Nem csak a magyar közmédia, de a magyar közbeszéd és közgondolkodás is régen lemondott a nyugati demokráciák két olyan alapértékéről, amely Máltától Skóciáig, Svédországtól Romániáig, de főleg Németországban olyan iránytű, ami a csúcsvezetőktől a legegyszerűbb emberekig eligazítja a hétköznapokat. A két alapérték az egyén emberi méltóságának mindenekfölött való védelme, illetve az, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy segítse az egyént a benne levő képességek kibontakoztatásában. Nem a többség és sokaság méltósága és képességeinek a kibontakoztatása, hanem az egyéné. A zsidó- keresztény erkölcs segíti a társadalmakat ezen alapelvek érvényesítésében. Nálunk nem csak a NER apparatcsikok adták fel ezt az irányelvet, de a társadalom széles rétegei is.

A magyar valóságban itt van az egészségügy. A média, a törvényhozás, a nagy szakértők azt akarják lenyomni a torkunkon és ezt hagyjuk is, hogy a magyar egészségügy egyenlő azzal, hogy hogy vannak az orvosok, a szakdolgozók, hogy külföldre mennek-e, vagy itt maradnak. Ez az egyetlen kérdés. A páciensekről, a betegekről nincsen szó. Mindenki hallja a rémtörténeteket az elfekvőkben saját ürülékükben fekvő demens idősekről, kezeletlen lelki beteg gyerekekről, ellátatlan alkoholbetegekről, akikbe mindenki belerúg, és senki nem tartja betegnek őket, szedjék össze magukat, a teremburáját! A legszerencsétlenebbek, akikről senki nem beszél, nem érdekli az újságírókat, nem jelennek meg a médiában, hetvenes években készült fekete- fehér fotókon sejlik fel az, ami ránk is vár, hogy mi is az elfekvőbe kerülünk, és saját vizeletünkben fogunk feküdni és nézni fogjuk a Mackó sajtot, mert nem lesz senki, aki kibontsa nekünk és megetessen bennünket. A médiában nem szerepelnek páciensek történetei, orvosok, ápolónők történetei sincsenek. Pedig elképesztően jó történetek is vannak emberséges orvosokról, szakdolgozókról. Jó lenne meghallgatni olyan embereket, akik hónapokat töltöttek lélegeztető gépeken, akik mellé odaálltak szeretteik és beszéltek hozzájuk, és felépültek, s voltak olyan orvosok, pszichológusok, akik mindannyiukban tartották a lelket úgy, hogy alig volt olyan, aki bennük tartotta volna. Sok esetben a kómában fekvő emberek mellé zárlat idején becsempésztek olyan hanghordozókat, amiken az aggódó hozzátartozók elmondhatták a kómában levőnek, hogy mennyire szeretik, hogy mennyire várják haza, és végtelenített módra állítva volt hallható férj, feleség, gyerek, unoka hangja a lélegeztető gép hangjával keveredve. És sokan felépültek. A megnyilvánulni, beszélni letiltott egészségügyesek, akiknek a NER befogja a szájukat, ezeket a szépséges történeteket sem mondhatják el.

A mai magyar kirekesztő társadalom szükségszerűen definiálja azokat az embereket, akiket kirekeszt, akik a „normálisok” számára olyan viszonyítási pontok, akiket ellenséggé lehet tenni, akiket elidegenít a többiektől, akikhez képest a többiek azt érezhetik, hogy nekik még jól megy. Így lesznek menekült állásvadászok roma honfitársaink, saját identitásunkat veszélyeztető transgenderek a szomszédaink, az öregek, a nők, a gyerekek, akik gyengék, nem tudják megvédeni magukat, így válnak teherré, akik örüljenek, hogy szóba állnak velük a hatalmasok, pedig ezek a gyengék is mi vagyunk. Így kerülnek a peremen kívülre a betegek. „Maguknak okozták a bajt, nem kéne annyit enni, mozogni kéne, meg nem inni” (Jut eszembe, a NEAK – ami állítólag társadalombiztosító, évek óta nem viselkedik társadalombiztosító módjára, egyetlen prevenciós kampányt sem indított pl. (pl.alkohol témában) ). A diktatúra lételeme a félelemkeltés, ami önmagában megbetegít és akadályozza az értelmes párbeszédet.

A magyar egészségügy szokáselvű. A szokás nagyúr, és nagyon relatív; olyan valami, ami gyorsan változik. Ami ma szokás, tegnap még nem volt az, és holnapután sem lesz az. Jogállami demokráciákban az egészségügy jogosultság alapján és jogok alapján működik, hogy legyen mibe kapaszkodnia minden érdekeltnek.

Ma eljutottunk oda, hogy mi magyarok mindannyian, – bár sok dologban különbözünk egymástól– abban közösek vagyunk, hogy attól rettegünk, hogy kórházba kerülünk, attól félünk, hogy a kórházat nem éljük túl. Erre minden okunk meg is van. Ha valaki lélegeztető gépre kerül, akkor nem, hogy nem masszírozzák meg úgy, ahogy az ápolási protokollban szerepel, hanem nem is változtatnak testhelyzetet sem az előírt fél óránként, így az egyhelyben fekvő páciens bőrén olyan felfekvések keletkezhetnek, amelyek a kórházi fertőzések melegágyai. Míg kórházi fertőzésbe 2-3-4000 honfitársunk hal meg évente (nem tudjuk hány honfitársunk, mert hiába minden, a hatalmaskodók nem adják ki az adatokat), autóbalesetben kb. 500. A lélegeztető gépen fekvő – szegény emberek– testhelyzete senkit nem érdekel. Sajnos legtöbbjüket nem is teszik megfelelően tisztába és akkor a fürdetésről még nem is beszéltem.

Tudjuk, hogy a magyar egészségügy állapota botrányos. Tudjuk, hogy az egy -egy életet becsületesen ledolgozó 70-80-90 éves demens honfitársaink egy küzdelmes élet után nem azt érdemlik, hogy ne legyen senki, aki megeteti őket. Most a jobb állapotú betegtársak végzik ezt el, aztán majd esetleg a család, az új törvény szerint, de hányan vannak olyanok, akiknek senkije sincs? Velük mi lesz? Az ő emberi méltósághoz való jogukat ki védi meg?

A rémtörténetek metszéspontjain szakemberek dolgoznak. Olyan szakemberek, akik puszta jelenlétükkel szentesítik azt, amit nem lehet. Egyik oldalon óriási áldozatot hoznak azzal, hogy felveszik a munkát és ellátják a betegeket, a másik oldalon gyötrődnek, hogy olyan a rendszer, ami értelmes munkavégzést alig tesz lehetővé, sokan a rossz rendszer miatt kiégnek és értelmetlennek tartják a munkájukat. Nem ezt érdemlik ők sem. Azzal, hogy durván kommunikáljanak a szakdolgozók, orvosok a páciensekkel, azzal, hogy ne legyen WC papír az intézményekben, és körbe legyen hugyozva és szarva a WC, ezzel az intézmények igazgatói egyáltalán nem törődnek. A nemtörődömséget az teszi lehetővé, hogy a fenti két alapelvre, főként a méltóság védelmére fittyet hánynak az intézményvezetők. Az, hogy a kórházba bekerülő és onnan távozó honfitársaink érkezésük és távozásuk napján nem kapnak ételt, az ottani orvosok, az orvosigazgatók közönye mellett történik, holott üvölteniük kellene, nem csak intézményük és a magyar egészségügy jó hírneve miatt, hanem azért is, mert a táradalom működésének alapelve, a bizalom elve sérül. Nem teszik. (Eszembe jut orvosprofesszor barátom, aki nyugdíjazása előtt a Szent Imre kórház osztályvezető orvosa volt, s mikor betegként a belosztályra került, s érdeklődött azzal a megjegyzéssel, hogy ő is orvos, a főnővér azt mondta neki, maga csak volt orvos- szóval, kedves orvosok Önök is kiszolgáltatott betegei lesznek egy idő múlva ennek a rendszernek, több szinten érdekük a javítás)

Tudjuk, hogy ez a bánásmód nemcsak igazságtalan, de jogtalan is. A világ gyémánttengelye megpattant, megtört és nincs senki, aki javítana rajta.

A meglévő dolgozók sokasága 4-5 ember munkáját végzi naponta, túlhajszoltak, fáradtak, a rendszer őket is sújtja, s a különleges jogrend befogja szájukat, nem nyilvánulhatnak meg. A nővérek felállnak, felállnának, ezzel fenyegetőznek, nincs jövőkép, nincs remény, senki nem emeli fel a hangját,

illetve de.

Mi, a Magyar Páciensek Kamarája Egyesületben azért dolgozunk, hogy közelebb kerüljünk egy jobb helyzethez, hogy elmondjuk, hogy elmondhassuk történeteinket, hogy a páciensek hallathassák hangjukat. Kérdezzék meg őket, ne csak páciens elégedettségi kérdőív legyen, de az egészségügyi dolgozó bére is függjön attól, hogyan bánik a hozzájuk fordulókkal. Hogy hogyan lesz jobb egészségügy? Egyszerre kell lépni több szinten, de szerintem a jogok betartása az alap. Mi a fennálló betegjogok mellé még három betegjogot szeretnénk beemelni: a páciensek idejének tiszteletben tartásának a jogát, a prevencióhoz és szűréshez való jogot, valamint az innovatív gyógyító eljárásokhoz való jogot. Meg aztán az egészségügy olyan dolog szerintünk, ami folyamatos tárgyalást, egyeztetést, szövetkezést igényel, amit sok minden jellemez, de az biztos, hogy nem kampányszerű. Ezért fontos lenne egy egészségügyi kerekasztal létrehozása és folyamatos működtetése, a diktatórikus rendszer ezt a romhalmazt tudta összehozni, a demokratikus munkamód csodákat hozhat.

Kedves Olvasó, csatlakozzon hozzánk! Ha Ön is azt érzi, hogy az egészségügy állapota javításra szorul, s tenne is azért, hogy a helyzet javuljon, (most és utánunk mindörökké) csatlakozzon hozzánk! Mindenkire szükségünk van! (www.magyarpaciensekkamaraja.hu)

 A páciensek itt írhatják le tapasztalataikat.

https://www.facebook.com/groups/686507053192112