A megsiratás, rettenet és döbbenet után öngyilkosság-megelőzéssel foglalkozó aktivistaként foglalkoznunk kell azzal, hogyan tovább. Tudunk-e tanulni valamit? Van-e tanulság? Foglalkoznunk kell az ittlévőkkel, az itt maradókkal, meg kell ölelnünk egymást, meg kell fognunk egymás kezét, különösen azokét a gyengékét, akik azt akarják elhitetni velünk, hogy erősek. Cserdiben eltemették a halottat, az öngyilkosság ténye beleégett sokunk gondolatvilágába. Akkor… ott. Talán tudatosan, talán tudattalanul gondolatvilágunkban oda került a problémamegoldó készletbe az az elképzelt mozdulat: így is lehet.

Nem!! Így nem lehet!

Tegyünk meg mindent, amit tenni lehet! Előzzük meg a tragédiákat! Ne veszítsük el kiválóságainkat! Öngyilkosság után a gyász azért szörnyűbb, mert a szenvedő fájdalma nem szűnik meg, csak megsokszorozva másokra kerül át.

Kb. háromszor annyi férfi hal még mindig Magyarországon évente öngyilkosság következtében, mint nő. Több, mint ezer – 1000 – fő. Barátaink, honfitársaink, kiváló és gyarló emberek, akik közül legtöbben nem tudtak segítséget kérni.

Ebben a NER rettenetben el kell mondanunk, hogy nem az a közösség az erős, amelyik kirekeszt, amelyik megbélyegez, amelyik azt sugározza magáról, hogy kirekesztő. Nem! Azok a közösségek az erősek, akik befogadnak, akik vigaszt nyújtanak, segítenek a megoldásban, akik akkor is elfogadnak, ha baj van, akik hozzásegítenek, ha máshoz nem ahhoz, hogy ki tudjuk sírni a bánatunkban valakinek a vállán.

Nem tudom, hogy Bodgán Lászlónak milyen segítő csapata volt. Úgy hallom, hogy romantikus hősként küzdött. Lássuk be, bármennyire is magasztos dolog a hősiesség, a gyakorlati életben hosszú távon sokkal hatékonyabb tud lenni egy hús-vér ember, akit okos társak segítenek munkájában. Legyen elég a romantikus hősökből! Állítólag volt egy a nyilvánosságra nem tartozó arca. Lám, most az derül ki, hogy az az arc legalább annyira valóságos volt, mint az, amit elénk tárt. És most mégis ez a nem nyilvánosságnak tartogatott arca az, amit szemrehányóan mutat felénk.

Azt képzelem, hogy nem volt teamje. Azt képzelem, hogy nem volt olyan valamennyire szakértő barátja, aki eligazította volna pénzügyekben, egy másik, aki eligazította volna jogi ügyekben, egy harmadik, akinek a vállán kisírhatta volna magát.

A romantikus hősnek nehéz azt mondania, hogy fáj, éreznie szabad, de elmondania nem. Mi kell ahhoz, hogy „megszabaduljunk” hőseinktől, s emberként, halandó, érző lényként tudjuk a hőst egynek közölünk? Nem tudom. A romantikus hős egy magyar életprogram. Szalmaláng siker, magány, csillogás, majd fájdalom. Két dolog fájhat, ha sikerül a nagy terv, és ha nem.

Szép illusztráció az Andrej Rubljov filmben a harangöntési jelenet. Egy fenyegetés árnyékában a meghalt harangöntő fia elmondja, hogy tud harangot önteni. Hősként menti a saját és társai életét. Azt mondja, az apja rábízta a harangöntés titkát. Elhiszik neki. Sokakkal közösen, a fiú vezetésével kiöntik a harangot. Az izzasztó, erőt próbáló munka után kiöntik a harangot, felfüggesztik és várják, hogy megkonduljon a harang. A hatalmas harang csodálatos hanggal megszólal. Zeng, zúg, bong. Mindenki örül, de a fiú eltávolodik a többi örömmámorban úszó embertől. Kis idő múlva kicsit odébb elkezd keservesen sírni. Idősebb barátja közeledik hozzá, mi a baj? nyugtatgatja, nyugodj meg, minden rendben lesz. A barát vállán zokog és sír a tizenéves gyerek: „Az apám nem tanította meg a harangöntés titkát!”. Nyugtatja a barát, de fontos, hogy folyjanak a megkönnyebbülés könnyei.

Öngyilkossági veszély esetén nagyon nehéz segítséget kérni és nagyon nehéz segítséget adni. A www.lelekbenotthon.hu alapítvány célja, hogy a veszélyben levőket terápiába juttassa.

A bajban lévők nem, vagy nehezen tudnak segítséget kérni. Nálunk nincs kultúrája annak, hogy az, aki bajban van, kimondja, megfogalmazza érzéseit. Fejlesztenünk kell a segítség kérés kultúráját!

Ahhoz, hogy egy krízisben levő ember segítséget tudjon kérni, két dologra mindenképp szüksége van. Egyrészt nyelvre, hogy ki tudja fejezni magát, rendelkezzen azzal a kifejezéskészlettel, amivel beszélni tud, másrészt bizalomra, hogy tudjon bízni abban, hogy ha kér, akkor megsegítik. Mindkettő nehéz ügy.

Nekünk kell megfogalmaznunk és ezáltal mások rendelkezésre bocsátanunk a segítség kérés szavait: Nem bírom tovább! Segíts! Elmondom mi bánt… Bajban vagyok, azt hiszem, ezt nem fogom tudni megoldani egyedül, biztosan nem. Nagyon fáj, ezt már nem bírom.

Ha elhangzik a segélykérés, melynek része: „Félek, ártani fogok magamnak”, és tanácstalanul állunk, nem tudunk mit mondani, nem tudunk segíteni, hívjunk mentőt! A mentő kijön, segítenek.

Sokszor az egyszerű szavak is elégségesek ilyenkor: „Itt vagyok… Figyelek… Támogatlak… Fontos vagy…” Hagyni kell, hogy elmondhassa az illető, ami a szívét nyomja.

Aztán a bizalom, az igazán nehéz ügy! Hogyan lehet bizalmat teremteni, gerjeszteni, terjeszteni, elhitetni, hogy van segítség? Ez csak hosszú távon lehetséges. Megismertetni már iskolában, hogy kik a segítők. Mit csinál a pszichiáter, mit a pszichológus, hogy többen okosabbak vagyunk, hogy lehet segíteni, hogy fontos a másik.

Tehát segítő szavak és bizalom. Beszélni kell róla, mindannyian minden percben formáljuk a nyelvet, a kultúrát. Példát mutatunk egymásnak, magunknak és azoknak, akik utánunk jönnek.

https://www.lelekbenotthon.hu/2020/05/segito-szavak-ongyilkossagveszely-eseten/

Ez az cikk azért született meg, mert azt látom, hogy a Magyar Orvosi Kamara sem a tagjait, sem a lakosságot nem védi meg hatékonyan azon kormányzati intézkedések rossz következményeitől, amik mind a betegeket, mind az orvosokat sújtják a járvány idején. Nem a tiltakozást hiányolom, hanem azt a hatékony védelmet, intézkedést, egyeztetést, amit a félelmében, tájékozatlanságában magára hagyott szakdolgozók és betegek megnyugtatását szolgálta volna. A MOK véleményem szerint nem végezte el az önmaga által kijelölt feladatokat, s szeretném, ha a működésében változás történne.

Az elmúlt hetekben a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítványt számos beteg, hozzátartozó, orvos, intézmény kereste meg a pszichiátriai ellátás vírus okozta hiányosságaival kapcsolatban. Igyekeztünk egyeztetni, tárgyalni. Nagyon sok együttműködő szándékot, jóindulatot tapasztaltam. Néhány dolgot sikerült elérni. (https://www.ajbh.hu/en/veszelyhelyzeti-informaciok/-/content/KvJ6q4LtJlxL/pszichiatriai-covid-19-kisokos?fbclid=IwAR01V8ZbxHfNYJXG-IpwIiRwjLr-_4R2R_YfYJwuxenTI9U-QfIVfvpQgRc)

Mi a betegjogok alapján dolgozunk, azokat ismertetjük, hangsúlyozzuk.

Az Európai Unió Betegjogi Kartája, ami 14 betegjogot tartalmaz (több betegjog megtagadtatott a magyar betegektől, pl. a megelőző vizsgálatokhoz való jog, a beteg rendelkezésére álló idő figyelembevételének a joga, innovatív gyógymódok igénybevételének joga, és az azokról való tájékoztatás,  felesleges fájdalom elkerülésének a joga nem szerepel a magyar betegjogok között) s 2002-ben lépett hatályba, illeszkedik az Európai Unió Alapvető Jogok Kartájába. Az Európai Unió ajánlásokat tesz a betegjogok érvényesítéséhez (párbeszéd az érdekeltek között, folyamatos figyelem, a betegjogok széles körű tudatosítása, stb.)

Képzettségtől, társadalmi helyzettől függetlenül a jelenleg érvényes jogszabályok alapján a betegjogok érvényesítése minden európai polgár ügye, így a magyaroké is. Ugyanakkor a magyar egészségügy nem a jogosultság alapján, hanem valamilyen más elv szerint működik. Nem tudom, hogy mi ez az elv. Sem az orvosokat, sem a betegeket nem érdeklik a betegjogok. Úgy sejtem, hogy rövid távú eredmények, jutalmak, hasznok mentén működik a rendszer, amik a koronavírus okozta helyzetben minden jogi elvet felülírnak. Megpróbálom összeszedni ezeket a hasznokat, mielőtt a kérdésekre rátérnék.

Amikor az információim forrására gondolok, feltűnik az általános félelem. Nem csak a koronavírustól való félelem az a valóság, ami nem kerül megbeszélésre, hanem valami mélyebb, fortélyos félelem van jelen, ami szavakba nehezen foglalható, ami ellen nincs védelem. Mik azok a hasznok, amik mentén működik a rendszer?

• Az önmeghaladás, önfeláldozás, a jogokról való lemondás az egyik alaptulajdonsága nemcsak az egészségügynek, de a mindennapi magyar valóságnak is. Ez egy fajta mindennapi hősiesség élményét adhatja.
• Túlélés: ebben a veszélyes helyzetben, a túlélés nagy eredmény. Szerintem mindenki, aki egy -egy egészségügyi intézményből munkaidő után elmegy (lehet, hogy nem is haza, hanem önkéntes száműzetésbe tér, mert nem akarja szeretteit megfertőzni) fellélegzik, úgy érezheti, győzött. Minden nap győzelem a túlélésben.
• Eredmény az, ha valaki nem fertőződik meg. Ez hatalmas óvatosságot vár el az egészségügyi dolgozótól. Nem véletlen, hogy sokan maguk vásároltak be százezrekért védőfelszerelést.
• A szervezet fennmaradása. Fontos, hogy minden szervezet túl akar élni, fenn akar maradni. (Éles fájdalmat jelenthettek az osztálybezárások ebből a szempontból az egészségügy helyi dolgozóinak és az oda tartozó betegeknek is.)
• A felelősség áthárítása – A „nem az én saram” általános valósága. Az, hogy belügyesek és katonák irányítják az egészségügyet, hatalmas előnyt jelenthet a benne dolgozóknak. Nem felelősök azért a sok rémségért, amit nap, mint nap tapasztalnak. Kényelmes dolog, hogy fegyveres emberek döntenek fontos kérdésekben. A hatékonyság egyik ismérve, hogy ott döntenek, ahol az információ keletkezik. A mi egészségügyünkben az információ forrásától messze döntenek. (http://medicalonline.hu/eu_gazdasag/cikk/immar_orvosszakmai_kerdesekben_is_donthetnek_a_korhazparancsnokok_es_az_operativ_torzs
• A frusztráció és a harag kiélése, ventilálása. A helyzet frusztrációt okoz a benne levő szakdolgozóknak. Kásler miniszter a kórházigazgatók felé ventilál, (mérgelődik, idegeskedik, a kórházigazgató az orvosok felé, az orvosok is lefelé) a ventilálásnak szabad utat enged a rendszerhierarchia szerint. A végen a beteg van.
• A félelem kontroll alatt tartása A félelem nagy úr. A katonák léte a védelem illúzióját keltheti, ami nyugtatólag hathat a fenti frusztrációra.
• A demokratikus intézményekkel kapcsolatos macera megspórolása Természetes, hogy nem lehet semmilyen módon információkat gyűjteni, megosztani, egyeztetni- a rossz hírek terjesztése büntethető lehet – nem is látunk kórházat belülről a magyar sajtóban. A Magyar Orvosi Kamarán belül is én úgy látom, hogy egyszerűbb képviseleti módon fellépni, mint részvételi módon. Az egyeztetés, kérdezés, felmérés, utánajárás ebben a hősies munkát követelő időben csak púp a háton.
• Az egészségügyben dolgozók és pácienseik egy-egy számadattá redukálódása lehetővé teszi azt, hogy a halálfélelem szorongását megspóroljuk, de az emberség (humánum) visszaszorulása veszélyébe sodor.
• A tudat, hogy a rendszer túlélése érdekében az egyén bármikor feláldozható biztonságot és perspektívát ad. Lehetővé teszi, a fájdalmas rossz érzések elnyomását és ha el vannak nyomva, a sebezhetetlenség illúzióját keltheti.

 Nézzük akkor a kérdéseket. Lehetséges, hogy nem voltam minden információ birtokában, ha így van, és esetleg rossz következtetést vonnék le, elnézést kérek.

1. Beilleszkedik a politikai rendszerbe, vagy kiáll a tagjai és betegei érdekeiért a Kamara? A MOK          definíciójában ez szerepel: „Átlátható működésével és befolyásával nemcsak tagjait, hanem a lakosságot és annak egészségügyét is szolgálja „a beteg üdve a legfőbb törvény” szellemében.”
2. Vajon a MOK nem adta-e fel ezt az elvet azzal, hogy több, mint 30.000 kórházi ágy felszabadítását végrehajtotta? Vajon szükség lett volna-e kommunikálni a polgárok felé arról, hogy a MOK tudomásul vette és tagjai végrehajtották a kórházak kiürítését.?
3. Vajon tényleg megvédi orvostagjait a Kamara? Ez van a MOK küldetésében megemlítve: A MOK ápolja a tagjai közötti szolidaritást, és ennek szellemében vállalja az egyes orvosok, illetve különböző csoportjai, rétegei érdekeinek egyeztetését. Amikor kirúgták Cserháti Pétert, OORI (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet)  ugyan kiadtak egy nyilatkozatot mi szerint: „megérdemelte volna, hogy kifejthesse szakmai álláspontját, meghallgattassék javaslata, és még ha a döntéshozók nem is tudnak véleményével azonosulni, ne nyilvánosan – mintegy statáriálisan – kerüljön egzisztenciális megsemmisítésre.  de nyilvánosan nem tiltakoztak és nem találtam annak sem nyomát, hogy anyagilag kiálltak volna Cserháti és a többi olyan kirúgott vezető mellett, akik megregulázására példát kellett statuálnia a NER-nek, holott az alapszabályban az szerepel, hogy A MOK támogatja rászoruló tagjait, valamint szolgáltatásaival segíti őket a hivatás gyakorlásával összefüggő problémák megoldásában.  A MOK testületileg védi az orvosi kar és tagjai szakmai, erkölcsi, gazdasági, jogi és szociális érdekeit.
4. Ha megvédi tagjait, akkor csak az orvosvezetőket védi meg, vagy azokra a „mezei’ kirúgott tagokra is vonatkozik a védelem, akik orvosi esküjükhöz híven kiálltak betegeik érdekében, azok és saját jogaikért? Tragikus események történtek, az ágyak kiürítésénél. Biztosan voltak olyan orvosok, akik azt mondták, hogy ők azt a beteget, aki az időben elvégzett műtét híján meghal, nem engedik haza, de mégis elküldték őket, fölálltak. Őket hogyan védte meg a MOK? Lehet ilyen esetekben Kásler miniszterre mutogatni? https://www.youtube.com/watch?v=B24LxXF0LLU  „Nem vagyok felelős” hatalmas előnnyel jár.
5. Ide tartozik a kérdés: mit kezd a MOK azzal a félelemmel, ami minden hierarchián alapuló szervezet sajátja, s aminek egy lényeges tulajdonsága, hogy az egyént bármikor föláldozza a hierarchikus erőviszonyok védelmében? Kásler szerepének folyamatos hangoztatása, az összefogás és a képviselet gyengeségeit, lehetetlenségeit leplezi, de kétségkívül erősíti a hierarchikus viszonyokat. A félelemkeltés rendszeralap, mint habarcs tarja össze a struktúrát, amelyek a MOK inkább részese, mint alakítója.
6. Horizontálisan, vagy vertikálisan kommunikálnak? Nekem úgy tűnik, hogy a kommunikáció horizontális. Ez van a MOK definíciójában: Működését köztestületként a képviseleti demokrácia elvei szerint fejti ki. Tehát a kamara nem részvételi demokráciaként működik, hanem képviseleti demokráciaként. Nem tudom, hogy ez mennyire hatékony-e egy egészségügyi szükségállapotban.
7. Ismerik-e a betegjogokat a MOK új vezetői? Ez van a MOK honlapján a MOK feladatai között felsorolva: a MOK kommunikációra törekszik az egészségügyi dolgozókkal és a lakosság minél szélesebb rétegeivel,, támogatja a betegjogok érvényesülését, és vállalja az orvosi tevékenységgel kapcsolatos észrevételek véleményezését. (https://www.lelekbenotthon.hu/2020/04/az-alapveto-jogok-biztosanak-levele-a-lelekben-otthon-kozhasznu-alapitvanynak/. A korona járványban az Alapvető Jogok Biztosi hivatala a következő nyilatkozatot tette alapítványunknak: 
   „Az egészségügyi válsághelyzetben életbelépő speciális szabályokat tehát úgy kell megalkotni a különleges jogrend bevezetésével egyidejűleg, hogy az egészségügyi válsághelyzet felszámolásának eredményessége és a betegjogok érvényesülése között olyan egyensúly jöjjön létre, mely a szükségesség és arányosság alapjogi elvét is figyelembe veszi.”
8. Milyen alapelveken képzeli el a MOK az egészségügyet? (a jelenlegi kaotikus rendszernek át kell alakulnia    jogosultság szerinti rendszerré, ahol minden beteg egyenlő
9. Mit szól a MOK vezetése ahhoz, hogy most katonák nyilatkoznak egészségügyi szakkérdésekben? A MOK küldetésében ez szerepel: A MOK tevékenységével őrzi a hivatás tisztaságát, védi és építi az orvoskar tekintélyét és ezzel szolgálja a nemzet egészségének ügyét. Amikor katonák veszik át az irányítást a kórházakban, amikor orvostudományi kérdésekről hozzánemértő katonák nyilatkoznak az Operatív Törzs sajtótájékoztatóján, akkor a MOK csendes Az alapszabályban az szerepel, hogy a MOK törekszik arra, hogy a mindenkori egészségpolitikai rendszerben olyan helyet foglaljon el, amelyben szakmai alapelveit kellő hatékonysággal érvényesítheti egyetértési jogával élve részt vesz az orvosi hivatás gyakorlói és az egészségbiztosítás szervei közti általános szerződési feltételek kialakításában. Törekszik arra, hogy elsősorban orvosszakmai szempontok határozzák meg a finanszírozási feladatokat szorgalmazza az egészségmegőrző és betegellátó rendszer működési hibáinak feltárását és a joghézagok kiküszöbölését ajánlást ad az egyes orvosi szolgáltatások díjtételeire.
10. Mit kezd a MOK a feudális rendszerrel? A hálapénzről, mint a feudális rendszer megtestesítőjéről a minap Kincses Gyula, a MOK elnöke a belügyminiszterrel egyeztetett, de én, potenciális hálapénz adó, nem vagyok része annak az egyeztetésnek, folyamatnak, hogy hogy is lehet a hálapénzt megszüntetni. Felső körök ügye ez. Van ajánlás a polgárnak: Ne adj hálapénzt?
11. Abban az egészségügyi helyzetben, amikor rengeteg kórházi ágyat kiürítettek, s olyan daganatos, demens, pszichiátriai betegeket küldtek haza, akiknek az ellátása, ápolása szaktudást igényel, nem kellett volna valamilyen tudástárral segíteni a hozzátartozókat? A MOK küldetésénél ez szerepel: A MOK támogatja rászoruló tagjait, valamint szolgáltatásaival segíti őket a hivatás gyakorlásával összefüggő problémák megoldásában. a MOK kommunikációra törekszik az egészségügyi dolgozókkal és a lakosság minél szélesebb rétegeivel, támogatja a betegjogok érvényesülését, és vállalja az orvosi tevékenységgel kapcsolatos észrevételek véleményezését. Én átnéztem a MOK honlapját. Az egyetlen lakosságnak szóló hír arról szól, hogy hogyan kell maszkot varrni
12. Április 18-án Kásler Miklós miniszternek címzett levelükben leírják, hogy az egészségügyi ellátórendszerben fokozódik a bizonytalanság és a feszültség. A MOK nem véd, nem szólít fel, hanem határozottan magyarázatot kér. (Hogy lehet határozottan magyarázatot kérni? Mit jelent ez a kifejezés?) A levélben problémásnak tartják, hogy a miniszter utasít, s az utasításai azok nem nyilvánosak, sem a közlönyben, sem az EMMI honlapján nem érhetők el. Kásler miniszter válaszol: „Az orvosszakmai egyeztetések általában szakmai körben zajlanak, a nyílt levélben kommunikálás pedig elsősorban politikai műfaj. Egyre inkább úgy tűnik, a Kamara gyakorlatában e kettő összemosódik. Április 19-én leírja, hogy: „a járvány elleni küzdelemmel kapcsolatos információkat szervezetten a lehető legszélesebb nyilvánossággal ismertetjük. Az Operatív Törzs ülései után minden nap sajtótájékoztatón hangzanak el mindenki számára érthetően a legfontosabb új információk, döntések és azok magyarázatai, valamint kérdések esetén minden részlet megtudható a sajtótájékoztatón. Minden friss és archív anyag megtalálható az erre rendszeresített koronavirus.gov.hu oldalon, valamint annak facebook oldalán. Itt minden dátum szerint is visszakereshető”. Vagyis olvassátok az újságot, katonák irányítanak és csönd. A MOK április 19-óta – tudomásom szerint csöndben van. Itt nincs kérdés, az Operatív Törzzsel egyeztet.

Ott az a sok szép gondolat a MOK honlapján. (A MOK, definíciója, alapszabálya, küldetése). Zavarban vagyok, hogy vajon minek.

Úgy tűnik, hogy a magyar egészségügyben hősökre van szükség, minden vele járó kellemetlenséggel együtt. Hős pedig senki nem akar lenni. Kásler miniszternek ellene szegülni hősi álláspont lenne. Mintha ez a tény elkerülné a MOK vezetőinek a figyelmét. (https://444.hu/2020/05/25/kasler-miniszter-tovabbra-is-az-orvosokra-haritana-a-felelosseget-azert-hogy-kiurittette-a-korhazakat)

1. Félünk, hiszen sérülékenyek és halandók vagyunk. Nagy adagban kapjuk a halálról, elmúlásról szóló híreket, s megijedünk. Leginkább idősek halnak meg, s mindez az arcunkba vágja: nincs kegyelem. Ezzel a félelemmel mi mást tudunk kezdeni, mint hogy elmondjuk, kifejezzük azoknak, akiknek lehet, s igyekszünk megnyugtatni egymást. Hogy sikerül ez? Nem könnyű feladat.
2. A NER nem tud megnyugtatni, békességet hozni. A félelmet, frusztrációt gerjeszteni könnyű; megnyugtatni, megbékélni nehéz. Mi az érték? A NER szerint a harc, a háborúság, a félelem. Többünk szerint viszont a béke és a nyugalom az érték. Az otthon melegsége, egy-egy mosoly, elégedettség. Országos igény a megnyugtatás és a szelídség, a NER megfélemlítősdije - amihez pedig nagyon értenek - most értéktelen, haszontalan és értelmetlen.
3. Testi, vagy lelki síkon létezünk? Persze mindkettőn, de most ezt a kérdés még inkább kiéleződik. Vágyjuk az ölelést, kézfogást, közben testünk a járvány ideje alatt egy ketyegő vírusbombává alakult. A testi korlátozások a lélek szárnyalását eredményezik.
4. Életbevágóan fontosak vagyunk egymásnak. Megnövekszik a saját jelentőségünk. Megnövekszik egy-egy ember, egy-egy személy fontossága. Egy séta a parkban, egy idős ember meglátogatása, vagy csak találkozás valakivel: sokkal nagyobb jelentőséggel bír most, mint korábban.
5. Egyenlőek vagyunk. Ahogy mindannyian félünk, féltünk, s ahogy egymás nyugalmának, biztonságának letéteményeseivé váltunk, látjuk, megtapasztaljuk, mennyire hasonlóak is vagyunk. Ez az egyenlőség egészen új megvilágításba kerül a zoomon. Egy arc vagyunk a képernyőn a sok közül. Egyenlőek. Beszélhet Orbán, Kövér nemzettestről, meg ilyen baromságokról, tudjuk, mert megtapasztaljuk az egyenlőséget – most jobban, mint korábban.
6. Felértékelődik a szabadság. Fontossá válik és egészen különleges megvilágításba kerül a döntések lehetősége, a választás. Mi az én feladatom, mi az én lehetőségem? Milyen rengeteg dolog közül választhattam korábban! A karantén börtöne édesebbé teszi a szabadság korábbi ízét. Bár most is több lehetőség közül választhatunk, de azért gondolom mindenki érzi a különbséget!
7. A bizalom fontos, most még jobban, mint korábban. A bizalom magamban, szeretteimben, másokban, a kormányzatban. Ha megölelem azt, akiben megbízom s ez által megfertőződök, elvesztem. Szeretnénk hinni és bízni. A bizalom szelíd dolog. Egy háborúkkal sújtott ország soha nem fog a katonákban, a katonai erőkben bízni, hinni nekik. Itt a kormányzat azáltal, hogy szakkérdéseket, emberéleteket katonákra bíz, elvesztette a bizalomért folytatott csatát.
8. A tudományban bízunk. A NER a hitre épít, a vérségre. A jó magyar vérre. A vér keveredésének tilalmát zengi. Aztán itt a vírus helyzet, amikor az egész világ, benne velünk magyarokkal, árgus szemekkel vizslatjuk a tudósokat, nem csak a virológus kutatókat, de az orvosokat, statisztikusokat, gyárakat tervező mérnököket, mikor lesz már meg a vakcina, mikor indul meg az oltóanyag tömeggyártása? A megosztó vakhit itt ma semmit nem ér, a tudomány menthet meg minket a tömeghaláltól. A NER elárulja a tudományt azzal, hogy az egészségügyi intézmények tudós vezetőit az erőszak közvetítőire, a katonákra bízza.
9. A tudás az, ami megnyugtat. Itt hazudni tilos. Persze lehet, de a hazudozót kinevetik, ahogy Müller Cecíliát is sorra röhögik ki a különböző vicces mémekben. Amikor bizalomra, nyugalomra, tudományos hitelességre vágyunk, s közben a jószándékú Müller Cecíliát kapjuk, nem feltétlenül a személye bukik meg szemünkben, hanem a stílus, a katonai körítés, az egész cirkusz. Azzal válik hiteltelenné, hogy két, a tudományhoz abszolút nem értő katona között hamis nyugalmat akar sugározni, nincs benne bizonytalanság, humor, kétely, félelem, féltés honfitársai iránt, illetve, ha van is, a katonai körítés legátolja annak kifejezését. Ide teszem a német Robert Koch intézet – mint a legfőbb népegészségügyi intézmény – vezetőjének, Lothar H. Wielernek a képét. A folyton aggódó, néha örülő, de érzelmeinek sokszor helyt adó szakember az egyik leghitelesebb személlyé vált a német közéletben. A lenti képen ott az aggódás, a féltés, bizonytalanság az intézményvezető tekintetében. Érzelmei kifejezésével válik hitelessé. 

10. A NER diktatúrája rombolja a nyugalmat, a bizalmat és az emberi méltóságot, mert azzal is feszültséget kelt, hogy leköpi a tudományt, a szabadságot és azt az egyéni felelősséget, ami a járvány megállításának záloga. Az, ahogyan a koronavírusban elhalálozott honfitársainkat egy selejtes, „amúgy is” többféle betegségtől sújtott lúzerré alázza a kormányzat, sokféle üzenetet küld. Csak a férges hullik, de az hadd hulljon. Itt nincsenek anyák, testvérek, nagyanyák, apák, nagyapák. Itt veseelégtelenségben, krónikus gyomorgyulladásban, májbetegségben, kóros soványságban, vérszegénységben szenvedő öregek és lúzerek vannak, akiknek nincs méltóságuk, illetve azáltal veszítek azt el, hogy ilyen adatokká válnak. De mivel a kormányzatban azt hiszik te függsz tőlük és nem ők függnek tőled, tovább aláznak. Ha bajban vagy, nem segítenek meg. Ha most leszel munkanélküli, a te bajod. Nem érted van a kormányzat, hanem egy problémává, megoldandó feladattá váltál, egy zavaró tényezővé, amivel csak gondot okozol.
11. A diktatúrát saját célra használják. Történt valami az elmúlt napokban, amit nem vettél észre, valami komoly és jelentőségteljes. Megloptak téged és te észre sem vetted, talán nem is vagy tudatában. Mindannyiunk vagyonát lopták ki a szemed előtt s és senki meg nem mukkant. Talán azért, mert történt már ilyen, de nem ilyen hatalmas mértékben. (https://bet.hu/newkibdata/128173540/MOL20190311ER01H.pdf) Korábban is kaptak vérségi alapon ennek a feudális rendszernek a heréi a te vagyonodból. 10-30 Milliót évente. Most, megnőtt a nagyságrend, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő 380.000.000.000 (380 Milliárd) forintnyi Richter és MOL részvényt (mindkét társaságban 10-10% os tulajdonrészt jelent ez a mennyiség) odaadott annak a Maecenas Universitatis Corvini (MUC) alapítványnak, aminek nem más, mint Hernádi Zsolt MOL vezér az elnöke. Az összeférhetetlenség kézenfekvő. A részvényárfolyamokkal való nyerészkedést és manipulálás lehetőségét tálcán kínálták fel. Már az illetékes hatóságok sem szólnak semmit. Mindezt április 22-én, a korona karantén diktatúrája alatt jelentették be. Hogy mi köze a vérnek a részvényhez? A NER vérségi elv alapján működik. A vérség azt jelenti, hogy a vér köti össze az uralkodó összetartozókat és a te véred, aki kívül vagy a NER-en, rosszabb, mint az övék. A fasizmus idejét éljük ebben az értelemben. Emberiességi elvek nem számítanak, humánum, logika, tudomány sem. Pusztán azért veszi el a Nemzeti Vagyonkezelő ezt a részvénycsomagot és nem adja neked, mert a te véred silányabb.
12. Egyenlően elszigeteltek vagyunk egymástól - nem tudunk szövetséget kötni egymással. Képtelenek vagyunk hatékonyan kommunikálni, megállapodni egymással. A „tisztázni végre közös dolgainkat” nem megy nekünk. A NER és az előző rendszer elitje elhitette veled, hogy a párt szar dolog, értelmetlen. Egyik oldalról ezzel hülyítenek, közben pártszínekben történik a kirablásod, vérségi alapon. Persze mindezt határozottan hagyod, engeded, támogatod. A pártelit nem keresi a társaságodat. Itt is zavaró tényező vagy. Pártba bevenni nem akarnak, mert itt a párteliteknek van pártjuk, nem a párttagoknak elnökségük. Legfeljebb nemecsekernő lehetsz, csupa kisbetűvel.
13. Az elitet, beleértve az ellenzéket is, csak a saját zsebe érdekli. Még most is azt hitetik el veled, hogy a két oldal harcol egymás ellen, holott csak a zsebükkel foglalkoznak. Gondold el, hogy az az MSZP-s főmufti, aki az egyik nap azt kiáltja, hogy félfasiszta rendszer kiépítése zajlik, (https://www.napi.hu/magyar_gazdasag/mszp_a_fidesz_posztfasiszta_rendszert_epit.678823.html), másnap úgy tesz, mintha mi sem történt volna, s a saját zsebére gondolva megy be azokba az intézményekbe, amik ennek a félfasiszta rendszernek az alapját képezik, s adja arcát, s építi az általa félfasisztának gondolt rendszert. Nincs lázadás, felháborodás, a félfasiszta rendszer építése zajlik minden szintem. A politikusaink várnak. Lehetne összeállítani árnyékkormányt, lehetne csinálni árnyék parlamentet, el lehet indítani a képviselői visszahívhatósági törvény bevezetését. Itt az ideje a munkának. De itt erről van szó. Ide teszek két grafikont. Ez a felső 10% (piros) és az alsó 50% részesedését mutatja az idők folyamán, a Világ Egyenlőtlenség Adatbázisából ( https://wid.world/country/hungary/?fbclid=IwAR1r85ZnzsDPBf9j318IHx8fzpZCaoqoUJW5P-o_bsmX4VSgIqCF6gL2UFc )Ez a másik pedig ugyanannak az adatbázisnak azon mutatója, ami a felső 1% részesedését mutatja az összjövedelemből. 
14. Ugyan most nagyon szégyelljük magunkat, mert hagytuk, hogy így legyen és tanácstalanok vagyunk, de úgy vagyunk a gondolatainkkal, mint a bebábozódott pillangó, dolgozunk belül, talán elhatározzuk magunkat, s valamikor cselekedni fogunk.

1. A koronavírus okozta stressz és szorongás a mentális betegek állapotát rontja.

Mindenki nehezen viseli a bezártságot, de a pszichiátriai beteg számára ez különösen nehéz időszak. Hogy pontosan hogyan, mit történik, hogy alakul a betegek állapota pontosan, a későbbiekben fogjuk megtudni. Egy dolog valószínű a betegek kiszolgáltatottabbak; intenzívebb és gyakoribb terápiára szorulnak egy olyan időszakban, amikor az amúgy is túlterhelt ellátás kapacitását központilag csökkentik. (pl. a rendelési idő rövidebb, mint korábban)

2. Az orvos és ápoló biztonsága, túlélése és jólléte kulcskérdés

Nem csak azért tapsoljuk meg az egészségügyi dolgozókat, mert beteget kezelnek és látnak el, hanem azért is, mert a hiányos védőfelszerelések közepette életüket kockáztatják nap, mint nap. A biztonság nem lila köd számukra, A védőfelszerelés jár(na) nekik. Megkapják, nem kapják meg? Nem tudjuk.

3. Elvek és prioritások tisztázása nélkül a rendszer működésképtelen.

Mi a fontosabb, a fertőzés megállítása, vagy pl. egy relapszus megelőzése? Milyen elvek szerint működik az egészségügy a pszichiátriában? Adható, adott esetben ad hoc módon kipréselt szolgáltatás (pl. bezárt pszichiátriai osztályon egy személyes intézményként működő fiatal pszichiáter áll a vártán s fogadja a betegeket, holott az intézmény ezt nem kéri tőle) vagy a szükséghelyzetben szakmai és humánus elvek mentén a méltóság és a betegjogok tiszteletben tartásával definiáljuk minimál ellátás legfontosabb elemeit (gyógyszerfelírás, orvos beteg találkozó az interneten, telefonos segítségnyújtás, stb) és erről megfelelő módon tájékoztatják a betegeket. Fontos, hogy erről nem parancsuralmi módon, hanem meghatározott keretben legyen egyeztetés. Az egyeztetés és dialógus macera, egyszerűbb a realitás a parancsuralom.

4. A pszichoterápiába járó beteg nem terheli fölöslegesen a rendszert. A betegjogokat figyelmen kívül hagyó ellátási rendszer nem biztosít pszichoterápiás ellátást azoknak sem, akik arra alkalmasak lennének, és járna is nekik. Ebben a vészhelyzetben derül ki, hogy a pszichoterápiában részesülő betegek nem, de az azon kívüli szorongó, paranoid, egyéb betegségben szenvedő beteg jelentősen megterheli a sürgősségi ellátást. Érdemes kalkulálni. Mi mennyibe kerül? A pszichoterápia, vagy pedig a kockázatot jelentő kiszolgáltatott, de akár veszélyeztethetővé váló pszichiátriai beteg. A német egészségügy vélhetően azért is küzdött meg jobban a fertőzés kihívásaival, mert 83 milló lakosból egy időben 3,5 millió jár pszichoterápiába, ami önreflexióval és fegyelmezettséggel vértezi fel azokat, akik igénybe veszik.

5. Az adatok birtoklása alapkérdés. Az adatok birtoklása hatalmi kérdés.

Ki birtokolja a pszichiátriai betegek járványügyi adatait? Tudja-e a pszichiátriai ellátásért felelős szakmai kollégium, illetve egyéb grémiumok, hogy mi történik a terepen? Ki kinek szolgáltat adatot? Akié az adat, annak van lehetősége hatékonyan beavatkozni? De vajon aki rendelkezik az adatokkal, az ért a pszichiátriához?

6. A hajléktalanná váló pszichiátriai betegek kezelése és sorsuk rendezése létfontosságú.

A mentálisan beteg hajléktalan könnyen megfertőződhet és lehet fertőzési gócpont. Vajon mi a hatékonyabb? 10-13.000 hajléktalan megfelelő „szálláson” (emberhez méltó, ahonnan nem menekülnek el) való tartása, vagy mondjuk annak a 20-30.000 embernek a kezelése, akiket megfertőznek?

7. Az IT technológia kínálta lehetőségek gyógyító ellátásba való integrálása folyamatos feladat.

A törvényhozók és az érdekeltek hosszú időn keresztül nem rendezték jogilag az IT technológia egészségügyi rendszerbe történő integrálását. Évek lettek volna ennek rendezésére. Most ez a technológia lehetővé tette volna sok ezer ember megfelelő terápiáját. Adható néhány helyen, de az, hogy a beteg felhívja a rendelőintézetet, és ott egy skype vagy egyéb internetes orvos-beteg találkozóra kapna időpontot jogilag rendezetlen és ezért lehetetlen. A 2020. április 29-i 157/2020-as kormányrendelet azt igazolja, hogy ezt leckét a kormány végre megtanulta, és az egészségügy részévé tette a telemedicinát. Ez igazán nagyszerű hír.

8. A pszichiátriában korosztálybeli ellentétek feszülnek, amiknek vannak következményei.

Jelentős különbség az idősebb és fiatalabb szakemberek között, a tekintetben, hogy a fiatalabbak otthonosabbak az IT technológiában így jobban ismerik annak lehetőségeit, de nincsenek hatalmi helyzetben, s nem tudják ezen ismereteiket terjeszteni.

9. A sürgősségi ellátásban dolgozó orvosokat képezni kell a pszichiátriai rendellenességekkel kapcsolatban.

A sürgősségi osztályokon jelentősen megnőtt a mentális betegforgalom. Az ott dolgozó máshonnan átvezényelt belgyógyász, vagy urológus nem feltétlenül van képben a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatban. Ez terápiás tévedésre ad esélyt.

10. Elengedhetetlen az orvos-beteg kommunikáció hatékonyságának fejlesztése.

A koronavírust nehéz érteni. Nem biztos, hogy az orvos és a beteg jól érti egymást. Nem csak az orvosoknak kell fejleszteni magukat abban, hogy megértsék a betegeket, de a betegeknek is fejlődniük kell abban, hogy jól fejezzék ki magukat állapotuk kapcsán.

11. A bizalom és együttműködés elengedhetetlen.

Parancsszóra senki nem csinál semmit szívesen. Ugyan lehet, hogy hatékony orvosokat, ápolókat olyan munkák elvégzésére kényszeríteni, ami nem feladatuk. Lehet, hogy rövid távon végrehajtják a parancsokat, de bizalmuk sérül (pl. folyamatos költözésnél az orvosnak és ápolónak kell szállítani a bútort. ) Persze kérdés a hogyan tovább. Azt mondja az egyik kerületi gondozó vezető pszichiátere, hogy hiába írja meg a tájékoztatót a rendelőintézet honlapjára a honlap kezelő software-es csak hónapok után rakja ki, ha kirakja egyáltalán azt, hogy a koronavírus alatt mi a minimumellátás, hogy változott a rendelési idő. A software-s megteheti ezt mint egy birodalmi lépegető, aki senkinek nem tartozik elszámolással.

12. A kormányzat nem tekinti még mindig partnernek az pszichiátriai és pszichoterápiás szakmát

El kéne dönteni végre, hogy a tudományosan képzett orvosi, klinikusi szakmával partnerségben akarják a mind nagyobb terhet jelentő lelki betegségeket kezelni, vagy hit és pártállás alapján. Mintha a középkorban lennénk, amikor nem az ész, tudomány és logika a vezérelv, hanem a hit és a babona. Ez azonban nem csak a kormányzati oldal sara. A pszichiátriai és pszichoterápiás szakma passzivitása, nulla lobbi ereje, képviselőinek kormányzattal való tárgyalásképtelensége olyan kihívást jelent mind a szakmának, mind az ellátottaknak, amire előbb utóbb reagálni kell tanulással, önfejlesztéssel, megfelelő társpartnerek kiválasztásával.

Tisztelt Ascher Tamás úr!

Elolvastam az önnel készült interjút a Magyar Narancsban (2020. április 2). Mindenekelőtt leírom, rokonszenves és számomra fontos az ön rendezői munkája. A Katona József Színház törzsközönségének egy tagjaként szinte az összes bemutatóját láttam és továbbra is járni fogok színházába.

Az interjúban elhangzottak, csak úgy, mint a színházi és egyéb (családi és munkahelyi) erőszakkal kapcsolatos megnyilvánulások nagyon elszomorítóak  és ijesztőek számomra.

Nagyon elszomorító, már-már reménytelenséget sugárzó interjút olvashattunk önnel. 

Nem hinném, hogy szándékos megtévesztésről vagy nemtörődömségről van szó. Egyszerűen hozza a kényelmes kívülálló szerepét.

Kívülálló, aki nem hall, nem lát, s ezért cselekednie sem kell. Az interjúból, bár explicit nem hangzik el, az derül ki, hogy nem tudja, mi történt a Vígszínházban.

 Azt mondja az interjúban: „Adomázó színészek, talán védekezésül maguk is felülemelkedve az ügyeken, meséltek ezt azt, legalábbis olyan tónusban, ami nem utalt mély fájdalmakra. Humorral, vagy fintorral tértek napirendre az esetek felett, aztán egyszer csak elszerződtek.”

Igen, Ön kívülálló, aki nem hall, nem akar hallani. Mert azért lássuk be: macerás lenne beavatkozni, az embernek felelősséget vállalni, a „szívét lelkét kitevő”, a „színházért élő” vezető kollégákkal szembe menni. Nem kellene legalább rákérdezni (Mit csinálsz, miket hallani rólad? Hogy képzeled, Enikő?!), esetleg számonkérni? (Én is bizonytalan vagyok, hogy mik is lehetnek a megfelelő kérdések, mondatok ilyenkor… Van ötlete?) Vagy meghallgatni az áldozatokat? (Tényleg, mit is kellene csinálni ilyenkor? Ha kitaláltak valami eljárásrendet, protokollt, akkor szerintem érdemes lenne megosztani más színházak, más szakmák számára is. Pl. hogyan kell hallgatni, meghallani)

 Számomra úgy tűnik, hogy ön kívülállóként elken. Úgy beszél az eseményekről és az erőszakról, mint olyan valaki, akinek az egészhez semmi köze. Nem csak arról van szó, hogy a bántalmazásokról (nem csak a) Vígszínházban tudnia kellett, hiszen közszájon forogtak az események, még én is, akinek semmi köze a színházi szakmához, tudtam róluk, 

Stressz és félelem szükségszerű velejárója az oktatásnak – az interjú szerint.

 Van egy másik, még kellemetlenebb probléma is az interjúval. Színházában, ahol ön a főrendező olyan erőszak történt, aminek következményei lettek. Az egyik következmény, hogy Gothár Péter távozott, a másik, ami mégiscsak egy következmény aminek szemtanúja voltam, hogy Rezes Judit a „Csak neked mondom” előadásában megkönnyezte a rendező távozását a közönség előtt.

Igaz, a Magyar Narancs riportere nem kérdezett rá arra, hogy mi van a Katona József Színházban, de szóba hozhatta volna Ön. Mintha nem hangzott volna el a Klubrádióban Szirtes Ágitól a mondat: „Rossz oda bejárni!”. Semmilyen adomázó tónus nem volt a művésznő hangjában a rádióinterjúban. Ha a színésznő ilyen mondatot oszt meg, akkor ott cselekedni kellene, ráadásul úgy, hogy erről a közönséget is tájékoztatni kell valamilyen mértékben, valamilyen formában, ha már Szirtes Ági a közönség felé üzeni elégedetlenségét. Lenne mit megbeszélni! Kinyitották az ajtókat.

 A kívülállás itt már nem működik.

 Lehet, Ascher Tamás karaktere, személyisége a vak, süket és lusta, de hát lehet egy főrendező vak, süket? Az interjúban – amikor arról van szó, hogy milyen felvételiző alkalmas a bekerülésre, mi alapján válogatnak – elhangzik egy másik fontos mondat: „A puszta stabilitás azonban elégtelen, érzékenynek is kell lenni. Valami igazi: lendület, energia, vagy épp kizökkenthetetlen nyugalom, csendes derű, bármi, ami nem felvett póz.”

A színész legyen érzékeny, a rendező ne? A passzív kívülállónak nagyon fontos szerepe van a bántalmazásban. Jól ismert magyar szerep. Mondhatni felvett póz. Pont olyan póz, amit Ön a felvételizőnek nem enged meg, de önmagánél  simán elfogad. A nemtörődöm, közönyös szerep is aktivitás: folyamatosan zárni kell a fület és szemet, s a zárás, bezárkózás egy nagyon is aktív dolog. A kívülálló hitelesít és szentesít. Ez teszi lehetővé a folyamatos erőszakot. Az erőszaktevővel játszik össze.

Ha kinyitná a szemét és a fülét, Ascher Tamásnak át kéne éreznie a helyzetet, meg kellene hallania a nyögés, a tehetetlenség hangjait, s bizony sírnia kellene.

Ha kiáll a Magyar Narancs nyilvánossága elé, jobban tenné, ha a könnyeit is megmutatná, megoszthatná. Ránk tartoznak.

Hol vannak Ascher Tamás könnyei? Hol maradnak az ön könnyei?

Üdvözlettel őszinte csodálója:

Oriold Károly

 A képet a wikipediáról vettem át.

 Most olyan helyzetnek vagyunk kitéve, amiben korábban nem voltunk. Tehetetlenek vagyunk, jobban félünk. és érthető módon stresszesebben élünk, mint korábban. Ilyenkor elvesznek a fokozatok, amikor egy-egy kérdésre többféle (szín)skálájú válasz már nem adható, a halál megjelenő fenyegetése jelenti a vagy – vagy helyzet. Vagy-vagy.

Mi okozza a stresszt? Mik azok a vagy-vagy helyeztek, döntési lehetőségek, amikkel szembesülünk most?

• Fertőzöttek vagyunk, vagy nem?
• Forduljunk orvoshoz, vagy ne?
• Kimenjünk a lakásból vagy ne?
• Egyedül vagyunk, vagy nem?
• Elveszítjük a munkánkat vagy nem?
• Lesz-e pénzünk vagy nem?
• Az izoláltság, elzártság sokaknak elviselhetetlen.
• Nem lehet tudni, hogy mi az, amiért mi vagyunk felelősök és mi az,amiért nem? Vagy ha tudjuk is, a frusztrált helyzetben elfelejtjük.
• Mondjuk-e el, megosszuk-e, hogy félünk? Ha igen, kivel beszéljük meg?
• A szorongás, a félelem, a stressz frusztrációt okozhat, s a frusztráció könnyen agresszióba torkollhat. Mit lehet kezdeni ezekkel az indulatokkal?

Két részre osztanám ezt a cikket. Egyrészt ajánlanék preventív megoldásokat, másrészt kimondottan a frusztráció kezelésére szóló javaslatokat. Mindettől függetlenül fontos, hogy kövessük nyomon az eseményeket. Mindig új és új dolgokat lehet megtudni. Informálódjunk, tudjunk meg minél többet a koronavírusról!

Kommunikáljunk mi is! Mondjuk el érzéseinket, aggodalmainkat szeretteinknek, vagy magunknak is akár. Beszélhetünk magunkban, ha egyedül vagyunk!

Másodszor el kell fogadnunk, hogy most más normák vonatkoznak életünkre, mint korábban. Más a normális ma, mint tegnap volt!

Megelőzésképpen a következő dolgok lehetnek segítségünkre:

• Rendszeresség. A rendszeresség tartást ad mindennapjainknak. Fontos az, hogy a korábbi ütemben együnk, mosakodjunk.
• Minden nap öltözzünk fel kényelmesen, de igényesen!! Férfiak: borotválkozzunk meg! Szép életünk egy újabb napja telik el. Adjuk meg a módját!
• Örüljünk annak, aminek lehet! A fényeknek, a napnak, a másiknak, a kávé illatának. Mindennapi kenyerünk az öröm.
• Célok: minden napra tűzzünk ki egy, vagy több reális célt. Ezek a célok lehetnek munkával vagy szórakozással kapcsolatosak. Lehet, hogy elegendő rendet tenni a korábbi iratkupacban, lehet, hogy lehet célunk elolvasni 30 oldalt abban a könyvben, amit azért tettünk félre mert esetleg nehéz, tömör, nehezen olvasható. Vesszünk el a tevékenységben! Másnak lehet célja, hogy kifesse a lakást! Ennek most van itt az ideje. Mondjuk, most nem az egész lakás a cél, hanem csak egy szoba, vagy helyiség kifestése. Ha meg tudjuk tenni, tehermentesíthetjük a nyári szabadságot.
• Kapcsolat másokkal: a karantén fontossá teszi kapcsolatainkat. Lehet, hogy magányos, elvonulós típusok vagyunk. Ha így van, erősíthetjük korábbi kapcsolatainkat, s a karantén része az, hogy korábban nem túl intenzív kapcsolatainkat telefonon, vagy skype-on intenzívebbé tegyük. Nyugodtan hívjunk föl olyan embereket, akikkel mélyítenénk a kapcsolatot. Most van időnk elgondolkodni azon, ki az, aki tényleg közel áll hozzánk. Ilyenkor minden telefonálás erősíti a bizalmat.
• -A rendszeresség része a kommunikáció, hogy rendszeresen, a nap adott részében mondjuk délután 5kor hívjunk fel valakit, s beszélgessünk vele akkor is, ha esetleg nincs témánk. Megoszthatjuk érzéseinket, aggodalmainkat, jó gyakorlatainkat. A váratlan helyzetben együtt okosabbak vagyunk. Biztosan van, amit ön jól csinál, s megosztásra érdemes, de az is valószínű, hogy jó módszereket másoktól is tanulhat.
• -Játék: ha valakivel együtt vagyunk, akkor játszatunk. Ha van társasjátékunk, akkor játszunk, ha nincs csináljunk magunknak játékot. Scrabble, sakk, lóverseny s egyéb játékok érhetők el az interneten.
• Testmozgás: a youtubon ragyogó jóga és gerinctréningek vannak. Ha korábban nem tettük, napi rutinunk része lehet a testmozgás. (Bozsik ildikó személyi edző https://www.youtube.com/watch?v=PbG-bZEsV94. tréningjeit ajánlom. A képernyő előtt mozoghatunk instrukcióra. Ha nincs túl nagy tér, olyan gyakorlatokat is talál, amik ülve végezhetők.
• Fontos lehet, ha kiválasszunk valakit, akinek segíthetünk. Az altruizmus igazi védőfaktor. Megkérdezhetjük magányos hozzátartozóinktól, hogy hívjuk-e fel rendszeresen, vagy beszállhatunk a lépcsőházunk napi fertőtlenítésébe.
• S persze mindenki számára ott vannak a filmek, amikről nem is írok.

 Frusztráció és szorongás csökkentő tippek: 

• Bár nehéz elhinni, ez a mostani időszak egy oldalról frusztráló, de az szerencsés, milyen hosszú ideig mentesek voltunk a járványoktól. Ennek a nyugodt időszaknak most lehetünk tudatában. De jó volt! Vélhetően sokat fogunk tanulni a jelen helyzetből, de tudjuk: nem vagyunk egyedül! Mások is ugyanebben a helyzetben vannak. Most ebben az elszigeteltségben vagyunk közösek.
• Figyelemelterelés: fontos, bár most minden e körül zajlik, rá tudjuk szoktatni magunkat, hogy ne folyton a koronavírusal foglalkozunk. Amikor játszunk, tevékenykedünk, el tudjuk terelni a figyelmet a frusztráló érzésektől. Van az elterelésnek egy gyakorlata. El-el bambulunk, elveszítjük a fonalat és ez jó. Lehet, hogy szándékosan is elő tudjuk idézni a bambulás állapotát. Fejlesszünk módszereket figyelmünk irányítására.
• Bár furcsa, a frusztráció egyik fontos ellenszere a frusztráció átélése. Mit is jelent a frusztráció? Testérzetet? Feszültséget? Ha igen, hol jelenik meg a feszültség? Melyik testrészemben? Lehet a nyak, a hát, a derék, a fej. Mi is a frusztráció? Nyomás, zsibbadás, megfeszülés, befeszülés? Nevezzük el a feszültséget! Adjunk neki nevet! Ha nevet adtunk, könnyebben el is múlik. Aztán koncentráljunk a feszült testrészre és levegőztessük meg! Juttassunk levegőt a feszültségbe addig, amíg, nem szűnik meg a kellemetlen érzés, de legalább is javul.

Feszült családoknál elképzelhető, hogy a frusztráció veszekedésbe, tettlegességbe torkollik. Előzzük meg az agressziót! Ennek elkerülésére az alábbi ajánlatom van. Remélhetőleg vannak békés pillanatok. Ezekben a pillanatokban lehet akciótervet kidolgozni a konfliktus elkerülésére. Fontos, hogy úgy lehessen megbeszélni, hogy az mindkét fél megelégedésére történjen.

• Az elkerülendő megnyilvánulások tisztázása: ordítás, sértő mondat, ajtócsapkodás, ütlegelés. Ezeket és ezeket kell elkerülni az összezártságban.
• Mi váltja ki a tettlegességet és kinél? Ezen kiváltó okok definiálása, a sértő megnyilvánulások megvitatása: ha ezt teszed, ez ezt jelenti nekem, amikor azt mondod, így értem?
• Ha közelít a konfliktus, lehet egy -egy egyezményes jel: feltartott tenyér, ami azt jelzi: állj, eddig és ne tovább! Vagy egy szó: (lehetőleg kellően hosszú, oda nem illő szó): túl messzire mentél. Ilyen szó lehet pl: Kiskunfélegyháza, vagy festőpemzli.
• Legyen megállapodás arra, hogy jelzés esetén megállnak a felek, kilépnek a helyzetből és x időre: mondjuk nyolc-tíz percre eltávolodnak. Definiálni lehet az újraközeledés első mondatait.

Sokaknak lehetnek öngyilkos gondolataik ilyenkor. Az öngyilkos gondolatokat meg kell osztani. Ilyen gondolat esetén hívja fel szeretteit, utolsó esetben hívja a 116-123-as segélyvonalat. Ha foglalt, hívja fel valamelyik szeretett rokonát és/vagy hozzátartozóját, aki mentőt hívhat.

Most, amikor karantén van, s a koronavíruson kívül alig van téma, én azokra a családokra gondolok, ahol az élet „normál” menetének része a bántalmazás. Vajon, hogy élnek majd a következő hetekben? Egymásra találnak, beszélgetnek, játszanak, vagy a paranoid gondolatok még inkább elhatalmasodnak a bántalmazókon, s a frusztráció következtében még tovább nőnek az agresszív megnyilvánulások. Az ok:

 „Amikor százan rontanak rád, te egyedül vagy. Nem fair, hogy azt mondják rám, félelmetes vagyok, mert ez nem igaz: nem lehet egy emberre terhelni a felelősséget.”

Írja, mondja, Eszenyi Enikő. Pont így gondolkodnak a bántalmazók: egyedül vannak, százan rontanak rájuk, s ők csak védekeznek, s a védekezés leghatékonyabb módja a támadás. (https://index.hu/kultur/2020/03/17/eszenyi_eniko_titkarnoje_muller_zsofia_vigszinhaz_eszenyi_eniko_reakcio/)

 Tényleg nem tudom, hogy mi várható ebben az összezárt helyzetben. Alig hiszem, hogy a kedélyek megnyugodnának, sőt azt tippelem, hogy a szükségben levő családok helyzete tovább romlik.

A Klubrádió Café Péntek c. műsorában lejátszott Eszenyi nyilatkozat után nagyon csalódott voltam. A riportalany tipikus „bántalmazó üzemmódban” nyilatkozott, egy olyan ember benyomását keltette, aki saját működéséért semmilyen felelőssége nem vállal, ezért félő, hogy semmit nem is fog tanulni a történtekből. Váradi Júlia sikertelenül próbálta szembesíteni a rendezőt viselkedésének következményeivel. Remélem mostantól, hogy Eszenyi nem lesz színházigazgató, jobb előadások lesznek majd.

Aztán most lemondott.

Mégis. Mégis. Van itt egy olyan szempont, ami egyáltalán nem jelenik meg a közbeszédben és muszáj beszélni róla, s ez a szempont Eszenyi, mint a kétségbeesett bántalmazó méltóságának a szempontja.

Kerekes József, Börcsök Enikő, Király Dániel a többi, megalázott kolléga szempontjából beszél.

Börcsök Enikő arról szólt, hogy vele személy szerint soha nem bánt megalázó módon, de „végignézni valakinek a kivégzését az ugyanaz, mintha téged lőnének fejbe.” Miért hallgattak? Vívódását Király Dániel így fogalmazta meg:

„Tanúja voltam. A négy év alatt számtalanszor. (...) Akkor sem gondoltam, és most sem gondolom, hogy a nyilvános megalázás, a testalkatra tett bántó megjegyzések vagy adott esetben egy tapasztalatlanabb kolléga erőszakos kioktatása valamely nagyobb érdeket szolgálhat. Akkor sem hittem, és most sem hiszek annak a színháznak a létjogosultságában, amely a kívánt művészi színvonalat vagy hatást a résztvevők abuzálásának eszközén keresztül igyekszik megvalósítani.

Mégis: felemeltem a szavam ezen módszerek ellen? Nem. Kikértem magamnak, hogy a munkatársaimat bántalmazzák? Nem. Éreztem, hogy akivel éppen történik, az úgy érzi, hogy bántják, hogy ő éppen sérül, méghozzá bizonyos esetekben súlyosan sérül; lelkileg, természetesen. És nem tettem ez ellen semmit, bénultan álltam, és később úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben segédkeztem az abúzushoz. A Vígszínházban töltött éveim alatt újra és újra felmerült bennem a kérdés, hogy mi az én felelősségem ezekben az esetekben; és mit tehettem volna, illetve mit kellett volna tennem, hogy megakadályozzam azt, amiről a legcsekélyebb kétség nélkül éreztem, hogy helytelen, mi több, veszélyes. Válaszom nem volt, csak mardosó bűntudatom.

A cél az, hogy a hatalommal való visszaélés ne történhessen meg. Nem csak a következő öt évben, nem csak a Vígszínházban, nem csak a színházi szakmában: soha, sehol.”

 Tehát a félelem lebénít, tönkretesz, elválaszt. Nem tudják, mit kell csinálni, nincsenek eszközök. A bántalmazás szereplői olyan börtönnek érzik a tett helyszínét, ahonnan nincs menekvés. De annak elhitetése, hogy börtönben van az illető,  az agresszor tudattalan érdeke, s létrejön az állapot, amelyben elhiszik, mindannyian börtönben vannak.

Társadalmunk tele van agresszorokkal az orvostársadalomban, a politikában, az oktatásban, a börtönökben, egyházban, bárhol, ahol a hierarchia és nem a teljesítmény, a méltóság vagy a jóérzés a rendező elv. Ha elmegy az ember ügyet intézni bármilyen magyar hivatalba máris találkozik a jelenséggel. A bántalmazók, a tanúk és a bántalmazottak minden munkahelyen, családban hasonlóak. Ugye Önnek is ismerős ez az Eszenyi ügy? Mégis, egyedül érzik magukat, sőt meggyőződésük, hogy egyedül vannak, az ő helyzetük különleges. Azt hiszik, hogy mindez csak ott történik meg, csak velük, csak az ő környezetükben, csak ki kell bírni. Elmúlik, ha ezt kibírják, jobb lesz. És egyébként is, nélküle, a bántalmazó főnök nélkül nem működik ez az „egész”. Ez az „egész” a nézők, a betegek, a társadalom a hozzátartozók érdekében történik. Ki kell bírni, hiszen ő jobban tudja, hiszen okos, tehetséges, kreatív, csak nem lehet megmaradni mellette. Talán ezért hallgatnak, s nem csapnak az asztalra. Nem emelik fel ők a hangjukat és harsogják az agresszor arcába: Elég!

S most jön az a szempont, ami egyáltalán nem jelenik meg a közbeszédben. S ez az agresszor, Eszenyi Enikő szempontja:

Az az ember, aki képes ilyen állapotba hozni magát, az bizony segítségre szorul. Müller Zsófia írja:

Több ízben jelen voltam, amikor a varrodában torkaszakadtából üvöltött, majd hisztérikusan zokogott, és számon kérte a remegő kolleginákon, hogy hogy lehet vele ilyet tenni?

Az »ilyen«, az lehetett egy nem megfelelő színű harisnya felajánlása, egy félrekomponált ruha, egy számára kellemetlen anyag, de tulajdonképpen bármi kiválthatta a rohamokat. Hozzáteszi: látta, ahogy Eszenyi a gyakran cserélődő sajtósokkal „üvölt, tombol, dobálja és tépkedi a papírokat, amin egy neki nem tetsző interjú szövege állt”, mert az alázás természetes és megszokott kommunikációs séma volt a színházban, ráadásul Müller szerint „Eszenyinek az esetek 99,9 százalékában nemhogy nem volt igaza, de konkrétan az ő követhetetlen és egymásnak totálisan ellentmondó parancsaiból adódtak a titkárság által elkövetett »hibák«”.

 Eszenyi nyilvánvalóan kétségbe volt esve és segítségre szorult. Úgy látom, nem érzékelte a szociális érintkezés láthatatlan korlátait, amelyek elválasztanak, de kapaszkodókat is jelentenek. Szóval a közbeavatkozás elmaradása során nem csak az áldozatok méltósága sérült, nem csak arról volt szó, hogy ha jól olvasom, sokan komoly traumát szenvedtek el, mondhatni megbetegedtek, de Eszenyi is csak tovább sérült. A beavatkozás az ő érdekét is szolgálta volna. Sok év telt el mérgező légkörben. 

Mint írtam, a magyar társadalom (is) tele van agresszorokkal. Ki kellene fejlesztenünk egy beavatkozási módszertant, meg kellene találni azokat a mondatokat, amelyeket egyszerre többen mondanak és arról szólnak: ELÉG!. Meg kellene találni annak a módját, hogy a tanúk és áldozatok hogyan tudnak szövetséget kötni, hogyan tudnak beavatkozni mindnyájuk, az elkövető agresszorok érdekében is.

Ki lehet szélesíteni a bántalmazás fogalmát, s a pszichológiai bántalmazás rendszerét a közvéleménynek is magáévá lehetne tennie (bántalmazás az érzelmi bántalmazás és az elhanyagolás is).

Ha a karanténban bántalmazást hallunk a szomszédból, nyugodtan avatkozzunk be! Akár a mentőket is kihívhatjuk. Ne engedjük!

Nekem van egy mondatom, ami segíthet ezekben a helyzetekben: A tisztességes hangnem mindenkinek jár! Ha próba közben a testre, nemiségre való megjegyzést ezzel a mondattal korlátozzuk: A tisztességes hangnem mindenkinek jár! – talán megállítható a romboló folyamat.

Ha mentalizációsabban akarjuk jelezni, valami ilyesmit mondhatunk: Megértem, hogy nagyon ideges, de ilyen feszültségben nem lehet gondolkodni! A tisztességes hangnem mindenkinek jár.

 Itthon ahhoz szoktunk hozzá, hogy a hatalom erőszakot jelent, s hogy a hierarchizált munkahelyek szükségszerű velejárója a félelem. Közben az derül ki az erőszakos vezetőről, hogy fél, fogalma sincs hogy kell embereket vezetni, a színész, orvos, papvezetőnek fogalma sincs a motivációs lehetőségekről, pénzügyekről, jogszabályokról, arról hogy kell szövetségeket építenie.  Meg kell tanulniuk mindezt, s azoknak, akik ezzel szembesülnek meg kell tanulniuk hatékonyan jelezni mindezt. Mindannyiuk érdekében.

Minden esetre ezt a cikket azért írtam, hogy a karanténban abúzusnak kitettekre felhívjam a figyelmet.

Azt írja Nádas Péter Leni sír c. könyvében, hogy a hetvenes, nyolcvanas években az NSZK-nak és az NDK-nak más más szaga volt. Az NSZK illatos öblítőtől volt szagos, az NDK-ban pedig folyamatos füstszag terjengett, bárhova ment is az ember. Volt mit mosni az NSZK-ban, a háború füstje a szomszédban pedig nem tudott szétoszlani. Bár a sokat szenvedett kelet-német nép elnyomásához a szovjeteknek szüksége is volt rá. Tény, hogy a háború utáni irdatlan mennyiségű szennyel kellett kezdeni valamit.

Osztom Nádas Péter véleményét. A rendszerváltás környékén sokat voltam itt is, ott is. Ott voltam 1989. őszén Lipcsében, amikor az emberek azt kiabálták a tüntetéseken, hogy „Wir sind ein Volk, Wir sind das Volk”  (Egy nép vagyunk, mi vagyunk a nép) Nem tudtam akkor sem, meg most sem, hogy egy nép-e a két német embertömeg. Talán igen, talán nem. Sok a különbség. Mások voltak az ünnepek, a szombatot másképp mondták a két helyen, mások voltak a szagok. 

Egy dologban nagyon hasonló volt a két ország. Egy-egy családi látogatáson, ha bármilyen kis baleset történt: pl, kidőlt a virágföld egy virágcserépből, vagy kiborult a cukor a padlóra, hatalmas volt az ijedelem és a pánik Németországban. Itt is és ott is azonnal porszívót ragadtak, és felporszívózták a kiömlött földet, cukrot, vagy sót. Valahogy nálunk ez nem volt akkora szám. Az én környezetemben itthon, ezt lazábban kezelték.

A piszok Németországban elfogadhatatlan volt, talán ma is az. De nézzük, hogy van köze a koszhoz ehhez a nagyszerű, testi szinten ható filmnek.

A film története alig mondható el. Azért van ez így, mert a művészeti alkotás, mint olyan létrejöttének folyamatáról szól, arról, mi is a művészet; mitől válik a műalkotás egy olyan mágikus tárggyá, amiben zsigeri szinten benne van a múlt, a jelen és a jövő; a tárgy és a néző, az alkotó és a szemlélő, aki lehet ugyanaz. Hogyan szerepelhet egy képen az, ami megtörtént és az, ami megtörténhetett volna. Mitől elégíti ki a művészeti tárgy a legfontosabb követelményt, miszerint a műtárggyal való találkozás után életünk és a világ is más lesz, mint amilyen előtte volt. A film vége felé létrejön a katartikus élményt hozó műtárgy. Látjuk, tanúja vagyunk.

Német filmet látunk, jelentős fasiszta narratívával. Drezda, a harmincas évek: kultúra és brutalitás kéz a kézben. A nácikkal nem szimpatizáló, sok gyermekes tanár kénytelen belépni a náci pártba, hogy állást kaphasson. Legnagyobb lánya (18 éves, érettségire készül) és legkisebb fia (kb. 6 éves, aki tulajdonképpen a ma is élő Gerhard Richter festőművészt mintázza)  együtt mennek egy kiállításra, Az elfajzott művészet kiállításra, ahol egy  egyenruhás tárlatvezető minősít és arról beszél, hogy az olyan elfajzott művészek, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Emil Nolde, Marc Chagall, Max Beckmann, Wassily Kandinsky vagy Ernst Ludwig Kirchner azért elfajzottak, mert a német munkás életét nem könnyítik meg művészetük, ámde egy képük többet ér, mint

Otto Dix háborús nyomorékok 1920- egy kép az akkor „Elfajzott művészet kiállításról

egy munkás éves fizetése. A filmbéli náci pasas nevetséges, úgy beszél, hogy nem lehet komolyan venni. Mi  ma már tudjuk, hogy ezek az „elfajzottak” az igazi művészek. A testvérpár szép, értelmes, aranyos, és a szépséges lány mosolyogva odasúgja testvérének, hogy neki pl. Mondrian és Kandinszky tetszik. Mi, a nézők, a jó oldalon vagyunk (elképzelhetetlen, hogy megijedünk, hogy a fülünkbe harsogják, üvöltik, hogy utálni kell ezeket a művészeket, a film alapján képtelenség, hogy elhiggyük a nácik hülyeségét, pedig akkor milliók tényleg utálták ezeket az alkotókat).

A szép, szimpatikus lányt egy önsértő, talán mániás epizód után pár hónap múlva akarata ellenére, mint pszichiátriai beteget erőszakosan sterilizálni akarják, majd azon „orvos” segítségével, aki sterilizáltatta volna, talán sterilizálta is, a lányt sok német honfitársával együtt gázkamrában kivégzik.

Az „orvos”-nak is van egy lánya, aki később a főszereplő festőtanoncnak, aki a szemlélődő gyermek, a megolt lány közeli hozzátartozója-   előbb szerelme, később a felesége lesz. A náci orvos, a festő apósa számára a karrier és a siker a fontos. A festőtanonc udvarlót az orvosapa lenézi s jobb parti reményében, amikor lánya terhes lesz, az apa végzi el az abortuszt rajta olyan brutalitással, hogy a lánynak elméletileg nem lehet többé gyermeke. A lány a terméketlenség tudatában él tovább.

Persze ez már békeidőben, a hatvanas években játszódik, Nyugat -Németországban, ahova mindannyian áttelepültek, s ahol a köztiszteletben álló, vezető „nőgyógyászt” háborús bűneinek a  kitudódása fenyegeti. 

Gerhard Richter: Elie 2007

Gerhard Richter: Matrózok, 1966

A film tulajdonképpen egy műalkotás létrejöttének a folyamata. A cím találó, a film végén szó szerint összeáll a kép.

A filmben van egy nagy hiba.

Ha Pilinszkyt vagy Kertészt olvasunk, akkor tudjuk, hogy a második világháborúban az áldozatok, akiket éheztettek és nem kaptak lehetőséget arra, hogy mosakodjanak, koszosak és büdösek voltak. Míg az elkövető bűnösök fessen, keményre vasalt egyenruhában, tisztán feszítettek, az áldozatok visszataszítóak voltak.

Ebből a filmből hiányzik a kosz. Nem tud mit kezdeni vele. A sterilizálás előtt a kórteremből az orvos elé vitt nő gyönyörű, tiszta, szinte mosolyog. A gázkamrába is szinte kisminkelve megy. Ebben az öblítőszagú filmben, amikor a festő apja, a náci pártba belépett tanár öngyilkos lesz az NDK-ban, lehet látni az arcát. Az arc torzítás mentes. Lehet tudni, hogy az akasztott ember arca nem ilyen.

Túl szép az egész. Ez a film öblítőszagú.

Október 31-én néztem meg. Amikor kijöttem a moziból, egy hajléktalan volt a kapu alatt. Ránéztem. Cuccai koszosak. A NER leamortizálta a hajléktalan ellátást, de az is lehet, hogy ez a hajléktalan nem tudott belekapaszkodni a feléje nyújtott segítő kézbe. Ő kitaszított. Tudtam vele empatizálni. Jómagam, aki nem vagyok NER hívő, direkt és indirekt módon vagyok nem kívánatos, mondhatni kosz 2019 Magyarországán. Magyar – a miniszterelnök szerint - nem lehet ellenzékben, tehát ki vagyok tagadva a nemzetből, én nem vagyok magyar. Állami helyről szó szerint megüzenték, hogy le vagytok tiltva. Listázva vagyok, én vagyok a kosz. Ez a kosznak levés elég pocsék egy helyzet. Vannak a tiszták, és vannak a koszosak. S úgy tűnik, hogy a listázás semmilyen európai fórumot nem zavar. Én vagyok a kosz. Bár hessegetem magamtól ezt az érzést, azért ott van és rossz.

Ebben a filmben viszont végig a tiszták oldalán vagyunk. Nem értjük meg azt, hogy mi vezethet ahhoz, hogy honfitársaikon a németek halálos bűnöket hajtsanak végre. A mi nézőpontunkból ők, a nácik a kosz, és mi vagyunk a tiszták. Nagyon egyszerű. A náci érában az eltérő, másmilyen embereket tartották kiiktatandó, elpusztítandó kosznak. A gázkamrában végzettek nem számítottak embernek, maguk voltak a kosz a gyilkosok számára, s a gyilkosok a társadalom megtisztításával dicső dolgot végeznek, hiszen a társadalom is tiszta helyzetet akar.

Sajnos a németek nem tudnak mit kezdeni a kosszal. 2019 őszén a kelet-német tartományokban élők jelentős hányada, mondhatni százezrek szavaztak a szélsőséges, idegengyűlölő AFD pártra. Az AFD-nek a betelepülők a kosz.  A nyugati Németországban pedig, most ők, az AFD a kosz, akivel senki nem akar együttműködni, aki kitaszított. Senki nem áll velük szóba. Tömegesen csak keleten népszerűek. Mintha keleti probléma lenne ez az egész.

Mit akartok, keletiek? - kérdik pökhendien a nyugatiak. Kaptok pénzt, meg hát ti csatlakoztatok az NSZK-hoz, nem fordítva van. Ja, hogy egyetlen kelet-német területen működő operatársulatnak vagy egyetemnek vagy jelentős közintézménynek sincs kelet-német országban született vezetője?  Probléma, hogy saját tartományukban saját jogon nem lehetnek sikeresek? Hogy a keletiek 30 évvel a rendszerváltás után másodrangú állampolgároknak érzik magukat, az senkit nem érdekel. Pont úgy nem, mint ahogyan a magyar listázás sem érdekel senkit.

Németországnak más viszonyulásokat kell megtanulnia a régi problémák kezeléséhez, s hálásak lehetnek Nemes Jeles Lászlónak, Nádas Péternek, Kertész Imrének, mert ők utat mutatnak, ők le tudják írni ezt a jelenséget, ismerik a kosz problematikáját.

Érdekes, hogy Richter személyesen megjelenik egy másik, most is vetített filmben a Senki többet c. dokumentumfilmben, mint az a festőművész, akinek a képeiért 2018-ban az egyik legtöbb pénzt adják a műkereskedők és múzeumok a piacon. Richter a filmtől elhatárolódott.

A betegjogok (9 betegjog van) az orvosok és a betegek számára más-más okból fontosak.

Amikor orvos és beteg között, vagy az intézmény (kórház, rendelőintézet) és a beteg között vita van, akkor nem a szokások szerint történik meg a vita elrendezése, hanem a gyakran változó jogszabályok alapján. A szokások és tradíciók főként a feudális, tekintélyelven működő magyar egészségügyben sokszor ellentmondanak a jogszabályoknak. A betegjogok ismerete jobb egészségügyi ellátás kikényszerítésének lehet az alapja.

A jogszabályok ismeretének hiánya nem mentesít azok be nem tartásától, a felmerülő jogtalanság alóli felelősség alól. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a 2013-ban jelentős változáson átesett Polgári Törvénykönyv (PTK) jelentősen átrendezte és a betegek számára kedvezőbb működési feltételekkel látta el az egészségügyi szabályozást.

A betegjogok ismerete lehetővé teszi azt, hogy jobb, az emberi méltóságot jobban tiszteletben tartó ellátást és hatékonyabb gyógyító szolgáltatást kapjanak a kiszolgáltatott betegek.

A Kossuth Klubban futó előadássorozatban Hídvéginé, dr. Adorján Lívia ismerteti és tárgyalja a betegjogokat.

Most kedden, 22-én, 18  órakor a következőkről lesz szó:

az orvosok jogai a sérelemdíj, az ellátás megtagadása és annak visszautasítása.

Egyébként a betegjogok az alábbiak:

• az egészségügyi ellátáshoz való jog
• az emberi méltósághoz való jog
• a kapcsolattartás joga
• a gyógyintézet elhagyásának joga
• a tájékoztatáshoz való jog
• az önrendelkezéshez való jog
• az ellátás visszautasításának joga
• az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga
• az orvosi titoktartáshoz való jog

Korábbi cikkemben leírtam, szerintem mennyire szeretné azt Bácsalmás népe, hogy minden változatlan maradjon. A tereken, utcákon az életekben minden maradjon a régiben. Itt a múlt a fontos. Bácsalmás tele van emlékművekkel. (kitelepítettek, magyar nyelv, határokon túl élők, háborúban meghaltak, szovjet hősök emlékei, stb, stb) Ha ma végig megy az ember a városon csoda, hogy nem kap sírógörcsöt attól a sok szomorúságtól, tragédiától, amit az emlékművek megtestesítenek. A múlt a fontos, a jövőről, a jelenről nincs szó, annak alig van tárgya, helye. Szerintem a város vezetőségének gőze sincs a jövőről. Ez nem lenne baj, de úgy tesz, mintha lenne. Nem véletlen, hogy a város vezetése kövekbe, és nem emberekbe helyezi azokat a forrásokat, amit az EU-tól megkap. Járda felújítás a park mellett, járda felújítás a főutcában, járdafelújítás az önkormányzatnál. Köves szökőkút épül. A bácsalmási ember örüljön, hogy van ahogy van, örüljön a múltjának. Igaz, hogy az áramügyeket elintézni Bajára kell bejárni, (sokaknak nincs autója, a vonat meg macera) igaz, hogy a gáz ügyeket heti két órában tudja a bácsalmási polgár elintézni. OTP még van, a K& H bank most zárta be nem olyan rég nyitott bankfiókját. Meg hát ugyan nincs ALDI és LIDL, de ott a Penny. Az is valami. Munkahelyekről, gyártásról, szolgáltatásról ne beszéljünk. Ne beszéljünk arról a méltóságról amit az értelmes munka tudata jelentett a posztógyárban, ruhagyárban, az állami gazdaságban, a fémmunkásoknál. Akkor még volt önérzetük az embereknek, büszkék voltak. Ma nincs. 

Húzd meg magad bácsalmási! Örülj, hogy élsz, a településednek nincs jövője. A gyerekeid úgyis külföldre mennek majd. Ezt mondják lépten-nyomon nekem a bácsalmásiak. S persze a fiatalok el is mennek. Most sokan Mélykúton dolgoznak, régen fordítva volt, a mélykútiak jöttek a bácsalmási munkahelyekre.

De: Legyen minden változatlan! Azért ezt a feszültséget, hogy legyen változás, de minden legyen változatlan nem lehet könnyű kezelnie a bácsalmási vezetőknek. (mondjuk szerintem nem is érzik, hogy feszültség van, azért is írom a cikket.)

Most – ezen törekvést tükrözve miszerint- ne fejlődjünk, ne csináljunk semmit, de jöjjenek ide idegenek s csodálják meg értékeinket valamiféle turizmusfejlesztés lesz a településen. Bővítik a Sós tavat és lesz valamiféle kilátó is.

Azzal nem törődnek, hogy ha jönnek a turisták pl. hol szállnak meg? Sok Bácsalmásról elszármazott ismerősöm mondja, hogy többször menne Bácsalmásra, de mivel már nincs rokona, nem tudja, hogy hol aludjon. (RBNB keresésnél is Szabadka és Érsekcsanád jön föl közeli szálláshelyekként, nincs bácsalmási kiadó szoba)

De nézzük meg, mik azok a témák, amikről nincsen szó tudomásom szerint, de kellene beszélni róluk:

• Bácsalmásnak alkalmazkodnia kell a megváltozott világhoz. Míg a hatvanas években a település 30-50 % meg tudott élni a mezőgazdaságból addig ma ez a szám 5-10% lehet maximum. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma az EU-ban 4 % körül van. Valamit kezdeni kell a mezőgazdaságból kikerült munkavállalókkal helyi szinten (persze, hogy hogy, kótyavetyélték el a hajdan virágzó állami gazdaságot, azt, hogy hogyan lehetne újra felvirágoztatni, nem tudom, erről nem beszélnek, sötét üzlet volt a privatizáció) de ez tabu téma.

Javaslatom: sürgősen két irányba lehet indulni: egyrészt keresni kell egy olyan szolgáltatást, vagy témát, amiben Bácsalmás versenyképes lehet. (Pl. tradícionális a napraforgó termesztés). Bácsalmás lehetne a Napraforgó városa. Kutatással, konferenciákkal, eseményekkel, a talajlaborral való együttműködésben. Ehhez megnyerhető lenne a Bayer, a Pioneer, azok a nagy cégek, akik ebben a témában otthon vannak, bácsalmáson üzletet csinálnak. Korábban volt arról szól, hogy Bácsalmás ricinus, vagy kender gyártó központ lehetne, de lehet akár a bácsalmási sonka, vagy kolbász települése is. A napraforgó vagy más téma identitást, ráadásul új identitást adna a településnek, egy irányvonalat, amihez lehetne csatlakozni. A másik irány pedig az, hogy valamiféle modern szolgáltatás központja lehetne, valamilyen nagyon specializált területen: számítógépes grafika, idősgondozási képzőközpont, programozó iskola (ha már van gimnázium), esetleg zenei képzés, akár mulatós zenei központ, ha már ezt szeretik a bácsalmásiak.

Üresen állnak azok gyárépületek Bácsalmáson, amik a hatvanas hetvenes években települtek be. Mi lett a posztógyár épületeivel (bútorbolt), mi lett a ruhagyár épületeivel (egy szalag megy, ha megy) Mi a jövő? Mi lesz az épületekkel? Mi lett a munkaképes lakossággal?

A posztógyár épülete

Javaslatom: vajon miért nem kérnek fel tanácsadó cégeket (pl KPMG, Price Waterhaus, Deloitte, stb) vagy követségeket (Német, osztrák, brit, szlovén, stb.) vagy pl. a testvérvárosokat, vagy a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatát, hogy találjanak befektetőt? Ez nem lenne reménytelen feladat.  Úgy tudom, hogy az önkormányzatnál van olyan ember, aki azért kapja a fizetését, hogy ilyen munkát: BEFEKTETŐ KERESÉS, PARTNERKERESÉS végezzen. Elszámoltatja valaki ezeket az embereket? Ha vannak ilyen emberek, mit csinálnak? Mit csináltak eddig? Meg kénre rázniuk magukat és elkezdeni dolgozni. Ezek hatalmas lehetőségek, biztos, hogy lenne betelepülő gyártó. Hatalmas munka, hatalmas erőfeszítés és pénzbe kerül. Kockázatos. Én a bácsalmásiak helyében nem kövekbe tenném a pénzt, hanem olyan embereket fizetnék meg, akik tőkét és tudást hoznak a városba.

• Nincs szó arról, hogy jelenleg az egyik legnagyobb munkáltató Bácsalmáson Németország. Sok szerencsétlen, nem túl képzett ember, főként nő megy idős embert ápolni Németországba, Ausztriába 800-1200 EUR térítésért igencsak kiszolgáltatott helyzetbe, pl biztosítás és felelősségbiztosítás nélkül. Nem tudom, hogy erről szoktak-e beszélni Bácsalmáson. Ha már ez a helyzet, nem lehetne erre felkészülni? Nem lehetne a nincstelen kiszolgáltatottakat kicsit jobb helyzetbe hozni? Javaslatom: Kéne egy olyan oktatási központot létesíteni, ahol az ilyen emberek megkapják az a nyelvtudást, képzést, német bizonyítványt, amivel kiszolgáltatottságuk csökkenthető és 2500-3500 EUR körül kereshetnek havonta. Ha lenne erre igény egy ilyen központ létrehozására, ebben tudnék segíteni.

• Én létrehoznék egy múzeumot a Bácsalmásról Elszármazottak Múzeumát. Tegyük az emlékeket az emlékek helyére és ne hagyjuk szanaszét ránk támadni a szomorúságot. Nem csak a kitelepítettek, elüldözöttek múzeumát, hanem azokét is, akik elkerültek kényszerből, vagy önként. Ott van helyszínnek a pusztuló kisegítő iskola.

A volt kisegítő iskola

Ide lehetne a múzeumot telepíteni. Ide biztosan örömmel jönnének azok, mint én is, akik elszármazottak Bácsalmásról. Lehetnének könyvek, ereklyék (pl a tablók már nem férnek el a gimnázium folyosóin) képek, történetleírások, találmányok. Itt lehetne büszkélkedni azzal a hatalmas eredménymennyiséggel, amivel hozzájárultak a Bácsalmásról elszármazottak a világ kultúrájához.

• Apropó kultúra, kereszténység. Bácsalmás most éppen gyűlöl és fél. A gyűlölet a szeretet, mint az országban sok helyen (Budapesten nem!!) . Mindent áthat a félelem és a menekült kérdés. Nem csoda. Nincs kultúra Nincsenek fórumok, párbeszéd, A könyvtár nincs nyitva csak munkaidőben (szombaton délig itt a képen a nyitvatartás) a kultúrház kínálata szegényes (küzdősportot lehet tanulni, meg van nyugdíjasklub) nincsenek körök. A moziban a legócskább filmek mennek. Legalább egy színvonalas filmklub lehetne, ahol lehetne TALÁLKOZNI egymással. Bácsalmás halódik, ezt mondják az ismerőseim. A gimnázium igazgatója egy nyíltan uszító, sokak által megvetett pártaparatcsikkal (Bayer Zsolt)  fotózkodik és senki nem szól neki egy szót sem. Hogy lehet ez? Ez a gimnázium igazgató még arra sem vesz fáradtságot, hogy a gimnázium előtt a magyar nyelv tiszteletére ültetett emlékfát locsolja. A fa rövid időn belül kipusztult.

A kulturális halódás tervezéssel szüntethető meg. Hatalmas munkával. Úgy kell egymással tárgyalni és egyeztetni, hogy annak módszertanát közben kell megtanulni nem csak a vezetőknek, de a bácsalmási kisemmizett polgároknak is. Úgy kell közös nyelvet találni, hogy az emberek alig tudnak beszélni.

 Pedig lenne mit megbeszélni, egyeztetni. Nem másoknak, hanem a a bácsalmásiaknak egymással. Abba kéne hagyni a Ki az úr a házban? játékot. (az épít járdát, aki a pénz fölött rendelkezik) Abba kéne hagyni, hogy valaki más, akinek van hatalma, lehetősége, tőkéje kezdjen valamit az itt lakókkal. Abba kéne hagyni a kérdést: nálunk miért nem fejlesztenek? Ide miért nem jön út? Az itt lakóknak kell álmaikat megvalósulni. Félek, hogy az elmúlt évek feudálisan viselkedő urai, ezt nem szeretnék, mert ők akarnak urak lenni a házban.

Jómagam Olaszországban tanultam meg az üzleti élet csínját-bínját. Szerencsém volt. Sok olasz városban voltam, sok emberrel beszéltem. Elámultam az együttműködés sokszínűségén, és sokféle szintjén. Sokak veszekedőknek írják le az olaszokat; ez csak részben igaz szerintem. Elmondanak, ellentmondanak, egyeztetnek, megállapodnak. Sokszor hangosan, szenvedélyesen A divat ipar (textil, cipő, gomb színek, festékek finanszírozás, szervezés) olyan együttműködést igényel, amiben csak együttműködni képes cégek és emberek lehetnek eredményesek. Olaszország sok tekintetben az együttműködés hazája. (pl a középkori festőket milyen hihetetlen profizmussal látták el festékkel az akkori gyártók) Sok élményt szereztem ezen együttműködésről Olaszországban.

Egyszer egy nagy takarmánygyárat látogattunk meg Rimini közelében. Partnerünk egy szardíniai cég volt. A manager kereskedőt a szardínai gazdák azzal bízták meg, hogy jó áron vegyen takarmányt a szigeten tartott teheneknek és a tejet ő, a kereskedő adja el. Kb. 50 gazda szövetkezett és szerződött le a nyelveket beszélő, üzlethez értő kereskedővel. A kereskedő évente egyszer ezeket az embereket buszos gyárlátogatásra vitte és a gyár megvendégelte a gazdákat. Ott voltam velük. Egy szót sem tudtak idegen nyelven, de a manager képviselte őket. Volt alkalmam beleszippantani az együttműködés levegőjébe, a bizalom kultúrájába. Na ezt a bizalmat kéne felépíteni Bácsalmáson, hogy létrejöjjön az együttműködés és a kisvárosnak jövője is legyen, ne csak múltja.