkíró Pető Péter, hogy mi az igazság? Ott volt Seres Rezső halálos ágyánál? Vajon mi S. R. igazsága? Mi az igazság, az „objektív tény öngyilkosságok esetén”?
(Itt most nem tárgyalom, hogy a terrorcselekmények és háborús események közlése miképp alakítja a „tömegpszichét”, mit tud kezdeni az átlag hírfogyasztó a rázúdított információval, azaz mit nyerünk és mit veszítünk általa. De maradjunk a témánál!)
Az öngyilkosság rendkívül komplex probléma, személyes és társadalmi ügy egyszerre.
Szól egyrészt az önpusztításhoz való viszonyunkról (nálunk nagyon elfogadó a társadalom az alkohol, workoholic, játékszenvedély, mint az önagresszió formái irányában, nálunk ezek teljesen magas szinten elfogadottak).
Kapcsolódik a társadalomi segítségkérés/segítségnyújtás kultúrájához (milyen csatornákon érhető el a segítség és a bajban levő polgár tud-e segítséget kérni és kapni -- nálunk leginkább magukra maradnak, elszigetelődnek bajban levő honfitársaink).
Természetesen személyes kérdés is, hiszen számos mentális betegég nagyobb kockázatot jelent, és része a genetika is (azok a családok, ahol korábban öngyilkosság történt 26-szoros valószínűséggel néznek szembe annak veszélyével, hogy családjukban újra megtörténik a tragédia), bár sokak szerint itt is inkább tanult kérdésekről van szó.
Az öngyilkosság egészségügyi kérdés is. (Mennyire kész az egészségügyi rendszer az öngyilkossági krízisben levők fogadására, kezelésére – nálunk alig (https://agycsavar.blog.hu/2021/09/29/kozony_titok_lustasag) –, illetve, hogy az öngyilkossági kockázatot növelő mentális betegségek szűrését és prevencióját az egészségügy milyen szinten biztosítja polgárainak (lásd a hatalmas szakadékot gazdagok és szegények, de akár városaik és kistelepülések lakói között!).
Számos új kutatás foglalkozik az öngyilkossággal, az öngyilkosság megelőzésével. Jómagam az ELLIPSE nemzetközi öngyilkosság megelőzési projektben dolgozom, az ottani tapasztalatokat osztom most meg. (https://e-llipse.com/) Többek között ezen kutatások eredményei is hozzájárultak ahhoz, hogy a világ sok országában (nem mindenhol) csökkenő tendenciát mutat az öngyilkosság. Az objektitiváshoz, az igazsághoz tennék hozzá néhány adalékot:
- Konrad Michel svájci professzor kutatásából azt tudtuk meg, hogy az öngyilkossági krízis olyan múló lelki állapot, ami teljes dezorganizációval, szétesettséggel, kontrollvesztéssel jár. Ez a szétesettség olyan szenvedéssel jár, amit az érintett személy soha többé nem akar átélni. A megelőzés módja az, hogy a kockázati személy önmagát vizsgálgatva, monitorozva, ha észleli az öngyilkossági krízis első jeleit, azonnal segítséget kér. Az Attempted Suicide Short Intervention Program (ASSIP) módszer a „Bábel tornya” gondolaton alapszik, aminek a lényeg az, hogy a krízisben lévőt nemhogy környezete nem érti meg, de önmaga sem. Sokak szerint az öngyilkosság okát akkor sem tudjuk, ha van búcsúlevél. Az ASSIP módszert hatékonyan alkalmazzák USA-tól Japánig, Chilétől Finnországig – nálunk nem. (Itt ajánlom Pető Péter figyelmébe ennek népszerűsítését, akár írhatna is róla.) Tehát az öngyilkossági kísérletben az életét veszélyeztető honfitársunk teljes kontrollvesztettség állapotában van.
- Guilherme Borges mexikói kutató és munkatársai 21 ország lakosságát kérdezték meg reprezentatív módon, sok-sokezer polgárt. Az érdekelte őket, hogy az átlag lakosság esetében mennyire gyakoriak az öngyilkossági gondolatok. Az volt a hipotézis, hogy az öngyilkossági gondolatok gyakoriságának tekintetében eltérések lehetnek különböző népek, országok között. Nagy meglepetésére az derült ki, hogy nincs különbség az öndestruktív gondolatok gyakoriságában. Egy német, egy kínai, egy indiai, ausztrál, észt kb. ugyanolyan gyakran gondol az öngyilkosságra – nagy átlagban. Amiben nagy különbség van az az, hogy a társadalom milyen módon viszonyul ahhoz, hogy a gondolatból tett legyen. Az alkoholizmus és az öngyilkosság kéz a kézben jár, főként, ha a társadalom az alkohollal és az önpusztítás egyéb formáival is elfogadó. (Magyarországon az összes öngyilkosság 6-8%-a június, július, augusztus hónapok hétfőjén hajnalban történik elvált, alkoholbeteg férfiakat érint, akik 45-65 év közötti születésnapjuk utáni hétfőn halnak meg.[Veres Előd kutatásai alapján]) Tehát az öngyilkos gondolatok gyakoriságában nincs különbség országok között annak ellenére nem, hogy a statisztika nagyon eltérő) ! Ez nekünk, öngyilkosság prevencióval foglalkozó szakemberek számára óriási lehetőség, mert azt jelzi, van lehetőség arra, hogy megakadályozzuk azt, hogy a gondolatokból tett legyen.
- Karl Andiessen professzor Ausztráliában azt kutatta, hogy egy-egy öngyilkosság hány honfitárs számára jelent traumát. Korábban azt gondolták, hogy 6-8 fő lehet érintett. Egy nagy reprezentatív kutatás azt erősítette meg kollégák, barátok, szomszédok, edzőtársak megkérdezésével, hogy az öngyilkosság embertpróbáló gyásza 120-130 főt érint komoly súllyal az elhalálozott környezetében. Ha számba vesszük azt, hogy Magyarországon évente 1700-1800 fő hal meg öngyilkosság következtében, akkor az öngyilkossági gyászban érintettek száma évente (!) több, mint 200.000 (kettőszázezer) fő minálunk. A kétszázezer érintett honfitársunk zöme nem kap szakszerű segítséget fájdalma elviselésének megkönnyítésére. Közben neurológiai okok mentén az öngyilkosság, mint egyfajta „probléma megoldó módszerként” rögzül az érintett gyászolóban.
- Thomas Niederkrotenthaler az osztrák helyzet jó ismerője. A nyolcvanas években a bécsi metróban hetente történt öngyilkosság. Be is számolt róla „objektíven” az osztrák sajtó (Kronen Zeitung – az ottani Blikk), nem is csökkent az öngyilkosság. Aztán leültek egymással a kutatók, klinikusok, újságírók. Ne legyenek objektívek, védjék azokat az embereket, akik öngyilkossági krízisben vannak és ne mutassanak példát, arra, hogy hogyan kell végrehajtani a tettet. Létrehoztak egy etikai kódexet, hogy hogyan kell kommunikálni az öngyilkosságot (nem lehet a részleteket bemutatni, nem lehet megmagyarázni, elfogadott indokot említeni, nem lehet fotót bemutatni, és mindenekelőtt az áldozat méltóságát tisztelni kell, ahogy a közelállókét is). Szóval leálltak az öngyilkosság „objektív” bemutatásával és mi történt? Néhány hónapon belül a bécsi metróban senki nem lett öngyilkos és maradt ez az állapot a mai napig. Magyarországon is van ilyen etikai kódex. A hir24.hu a Blikk és a többi bulvárlap ebben a kódexben nem érdekelt. Nem tudom miért, nem tartják be. Itt a miénk, de a WHO-nak is van. (https://lelekbenotthon.hu/2013/08/az-ongyilkossagrol-szolo-hiradasok-etikai-kodexe-ujsagiroknak/) Az a helyzet, hogy Új-Zélandon, Ausztriában, Ausztráliában átérzik az újságírók a saját felelősségüket, nálunk úgy tűnik, nem. Pető Péter sem.
Mit mondjak még? Hol az igazság? A magyar újságírók magyar emberekből vannak, se jobbak se rosszabbak. Megkérdeztem Petőt, tudja-e, hogy egy évvel a magyar szépségkirálynő hírhedt öngyilkossága után többek között a sajtó káros működésének következtében hány fiatal lány követte Molnár Csilla Andrea módszerét? Nem is válaszolt. 331 főről van szó egy éven belül, mind fiatal lányok voltak, szépek, talán ma is élhetnének, ha társadalom jobban vigyáz rájuk. Vajon közülük hányan voltak, akik a sajtóból kaptak ötletet? Mi az ő igazságuk?
Hol van az igazság? Mi itt az objektivitás? Hol marad itt a „hang nélküliek, a megalázottak” igazsága, hangja, objektivitása?
Köszönöm, hogy elolvasta.
