Az előítéleteknek sokszor vannak pozitív hozadékai (pl. nem kell gondolkodnunk, néha hasznosan eligazítanak), de nagyon sokszor akadályoznak. Például akkor, amikor évszázados előítéletek (nők elleni, gyermekek elleni, népcsoportok elleni előítéletek) akadályozzák a tisztelet légkörének létrejöttét és az együttműködést.

Bármelyikünk lehet bármikor beteg, vagy a társadalmi előítéletek célpontja. Minden társadalom jóllétének indikátora az, hogy a legkiszolgáltatottabbak, a legelesettebbek felé hogyan fordul, milyen módon integrálja vagy rekeszti ki őket a többség. Ez az indikátor a társadalmi bizalom meglétéről vagy éppen hiányáról szól. Ez pedig mindennapi közérzetünkön keresztül sok mindenre hatással van, akár a forint erejére is, hiszen azt jelzi, hogy a társadalom tagjai a bizalom mentén hogyan tudnak az élet számos területén együttműködni egymással.

Magyarországon – számos objektív statisztika szerint is – az előítéletesség magas, a társadalmi bizalom és az együttműködési képesség alacsony.

Hogyan növelhető ez a bizalmi szint, s hogyan csökkenthető az előítéletesség? Komplex kérdésről van szó. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Alapítvány évek óta igyekszik a maga eszközeivel változtatni, javítani ezen a területen. Évek óta működik nálunk szkizofrén hozzátartozók klubja. Mi ezzel tudunk erősíteni a társadalmi bizalom szövetén, több-kevesebb sikerrel.

A címben idézett cikk a kérdést a közgondolkodásba emeli, ám sajnos rossz úton indul el. Tipikusnak mondható a számos bulvár jellegű állítás, a mai magyarországi előítéleteket erősítő kijelentés, ami nekünk és a tagjainknak nem tesznek jót, sőt mondhatom azt is, hogy elég sokat ártanak.

A cikk már a címében elkülönít, kiemel: „Ott állt anyám, machetével a kezében…” A késes támadó ijesztő. Csak később derül ki, hogy „sosem volt veszélyes másokra”. De akkor miért ez a cikk címe? Nem lehetne egy olyan címmel indítani, hogy „Sosem volt veszélyes másokra a machetét ragadó szkizofrén beteg anya”? A mondatban megbúvó ambivalencia figyelemfelkeltő és közelebb áll a cikk témájához.

Az a fontos állítás, miszerint

„Nagyon jó ember és anya volt. Amikor az tudott lenni”

csak a cikk közepén derül ki. Aztán az is kiderül, hogy

„a családtagok többsége évtizedek óta képtelen volt arról beszélni, milyen egy skizofrén mellett élni.”

Hát igen, egy olyan társadalomban, amely azt üzeni az elesett tagjainak, hogy elesettségedben leginkább magadra számíthatsz, sőt légy tisztában azzal, hogy olyan hátrányok érnek (kevesebb jövedelem – el kell tartanod a keresőképtelen, tényleges rehabilitációban nem részesülő családtagodat –, összezártságból adódó kényszerű lemondások) amiben a többségi társadalom annyit nem segít, hogy a hátrányaid kiegyensúlyozza. Sőt erkölcsi fennsőbbrendűséggel tolja bele a családba a bűntudatot és aktívan létrehozza azt az erkölcsi konstellációt, amely lehetővé teszi, hogy ő ápolja szeretett hozzátartozóját a társadalom hatékony segítsége nélkül. (Az lenne a hatékony segítség, ami a hátrányokat teljes mértékben kiegyenlítené.)

Edina kapcsán a cikk számos kérdést felvet, amit illusztrál, de nem fejt ki, hanem a „tudjuk, milyen” homályába utal.

Mit kezdünk az öngyilkossági kísérletet elkövetőkkel? Félünk tőlük? Adunk számukra terápiát? Beszélünk a cselekedetekről? Van olyan társadalmi környezet, ami ezt lehetővé teszi?

Mi történt Edinával? Miért marad egyedül? Egyáltalán: egyedül maradt? Hogyan maradhat egyedül egy 13 éves gyerek a beteg anyával? Nem történt-e orvosi mulasztás, hiszen az orvosnak a beteg környezetére is figyelnie kellene? Hát milyen ez a rendszer? A gyermekelhelyezésnél hogy dönthet úgy a bíróság, hogy a beteg anya mellé helyezi a gyermeket (ha a válóper Edina gyerekkorában történt)?

Homályos dolgok, melyek mind azt jelzik, hogy a társadalomnak feladata van. Ezeknek a kérdéseknek utána kellett volna járnia a cikk írójának!

A legnagyobb gond, ami valójában a cikk fő témája, hogy senki nem foglalkozik a család traumájával.

 „Az erőforráshiány mellett ennek az az oka, maga az egészségügyi rendszer sem teszi egyszerűvé, hogy hivatalos kereteket és a finanszírozást találjanak,  hiszen a hozzátartozók nem számítanak betegnek. A szakemberek így szabadidejükben vezették a foglalkozásokat. Húsz-huszonöt hozzátartozó járt a csoportba, elsősorban szülők, jellemzően anyák, de testvérek és skizofrén szülők gyerekei is részt vettek rajta.”…

(Volt szakmai és/vagy társadalmi párbeszéd a erőforrások elosztásáról? - OK)

 „A folyamatos stressz mellett nem ritka, hogy a hozzátartozók maguk is depresszióval vagy különböző szorongásos panaszokkal küzdenek.” 

Ha beteg a hozzátartozó, akkor a magyar törvények és jog alapján ellátásra szorul, s ha ellátásra jogosult, akkor ellátást kell kapnia. Az információhoz és ellátáshoz való jog alapján informálni és ellátni kell (de jó lett volna, ha a cikk írója felsorolja a betegjogokat, már ez nagyon nagy segítséget jelentett volna, hiszen nem csak a betegek, de az orvosok sokasága sincs tisztában a betegjogokkal). Nem csak a kórház és a gondozó orvos tehet arról, hogy nem kérnek segítséget a családtagok, hanem a magába zárkózó családi konstellációk sokszor annyira lebénítják a családot, hogy a családtagok jóllétére nem is gondolnak, pedig az egészséges, teherbíró, az élet örömeit átélni képes családtag tud igazán segíteni. (Arról nem is beszélve, hogy a mentális betegséget egészen másképp éli meg egy anya, egy apa és egy testvér, különös tekintettel mindegyikük életkorára.)

Nagyra becsülöm a szegedi kollégák munkáját, de meg kell jegyezni, hogy számos más helyen is van hozzátartozói csoport (nem szeretnék senkit sem kihagyni, azért nem sorolom fel az általam ismerteket), de tény, hogy a szakmai protokollban tudomásom szerint nem szerepel sem családterápia, sem hozzátartozói csoport a szkizofrén betegek kötelező terápiás eszközeként.

Muszáj arról is beszélni, hogy a szkizofrén betegek sokaságát érinti a tisztázatlan jogi státusz. Nem kerülnek „rokkantosításra”, nem kapnak segélyt, a család végső erejével, önmaga kizsigerelésével tartja el a hozzátartozót, de fenntartja a látszatot: ebben a családban nincs probléma. A bezárkózó család sokszor nem ismeri és nem jár utána a társadalom által kínált szerény lehetőségeknek sem, így sok elérhető segély és ellátás kiváltatlanul és felhasználás nélkül a költségvetésben marad. (Pl. közgyógyellátás, utazási kedvezmény – itt elérhetők a lehetőségek https://www.lelekbenotthon.hu/2016/08/ellatasok-es-tamogatasok/)

Muszáj beszélni arról is, hogy a betegápolás egy szakma. Semelyik családtag nem született úgy, hogy tudná, hogyan kell egy beteget, pláne pszichiátriai beteget ápolni, s nem tudom, hogy hol vannak azok a fórumok, amik ebben segítenek, de a családsegítőket is meg kell kérdezni. Két könyvet ajánlok: http://hu.orioldbooks.com/2010/12/felepules-a-betegsegbol.html és http://hu.orioldbooks.com/2009/08/nem-vagyok-beteg-nincs-szuksegem-segitsegre.html)

A cikk érinti a valóság képviseletének a kérdését (fogadjuk el a paranoid gondolatokat). A szkizofrén betegségben a beteg állapota folyamatosan változik. A gondozás, kezelés és ápolás egyik célja a relapszusok (rosszabbodások) megelőzése. Ehhez a beteg együttműködésére és a valóság, a tényleges státusz valamilyen belátására van szükség. Nagyon fontos, hogy a helyzetükkel maguk a betegek tisztában legyenek. A betegek jobb állapotukban állásba tudnak helyezkedni. Nem beszélt a cikk arról, hogy ezek a betegek jó része rehabilitálható. Az akkreditált munkáltatók várják a munkára minimálisan is képes dolgozókat. Itt vannak a lehetőségek: https://www.lelekbenotthon.hu/2018/02/akkreditalt-munkaltatok-listaja/

A szkizofrénia komplex betegség, ahol a folyamatos kommunikációnak óriási jelentősége van. A magyar ellátórendszer az ilyen komplex betegségek kezelésében nagyon gyenge. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány a jövőben erőteljesebben szeretné ezeknek a betegeknek és a segítő szakmáknak az érdekeit képviselni. (Az EMMI mentális zavarok nemzeti programjához eljuttattuk javaslatainkat.) Nagyon fontos lenne, hogy a pszichoterápiás kezelések – hiszen a cikkben szereplő csoport is egy pszichoterápiás csoport, ha jól értettem – a célcsoport számára sokkal nagyobb számban elérhetőek legyenek (egyéni pszichoterápia, családterápia), olyan keretet adva, amelyben az érdekeltek megérthetik magukat (miért felelős az egyén és miért nem, mit tehet és mit nem) és olyan szakmai segítséget kapnak, amely a hatalmas terhek elviselését megkönnyíti.

Megkerestem a cikk íróját, s bízom abban, hogy ehhez közösen hozzájárulhatunk, hiszen a jövőben több témában is szeretnénk együttműködni.

Az eredeti cikk itt olvasható el.

https://abcug.hu/ott-allt-anyam-machetevel-a-kezeben-mert-kitort-a-vilaghaboru/