Rendezte: Jorgos Lanthimos, Főszereplők: Willem Dafoe, Emma Stone, Margaret Qualley, Jesse Plemons

 Azt mondja Slavoj Zizek, hogy mindannyiunknak nagy kihívás belső világunk káoszával kezdeni valamit. Megélni, kontrollálni, megismerni, felismerni, miben is vagyunk, hogyan tükröződik bennünk a világ és mi hogyan adunk fényjeleket a világnak. Egyedül ki vagyunk szolgáltatva a külső és belső káosznak, a magány tériszonyának. Emberi találkozásokra vágyunk, mert egyedül életképtelenek vagyunk. Talán a magány tériszonyával való küzdelem hozta létre az emberi civilizációt.

Ugyancsak Zizek hívta fel a figyelmemet arra a bibliai epizódra, ami csoportanalitikusok alapidézete lehetne:

„Mi lesz velünk, ha már nem leszel velünk?” Kérdezik a tanítványok Jézust, keresztre feszítése előtt. Ne féljetek, mondja Jézus, (Máté 18:20 RUF) Mert ahol az én nevemben ketten vagy hárman egységre jutnak, akkor én is ott vagyok köztük”.

Mintha a magára hagyott, a világba kitett gyermek kérdezné ezt a felnőttvilág kapujában állva. Sokan úgy lépnek be ebbe a világba, hogy előtte szüleik elhanyagolták őket, kisgyerekként nem tapasztalják meg a törődést, a szeretetet.

De mégis, azt mondja Zizek és a Biblia, ha a szeretet nevében ketten, vagy hárman egységre jutnak, találkoznak, a halottból élő lesz, megtörténik Jézus feltámadása, ott lesz közöttük. Olyan fajta feltámadás ez, ami rajtunk múlik; azon, hogy egységre, szeretetre jutunk-e, jelen vagyunk-e a kapcsolatainkban. Olyan mély, zsigeri meggyőződés ez a vágy a találkozásra és egyfajta feltámadásra egyéni és csoport szinten is, hogy én ki sem tudom fejezni. Egyéni szinten is belénk van huzalozva, csoportszinten meg pláne. Mint az álmok, amikor repülünk, ahogy felemelkedünk a talajtól, hát mégiscsak rajunk múlik, hogy tudunk repülni, hogyhogy eddig nem próbáltuk.

Sok mindenről azt gondoljuk, hogy rajtunk múlik. Rövid ideig vagyunk itt, életünk abban a pillanatban értelmetlenné válik, amikor megkérdezzük, hogy mi is az értelme. Egy-egy megélt pillanat öröme eltörli az értelem utáni kegyetlen vágyakozást, a kényszerítő keresés kínját. Az értelem keresése kérgi szint, az öröm agytörzsi. Más – más helyen ébred.

A kegyelem fajtái c. film számomra ezt a kérdéskört taglalja, egyszerre jeleníti meg a mély szomorúságot, a  játékokat, a humort és a szenvedést 

Látjuk a káoszt és a káosz utáni rendre való vágyat. Bunuel óta alig láttam filmet, amiben az álmoknak ilyen nagy szerepe ne lenne. A film jelmondata is az álmokról szól: Az édes álmok ebből jönnek létre... Szerintem a film megértése szempontjából hasznos lehet a halott anya pszichológiai koncepciójának megértése.

Most az IA írása következik, de lényeges és érthető.

 A halott anya pszichológiai modellje – André Green koncepciója

A "halott anya" fogalmát André Green (1927-2012), egy neves francia pszichoanalitikus vezette be. Ez a kifejezés nem egy fizikailag elhunyt anyára utal, hanem egy olyan anyai alakra, aki érzelmileg elérhetetlenné, "üressé" vagy "kiüresedetté" válik a gyermek számára, miközben fizikailag jelen van. Ez az állapot az anya saját, feldolgozatlan gyászával, depressziójával, vagy más, őt felemésztő pszichés állapotával függ össze.

A koncepció lényege

Green leírásában a "halott anya" az anyának az a reprezentációja a gyermek pszichéjében, amely az anya hirtelen és drámai hangulati változásai következtében jön létre. Az anya korábban élénk, reagáló és érzelmileg jelen lévő volt, de valamilyen trauma (például egy szeretett személy elvesztése, egy súlyos csalódás, vagy egy megoldatlan konfliktus) hatására érzelmileg "kihűl", "fagyottá" vagy "üressé" válik. Ez a változás drámai hatással van a gyermekre, aki korábban az anya érzelmi válaszaira támaszkodott saját identitásának és érzelmi világának felépítésében.

A gyermek megpróbálja "visszahozni az életbe" az anyát, megérteni a változás okát, de az anya érzelmi elzárkózása miatt ez kudarcba fullad. A gyermek hiába próbálkozik az anya figyelmének felkeltésével vagy megvigasztalásával, az anya továbbra is elérhetetlen marad. Ez a helyzet a gyermekben mély frusztrációt, szorongást, bűntudatot és ürességérzetet szülhet. A gyermek úgy érezheti, hogy ő maga a hibás az anya állapotáért, vagy hogy az anya "halála" az ő cselekedeteinek következménye.

Green szerint a "halott anyával" való találkozásnak súlyos és hosszantartó következményei lehetnek a gyermek pszichés fejlődésére:

• Ürességérzet és érzelmi hidegség: A gyermek belső világában is megjelenhet az anya "ürességének" lenyomata, ami saját érzelmi skálájának beszűküléséhez, vagy egyfajta belső "hidegséghez" vezethet.
• Narcisztikus sérülés: A gyermek önértékelése sérülhet, mivel azt élheti meg, hogy ő nem volt képes "megmenteni" az anyát, vagy hogy ő maga nem volt elég fontos az anyának ahhoz, hogy az érzelmileg jelen maradjon.
• Depresszív hajlamok: A korai veszteségélmény és az érzelmi válasz hiánya hozzájárulhat a depresszív állapotok kialakulásához a későbbiekben.
• Kapcsolati mintázatok: A "halott anya" élménye befolyásolhatja a felnőttkori párkapcsolatokat, ahol a személy ismétlődően keresheti az elveszett érzelmi kötődést, vagy éppen elkerülheti az intimitást a potenciális csalódások elkerülése végett.
• Kreativitás és szimbolizáció: Érdekes módon Green azt is megjegyezte, hogy bizonyos esetekben a gyermek a belső ürességre adott válaszként fokozott kreativitást és szimbolizációs képességet fejleszthet ki, mint egyfajta próbálkozást arra, hogy értelmet és formát adjon a feldolgozhatatlan élménynek. Ez egyfajta kompenzációs mechanizmusként is felfogható, ahol a belső hiányt próbálja a külső világban megalkotott formákkal kitölteni.

 A fent felsoroltak mindegyike megjelenik a filmben. A kegyelem fajtái a sok halál ellenére a remény filmje, nem is értem miért lett jobb kedvem a film kétszeri megtekintése után. Zizek azt is mondja a The pervert guide to cinema című remek összeállításában (https://www.youtube.com/watch?v=FYuI4SFw4g0&t=200s) , hogy nem azért nézünk filmet, mert a filmben az életet akarjuk viszontlátni, megérteni, hanem pont azt akarjuk megtudni filmek által, hogy hogyan kell élni. Nem csak módszertant tanulunk a filmekből, hanem mély értelmezéseket, lehetőségeket, szerepeket. Gyerekkoromban például pont olyan akartam lenni, mint Pierre Richard a Magas szőke férfi felemás cipőben, de idézhetem az Alaind Delon szeretnék lenni c. slágert is (https://www.youtube.com/watch?v=63bk5st-87o) .

Három olyan  kegyetlen történet látunk, amelyben mindegyik szereplő kegyelemért kiált, a történetek összefüggnek. Fontos, hogy mind a három történetben minden szereplő nagyon tevékeny, állandóan dolgozik, itt nincs pihenés, mindenki akar valamit. Mi is a három történet, hogyan jelenik meg a halott anya témája ezekben a filmekben?

Az első történet – az anya hiányának megélése,  élet a szeretett személy halála után, szembenézés a bűntudattal, a bűntudat legyőzésének ígérete

a jéghideg jelenlét részlete. Azzal kezdődik, hogy egy USA nagyfőnök eligazít egy kisebb főnököt. X.Y: meg akar halni, tiszta sor, a beosztottnak az autójával neki kell hajtania a meghalni vágyó ember autójának itt és itt halálos balesetet okozva. A gyilkos, és a potenciális gyilkosság főszereplője a férfi (Jessi Plemons), egy amerikai vállalat managere. Elegáns öltönyben van, elegáns lakása van, szeretett feleségével látható luxusban élnek. Főnöke egy elegáns amerikai vállalat igazgatója, minden jóval ellátja beosztottját. Nem csak autót, pénzt, előkelő klubtagságot ad neki, de feleséget is szerez neki. Az ő szemében „semmiség” amit ad, azért adja, hogy  ilyen-olyan szívességeket kérhessen. De nem csak szívességet kér, hanem kényszeresen parancsol és előír a férfinak. Olvasd az Anna Kareninát, ne vodkát igyál, amit kérnél, hanem viszkit. A függő, kiszolgáltatott, gyermeki szerepben vergődő férfi, vágyja főnöke szeretetét. Mindent megcsinál. A vodkáról azonnal lemond, s a film gyönyörű képei közöttt feltűnik a jégkockákra öntött viszki képe. Mi, nézők is lemondunk a vodkáról a viszki javára. A kényszeres főnöknek fiatal felesége van, és a főnöki házaspár otthonába a főszereplő férfinak bejárása van. Vágyja a szeretetüket, mintha arra vágyna, hogy közéjük feküdhessen. (ez a szexuális aktus a harmadik részben létre is jön) Hamarosan láthatjuk, hogy folyamatos, a felszín alatt bujkáló ígéret, arra hogy bármit megtesz a beosztott főnökének, milyen feszültségeket teremt. Én adok, te elfogadsz és majd megszolgálod. Most még alkalmatlan vagy a szeretetre, de ha szolgálsz, és megteszed amit kérek- egy idegen férfi meggyilkolását- szeretni foglak (szeretni fogunk- a főnök és a felesége) Teljes a kiszolgáltatottság. A férfi sokáig nem tudja megtenni a gyilkosságot, majd fordulatos trükkök után mégiscsak megteszi. Gyilkol, öl. A személy, akit megöl, meg akar halni, tehát Green -i értelemben olyasmit cselekszik, amit az adott személy amúgy is akar.(Tehát úgy öli meg a fontos személyt, mintha az tényleg meg akarna halni. Megölöm anyámat- én – mert amúgy is meg akar halni. Hogy létezik-e ilyen az életben? Igen, a fönök szeretetéért a kínai diplomata bármire képes, de elég Orbán csinovnyikaira nézni, hogy lássuk: a való élet problematikája jelenik meg a képkockákon.https://444.hu/2025/06/29/kinai-diplomata-akart-direkt-karambolozni-a-tajvani-alelnok-kocsijaval-pragaban.

A második történet- az anya meggyilkolása, ha halott vagy, jobb, ha az én akaratomból történik-

egy házaspár játssza el. A feleséget egy karib teneri hajóúton baleset éri. Egy szigetre menekül, ahonnan néhány nap vagy hét után hazaérkezik. A trauma hatására néhány dologban megváltozik a nő. Eddig nem szerette a csokit, most szereti, a lába megnőtt, nem fér bele a cipőibe. Más lett. Bekövetkezik az a trauma, aminek eredményeként halottá válik. A férj egy másik nőt lát, azt gondolja, hogy aki ott van, az nem az ő felesége. A férj ilyen olyan fondorlatok, beteges tünetek mentén megöli, jobban mondva öngyilkosságra készteti a feleségét. (A gyermek azt gondolja, hogy ő ölte meg) A pszichoanalitikus introjekció fogalma láthatóvá válik a filmben. A férfi éhezik és azt akarja, hogy a felesége ilyen olyan testrészétől váljon meg, és főzze meg neki, hogy megehesse. A film hatalmas előnye a komplexitás. Látjuk a férfi gyászát, aki rendőrként dolgozik, hogyan jelenik meg a könyörület és a kegyelem a munkájában és hogyan jelenik meg lélektani krízise is munkahelyén.

A harmadik történetben – a halott anya feltámasztására történik kísérlet-

itt konkrétan megjelenik a halott anya. Egy olyan halott anya szerepét játssza el Emma Stone, akinek valószínűleg saját anyja is halott lehetett. Ez az anya egy olyan szekta tagja, amit  egy olyan pár vezet, amely szektában a tagoknak le kell/lehet feküdni a szekta szülőpárjával. Emma Stone- mellé kineveznek egy férjet, aki szintén mindkét szektavezérrel lefekszik. Közben kiderül, hogy a szektában komoly munkát végző anyának kisisoskolás gyereke és valódi férje van, akit az „ügy” miatt elhagyott. Mi az ügy? Megtalálni azt a személyt, aki képes a halottat föléleszteni. Emma filmbeli lánya és párja, hazavárja a szektában számukra meghalt Emmát, de az nem jön.

Kegyetlen képsor, ahogyan az apa és kislány kérlelik, hogy legalább egy vacsorát töltsenek együtt, de Emma kérhelhetetlen. Emma abban az univerzumban, amiben él, jót akar lányának is.  A szekta működése a szektavezér pár könnyei ( a szülők könnyei, a könnyezés bizonyítéka annak, hogy a szülők élnek, ha szomorúak is, mert gyászolnak) mentén forog. Szép képben könnyező szektavezérek könnyeit felfogják, vízzel higítják és mint szenteltvizet kezelik. Kislánya rontása ellen Emma lesz az, aki ezt a „szenteltvizet” a kislány szobájában szétfröcsköli. A könnyeket ezerszeresére higítják és ez a víz az alapja a szekta működésének. A szekta keresi prófétáját és ez a keresés a szekta működésének másik alappillére. A próféta az a személy- a követelemények tekintetében a szekta tagjai megállapodnak- aki életre tud kelteni egy halottat és akinek van legalább egy olyan testvére, aki meghalt. ( a halott anya koncepcióban a fenti leírás nem említi meg azt, hogy a halott anya működése mentén lesz egy halott gyerek is, az a gyerek, aki bűntudattól terhelve, traumatizáltan életben marad de megváltozik, nem a korábbi gyerek többé, akit az anyja szeretett, az a gyerek meghalt, hanem valami más) . Ennek a résznek a főszereplője és a kinevezett férje, éjt nappallá téve keresik a prófétát. Ez a jelenet pont azzal kezdődik, hogy egy „potenciális próféta” megpróbál életre kelteni egy halottat. Nem sikerül neki. Végül megtalálják az említett prófétát egy állatorvosnő személyében, aki tényleg életre kelt egy halottat. A halott nem akárki, az első filmjelenetben meghalt férfi kel új életre. Költői fordulatokkal tarkítva az újonnan megtalált proféta egy autóbalesetben meghal. Szépséges jelenet az, ahogy az elhunyt prófétának a baleset után bekövetkezett halála első perceiben folynak a könnyei.

Tehát mégis csak van megváltás. Életre lehet kelteni az anyát, van remény, tudunk repülni, igaz csak álmainkban.

A filmvetítésen a megjelentek ötöde elhagyta a vetítést. Nem könnyű szembenézni ezzel a káosszal, pedig sorolhatnám azokat a történeteket, amelyek a való életből visszatükrözik ennek a remek filmnek az állításait, a film igazságát.

Mi lenne a megoldás? A halott anya halálának tudomásul vétele, olyan mély és elviselhetetlen szomorúság, amire az adott egyén nem feltétlenül képes.

Három példa:

- Szíjjártó Péter Moszkvában az atya szeretetéért azt mondja, hogy az oroszok jó partnerek, olcsó áron jó árut szolgáltatnak. Az arcán látszik, hogy tudja, hogy hazudik, és azt is tudja, hogy tudjuk, hogy hazudik, de a diktátor szretetéért, aki megmondja, hogy nem vodka, hanem viszki, bámire képes. Néz bele a kamerába, és azt is tudja, hogy mindezt mi is tudjuk.

- Megtörtént eset. A szerelmes fiú szíve választottját nem veszi el, feleségül, mert az anyja azt mondja, hogy nem tetszik neki. Bármire képes az anya szeretetéért a harmind feletti férfi.

- A szekta csoporterejére ez a Hit gyülekezetes video tanubizonyság. Egyerre halál és egyszerre feltámadás. 

https://www.youtube.com/watch?v=dVlvtKHw1qc

Harmadszor vettem részt ezen a konferencián. Először Münchenben, majd Frankfurtban és most Berlinben.

Idén a konferencia témája a következő volt: Kohézió és politika - klímakatasztrófa, a társadalmi egyenlőtlenség és a nem szolidáris magatartás kiscsoportokban és a társadalomban

A konferencia végén egy lipcsei pszichológussal azt  beszéltük meg, hogy kudarcot vallottunk abban a tekintetben, hogy nem sikerült a valóság/realitás szintjén eljuttatni a konferencia részvevőinek azt az egyszerű gondolatot, üzentet hogy a keletnémet tartományok (Neue Bundesländer) lakóinak több mint két harmada az utolsó választásokon nem az AFD-re szavazott. A hit és meggyőződés, hogy ezekben a tartományokban mindent visz, vitt az AFD, s hogy azok szinte "náci"tartományok, mindennél erősebb volt, nem lehetett a tényekről beszélni. Elhangzott ezen az utolsó nagycsoporton az a fantázia béli óhaj is, hogy állítsák vissza a határokat a keletnémet oldalon és adják vissza azt a többtízezer fiatalt, akik nyugatra távoztak.

A három izgalmas nagycsoport mellett ismét csak remek előadások voltak. Nem mindegyik előadás színvonala volt egyenlően magas, vagy számomra érdekes, mindenesetre az előadások témái, hangulatai egyáltalán nem voltak függetlenek a nagycsoport témáitól.

Mekkora erőt, hatékonyságot és reményt jelent a csoportanalízis?

Az első előadást Dr. Julian Dilling  tartotta.

https://www.medhochzwei-verlag.de/Verlag/Autoren/Detail/37738)

, a Krankenkasse felsővezetőjének képviselője tartotta.

  (Vajon azért nem vesz részt magyarországi konferenciákon a magyarországi TB részéről ilyen személy, mert nincs rá igény, meg sem hívják, vagy azért, mert nincs is ilyen ember? Szerintem félünk szembesülni a gyatra tényekkel, hogy változtatni kéne. Sajnos a magyar pszichoterápiás szakma nem akar/nem tud változtatni, úgy tűnik, inkább elfogadják azt, ahogyan most van.) Elmondta, hogy a német társadalombiztosító 4,5 Milliárd EUR-t fordít pszichoterápiákra. Az összes ambuláns költés 10%-át jelenti a pszichoterápiás költség. Ugyanakkor a pszichoanalízisre költött összeg 6%-kal csökkent. (Viselkedésterápia 205%-kal nőtt, a TFP 50%-kal nőtt.) A pszichoterápiákra költött összeg 2005 óta megötszöröződött, a csoportpszichoterápiára költött összeg megtízszereződött. Az derült ki az előadásból, hogy hatalmas erőt képvisel a csoportanalízis. Igazán büszkék lehettek a német csoportanalitikusok az elért eredményeikre.

A következő előadás a szolidaritásról szólt. Politika, klíma, egyenlőtlenség – ezek voltak a témái Hermann Staats előadásának.

Prof. Hermann Staats (https://de.wikipedia.org/wiki/Hermann_Staats)

Saats professzor arról beszélt, hogy a társadalomban bizarr dolgok mennek végbe és kérdés, hogy ezek a torzulások, kellemetlen témák hogyan jelennek meg a kiscsoportokban. Vajon a klíma, háború, radikalizmus olyan epizódszerű események, amik elmúlnak, vagy tartósan be kell rendezkednünk arra, hogy ezek a dolgok velünk maradnak? A kiscsoportokban számottevően megnőtt az apokaliptikus diskurzus. Ez a diskurzus attól különleges, hogy Németországban is a politika gondoskodik erről. Pl. a legutóbbi választásokon a migráns/menekült kérdés volt a vezető téma szemben a klímakatasztrófával, amit az előadó érthetetlennek vélt. Felvetette azt is, hogy sok keresztény páciense egyáltalán nem gondolkodik és viselkedik keresztény módon, amikor „asyl” néven (kb. migráns) illeti a menekülteket. Tehát kérdés, hogy mik a valóságos témák. A reálitás és a politikailag felkínált témák közötti szakadék bizonytalansághoz vezet, a bizonytalanságot növeli az is, hogy a páciensek jelentős része nincs otthon a digitális világban.

A kirekesztés ebben az előadásban jelent meg először. Az, aki másképp látja a társadalmi kérdéseket kirekesztődik. Foulkes szerint a csoporthoz való tartozás elemi kérdés. A bizonytalanság aláássa a társadalmi bizalmat. Tehát a kirekesztés témája megjelent a társadalomban és a kiscsoportokban is.

 A csoportvezető felelőssége itt is felmerült, de másképp.  A fókuszkérdés az volt, hogy mi, csoportanalitikusok, politikailag cselekvők vagyunk-e? A társadalom szolidaritása az egyénekben gyökerezik, az egyén szolidaritása hat a társadalomra és vissza, tehát a szolidaritás kérdése kiscsoportokban akkor is leképződik, ha explicit módon nincs róla szó. A társadalmi igazságtalanságok, ha nem jelennek meg témaként a csoportban, akkor hitelesítődnek.

 Cél: a szolidaritás tekintetében társadalmi javulás, hogy a társadalmi bizalom megerősödhessen.

Első nagycsoport:

A koránból származó idézetet mondott el egy török származású kolléga a szeretet erejéről. Hatalmas figyelmet kapott az izraeli-palesztin konfliktus.

Azért is volt ez, mert a korábban éveken át csoportot vezető Robi Friedmann vejét 2023. október 7-én megölték. Nem csak lánya maradt özvegy három kisgyerekkel, de Robi Friedmann évtizedes törekvése a zsidó–palesztin közeledésre is. Hatalmas pofont kapott a szándék és a sok erőfeszítés. Új csoportvezető érkezett helyette, Christian Schüller. A korábbi női vezető Jutta Menschik-Bendele maradt.

Sok új arc volt a résztvevők között. Fontos téma volt a befogadás, kirekesztés témája. Megjelentek a náci nagypapák, illetve a harmadik generációs holokauszt érintettek. Egy lipcsei kolléga, aki harmadik generációs holokauszt túlélő, az első nagycsoporton arról beszélt, hogy ő bizony együtt nevet a zsidó viccek elmondóiva. Amikor azzal kezdte valaki, hogy „harmadik generációs”, akkor nem lehetett tudni, hogy elkövetőnek vagy zsidó áldozatnak leszármazottja.  

Az első nagycsoporton volt téma az, hogy az egyik kollégának nem volt helye városában a megszokott éttermében, mert tele volt és egy olyan törzsasztalhoz ült, ahol már ültek néhányan. Amikor leült, arról kezdtek beszélgetni a törzsasztal tagjai, hogy nincs eső, nem lesz termény. Nem lesz komló és nem lesz ezáltal sörük. „Sajnos még Adi sem tudna itt rendet teremteni”, mondta valaki. Adi nem volt más, mind Adolf Hitler. A résztvevő köpni-nyelni sem tudott, nagyon fel volt háborodva, hogy Hitler ilyen kontextusban jelenik meg.

Egy másik epizód, ami nagy figyelmet kapott, az egy taxissal való beszélgetés volt. A hölgy résztvevőnek a taxisofőr arról panaszkodott, hogy a pályaudvaron rengeteg kábítószeres volt, azt mondta a sofőr, hogy egy nagy injekciós adag megoldaná egyszer és mindenkorra a problémájukat.
Aztán nagyon érdekes volt, az AFD-vel való kapcsolat. Vajon van-e a teremben AFD szavazó? Meri-e vállalni?  

Az egyik csoporttag nagybátyja vadász volt. Már régóta meghalt. Egyszer lelőtt egy fokozottan védett vadmacskát. Nem csak az volt a hiba, hogy lelőtte, de tetézte azzal, hogy az illető nagybácsi még büszke is volt erre. A fájdalmas az volt, hogy az esetről beszámoló csoporttag vált nevetségessé azáltal, hogy védeni akarta a macskát és méltatlankodott. Igencsak magára maradt, mert a nagybácsi családja a nagybácsi mellé állt.

Erőteljesen megjelent a tettes-áldozat dichotómia. Minden a viccek kapcsán kezdődött. Vannak törököket, zsidókat, lengyeleket minősítő viccek. Volt, aki felháborodott ezeken a vicceken, volt, aki kibújt a vonatkoztatási rendszerből, zsidóként a viccmesélőkkel együtt nevetett. De jellemzően majdnem mindenki áldozat „akart” lenni.

Másnap egy nagyszerű előadás és egy számomra kevésbé érdekes előadást hallgathattam.

Először is nem radikális jobboldaliként definiálta az AFD-t és köreit a kiváló, egyszerre felkészült és majdnem nyolcvanévesen „lánglelkű fiatal” Prof. Dr. Wilhelm Heitmeyer, hanem olyan autokrata nemzeti radikális csoporttokként, akik ellenséges csoportokra vonatkozó gyűlöletet definiálnak. Nem tudom jól lefordítani a kifejezést (Gruppenbezogener Menschenfeindlichkeit ) Ezek az autoriter nemzeti radikális csoportok világszerte egyre jelentősebbek, s mindenhol a demokratikus intézményrendszer aláásására törekszenek.

Prof. Wilhelm Heitmeyer  (https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_Heitmeyer)

Fontos három aspektus a radikalizálódás szempontjából:

• hosszú távú folyamatokról van szó,
• olyan krízisfolyamatok kapcsán jelennek meg az autokrata törekvések, amelyek a társadalmi intézményekbe vetett bizalmat aláássák. A krízisfolyamatok (2008 gazdasági krízis, 2015 menekültkrízis, majd az ukrán háború)
• bizonyos triggerek rövid távon jelentkeznek, de hosszútávúak a következményei.

A kétezres évek óta történik meg az, hogy az autoriter kapitalizmus megfelelő ellenőrzés nélkül, saját szabályai mentén működik úgy, hogy egyszerre teremti meg a társadalom veszteseit, akikkel a sem a gazdasági, sem a politikai elit nem törődik, és egyszerre járul hozzá közönyével azokhoz a dezintegrációs folyamatokhoz, amelyek mentén a demokrácia kiüresedik. 2001 óta számos krízisnek vagyunk részesei. Társadalmi krízisnek két ismérve van: egyrészt a korábbi politikai és gazdasági eszközök nem működnek, tehát a korábban megtapasztalt biztonsági intézmények nem adnak biztonságot, másrészt az újak még nem működnek. Egyfajta krízistájkép jön létre.

Az autoriter jobboldali radikalizmus három küzdőtéren jelenik meg:

• van egy társadalmi modellje
• egyfajta többségi társadalmi fölény alapján működik,
• a radikalizmus kommunikációja és mobilizálási képessége egy-egy ellenséges csoportra vonatkozó gyűlöletben tud aktiválódni.

A csoportra vonatkozó ellenségkép azon az elven működik, hogy az egyes emberek felsőbbrendű csoporthoz tartozónak definiálják magukat, azaz megtagadják a társadalmi egyenlőség alapelvét. Ez a felsőbbrendűként definiálás lehetősége az alapja az autoriter jobboldali radikális mozgalmaknak.

Nagyon fontos, hogy az egész úgy kezdődik, hogy egyes emberek különbnek tartják magukat. Aztán egyre többen tartják különbnek magukat, s ebben a vonatkozásban ellenséget definiálnak.

Kik lehetnek ellenségek?  Nők, hajléktalanok, munkanélküliek, LMBTQ tagok, iszlám hívők, menekültek, gyerekek, akik irányában a kirekesztés: szexizmus, önmaguk számára előjogok kihangsúlyozása, rasszizmus, homofóbia, antiszemitizmus és más ellenséges érzések érvényesülhetnek.

Különböző korlátok és sorompók épülnek az emberek közé, lecsökken az elmondhatóság lehetősége, más jelentést kap a normalitás (veszélybe kerülnek a nem normálisak, pl. a fogyatékossággal élők) a normalitást különböző, egyébként oda nem illő érzések kísérik. Megjelenik a védelmi, sérelmi áldozati kontextus.

Az egyenlőtlenség – csoportvonatkozású ellenségdefiníciók: feljogosítottság az egyenlőség elvének feladásával fertőző. Nincs olyan, hogy szigeteket képezhetnénk, ha a „különb”-ség megjelenik, könnyen válik össztársadalmi jelenséggé.

Megjelenik az a fajta identitáspolitika, amely társadalmi zavarokat okot, mert az egyén elveszítve egyenjogúságát, egyenértékűségét, biztonságát veszti.

Mit tehetünk, hogy a labilis társadalmi folyamatokat kiegyensúlyozzuk? Nem a politikától kell várnunk, hogy a dolgok javuljanak, hanem egymástól. Beszélgetni, kommunikálni kell, bátran, nem csak „szigeteket alkotva”.

A másik előadást Yvonne Brandl tartotta harmadik generációs holokauszt érintett fiatalok találkozásáról a német antiszemitizmussal, illetve saját traumatizáltságukkal. Ez az előadás számomra sok újat nem hozott. Yvonne a holokausztban maga is érintett. A csoportokban, amiket fiataloknak tartott, eleinte nem beszélt saját érintettségéről. Ha rákérdeztek, elmondta, s a közlés után a csoport sokkal szabadabban, felszabadultabban működött. Németországban tényleg megjelent az antiszemitizmus, nem gondoltam volna, hogy ez így van, nekem talán ez újdonság, mert idehaza én, az én környezetemben az antiszemitizmusnak nem látom nyomát.

2. és 3. nagycsoportülés

Nagyon mozaikszerűen tudom csak leírni a történéseket, mert szerintem eléggé töredezett volt a nagycsoport. Soha nem volt állítólag olyan, hogy kiment volna valaki, most mégis megtörtént a harmadik nagycsoporton. A távozó után megint csak kiment valaki, de jelezte, hogy pisilni megy és visszajön.

 Palesztin férjtől elvált nőtől kérdezte egy barátnője, hogy te akkor most a palesztinokkal vagy?  (Azonosulás, szétválás érdekes hullámzása volt.) Ezzel a barátnővel nagyon jó időket töltöttek együtt. Mégis sírva mesélte el, hogy a barátnő a palesztin gonoszságok kontextusába helyezte a csoporttagot.

Aztán jött az, hogy valaki koncerten volt, Mahler szimfóniát hallgatott.  (Ez a vonal nem ment tovább, itt megszakadt.)

Nekem az a kép volt a legerősebb, hogy a férfi csoportvezető unokája iskolába kezdett járni. A német nyelvterületen is a magániskola kezd divatossá válni. A nagypapát meghívták az évnyitóra, s a nagypapa meglepődve látta, hogy az unoka osztályába csupa tejfölös szőke gyerek jár. Egyetlen barna, vagy fekete hajú gyermek sem jár az osztályban. Úgy beszélt erről az élményéről, mintha egyszerre panaszkodott és dicsekedett volna.

Mélyen megdöbbentem annak a nagytekintélyű kiképzőnek a megnyilvánulásán, aki arról beszélt, hogy gyerekkori barátnője AFD-s lett. A barátnő azt kérte tőle, hogy bizonyos AFD-s írásokat olvasson el. Mire ő felháborodottan utasította vissza a kérést, hogy ő az AFD-től bármit is elolvasson.

Újra és újra felmerült az, hogy a külföldi gyökerű németeket visszaküldik „származási” hazájukba. Az egyik csoportanalitikus a gyermeki szolidaritásról beszélt, miszerint gyermeke általános iskolai osztályában hogyan álltak ki a gyerekek egy érintett osztálytársuk mellett.

Az utolsó nagycsoport előtt jött a hír, hogy egy köztiszteletben álló csoportanalitikus elhunyt. Még a csoport előtt egyperces néma felállással emlékeztünk meg róla akkor még az előadások keretében. Az utolsó nagycsoporton – szerintem észrevétlenül és reflektálatlanul – megjelent a halál témája, ami a kirekesztés témáját felerősítette. Az egyik idős résztvevő elmondta, hogy ő nem teljesen elégedett a megemlékezéssel és ha hazamegy, akkor istentiszteleten fog megemlékezni az elhunytról. Ez a megnyilvánulás több  dolgot jelentett egyszerre. Az illető idősebb úr jogot formál a nagycsoport megítélésre, mert ogy a nagycsoport nem alkalmas arra, hogy a gyászát megossza. Meglehetősen feszült hangulatban telt el az utolsó nagycsoport. A feszültség nőtt, ezen a nagycsoporton történt meg az, hogy kiment valaki, és némi diszkurzus után  jutott a csoport addig, hogy emeljék vissza a határokat és menjenek vissza azok a fiatalok az új német tartományokból a keletiekbe, akiket az egykori NDK polgárai elvesztettek.

Nem volt könnyű ez a nagycsoport.

Sokszor előfordul, hogy valakinek ilyen-olyan segítő módszert, terápiát, esetleg egy konkrét terapeutát, Kovács Józsefet, Nagy Erzsébetet, esetleg egy adott csoportot ajánlanak. Arra is volt példa, hogy név szerint engem és az én csoportomat ajánlották valakinek.

Mi történik ilyenkor? Gondoskodunk? Feltételezzük, hogy értjük X (akinek ajánlunk) gondolatait, vágyait és tudjuk Y képességeit, hogy majd segíteni tud X-nek? Vajon az ajánló és az, akinek ezt-azt ajánlanak, belemennek a részletekbe, rákérdeznek, hogy miért, mi fog történni, miért lenne ez jó? Szerintem aligha.

Látszólag egyszerű, valójában nagyon is bonyolult helyzet alakul ki.

Ki az ajánló? Miért pont ő ajánl? Mit tud, milyen információk alapján javasol? Kinek ajánl? Miért ajánl? Miért pont azt a személyt, módszert ajánlja? Mit vár az ajánló a találkozástól? Az is előfordul, hogy arra kérnek pl. csoportomba járó hozzátartozók, hogy ajánljak egyéni terapeutát valamelyik szerettüknek. Korábban megtettem ezt, de ma már nagyon óvatos vagyok ezzel és nem ajánlok senkit, mert nagyon bonyolult viszonyok jönnek létre az ajánlás mentén. Inkább azt javaslom, hogy igény esetén keressenek az interneten szakembert, s ha valaki szimpatikus, esetleg, akinél működik a kémia, forduljon ahhoz az, akinek szüksége van segítségre és keressen ő maga szakembert magának.

Nézzünk a jelenségre még részletesebben!

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a kérdés mélylélektani megvitatásához javaslom, hogy nézzük meg Ingmar Bergman Fanny is Alexander c filmjének azt az ikonikus jelenetét, amikor Alexander a zsidó családi barát házában Izmaellel, Áron testvérével találkozik az éjszaka közepén. Itt van a filmjelenet. (https://www.dailymotion.com/video/x36okc2, de magyar szinkronnal is megtekinthető a film a videán https://videa.hu/videok/film-animacio/fanny-es-alexander-1982-film-animacio-v6DGgT4DIlnqTDvm)

„Izmael nagyon veszélyes ember” - mondja Áron Alexandernek, mielőtt kinyitja az ajtót és bemennek hozzá. „Nem szereti az embereket és ha bedühödik, akkor nagyon veszélyessé válik.” - ezért is tartják két ajtó mögött, sok lakattal elzárva.  

Izmael ugyan utálja az embereket és veszélyesnek tűnik, mégis kedvesen néz Alexanderre, szeretne vele kettesben maradni. „Hagyj magunkra! Nem fogom megenni, bár  nagyon étvágygerjesztő”, mondja, és Áron hagyja, hogy Alexander fél órára egyedül maradjon vele. Áron távozása előtt szájon csókolja Izmaelt, jelezve, hogy valami furcsa, tabuk által terhelt kapcsolatról van szó.  Alexander nem érti, hogy a szelíd teremtésnek tűnő, androgün Izmael miért veszélyes. Amikor Izmael bemutatkozik Alexandernek, utal bibliai nevére, történetére (A Bibliában Izmael idős szülők gyermekeként született, nagy erőfeszítések árán. Ábrám és Szárai házassága gyermektelen, Szárai saját szolgálólányát, Hágárt ajánlja fel Ábrámnak. Hágár terhes is lesz, de Szárai irigységből megalázza és Hágár elmenekül a házból. Isten angyala által üzeni meg Hágárnak, hogy Izmael legyen a fiúgyermek neve, menjen vissza Ábrámhoz és Száraihoz és Isten gondoskodni fog Hágárról.) Tehát Izmael maga egy látomásból kapta nevét, amikor is Isten a következő sorsot adja neki: „Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát. 1 Móz. 16.12) Izmael ezekkel a szavakkal mutatkozik be Alexandernek.

Ezért is van elzárva. A veszély vonzó, a veszélyes emberek érdekesek, talán ezért is lesz kíváncsi Alexander. (A magyar szinkron, ha valaki videán nézi meg, káprázatos: Izmael hangja a varázslatos Venczel Veráé, Áron magyarul a nagyszerű Józsa Imre hangján szólal meg.) Alexander nem érti, hogy a szelíd teremtés mitől veszélyes. Izmael megkéri Alexandert, írja le a nevét, aki ezt meg is teszi, de meglepetésére nem a saját nevét írja le, a papíron nem az ő neve jelenik meg, hanem Izmaelé. Izmael közelít, közel is kerül Alexanderhez, szinte eggyé válnak. Szóban is megerősíti, talán mi nem is két ember vagyunk, hanem egy. Ketten lesznek egy ember, talán nincsenek határaik egymás felé, szinte átáradnak egymásba. Izmael olvassa Alexander gondolatait: „Szörnyű de csábító gondolatokat hordozol. Tudod miért csábító?” - kérdezi Izmael. „Nem tudom és nem tudom, hogy akarom-e tudni.” - válaszolja Alexander. „…Furcsa kis ember vagy, nem akarsz beszélni arról, amire minden pillanatban gondolsz, halálát kívánod egy embernek. Nem én beszélek, hanem te, ne tétovázz. Megsemmisítem magam és beléd áramlok. Vigyázó őrangyalod vagyok.”

Egy intenzív találkozásnak vagyunk tanúi tehát, mondanám, ilyen intenzív egy pszichoterápiás vagy pszichoanalitikus találkozó. Két ember összezárva, intenzív együttlétben, ahol szinte olvasnak egymás gondolataiban. Egyszerre csábító és veszélyes. Nem lehet tudni, hogy kinek van szüksége kire. Alexandernek Izmaelre, vagy Izmaelnek Alexanderre. (Tartok attól, hogy Bergman pszichoanalízisre vonatkozó olyan ambivalens vágyai jelennek meg itt, amikről meglehetősen nehéz beszélni, de félő, hogy meg nem értettségből, sikertelenségből, frusztrációból erednek.)

Valószínűleg ilyen elmélyült találkozás után ajánl valaki valamilyen terápiát annak, akivel éppen találkozik. Hogy ez a találkozó valójában megtörténik-e, vagy csak fantáziában zajlik le ez a közeli egybefolyás, teljesen mindegy. Aligha a valóságban. Inkább fantáziákban, ahogyan a film is csak egyfajta fantázia, egyfajta álom. Vajon egy ilyen fantáziabeli intenzív találkozás, egyfajta efféle tapasztalat előzi meg az ajánlást? Létre jön ilyen Izmael-Alexanderére hasonlító találkozás? Nem tudom. A találkozás értelmezése szerintem azt jelenti, hogy az ajánló látja valamilyennek azt a személyt, belelát gondolataiba, vágyaiba, akinek ajánlatot tesz. Nem csak arról van szó, hogy adott pillanatban valamilyen állapotban látja az illetőt, de arról is, hogy elővételez egy terápiás találkozást és van az illető fejében egy másik állapot, amely állapotot a terápiás találkozás, esetleges kezelés, az az adott személy hoz létre a klienssel közösen az ajánló fantáziájában. Rendkívül gyorsan játszódik le ez a fantáziabeli játék. Ilyen volt, és ilyen lehet. Egyszerre jelenik meg személyes történet, jellemek, állapotok megfigyelése és egy elővételezés, ilyen állapot jöhet létre a találkozás után.

Két esetet érdemes megkülönböztetni: kérik az ajánlást, vagy kéretlenül kapja az illető? 

Az a személy, aki az ajánlatot kapja, felteheti a kérdést: Vajon miért ajánl nekem itt ez az ember valamit?  Az az állapot, amelyben most lát, tapasztal engem, vajon szánalmas, esetleg lúzernek látszom? Vajon nem az-e a lényeg, hogy aki segíteni akar, esetleg megbélyegez, esetleg rámaggat egy címkét: lúzer?

Ha az a személy, aki az ajánlatot kapja, adott esetben kérte is ezt, bízik és elfogadja azt, gondolhatja, hogy ez az illető ismer engem, jól lát, pont olyannak lát, amilyen vagyok, esetleg szenvedőnek lát, s reménykedik, hogy annak a változásnak a magja, ami nekem jót tehet, annál a másik szakembernél van, s bizalommal fordulhatok hozzá, hiszen az ajánlatot tevő pontosan ismer engem is és azt a személyt is, akihez küld (vele is történik egyfajta fentiekhez hasonló fantáziabeli találkozó, ráadásul a két találkozás egymásra vetül) . Már most az ajánlást megelőző találkozással létrejött egy olyan intim pillanat, aminek folytatása lehet az ajánlott szakemberrel való találkozó.

Aztán hogy ez az illető az adott személyhez fordul-e vagy nem, az egy másik kérdés. Tanácsot kapott, végrehajthatja, ha elhiszi, hogy jól látták őt, bízhat abban, hogy az, akihez fordulni fog, meg fogja érteni. De fantáziájában megjelenhet a kép és érzés, hogy lúzernek látják, és a lúzerség nem csak magának a segítséget kérő illetőnek elfogadhatatlan, hanem a tökéletesnek, erősnek, nyíltnak, gondoktól mentesnek fantáziált segítőnek is. A tökéletes segítő esetleg elveti a tökéletlenséget. Ezért nem fog hozzá fordulni. (milyen sok megbeszélt első interjúra nem jönnek el, milyen érdekes lenne az okok kutatása)

Ha valaki ajánlásra jön a csoportomba, mindig megkérdezem, hogy mit szól ahhoz, hogy ajánlottak neki engem vagy a csoportomat. Ha ezt a kérdést felteszem, talán nem kapok választ azonnal, de talán sikerül közelebb kerülnöm az esetleges kaotikus érzések világához. Hogyan történt az ajánlás, mik azok a lélektani folyamatok, amik hozzám vezettek?

Szóval nagyon óvatos lennék az ajánlásokkal. Azért is írtam ezt a cikket, hogy ezt (is) gondoljuk végig. Egy dolog biztos, hogy az ajánló lát valamiféle szenvedést, fájdalmat magányt, és enyhíteni akar. Jót akar. Nem csak annak, akinek megnyugvást, egy jobb állapotot ajánl, hanem mindenkinek, az egész világnak, önmagának is. Azt akarja, hogy ez az állapot: „Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát” enyhülhessen. Ha nem történik meg Izmael és Alexander találkozása, Alexander könnyen válhatna Izmaellé. Alexandernek abban az életkorában történt meg a gyűlölt ember halála, amit tudattalanul vágyott, amikor az ember még nagyon sérülékeny. Üldöző üldözötté válhat az elviselhetetlen, de nem reális bűntudat alatt.

Fel kell tenni a kérdést: Izmael tényleg veszélyes ember? Azt hiszem igen, azért van lakat alatt elzárva, mert ki tudja terjeszteni énjét, belső világát, szenvedésének konfliktusforrását át tudja másokba helyezni: igazából nem is érdeklik az emberek, hanem saját dühe szenvésnyomása alatt él. 

Környezetemben számos ilyen típusú ember: „Izmalexander” él. Sajnos azok a típusú Izmaelek, akik behatolnak mások lelki életébe, megmásítják akaratukat, lábbal taposva mások szabadságát, ezrével hemzsegnek körülöttünk, s mi tehetetlenek vagyunk. Nekik is ajánlunk terápiát, segítő szakembert.

P.S. A Fanny és Alexander az egyik legfontosabb film számomra, számos fontos üzenetet küldött nekem  jó családról, az elfogadható agresszióról, arról, hogy Áron – az otthon levő és otthont birtokló szolga, hogyan lehet a mindent mozgató és sok mindenhez értő szakember elégedett.

Embert próbáló változásoknak vagyunk tanúi a világban. Nincs hatásunk a világ folyamataira, senkit nem érdekel, hogy mit gondolunk. Régóta tartó folyamatokról van szó, amit ebben a cikkben próbálok elemezni.

Hogy mi a Bácsalmás szindróma? Én neveztem el így azt a jelenséget, amiben sajnos részem volt, részem van. Évekkel ezelőtt meghívást kaptam Dél-Koreába, hogy tartsak előadást az öngyilkosság megelőzésével kapcsolatos tevékenységünkről. Sokcsillagos szállodában szállásoltak el, minden költségemet fedezték. Privilegizált helyzetbe kerültem.

Azt hiszem én a rendszerváltás nyertese vagyok. Rengeteget dolgoztam ezért és szerencsém is volt/van.

A kétórás előadásom Szöulban a visszajelzések alapján jól sikerült, a hallgatóságtól sok kérdést is kaptam, beszélgetések is voltak. Szeretem a sikert, szeretem azt, ha jól mennek a dolgaim. Ahogy az előadás után ültem a szállodai szobámban, az jutott eszembe, hogy szívesen elmondanám ugyanezt az előadást Bácsalmáson is, mivel ott is magas, legalábbis akkor az országos átlagnál magasabb volt az öngyilkosság „előfordulása”. Írtam hát a Bácsalmási Közösségi Háznak, hogy előadnék, válaszoltak is, hogy jó, vették az adást, szólnak majd, ha aktuális lesz, hogy menjek. Aztán nem szóltak. Egyszer-kétszer rákérdeztem még, aztán hagytam az egészet. Mindig is büszkén vállaltam, hogy bácsalmási vagyok. Egy az ottaniak közül, bár most már sokkal inkább vagyok budapesti. A Bácsalmás szindróma lényege ez: fiatal bácsalmásiként megkapod a feladatot a családtól, közösségtől, hogy képviseld majd a bácsalmásiakat, lépj ki a világba, menj, legyél sikeres, mutasd meg, hogy a bácsalmásiak mennyire jófejek, okosak (jó a gimnázium), tehetségek, mutasd meg a világnak mindezt! Ebben az élményvilágban keveredik a kisebbségi érzés, az erős odatartozás vágya, valami olyasmi, hogy mi szerencsétlenek a peremvidéken élünk, de összetartunk, számítunk egymásra, hátrányos a helyzetünk, de küzdünk, mert jók vagyunk és ezt be is bizonyítjuk. Aztán ha ezt elérted és sikeres vagy, bizonyítottál a világnak a világban és visszatérnél és megmutatnád, hogy helló, csináltam valamit, akkor azt mondják: de hát te nem is vagy már bácsalmási, „messzire kerültél”, nem kellesz.

Mondhatjuk azt, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban, de nem egészen erről van szó. A nem lehetsz próféta mondás eredeti forrása a Biblia. Jézus nemhogy próféta nem volt a saját hazájában (Márk 6:5-6), de semmilyen csodát nem tudott tenni, amikor visszatért Betlehembe, pedig állítólag akart. (https://szentiras.hu/BD/Mk6,5-6 : „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában.”  Nem is tudott ott csodát tenni, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét.) Benne lenne a pakliban az, hogy ha visszamennék előadni, lebőgnék, nem sikerülne?

Szóval van itt egy szakadék a nyertesek és vesztesek között. Érzések, meggyőződések, előítéletek és tapasztalatok olyan tárháza vezet szakadáshoz, amit talán érdemes végig gondolni, hátha tudunk kezdeni vele valamit. Arról nem is szólva, hogy a mai Bácsalmás régről nem az a Bácsalmás, ahol én felnőttem, s lehet, hogy ez a puszta tény eléggé dühít engem. (Pl. az utca, ahol felnőttem, sokkal kisebbnek tűnik most, mint gyerekként.)

Meglepve tapasztalom, hogy az én esetem egyáltalán nem egyedi, de még csak nem is magyar jelenség. Hozok nemzetközi példákat.

A Váratlan dallamok c. film, Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe, és Marsha M. Linehan: Út az élethez, amit élni érdemes c. könyvének is fontos eleme a központ és a periféria ellentéte, a köztük levő szakadék mélyen személyes aspektusa.

Az én esetemben Bácsalmás elhagyása után nem sokkal megjelentek ellenérzéseim szülőfalum iránt. Hiába akartam szeretni, nehezen ment. Sok oka volt ennek, például az, hogy megláttam, hogy a búcsúban Hitler: Harcom (Mein Kampf) c. könyvét árulják, és senki nem háborodik fel ezen, senki nem tesz feljelentés. Aztán később megláttam egy  fényképet Márai András facebook oldalán, aki a Hunyadi János Gimnázium igazgatója most is, amin örömmel pózol a gyűlöletkeltő Bayer Zsolttal és a FIDESZ-es országgyűlési képviselővel, Bányai Gáborral.Senki nem tiltakozik, mindenki csöndben van. Az én belső Hunyadi János Gimnázium képemmel (a soknemzetiségű, békés, befogadó Bácsalmás)  teljesen összeegyeztethetlen Márainak Bayerrel való együtt szereplése, ezáltal gyűlöletkeltése.

Senki nem tiltakozott a fénykép miatt. Aztán az unokahúgom lányának pasija, általam jobbikosnak vélt náci egyenruhájára azt mondták, hogy hagyományőrző, fogjam be a számat. Aztán le kellett tiltanom egy csomó bácsalmási ismerősömet a facen, mert annyira ízléstelenül és gátlástalanul cigányoztak, hogy nem tűrhettem. Aztán a viszonylag friss esemény: az indiai vendégmunkások álmukban történő megverése elborzasztott (megjegyzem, szerintem egyenes következménye a Mein Kampf terjesztésének és az igazgató Bayer rajongásnak). Az utolsó csepp a pohárban a híres háziorvos esete, aki a „fertőzések megelőzésére” hivatkozva a parkban (egymás előtt) vizsgálja meg betegeit, majd a panasztétel után a váróteremben, de még szintén egymás előtt. A bácsalmásiak méltósága, betegjogai nem érdekli a helyi vezetőket, a potentátokat (Németh Balázs, Tóth Árpád, Márai András). Talán nem tudtak róla, de ha nem tudtak róla, ki a bánatot képviselnek? Mit mondjak, elment a kedvem az egésztől. Bácsalmás Fidesz fellegvár lett, sugárzik a gyűlölet és az, hogy a helyiek nem látják a saját felelősségüket sorsuk irányításában.

Valószínűleg téves és hibás az én Bácsalmás képem is, nagyképűen kioktatok, számonkérek, de hát ők szavazzák meg a NER-t. Mit lehet tenni? Közben nem lehet elfelejteni azt, hogy a politikai elit kilopta és tönkretette Bácsalmás legnagyobb munkáltatóját, az Állami Gazdaságot, a benne dolgozók szeme láttára, a benne dolgozók teljes kisemmizésével és megalázásával. Bácsalmásiak sokaságának lett volna mondandója. (De így vannak ezzel a dologgal a vidéki franciák is, többek között a reimsiek: elviszik, megszüntetik a hétköznapi emberek méltóságát biztosító munkahelyeket. Romániába, Thaiföldre és csak a jó ég tudja hova telepítik át ezeket a munkahelyeket.)

Tárgyalni, találkozni, egyeztetni kéne azoknak, akik valamit elértek (beleértve engem is), és a Bácsalmásiaknak. Mi van a méltósággal? Mi a közjó, ki dönti el, mik a közös értékek? Ne adj’ isten, lehet-e arról beszélni, hogy mi az, hogy magyar? Természetesen nem csak az én esetemben lehetetlen ez, de világviszonylatban is. Bácsalmásnak, Reimsnek, Oklahomának egy a hangja.

A Váratlan dallamok c. film szép mese. A film nemcsak engem mozgatott meg annyira, hogy kritikát írtam róla, de azt hiszem a rideg valóság kellemetlen történései is megerősítik, világjelenségről szól a film. A kritika után számos formában visszatért a periféria–központ, elit-köznép ellentéte a médiában. Ahhoz, hogy a film párizsi elithez tartozó karmesterének és a vidéki szerencsétlen harsonás testvérnek találkoznia kelljen, egy életbe vágóan fontos oknak kellett lennie. Ez az ok, hogy a gazdag párizsinak szüksége volt a vidéki szerencsétlen harsonás csontvelőjére. Ez olyan fontos szála a filmnek, aminél el kell időznünk egy pillanatra. A szegény francia régió és párizsi gazdag nagyon távol van egymástól, a valóságban sosem találkoznak. A csontvelő kérdés pont elegendő ok arra, hogy létrejöjjön az a találkozás, ami a valóságban soha nem történik meg. A film végén felhangzó váratlan dallam a valóságban teljesen elképzelhetetlen. A vidéki szegény azt érzi, hogy a párizsi elit negligálja őket, pedig pont ugyan olyan emberek, mint ők, ugyanannyi emberi méltósággal, mint amennyi a párizsi „sznoboké”. A gazdag párizsi elit tagja vélhetően azt gondolja, hogy ezek a szerencsétlen, igénytelen vidékiek lehúzzák egymást, akadályozzák egymás fejlődését, azt, aki kicsit is tehetséges, eltiporják. Ezek a szerencsétlen semmirekellők reménytelenek. Csak kérnek, de semmit nem adnak.

Tathcher és Reagan kormányzása óta a vagyoni és egyéb különbségek nőttek, és folyamatosan nőnek, a szakadék növekszik, s ennek a szakadéknak lehet egyik következménye az elmagányosodás, és a világban általánosan jelenlevő frusztráció. Az lenne szerencsés, ha létrejöhetne párbeszéd és találkozás az elit és a plebs között. A találkozásoknak azonban nincsenek helyszínei, maximum a futballstadionok, ma már nincsenek olyan közösségi terek, ami a felsőbb és alsóbb rétegek találkozását lehetővé tennék. A Váratlan dallamok végén a klasszikus elit zenekara és a vidék fúvószenekara együtt játszik – a valóságban soha nem történik meg az együtt zenélés.

Megjelent két nagyszerű könyv, két hasonló életút bemutásával, hasonló problémákkal, de a megoldások mások, részben mások.

Didier Eribon francia filozófus (könyve a Visszatérés Reimsbe)  Reimsből, Franciaország szegényebb vidékéről származik, egy munkáscsaládból. 4 fiútestvér közül ő a második és az egyetlen – családjában is egyedülálló módon –, aki le tudott érettségizni. Szülei gyári munkások. Anyja anyagi áldozata tette lehetővé gimnáziumi és egyetemi tanulmányait, de amikor anyjának középiskolásan le akar fordítani egy angol dalt franciára, az anyja azt mondja neki, hogy ne nagyképűsködjön, hagyja, a fordítás nem érdekel senkit, maradjon csendben. Apja erőszakos, gyakran italozó férfi, aki részegen bántalmazza az anyját, aki egyszer az anya komolyan visszaüt. Az apa a gyerekek rettegése ellenére cirkuszol, italos üvegeket tör ripityára a falon. Didier testvérei közül senki nincs, aki szellemi társa lehetne. 

Didier Eribon

Párizsba kerül egyetemre, később professzor lesz, nem csak Párizsban, de másutt is. Évekig nem megy haza, testvéreivel hosszú évekig nem találkozik, később apja temetésére sem megy el, mert az emlék, ahogy kisgyerekként megélte apja bántalmazásait, egy életre beleégett. Baloldali, szinte marxista filozófus lesz, akinek a fantáziájában ugyanolyan ideális kép él a munkásokról, mint az én fejemben Bácsalmásról. Amikor a tradicionálisan a kommunista pártra szavazó munkások, köztük Eribon családja is a Le Pen-féle szélsőjobboldaliakra vált, Eribon nagyot csalódik. Határozott elképzelései vannak, arról, hogy a reimsieknek hogyan kéne élniük, gondolkodniuk, kire kéne szavazniuk. Amikor a várost ellepik az arab bevándorlók és az anyja panaszkodik, hogy a lépcsőházban végzik dolgukat, Eribon nem a bevándorlókra, hanem az anyjára mérges, hogy miért nem türelmesebb velük. „Nem te élsz itt”– mondja neki az anyja, és a lakótelepről nagy áldozatok árán a kertvárosba költöznek. Eribon minden kapcsolatot megszakít felmenőivel és testvéreivel. Amikor egyszer az apja Párizsban meglátogatja, annyira szégyelli a lumpennek kinéző apját, hogy nagyon meggondolja, hol találkozzanak, mert nem akarja azt, hogy bármelyik ismerőse meglássa őket. A család és Eribon értékrendje teljesen elszakadt egymástól, ami nem csak Reims hibája, hanem az derül ki, hogy Eriboné is. Mindenesetre a szégyen, amit megélt azért, mert ő reimsi, egy mély kötődést és elköteleződést is magában hordoz szerintem, amiről egyáltalán nem beszél. A szégyen Eribon esetében transzgenerációs trauma. Egyrészt Eribon meleg, másrészt a családtörténet rettenetes epizódja az, hogy a nagymama, gyerekeit hátrahagyva, ki akarva törni a nyomorból, a második világháború utolsó éveiben átment Németországba dolgozni, és amikor a háború után visszatért, ő is egyike volt azon nőknek, akiket az utcán bántalmaztak, megaláztak, kopaszra nyírták azért, mert náci kurvának gondolták, holott munkavállalóként semmi ilyesmiről nem volt szó.

A képen nem Eribon nagymamája szerepel, de a képen szereplő nő ő is lehetne.

Ő is és Eribon is megtapasztalta azt, milyen megszégyenítő egyedül maradni, másmilyennek lenni, milyen rettenetes érzés a megalázottság.

Marsha M. Lienehan sorsa messze szomorúbb, de sokban hasonlít. A ma már világhírű pszichológusnő az USA déli államában, a konzervatív Oklahamában nőtt fel dúsgazdag, katolikus családban.

Marsha M. Linehan

Az apja az olajiparban felsővezető, az anyjának nem kellett dolgoznia. Négy fiútestvére van és egy lánytestvére. Linehan ma is aktív, ha rákerestek a youtube-on, remek rövid filmeket közöl a borderline személyiségzavarról, annak nehézségeiről, terápiás kihívásairól. A konzervatív környezetben egy fiúnak erősnek és tehetségesnek kellett lennia, a lánynak szépnek és jól kellett férjhez mennie. Mit tehetett Marsha, aki okos és kövérkés volt és ő is hithű katolikus? Mit tehetett akkor, amikor barátok, ismerősök bántó megjegyzéseket tettek a testére, és az anyja nem hogy nem védte meg, de tovább alázta azzal, hogy a kritikát megfogalmazók mellé állt: „Látod, igaza van Mártának, tényleg le kéne fogynod és akkor sokkal jobb, sokkal szebb lány lehetnél”. Az apa nem volt jelen, s a bűnbánó Marsha, szeretve szüleit, ismerőseit a tehetetlenségébe belebetegedett. Pszichiátriára került, borderline tüneteket produkált (többek között vagdosta magát). Két éven át kezelték egy pszichiátriai intézményben és mindenféle korlátozó intézkedésben része volt, elektrosokkot is kapott. Megfogadta Istennek, hogy kijön ebből a pokolból és hogy másoknak is segít minden erejével, hogy ki tudjanak kerülni saját pokoli helyzetükből. Szerencséje volt, jó pszichiátert talált, elindult a felépülés felé és kijött az intézményből. Egyetemet végzett, megalkotta a Dialektikus Viselkedésterápiát, ma is aktív. Nemzetközi hírnevet és megbecsülést szerzett azzal, hogy mindfulness elemeket épített gyógyító módszerébe akkor, amikor ez még nem volt egyáltalán elfogadott. A konzervatív tudományos élet kétkedéssel, sőt ellenséges módon fogadta a dialektikus viselkedésterápiát. Ő is megtapasztalta a szégyen érzését, de igyekezett az ellenségességeit maga mellé állítani, hatalmas munkával tudományosan is igazolta klinikai módszerének hatékonyságát. Élettörténetét az általunk most kiadott könyvben (https://orioldbooks.com/termek/ut-az-elethez-amit-erdemes-elni/ ) írta meg. Az eredeti könyv bemutatóját abban az intézményben tartották, ahol kezelték. Minden szerette ott volt, Istennek tett ígéretét megtartotta, kijutott a pokolból, meggyógyult és másoknak is segített kijutni saját poklukból.

Megjegyzem, hogy mind Eribon, mind Linehan fontos dolgokat nem említ a könyvében. Míg Eribon hangsúlyozza szégyenét, magányosságát, dühét, a Reimshez és hozzátartozóihoz fűződő szeretet kimarad, mintha nem is lenne, pedig nagyon ott van a sorok között. Például anyjához kapcsolódóan nem jelenik meg a hála érzése, pedig az, hogy továbbtanulhatott, neki köszönhető.

Linehan nem ír arról a mindent pusztító dühről, frusztrációról, esetleg gyűlöletről, amit anyjával és apjával kapcsolatban érezhetett. Igaz, hogy azt leírja, hogy anyjának el tudta mondani vele kapcsolatos fájdalmait és sérelmeit. Ezután évekre meg is szakította vele kapcsolatát, mert az anyja nem tudott változni, nem tudott a lányára figyelni. Halála előtt anyja valamennyire be is látta, hogy mennyi fájdalmat okozott lányának, de az érzések leírását mégis hiányosnak találom.

Itt vagyunk. Sajnos a periféria és központ nem a földrajzi helyzettől függ. Mindenhol vannak leszakadók, olyanok, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak fejlődni. A vesztes lehet manhattani vagy londoni lakos is. A fejlődés fontos feltétele az önismeret, a kommunikáció, a párbeszéd. Tisztázni, hogy mi az, amiért én vagyok felelős, és mi az, amiért nem. Ha az emberek egyre frusztráltabbak, mert azt tapasztalják, hogy nem tudnak egyről a kettőre jutni, s ez nem csak a saját, de a gyerekeik életére is kihatással van, mert ők már nem fognak jobban élni, mint a saját szüleik, akkor a düh, a csalódás, a frusztráció mentén fogalmazzák meg önmagukat, a körülmények áldozataként. És azt hiszem, hogy ez teljesen érthető is. Frusztrált állapotban nem lehet gondolkodni. Számos előnnyel jár annak a hangsúlyozása, hogy valaki a periférián él. (Domschitz Mátyás  barátom szavai jutnak eszembe.) Másra lehet ruházni a felelősséget saját sorsunkért, lehetünk dühösek és még sok egyéb más is.

Itt jön a képbe a NER, Trump, az AFD. (Alice Wiedel budapesti látogatásának tényébe majdnem belebetegedtem, de abba még inkább, hogy semmilyen tüntetés és tiltakozás nem volt a látogatás ellen.) Ők a frusztrációra, a csalódottságra és a dühre építenek, ezeket az érzéseket szítják szimpatizánsaikban, felszítva bennük nem csak a gyűlöletet, de az agressziót is. Ez a konstelláció olyan  háborús viszonyokba torkollik, aminek tanúi vagyunk. A diktárorok azt hangsúlyozzák, hogy választóik vesztesek, a periférián vannak, s hogy ők megvédik őket. Sirámok, panaszok, sérelmek artikulását kívánják, melyek kizárják azt, hogy másféle hangokat meghalljanak, egyáltalán beszélgethessenek.

Szóval Bácsalmásnak, Reimsnek egy a hangja és még Oklahomának is, és a Bácsalmás szindróma egyre csak terjed. Fogalmam sincs, hogyan lesz megállítható. Talán meg kellene hallanunk egymást, még akkor is, ha a frusztráció hangjai nehezen érthetőek.

Szerencse, hogy nálam okosabb embereket is foglalkoztatja a kérdés. Michael J. Sandel talán a kedvenc filozófusom. A Harvard egyetem kiváló professzora, eléggé érthető angolsággal osztja meg tudását és hív olyan közös gondolkodásra, amire mindannyiunknak szükségünk van.

https://www.youtube.com/watch?v=IuMoGbAam-U

Két célja van ennek a cikknek. Egyrészt, hogy rávegyem az embereket, hogy nézzék meg ezt a szépséges,  egyszerre vidám és egyszerre szívmelengető vígjátékot, s hogy egy kicsit elmélkedjek róla, elemezzem.

Állítólag az emberek egyre magányosabbak manapság. Millió honfitársunk él egyszemélyes háztartásban. Egyedül is vannak, és magányosnak is érzik magukat. A helyzet annyira súlyos, hogy az Európai Unió következő hét éves ciklusában a lelki egészség tekintetében a magány elleni küzdelem kiemelt feladattá vált.

Ebben a remek filmben nem magányosak az emberek, hiszen találkoznak egymással, sokan, sokféle módon. Olyan szívet melengető találkozásokat látunk, amik által a résztvevők ezekben a találkozásokban jobban megszeretik azokat is, akikkel találkoznak és magukat is. A találkozásokból nem mindig lesz kapcsolat, de attól még a találkozás találkozás.

Francia filmeket nézve az az érzés kerít hatalmába, hogy a francia filmek örök témája sok-sok éve változatlanul a Szabadság Egyenlőség Testvériség hármasa. Három olyan kulcsfogalom, ami mind a mai napig nem csak a francia művészeket, de a francia társadalom széles rétegeit foglalkoztatják. Ez a film a testvériség témájára koncentrál, de a szabadságot és egyenlőséget is tárgyalja. Néhány példa francia filmekből.Mennyire lehetek másokkal egyenlő és szabad, testi-lelki korlátokkal(Életrevalók, Különleges életek) Áldozattá válva, van-e szabad döntési jogom (Belier család, Az arcuk mindig előttem lesz)?  Mennyire lehetek független és szabad az adott életkor és az adott társadalmi helyzet problémái által meghatározottan, testem öregedésének korlátaiba zárva (Cache, Szerelem)? Testvérem-e a metrót megállító kényszeres beteg, mi minden kell eltűrnöm tőle? (Különleges életek)  Ez az idegesítő, fazon tényleg a testvérem? Szóval ilyenek a francia filmek.

Kedvenceim, ha jól belegondolok mind ezen témák körül forognak. Mennyi remek, egyszerre szórakoztató, és egyszerre elgondolkodtató filmek! A magyar valóságtól elrugaszkodva más szférába repítenek fel, a kellemes landolást hosszas utómunka követi, sokáig elgondolkodtatva, bevonzva a film világába azok nézőit.

Ráadásul nagyon jól is szórakozunk ezeken a filmeken. A Váratlan dallamok is ebbe a sorozatba tartozik. Adott egy szimpatikus, tehetéséges párizsi karmester, Thibaut, aki a francia elit tagja. Világpolgár, aki, ma itt lép fel a zenekarával, holnap ott. Mindenütt otthon van. Egy nap – pont az Egmont nyitány próbáján-  rosszul lesz. Kiderül, hogy leukémiája van, s őssejt beültetésre van szüksége, donor kell neki. Apja pár éve meghalt, anyja és húga van. Adott a megoldás, hogy a testvére legyen az őssejt donor, de kiderül, hogy Thibout örökbefogadott gyermek, testvére nem vérszerinte testvére. Csecsemőként a kórházból hozták haza szülei, akik az örökbefogadás tényét eltitkolták előtte. Vérszerinti édesanyja nem tudta felnevelni, lemondott róla módos örökbefogadó szülei javára. Genetaikai vizsgálattal derül ki, hogy van egy Franciaország szegényebb részén élő vérszerinti öcse, Jimmy, aki alkalmas lenne sejtdonornak. Az öcs egy idősebb hölggyel él, aki örökbefogadó anyja lehet, elvált, Jimmynek van egy lánya. Először hallani sem akar arról, hogy kapcsolatba lépjenek egymással, vagy hogy őssejtet adjon, aztán mégiscsak beadja a derekát és belemegy a donációba. Kapcsolatba kerülnek, mind közelebb egymáshoz. Az öcs szegény, a francia társadalom vesztese. Anyja halála után, amikor három éves lehetett, őt is örökbe akarták adni, meg is keresték Thibaut családját, de a család őt már nem akarta örökbe fogadni, mert pár évvel az örökbefogadás után nevelőanyja terhes lett. Kedves, szerető húga született. Jimmy és Thibaut vérszerinti anyja Jimmy születése után pár évvel meghalt, sokféle problémája volt, Jimmyt a az a hölgy nevelte fel, akiről én nem tudtam megállapítani, hogy örökbefogadó idegen, vagy rokon. Jimmy a film cselekménye idején egy gyár üzemi éttermében dolgozik szakácsként.

Thibaut veszteségként éli meg, azt, hogy örökbe fogadták. Veszteség, hogy másnak hitte magát, mint aki, de a veszteség más értelemben is végig jelen van a filmben. Húga könnyei, amikor közli Thibaut vele, hogy leukémiás, előre vetíti a veszteséget. A veszteség következményekén Thibaultnak új identitást kell felépítenie, magában, legalábbis ezt gondolja. Ehhez is szüksége van testvérére, Jimmyre.

Jimmyt megismerve kiderül, milyen sok a hasonlóság köztük, hogy neki is abszolút hallása van, ő amatőr szinten lett zenész, aki Thibaut szintjén nem tudta kibontatkoztatni a tehetségét. Munkások között nőtt fel, egy fúvószenekari harsonásságáig futotta tehetségégből. Neki is vesztesége van, nem lehetett az, aki lehetett volna. Thibaut számára lottó ötös, hogy egy jó családba került, ahol négyévesen kezdhetett zongorázni.

Egy kis pszichológia: mindkét férfit eldobta az anyja. Mindkét férfi életében megjelenik az eldobhatóság, - elég jó vagyok-e, esetleg nem undorodnak-e tőlem, meg kell szolgálnom azt, hogy befogadtak, hogy élek - kérdése. Illetve az, hogy mit kezdjenek a bennük levő tehetséggel. Jimmy szerencsétlen az ő közege nem alkalmas a tehetség felvirágoztatására, túl kell élni. Ez a dinamika mindkét férfiben felerősíti a bűntudat érzését (mit vétettem, hogy az anyám eldobott magától?) , amely bűntudat összehozza őket. Olyan ősi mitológiák jelennek meg a filmben, mint a folyóba tett Mózes, vagy Oidipusz, akit elűztek és magára hagytak. A kitaszítottság, magára hagyottság több szintje jelenik meg a filmben. Pl. Jimmy is elhagyja lányát, alig van kapcsolata vele, de közösségi szinten is az egész kisváros kerül ki a gondoskodó állam keze alól, a helyi polgármester is magára hagyja a zenekart.

Egy kis zene: a filmben hangsúlyos a zene témája. A két főszereplő a zene szárnyán bontakozik ki, illetve képtelen a kibontakozásra. A zenében találkoznak, ami egyszerre a legnagyobb szabadság és egyszerre a legalázatosabb szolgaság. Benne van a felelősség, a kitettség és az önként vállalás témája, és az, hogy azokat a belső tartalmakat, fájdalmakat, örömöket úgy fejezik ki, hogy a zene szárnyán kapcsolódnak egymással.

Találkoznak, itt a mai divatos kifejezéssel élt boborékoknak ellene megy a film. Thibaut, ahogyan meg ismeri testvérét, szolidaritás, mondhatni testvéri érzés alakul ki benne nem csak Jimmy irányába, de Jimmy környezete, barátai, rokonai felé is. Otthonává kezd válni a szegény vidék. Találkozásai kapcsolatokká válnak.

Kedvenc kortárs filozófusaim egyike Michael J. Sandel a Demokrácia és sérelmei c,( =https://www.youtube.com/watch?v=Um017R5Kr3A&t=3s) frissen megjelent könyvében elmondja, hogy az elmúlt 4 évtizedben a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség minden korábbi szintet felülmúlt. Az egyenlőtlenség azt is jelenti, hogy nincsenek közös társadalmi terek az eltérő társadalmi helyzetben levő emberek találkozására. A gazdagok teljesen elkülönülnek a szegényektől. Mindenféle buborékok alakulnak ki. Nincsenek kultúrházak, már alig van működő könyvtár, a kulturális helyek (színházak, mozik) jelentősége csökken. Nem csak azt kapja a leszakadó, hogy csakis önmaga felelős a kudarcáért („mindenki annyit ér, amennyije van) de nem is találkozik a leszakadó a jobb helyzetben levőkkel. Sandel szerint az amerikai és EU beli társadalom alsó rétegéhez tartozó embereket korunkban az elit nem csak úgy alázza meg, hogy a globalizációval elveszik az egyszerű emberek munkájának méltóságát, de azzal is, hogy azt üzeni a leszakadóknak az elit, hogy sanyarú sorsodról te magad tehetsz, ha nem tanultál tovább, lúzer vagy. Sikertelenségedért okold magadat, és ha magadat okolod, akkor ki szakíttatsz a nemzet testéből.

Ebben a filmben a leszakadó embereket is szimpatikusnak ábrázolja a rendező, pusztán azért, mert méltósággal mutatja be őket. Jimmy munkahelye megszűnik, Romániába, vagy Ukrajnába költöztetik a gépeket a kisváros lakóinak többsége, akik ebben a gyárban dolgoztak, elvesztik munkájukat. Frusztrálttá, magukra hagyatottakká, számkivetettekké válnak, kollektív élményét adva Thibaut és Jimmy személyes számkivetettségének. Elgondolkodtató ki itt a számkivetett igazából. Egyszerű embereket ilyen méltósággal ritkán lehet filmekben látni. A fúvós zenekar mindegyik szereplője egyéniség. A testvériségnek olyan mintáját adják, ami manapság véleményem szerint elég ritka. (Jut eszembe magyar filmben nem lehet látni kiürített gyárakat, pedig elment innen a Stollwerck, az Electrolux és sorolhatnám a gyárakat, amelyek megszűnte honfitársaink sokaságának az életét tette tönkre.)

A gyár munkásai egy olyan fúvószenekart működtetnek évek óta, aminek karmestere a gyár költözésével a zenekart is magára hagyja, Romániába megy betanítani az ottani munkásokat.

Ki legyen a karmester, ha eltávozik a fúvós zenekar vezetője? Thibout segítsen vagy ne? Induljon -e a zenekar a megyei fúvósfesztivál versenyén, vagy ne? MI legyen a magukra hagyott egyszerre szerethető és kissé ügyetlen zenészekkel? Thibault segít, ahogy tud.

A film mesterien tárgyalja összefüggéseiben a legbelső személyes kérdéseket és az adott idő, adott kor azon feszültségeit, amelyekbe a kor minden szereplőjét akaratuk ellenére kitették.

A film legnagyobb erénye mégis a két férfi főszereplő kapcsolatának alakulása, egymás megismerése, kapcsolatuk szeretetteljessé válása.

Ahhoz, hogy ennek a kapcsolatnak a fejlődését megérthessük tudnunk kell, hogy mindannyiunkban létezik egy fajta ikerkeresési vágy. Megkérdeztek olyan felnőtt, már partnerkapcsolatban élő egypetéjű ikerpárokat, akik nagyon összetartozónak mondták magukat, és akiket a környezetük is nagyon összetartozónak tart, akik magzati koruktól kezdve nagyon összehangolódtak, hogy mit gondolnak a szerelemről. A kérdés az volt, hogy ők, akiknek részük volt egyfajta tökéletes egybeolvadásban, olyan kapcsolatban, amiben mindenki „ismer” mindet, s amiről azt gondolnánk, hogy sokan erre vágynak, hogy ez a fajta kapcsolat hasonló-e ahhoz, amit a szerelmükkel élnek át. Egyértelmű válaszuk az volt, hogy a vágyakozás, az erotikus vonzalmon alapuló kapcsolat teljesen más, mint az ikerkapcsolat. A szerelmet semmi nem pótolja a testvérek számára a boldog szerelem teljesen más, mint a testvéri harmónia. (Alessandra Piontelli: Ikrek a világban c. könyvében lehet erről olvasni. https://orioldbooks.com/termek/ikrek-a-vilagban/)

A testvéri egymásra hangolódás mégis fontos. A filmben ennek az összehangolódásnak, egymásra találásnak leszünk tanui.

Érdekes, hogy hiányzik az apa, aki idejkorán lelépett (Thibaut örökbefogadó apja is meghalt). A két férfi, akik váratlanul válnak, váltak testvérekké felelősséget vállalnak egymásért. Itt apára nincsen szükség. Ezt a felelősséget bonyolult interakciók, a találkozások finom momentumai hozzák, hozták létre. Csodálatos emberi gesztusokat látunk, olyan kiváló színészekkel akikről még sokat fogunk hallani

A filmet nagyon ajánlom. Mindenki menjen a moziba, aki nevetni és szórakozni szeret és nézze meg a Váratlan dallamok c. filmet, mert félő, hogy hamarosan leveszik a műsorról, és a filmben még sok minden másról is szó van. Azért is ajánlom a filmet, mert a Váratlan dallamok világa, azok a zsigeri érzések, amiket kelt, tökéletesen nem írhatók le, hanem át kell élni őket.

Egyébként a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség eszméinek megvalósításával nekünk magyaroknak komoly problémáink vannak. Fel adva a lecke. Újra, és újra feláldozzuk szabadságunkat a biztonságot bálványozva, az egyenlőségről egyfajta feudalisztikus agymenés mentén teljesen lemondunk, a testvériségről pedig fogalmunk sincs. A hit oltárán feláldozzuk a tudás és felvilágosodás értékeit. Tűrünk, tűrünk egy darabig aztán robbanunk, jön a felháborodás és forradalom, aztán kezdődik megint az egész elölről. A szabadság – egyenlőség- testvériség témájával nem foglalkozunk olyan módon, hogy nekünk is, és a gyerekeinknek is jobb legyen. Persze nehéz téma ez, amikor azt írom, hogy a gyerekeinknek jobb legyen, szembesülök azzal a gyávasággal, ahogy a felelős magyar felnőttek az utódjaikra tolják ezen hármas fogalom problematikáját. Oldják meg ők. A szabadság a felelősség- irgalmatlan fájdalmával és magányával jár, a felelősség elszomorít. Az egyenlőség utáni vágy enyhítheti ugyan a szabad döntések esetleges hibás következményeit. A testvériség hidat képezhet a szabadság magánya és az egyenlőség kényszerítő ereje között azzal, hogy kapcsolatba hoz. A testvériség illúziója annyira fontos mindenkinek, mint egy falat kenyér. Jó példa erre a facebook buborékjainak zártsága. Az emberi társadalom itt a nyugati végeken folyamatosan próbálkozik a hármas realizálásával, bár mi magyarok inkább lesajnáljuk ezt a hármast: „baromság” mondják rájuk sokan, s így nem kell gondolkodni, cselekedni, kiállni ezen eszmékért . Inkább éles hierarchiában élünk- ez a feudalizmus- és így nem kell küzdeni sem magunkért, sem gyerekeinkért.

Szerintem nekünk ez közös gondolkodás, vita azért sem megy jól, mert túl komolyan gondolkodunk. A franciák lazán tudják megvitatni a legkeményebb, legdurvább kérdéseket is. Könnyű nekik, azt hiszem, hogy ők Európa kultúrnépeivel együtt magukba szívták azt az alaptudást, hogy a társadalom két alappillére az emberi méltóság feltétel nélküli és elidegeníthetetlen védelme és hogy az állam dolga az, hogy az emberekben szunnyadó képességek kibontakoztatását segítse. Ez a két alaptudás tud biztonságot adni, ezzel könnyű lazának lenni.

 Nem olyan régen egy német csoportanalitikus adott elő magyar csoportanalitikusoknak arról, hogy ő hogyan tart Németországban pszichoterápiás csoportokat az ottani társadalombiztosító finanszírozásában. Örömmel mesélte el a kereteket, hogy mennyire hatékony ez a csoportműfaj, hogyan lesznek jobban a rászoruló csoporttagok. A magyar csoportanalitikusok kissé meglepődve, értetlenül álltak dokumentációs kötelezettségek láttán. Hogyan? Jelenteni kell? Beleszólnak, hogy mit csinálsz? A német kolléga elmondta, hogy egyrészt nem elviselhetetlen kötelezettség ez a dokumentáció, hiszen eléggé definiált, hogy kik, milyen gyakorisággal, milyen időtartamban járhatnak, mit, hogyan kell dokumentálni, másrészt igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy milyen nagyszerű dolog az, hogy a német társadalombiztosító (Krankenkasse) segíti ezen páciensek/kliensek gyógyulását. A biztonságot kétféle anonimitás védi. A biztosító tudja, hogy kinek a terápiáját fizeti, de nem tudja, hogy milyen betegségre. A terápiás folyamatot független szakértők követik nyomon, ők nem tudják, hogy ki jár terápiába, de azt tudják, hogy milyen betegség miatt kerülnek kezelésbe.

A tekintélynek kétféle modellje jelenik meg itt (tekintély az állam, a hatóság, ami lehetővé is teszi a csoportba járást és valamelyest ellenőriz is). A német modellben a tekintély felelős, gondoskodik, hatékonyan igyekszik beosztani a társadalombiztosításba bejövő pénzt. A német tekintélyt magát ellenőrzik, és ott fontos a közjó. A magyar tekintély kiszámíthatatlan, távoli, nincs információja sem a páciensekről, sem a terapeutákról, nem gondoskodik, ellenőrzése kötözködés inkább, a közjó nem, hanem saját maga önző szempontjai érdeklik- legalábbis ez lehet a közvélekedés.

A tekintély alatt általában a férfitekintélyt értjük, az apák tekintélyét főleg errefelé. Hogy lehet az, hogy a magyar csoportanalitikusok ottani fantáziájában a tekintély, az apa ilyen típusú?  Úgy tűnik, a felelős, szerető vezető modellje fel sem merül, még fantáziában sem? Szomorúnak találtam ezt az apamodellt, hogy a „csoportgondol” ilyen apát hoz létre. Hazámban ez a jelenség általános. A „csoportgondol”, mint az általános apamodell egyszerre személyes és egyszerre közösségi, társadalmi. A rossz apa kérdése húsba vágóan fontos. Egyszerre zsigeri, testi kérdés, és egyszerre gondolati. Egyén és közösség hat itt egymásra és az egyéneken belül is a zsigeri élmények hatnak a gondolkodásra és fordítva. Manapság a magyar apák azt tippelem jó apák akarnak lenni, tekintélyt kiérdemelve felelősségük tudatában élni, de  gyerekeikkel, unokáikkal egyszerre hancúrozva felfedezni a világmindenséget, amiben otthont lel apa, anya, gyerekek. Sajnos a tekintély és a játékosság könnyen ellentétbe kerülhet. A tekintéllyel bajlódó férfi nem szabályoz, csak játszik, így erodálja a biztonságot, míg a túlszabályozó apa nem tud játszani, távolra kerül. Nem egyszerű feladat.

Egy kis történeti áttekintés

Hát igen, vannak rossz apák. A rossz apák sokszor annyira rosszak, hogy meg sem érdemlik az apa nevet, vagy ha apák, akkor egyszerűen megfosztják az apai címtől, megfosztják őket az apa nevétől. Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regényében pl. emberként hivatkoznak az apára a címben. Ugyan rögtön tudjuk, hogy egy rossz apáról van szó, ám észre sem vesszük az apai névtől való megfosztást, identitászavar jelenik már a címben is és a regényben is. A három fiú (Richárd, Jenő és Ödön) az anyjuk és az író tekintetében az idős Baradlay Kázmér ember és nem apa. A zsarnok apától annak halála után felszabadulnak a fiúk és a feleség, de a regényből jól ismert önsorsrontó, önpusztító példát követik, boldogulni akarnak, lázadnak, aztán a dolgok rosszra fordulnak. Lázadásuk büntetést érdemel? (Az osztrák bosszúban, talán az apa túlvilági bosszúja is benne van, akit ugyan ki lehet cselezni, de a rettenetes végben, mintha az ő akarata érvényesülne, azaz a tekintély elleni lázadás büntetést érdemel.)

A magyar történelem, a magyar közelmúlt tele van rossz apákkal.

Itt van a legnagyobb magyar, Széchenyi István, aki annyira rossz apa volt, hogy egyik fia, Széchenyi Béla egy nagyobb veszekedés után otthagyott csapot-papot, meg sem állt Borneóig, Japánig, Amerikáig. Gyerekkora úgy telt, hogy éveken keresztül, minden nap reggel is és este is apja 40 -40 kérdésre kellett válaszolnia, hogy mit evett, hogy kötötte be a cipőfűzőjét, hogyan beszélt másokkal, hogy tanúsítsa, hogy egy Széchenyi rendesen viselkedik. Döblingben (ami inkább szanatórium volt, mint pszichiátriai otthon) rendszeresen látogatta apját, akinek öngyilkossága nem volt független Béla azon segítségétől, hogy írásait ő csempészte ki, a később öngyilkos tettéhez vezető nemzeti őrületébe a fiát is bevonta. Másik fiának Ödönnek sem volt egyszerű élete. Apjától egyrészt ő is menekült (Konstantinápolyig), de valamelyest rivalizált is vele. Ő alapítja meg Budapesten az Önkéntes Tűzoltóságot. A rossz apák nagy teljesítményre is sarkallhatnak. 

A képen Széchenyi Béla szerepel

A másik rossz apa, nagy teljesítményre sarkall, a földön fekvő fiába rúgó apa története közismert (két „győztes” viaskodik itt: Győző és Viktor, a valóság sajnos az, hogy ebben a verekedésben mindketten vesztesekké váltak, örök vesztesekké). Érdekes, hogy a korábbi áldozat nem emelkedik felül a bántalmazó- bántalmazott viszonyon, nem tud kilépni a traumából, áldozati szerepben marad, újra és újra létrehozza a bántalmazás élményét, de most már ő a bántalmazó, az áldozat pedig a környezete és a magyar nép. Ez a jól ismert megoldás. Ma te vagy alul, holnap te leszel fölül, a megbosszulás lehetőségével fizeti meg a társadalom a sok megaláztatást, ha ebbe viszonylatba belemész és nem emelkedsz felül, nem lépsz ki. De van választás! (Van itt a Viktor- Győző konfliktusban egy kérdés: a rugdosásnál, hol volt a pedagógus anya? Miért nem csinált botrányt?)r

Hogyan válik bántalmazóvá egy apa?

Régi történet, így történt a hetvenes években. A hároméves Varga Marcikától szülei jelenlétében azt kérdezi az anyukája: Itt van a másfél éves húgod, ugye szereted? Adj neki egy puszit! Marcika nem szereti a húgát, vág egy fintort, elfordul, puszit nem ad. A jelenlevő Marcika apja egy hatalmas pofont ad Marcikának a fintor és a puszi megtagadása miatt. A hároméves Marcika elsírja magát. Akkoriban, a hetvenes években ez volt a „normális” reakció, mondják. Később, négy és fél évesen már vissza tudja tartani a könnyeit, de igyekszik elkerülni a verést és úgy öleli meg húgocskáját, hogy fél szemmel anyjára néz, ugye jól csinálom, ugye így kell csinálni, hogy ne jöjjön a pofon?  Marcika anyás lesz. Amikor 12 évesen anyukájával cukrászdába megy, az anyja könnyek között meséli el barátnőinek, hogy Marcika apja, Márton milyen vadállat, hogy megverte őt is, meg a gyerekeket is. Marcika anyja szabadjára ereszti könnyeit. Neki szabad, a fia védendő a „mundér” becsületét nem sír. Marcika megtanulta, hogy ő ezt a luxust nem engedheti meg magának. Karót nyelt felnőtt lesz belőle. Az ő fiát már nem Mártonnak, hanem Andráskának hívják. Hatalmas kihívás számára, hogy hogyan legyen ő jó férj, hogyan legyen jó apa, mert a neve ugyanaz, mint az apjának, talán ugyanaz a „sorsa” is. Hogyan bízzon férfiként magában, hogyan ne legyen olyan vadállat, mint az apja?  A világhoz való bizalma az első pofon pillanatában darabokra tört.  Míg önmagával viaskodik, András fia apja által megára marad, aki gyermekkori énjéhez hasonlóan szövetséget köt saját anyjával, s ő az apa- Marci kapcsolata kezd hasonlítani saját apjáéhoz, kívül reked felesége és Andráska kapcsolatából. Kamaszkorában nagyszülei is és anyja barátnői is elmondják neki, hogy az ő Varga Márton édesapja milyen nagyszerűen ellavírozott a rendszerváltás környékén. Házat, autót nyaralót vett a családjának a Rózsadombon, (csak később derült ki, hogy III/III-as ügynök volt, hogy összemosódik a besúgás kényszere a család eltartásának, a sikerességének kényszerével) gondoskodott róluk, mindenki azt várja tőle, hogy dicsérje apját. Neki ez nehezen megy. Amikor az anyja arra biztatja, hogy legalább a rokonok előtt, a nagymamának, nagypapának szóljon Mártonról, a férjéről, az apáról néhány jó szót, az anyja érve ez:

Mégicsak az apád. 

Rossz anyák

Hát igen, a rossz apák mellett rossz anyák vannak. Rossz anyák mondják ki ezt a mondatot. A rossz anyák nem tudnak elköteleződni párjuk mellett. Lebegtetik, hogy a fiúk, akikbe egyfajta módon szerelmesek, a párjuk lehet. A kirekesztett apa pedig tudattalanul rivalizál a fiával, ami a helyzetet tovább rontja. A fiú érzi ezt a versenyt és tudattalanul az lesz a meggyőződése, hogy soha nem haladhat túl az apja „sikerein”. Ezért lesz karótnyelt felnőtt Marci. (Szintén szépen illusztrálja ezt a képet O.V. esete. Hatvanpuszta apja nevén van, így O.V. örök betolakodó lesz apja O.GY. birtokán, ahol soha nem érezheti otthon magát.)  A „mégiscsak az apád” mondat ennek a bonyolult tudattalan viszonynak egyfajta megnyilvánulása, aláhúzása, felszólítás a fennálló viszonyok elfogadására..

Hány családban hangzik el ez a mondat?

Nagyon változnak az idők. A mai apák jó apák akarnak lenni, de a korábbi traumáik mindezt nagyon megnehezítik számukra. Jó lenne, ha tudnának beszélni erről, de az apákkal ilyesmiről beszélni szinte lehetetlen.

Pszichológiai berkekben a hatalom kérdése tabu

A megalázás egyik legrettenetesebb példájáról, a Különbség c. bejegyzésemben (https://agycsavar.blog.hu/2019/04/04/a_kulonbseg_745)  írtam: a módszerspecifikus kiképző terápiás csoportot ketten vezették: egy küzdősportban jártas férfi és egy orvosnő. A férfivezetőn elhatalmasodik a játékszenvedély és a több, mint húsz évvel ezelőtti csoport sok tagjától akkor pénzt kér kölcsön. Sok pénzt, százezreket. Sokaktól, hónapokon keresztül. Amikor kitudódik, mi történt, nem történik rendőrségi feljelentés, falaznak neki, megoldják közösségen belül. (mint a katolikus egyházban is, pedig csalás, erőfölénnyel való visszaélés történt, a tekintélyen alapuló csoportok alapszabálya, amit tudattalanul mindenki tud, hogy a hierarchia fenntartása érdekében a közösség bármikor képes az egyént feláldozni. Ennek vagyunk tanúi most a katolikus egyházban. https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) A falazásban a fő szerepet a másik csoportvezető, az orvosnő játssza. Minden kapcsolatot megszakítanak a férfival amikor kiderül, de nem történik hivatalos eljárás, nincs feljelentés. A módszer önálló egyesülete, ahol a módszer gazdája, az orvosnő az egyesület vezetője, az, aki a kiképzőcsoportot a függő férfival vezette. Ha lejár az időhatáros vezető mandátuma az egyesületben, akkor is hozzá közelálló ember lesz a vezető, mindig ő van a háttérben. Szokásos magyar módszer: egy elnökségnek van egyesülete, nem egy egyesületnek elnöksége. A gond akkor jelentkezik újra, amikor kb. 15 év múlva a korábbi férfi vezető, mondván kigyógyult a szerencsejáték függőségből, felvételét kéri az egyesületbe. Nem az történik, hogy végigkérdezik a károsultakat, megadta-e nekik a férfi a pénzt? Nem, nem ez történt.  Az egyesület akkori vezetője, az egyesületet háttérből irányító nő közeli munkatársa- a korábbi kiképző csoport tagja- azt mondja kérdésemre, miért nem történt hatósági intézkedés, hogy Henry Weinsteint sem jelentették fel (ez igaz volt akkor, azóta persze börtönben ül az amerikai bűnöző) és három, az ügyben nem érintett fiatal egyesületi tag részvételével etikai bizottságot hívnak létre annak eldöntésére: hogy beléphet-e a férfi az egyesületbe, vagy nem. (A korábbi csoport vezetője, az orvosnő a taggyűlésen elmondja, hogy nem tudott a visszaélésről, nem kér elnézését a kifosztottaktól, nem iratkozik be csoportdinamikát tanulni, ő nem felelős, őt is megvezették, neki is fáj.)  Rossz anyaként szinte azt mondja a csoporttagoknak, mégiscsak az apátok, nem jelenthetem fel. Azért írom ezt le, mert az egyesületben tudomásom szerint az orvosnő szerepéről, semmilyen dialógus, vita nem volt, még mindig árulásnak állítják be a külső segítségkérést, ami maga a feljelentés lett volna, ami elmaradt. Pedig a feljelentés az elkövető érdeke is lett volna, megállította volna azt az ördögi kört, ami további kölcsönöket jelentett volna akkor. A bizottság nem járult hozzá a tagfelvételhez.

Az egyesületben a hatalom kérdése még a bántalmazásnál is nagyobb tabu és nem csak ebben az egyesületben. A hatalom, a hierarchia a pszichoterápiás egyesületekben talán a legfőbb tabu, abba az illúzióba ringatva az egyesületi tagokat, hogy az ő szervezetük a társadalmon kívül létezik, de ez komplex dolog)

A bántalmazás több szintjéből nehéz kilépni. Pedig mindenki ugyanarra vágyik, játékra, hancúrozásra, annak a világnak a közös felfedezésére, amely többek között a felfedezéssel válik otthonunkká. Újabb szerepekre vágyunk, ezek az apák új szerepekre vágynak, de ezt a szerepet nagyon nehéz elsajátítani és megkapni mert a fájdalmak, traumák ott dolgoznak bennünk és megoldást követelnek. Nagyon fontos, hogy minden elkövető is és áldozat is találkozik a szabadság problematikájával, az áldozatnak van választása, nem muszáj bántalmazóvá válnia, s az áldozatok 80%-ából nem is lesz elkövető.

Az egyesületbe vágyó kiképző szerencsejátékfüggő férfi újfajta szerepet kívánt magának, a tag szerepét, s ennek az új szerepnek olyan ára volt, amit ő nem tudott megfizetni, bár a vágya teljes mértékben jogos. Az egyesület távol tartotta, nem beszélte meg megfelelő módon az egész esetet, aminek az egyesület életére máig tartó hatása van. (én az etikátlan lépések egymást követő folyamata miatt kiléptem)

Az apa neve

Visszatérve Varga Marcira, az ő neve ugyanaz, mint az apáé és Marcinak hívják a nagypapát is. És ez nem minden. Egymás vérei. A vér számít. A vér, a nemzetség mindent visz. (Ahogyan ezt Pascal Boyer: A társadalmat az elme alkotja c. könyvében leírja: https://orioldbooks.com/termek/a-tarsadalmat-az-elme-alkotja/)  A családok határai képlékenyek, a nemzetség határai nem annyira.

Az apa neve mágikus erővel hat. Az apa neve a fiú neve, egy és ugyanaz úgy, hogy kettő, egyszerre egység és egyszerre különb-ség.

Az apa kérdés nem egyszerű kérdés. Ez az egység-különbség komoly akadálya annak, hogy ezt a kérdést meg lehessen beszélni. Az apákkal szinte lehetetlen beszélgetni. Az apa nevét örököljük, az apa révén kapcsolódunk be minden közösségbe, amikor bemutatkozunk, az ő nevét mondjuk ki legelőször, ha tetszik, ha nem. Amikor a magyar fociért és a magyar olimpikonért szurkolunk a vérvonal dolgozik bennünk. (hiába nincs semmilyen köze az elhízott, 500 métert lefutni nem tudó, önpusztító magyar többségnek az olimpikonok sportteljesítményéhez, az ő lemondásaikhoz, kínjaikhoz) az apa vérvonala adja identitásunkat, s az identitás kulcsfontosságú széthulló világunkban.

A magyar társadalom nem bízik a tekintélyszemélyekben, nem bízik az apákban. Nem bízik a politikusban, a főnökben, a szervezeti vezetőkben, általában. Mondanám, hogy itt Magyarországon mindenkinek minden oka megvan erre. A magyar tekintélyszemélyek levizsgáztak az elmúlt egy- kétszáz évben.

Szűkek a szerepek, szűkek az apamodellek. Ideje van, hogy több szerepet, több lehetőséget kipróbáljunk, erősítsük azt a skálát, ami az apai szerepben rendelkezésünkre áll. Játszunk, s játszásiból fedezzük fel azt a világot, ahol az apai tekintet a biztonságot jelenti nekünk. Az ilyen jelenléttel a bizalmat erősítjük sok szinten, személyesen is és a közösségben is, ha elhisszük, hogy vannak jó apák, ha lehetőséget kapunk és adunk magunknak arra, hogy jó apák lehessünk, ha a élünk a szabadsággal és kilépünk a bántalmazás köréből, boldogabbak lehetünk.

Ideje lenne rendezni közös dolgainkat. Ideje lenne sok szinten szóba állni egymással.

 A pszichoterápia az Egészségügyi törvény (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700154.tv) több paragrafusában szabályozott olyan gyógyító eljárás, ami társadalombiztosítás által támogatott tudományosan is és a jogszabályokban is elismert gyógyító eljárás. Az, hogy hogyan jut el a rászorulókhoz és a szolgáltatókhoz ez a szolgáltatás, ami áll krízisintervencióból, egyéni terápiából (alap, rövid, hosszú), csoportterápiából, családterápiából, öt tényezőn múlik:

• milyen összegben finanszírozza a társadalombiztosítás ezeket az egészségügyi szolgáltatásokat, azaz a 16 féle pszichoterápiás beavatkozás után az állam mennyit fizet. Jelenleg a finanszírozás mértéke körülbelül negyede- ötöde a piaci áraknak. Ez két dolgot jelez. Egyrészt azt, hogy nagyon magas a kereslet a pszichoterápiás szolgáltatásokra, drága a szolgáltatás, a kereslethez képes szűk a kínálat, másrészt azt, hogy az érdekeltek nem tartják fontosnak azt, hogy az állami finanszírozás mértéke legalább közelítsen a piaci viszonyokhoz. Az állami szolgáltatáshoz a hozzáférés annyira szűkös, hogy ez már sok döntéshozó figyelmét is felkeltette.
• milyen terápiás irányelvek vonatkoznak ezekre a szolgáltatásokra (milyen betegségekre (milyen BNO kódok esetén), milyen gyakran lehet igénybe venni a szolgáltatást? S a szolgáltatást kik nyújthatják) Jó alap lehet a nemrég kihirdetett pszichoterápiás irányelv. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a terápiás irányelv egyik kidolgozójának osztályára került öngyilkossági kísérletet elkövető pácines az irányelv alapján kérte az irányelvben szereplő családterápiát, s elküldték, mondván, hogy erre az adott budapesti pszichiátriai osztályon nincs lehetőség.
• kik nyújtják a szolgáltatást, milyen kompetenciák szükségesek a szolgáltatás nyújtásához. (A magyar tekintélyelvű egészségügy minden beavatkozást úgy köti magas képzettséghez, hogy így az ellátás szűkül, nem csak mennyiségben, de minőségben is. Nem muszáj, hogy hatodszor is ugyanazt a gyógyszert ugyanaz a pszichiáter írja fel, tanácsadást végezhet tapasztalati szakértő is (Szlovákia) terápiás csoportot nem pszichiáter/pszichoterapeuta is tarthat (Horvátország). Nálunk egyrészt az ellátatlan beteg nem számít – a gyerekek (!!) nem érdekli a döntéshozókat, a stakeholdereket, mintha nem is lennének, másrészt, a beavatkozások szigorított kompetenciája szűkíti az ellátottak körét, százezrek maradnak ellátatlanul.
• milyen minőség-ellenőrzés történik?
• hogyan lehet leszerződni a kiképzett szakembereknek, magánpszichoterápiás rendelőknek a társadalombiztosítással. (Ez jogszabály, módosítható, tárgyalható, mert emberek alkották, van minta: pl. a gerincműtéteket egy privát klinikán végzik el nagyrészt és azt finanszírozza a társadalombiztosító. Lehetne olyan, hogy a Mentalport a borderline páciensek specialistája)

A magyar lakosság mentális egészségének állapotáról sokféle vélemény van. Abban talán közmegegyezés van, hogy a COVID után a mentális betegségek sok okból kifolyólag gyakoribbakká váltak, tízezrek maradtak úgy ellátás nélkül – főként gyerekek- hogy ez az ellátatlanság a döntéshozókat nem érdekli. A gyerekek lelki állapota tragikus. Magukra vannak hagyva, főként vidéken. A Pszichoterápia újság olvasóinak fókuszában valószínűleg az ellátott, terápiában levő személyek vannak, minket, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítványt és a Magyar Páciensek Kamarája Egyesületet pedig az ellátatlan tízezrek képviselői keresik leginkább. Ezért is van, az, hogy a helyzetet másképp látjuk. Az ellátáshoz való hozzáférés alapvető betegjog. Amikor a Gigazoomon megemlítik, de hamar kikerül a beszélgetés köréből az az ember, aki a vidéki városban az 5000 Ft-ot sem képes megfizetni pszichoterápiára, akkor az nem hangzik el, hogy az ő betegjogai sérülnek. A betegjog nem létfontosságú szempont a Gigazoom résztvevőinek. (illetve, hamar lekeverésre kerül az, aki a kérdést újra felhozná) a Gigazoom arról szól, hogy a pszichológusok jobban érezzék magukat.

Sajnos hazánkban az egészségügy nem jogalapon működik, az iránytű minálunk a szokás, a tradíció. A jogszabályokat, lévén nem vagyunk jogállom, senki nem tartja be, az egészségügy működése sok más területhez hasonlóan kaotikus. Sok ok miatt kerülünk távol az EU-tól, a jogelvektől, az EU fő sodrától azzal, hogy az egészségügy nem jogosultság alapján történik. A kaotikus egészségügy csak egy elem, ami jelzi az EU-tól való távolodást, másrészt ez a távolodás, a jogállamisági elv, mint iránytű sérülése  a mindennapokban,  okozója is a káosz növekedésének.

A Pszichoterápia olvasóinak fókuszában a képzés áll, az az identitás, amit a módszerspecifikus egyesületek és/vagy a Pszichoterápiás Tanács Szövetség partnerei, és/vagy egyetemek adnak. A kérdés, hogy „Van-e szükség hazánkban pszichoterápiás ellátási hálózatra, s ha igen, miért nincsen a közfinanszírozásban?”  mintha azt is sugallaná, hogy remekül megvan a rendszer közfinanszírozott ellátás nélkül is. Pedig minden egyesület és oktatási intézmény annál fontosabb a köz számára, annál jobban tud érdeket érvényesíteni, minél inkább integrálódott a társadalomba, minél inkább fellép a közjóért, minél többet ad a köznek. A pszichiátriai betegeket amúgy is rendkívül sok előítélet és stigma sújtja, a pszichoterápiás szakma azzal, hogy az ő érdeküket nem védi, vagy én nem látom, hogy védené, csak emeli a stigmatizáció fokát. (immun betegek, cukorbetegek, daganatos betegek érdekeit védi, vagy védeni próbálja az adott szakma, a pszichiátriai betegekét sajnos nem- s ez nem az én véleményem, hanem a döntéshozóké)

A pszichológia a projekciók, fantáziák világa is. Én úgy látom, hogy az identitást adókra- a képzőkre – sokszor olyan tulajdonságokat projiciálnak a képzésben levők, az egyesületek tagjai, amik bennük nem feltétlenül vannak meg. Ilyen a gondoskodás, felelősség. Sok emberrel beszéltem – persze nem reprezentatív mennyiségben- akik meg voltak győződve arról, hogy a kiképzők tárgyalnak az illetékesekkel arról, hogy a pszichoterápiák finanszírozása rendben legyen. Sajnos ez nincs így. A finanszírozás, az egyéb szabályozók kérdésével együtt folyamatos kérdés, azaz a finanszírozóval több ok miatt is folyamatosan kellene tárgyalni- valakinek. Ha magas a finanszírozás, akkor több szakembert lehet foglalkoztatni, több ember részesül pszichoterápiás kezelésben. Nem csak azért lenne fontos a kódrevízió, hogy a rászorulók terápiához jussanak, és nem is csak azért, mert sok – főleg pályakezdő szakember- munkához, megfelelő induláshoz juthatna, hanem azért is mert a pszichoterápiák kutatása folyamatos, állandó az új kutatási eredmények megjelenése és ezek az új kutatási eredmények jelen pillanatban egyáltalán nem tükröződnek a finanszírozásban.

A kódrevízió akkor kezdődik, amikor a kódrevíziós kérelem kitöltésre és megfelelő módon, a megfelelő állami szerv felé beadásra kerül. Itt érhető el a nyomtatvány: https://www.neak.gov.hu/nyomtatvanytar/oeno-adatlap---kodkarbantartas.

A helyzet az, hogy ezt a nyomtatványt bárki kitöltheti, aki a szolgáltatás nyújtására jogosult, egyénileg is és csoportosan is, de hivatalos információk szerint sok-sok év (1991) óta senki nem töltötte ki, jogszerű módon kérelem nem történt. A sóhaj, a szidás káromkodás, tanulmány írása a miniszternek és az államtitkárnak nem jogszerű kérelem. Amíg nincs kitöltve a kódrevíziós kérelem, addig érdemi munka nem történik. Évente kétszer van kódrevíziós gyűlés: tavasszal és ősszel.

Persze a dokumentum kitöltése bonyolult munka. Nem lehet elvárni egy egyesületi tagtól, hogy kitöltse. Szerintem nem a tagoknak egyenként, hanem a Pszichoterápiás Tanács Szövetség Egyesületeinek, de leginkább az illetékes szakmai kollégiumi tagozat képviselőinek, valamint az egyetemeknek lenne dolga a kitöltés és beadás. Nem csak szerintem, de a jogszabályok szerint is. (. Annak igazolására, hogy pl. a Szakmai Kollégium tagozatainak (pszichiátria, klinikai szakpszichológia, addiktológia, gyermekpszichiátria) ez dolguk lenne ide másolom a jogszabályban feltűntetett feladataikat. (Ez egy viszonylag friss jogszabály- 26/2020. (VIII. 4.) EMMI rendelet.)

 „A szakmai kollégium tagjai a tevékenységüket megbízási szerződés alapján, tiszteletdíj ellenében látják el. A szakmai kollégium elnökségével és a tagozatok tagjaival a megbízási szerződést az OKFŐ köti meg. Az elnökség üléseiről – az ülést követő 5 munkanapon belül – jegyzőkönyv vagy emlékeztető készül)

7. § (1) A tagozat – szükség szerint az országos gyógyintézetek közreműködésével – szakterületi feladatában eljárva
8. a) szükség szerint szakértők bevonásával szervezi és koordinálja a szakmai irányelvek készítését,
9. b) javaslatot készít a szakmai irányelvek, protokollok, módszertani levelek témáira, ha jogszabály másképp nem rendelkezik,
10. c) figyelemmel kíséri a módszertani útmutatók, irányelvek, protokollok bevezetését, alkalmazását és érvényesülését,
11. d) szakmai irányelv felülvizsgálatot végez.

(2) A tagozatok véleményt nyilvánítanak

1. a) az egészségügyi finanszírozás rendszeréről,
2. b) a kapacitás elosztásokról és a progresszív ellátási szintekről,
3. c) az egészségügyi szakmai irányelvek bevezetéséről, alkalmazásáról és érvényesüléséről,
4. d) az egészségügyi képzések, szakképzések, szakirányú szakképzések és továbbképzések követelményeinek rendszerével kapcsolatos kérdésekről,
5. e) az adatgyűjtési rendszerről,
6. f) a stratégiai fejlesztési kérdésekről,
7. g) az egészségügyi szolgáltatók szakmai minimumfeltételeiről,
8. h) az új vizsgálati módszerekről és gyógyító-megelőző eljárásokról,
9. i) az egészségügyi minőségirányítási rendszer szakmai követelményeiről,
10. j) az országos tisztifőorvos megkeresésére, országos szakfelügyeleti szakmai kérdésekben,
11. k) felkérés esetén az osztályvezető főorvosi, főgyógyszerészi, országos szakfelügyelői, továbbá más szakmai vezetői pályázati kiírások szakmai követelményeiről és a pályázó szakmai feltételeknek való megfeleléséről, valamint
12. l) minden olyan kérdésben, amelyet jogszabály a szakmai kollégium feladatává tesz.

Szóval kíváncsi lennék arra, hogy milyen véleményt nyilvánítottak az illetékes tagozatok a pszichoterápiák finanszírozásáról, mikor történt ilyen javaslattevés utoljára, vagy pl. a minimumfeltételekre vonatkozóan adtak-e be javaslatot. (lenne hova fejlődni minimumfeltétek tekintetében is, de ez egy másik cikk témája lehetne). Attól tartok, nem történt ilyen. Az általam ismert tagozati tagok arra hivatkoznak, hogy ők csak akkor tehetnek bármit, ha erre felkérést kapnak az államtitkártól, egyébként pedig tele a hócipőjük az egésszel. 280.000 Ft az éves pénz, amit kapnak, s érthető módon minden tagozati tag irtózatos terhelésnek van kitéve.  Dolgoznak, mint az állat, mondják. Nincs kapacitásuk.  Tudomásom szerint felkérést kaptak arra, hogy ugyan adjanak már be kódrevíziós kérelmet, mert nem kapnak ellátást a rászorulók a döntéshozók szerint sem. Úgy tudom, hogy a négy érintett tagozat (pszichiátria, gyermekpszichiátria, klinikai szakpszichológia, addiktológia) közül eddig a klinikai szakpszichológiai tagozat válaszolt csak. A klinikai szakpszichológiai tagozat képviselője – nekünk- valami olyasmi választ küldött, hogy az egészségügyi államtitkár amúgy is megcsinálja majd ezt a munkát, ő és kollégái nem érnek rá. Igen az egészségügyi államtitkár elkezdte állítólag azt a munkát, de ez egyáltalán nem biztos, és az illetékesekkel beszélve a gyógytorna, a vérnyomásmérés, a cukorbetegek edukációja után, a dialízis, a daganatos betegek rehabilitációja, stb után, tényleg elkövetkezik majd a kódrevízió – hatalmi alapon, nem tudományos alapon- valószínűleg 5 év múlva, valamikor. Addig a gyerekek bírják ki, az 5000 Ft sem kifizetni tudó páciens pedig szorítsa össze a fogát és remélhetőleg belátja, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon, mint az ő pszichoterápiás ellátása, az ő mentális jólléte. Az sem történik meg, hogy azok, akik felelősnek érzik magukat, akik tennének valamit, külföldre tekintsenek. Nem kell messzire menni. Horvátországban, Szlovákiában, de már Romániában is messze jobb a helyzet, mint nálunk, de ez egy másik cikk. Az ír helyzet az le van írva, a Pszichoterápiás Tanács Szövetségnek el is küldtem azt, hogy ők, hogy oldották meg. Érthető. A vezetőket ezzel a feladattal csak provokálják, konfliktust szítanak, hagyják már őket békén.

Amikor borderline páciensekre gondolok, úgy képzelem el a szenvedőt az univerzumban, mint egy olyan bolygót, aki az elhagyás, magára hagyottság, az egyedüllét, a magány, a halál, a félelem masszájából összeállt fekete lyuk vonzó súlypontja körül kering és attól tart, hogy ez a fekete lyuk véglegesen beszippantja és ő megsemmisül.  

A hozzátartozó ebben a modellben a szenvedő páciens bolygója körül kering, mint egy hold és egyetlen feladata az, hogy védje és óvja az általa szeretett személyt a bezuhanástól.

Mik is a kihívások, és mik lehetnek azok a módszerek, amikkel, ezek a kihívások kezelhetők?

1. Végtelen kiszolgáltatottság versus  végtelen szeretet A kiszolgáltatottság és az szeretet az lapjai ennek a kapcsolatnak. Igazolni kell, hogy van szeretet, hogy te és a hozzátartozód/partnered tud szeretni ezzel csillapítva a kiszolgáltatottság érzését. A páciens ki van szolgáltatva annak, hogy nem tudja szabályozni dühét, destruktivitását. A hozzátartozó pedig a páciensnek van kiszolgáltatva. Ebben a kontextusban egyáltalán létezik-e olyan dolog, hogy szeretet?  Ez van kockára téve, azt kell bizonyítani, hogy igen, létezik. Ez a szeretet valami olyasmi, mint amit a költő mond*: az ember hálás lehet ezért, azért, egyszóval mindenért. Ez a szeretet sok egyéb érzéssel van vegyítve, színezve: sajnálattal, csodálattal, dühvel, csalódottsággal izgalommal, szenvedéssel, önfeláldozással. A bolygó, amit meg kell mentened messze fentről szerethetőnek tűnik, távolról otthonosságot ígér, hiszen a személy, aki körül keringsz elbűvölő, tehetséges, szerethető. Sokat ígér, de keveset ad. Itt nincs kérdés, vagy mégis, kérdés, hogy tényleg ez a szeretetteli kapcsolat?
2. A szeretet sokszor őrült szenvedélyek formájában nyilvánul meg. Ismerősek ezek a szenvedélyek? Hullámoznak, akár az óceán. Néha térd alattig ér a víz, néha a hullám habja úgy ragad el, hogy majdnem megfulladsz. Féltékenység, tettlegessé fajuló küzdelem, halálközeli veszélyek, aztán a veszélyek elmúltával egyfajta nyugalom, megbékélés, ami túl sokáig nem tart. Kérdés: kellenek ezek a szenvedélyek? Miért van neked ezekre szükséged, ha választhatóak ezek a viharok és nem szülője, vagy gyermeke vagy a borderline hozzátartozónak. Unalmas lenne az életed nélkülük?
3. Nincs saját életed, terólad úgy nincs szó, hogy azt észre sem veszed, sokáig nem vagy tudatában, hogy nem a saját életedet éled, hiszen holdként keringsz egy bolygó körül. Amikor egy viharban óvod a hajódat a rajta utazók tengerbe zuhanásától, minden erődre szükséged van. Hiába mondod el, hogy figyelsz, szeretsz, jót akarsz, sokszor azt vágja a fejedhez, hogy nem teszel meg eleget, nem érted, nem láthatod, nem látod, azt hiszi, nem is érdekel téged a vihar félelme, feszültsége, miközben neked mindkettőtökre vigyáznod kell. Mi lehet a megoldás? Élni annyit jelent, hogy érezni, gondolkodni, kommunikálni, mozogni. A feszültségben sok érzés nem kerül átélésre, sokszor nem tudod, hogy miben vagy. Jó néha elvonulni, kicsit egyedül lenni, és feltenni a kérdést: Mi is történik velem? Hogy vagyok? Mi történik énbennem?
4. Úgy vagy fontos, hogy nem vagy fontos. Amikor minden erőddel tolod, távolítod hozzátartozódat a fekete lyukba való bezuhanástól, át tudod érezni erődet, fontosságodat, azt, hogy adott körülmények között életet tudsz menteni. Néha érezheted azt, hogy hú de, jó, megmentettem, de ne feledd, igazából nem a te pályád, nem a te életed. A kérdés, amin gondolkodhatsz: hogyan adsz felhatalmazást arra, hogy mellékszereplő legyél? Miért nem tartod magad értékesnek? Persze a választ a kapcsolat úgy adja meg, hogy a fekete lyukkal kokettáló személy téged, a küzdőt folyamatosan leértékel, pocskondiáz, hogy eszedbe ne jusson, hogy vagy annyira értékes, hogy egy normális kapcsolatot is megengedhess magadnak. 
5. Magány. Igazából magányos vagy ebben a kapcsolatban. Ezt a magányt sok erő hozza létre és sokféle utat kínál délibábként szemed elé. Ezek a víziók olyan képek, amik nagyon messze vannak, úgy, mint a szomjúság sivatagában az oázis víziója. Magad vagy. Hiába van benned szeretet, hiába van benned hála a néhány vidám jó pillanatért, saját érzéseidtől a viharok másodpercek alatt eltérítenek, s olyan idegen érzésekkel telítődsz, amik nem a tieid. Megoldás: fontosak a barátok, rokonok támogatása, fontos lesz a munkád, mi több, könnyen lehetsz munkamániás, mert a sok kudarctól égető szükségét érzed a sikernek, elismerésnek, jó szavaknak. 
6. Radarozva vagy, ami eléggé félelmetes. Hozzátartozód sokszor jobban „tudja”, hogy hogyan vagy, mint te magad. Legalábbis ezt mindketten elhiszitek. Tényleg ez történik? Nem arról van szó, hogy ő definiál, ő hoz létre érzéseket tebenned? Jókedvűen hazaértél, nem aggódtál, aztán aggódsz, nem féltél, aztán mégis félsz, nem voltál egyedül s mégis magadra maradsz. Mi a megoldás? A távolságtartás, az, hogy nem rögtön reagálsz, hanem elszámolsz magadban ötig, tízig, lehetővé téve annak átélését és megfogalmazását, hogy hogy vagy. Fontos, hogy érzéseidet ne csak átéld, hanem el is tudd mondani. Sok hozzátartozó nem gondolja azt, hogy ennek bármi értelme lenne, de ezek az első lépések ahhoz, hogy a kapcsolat kapcsolattá váljon. 
7. Csábító ígéretekkel van tele a padlás. Igen, az az ígéret, hogy ha te változol, ő is változik, ha meglesz ez, vagy az, minden másként lesz. Ha állása lesz, megjavul, ha elköltöztök megnyugszik. A legnehezebb feladatod annak belátása, hogy nem rajtad múlik, illetve a borderline viharokban nem lehetsz „valódi, végleges” megmentő. Ami segít, annak belátása, hogy jogod van a boldog életre, s ennek megvalósításához is minden jogod megvan. Ha nem gyermeke vagy szülője a vagy a bezuhanástól rettegő hozzátartozónak, és nincs remény a terápiára, nagyon át kell gondolnod és meg kell tenned a szükséges lépéseket. Nem könnyű feladat. Ha nem vagy klinikus vagy pszichoterapeuta, nem rendelkezel azokkal a képességekkel, amik szükségesek a változtatáshoz, legjobb, ha terápiába mész, ha terapeutaként vagy része, egy ilyen kapcsolatnak, akkor plána.
8. Hiába a zaj, nincs kommunikáció. Az űrben távol mindentől nem terjed a hang. Zajkeltés folyik, de senki nem hall semmit. A kommunikáció hiányának szürreális élménye úgy alapvető, hogy a felek észre sem veszik azt, hogy nincs kommunikáció.

A hatékony megoldás kemény, nehézségekkel tűzdelt, hosszan tartó pszichoterápia és kezelés. Például áttétel fókuszú pszichoterápia (TFP), dialektikus terápia, sématerápia, stb. Ez azonban nem a te döntésed, a változás nem a te kezedben van. Hiszen a rettenet fekete lyukától el lehet távolodni, és kiderülhet, hogy nem bolygók, hanem kapcsolatra vágyó, sérülékeny és törékeny emberek vagytok mindketten. „Milyen szép ez a fa! Milyen jó veled! Milyen nehéz ez, vagy az. Ez történt velem. Mi történt veled? Ez jó, ez rossz. Én ezt tanultam. Látod, ez nem megy nekem, milyen jól csinálod ezt! Szükségem van rád” -ilyesmi mondatok nincsenek egy borderline kapcsolatban, pedig erre vágyik mindenki.

*Pilinszky János: Az ember itt

Hogy kicsoda Soros Tivadar? Soros György apja volt. Könyvét, Az álarcban című könyvet, amit eszperantóul írt és először a Kanári -Szigeteken 1965-ben jelentetett meg, háromszor is elolvastam.  Nagyon ajánlom mindenkinek. Remek könyv.

Jogász volt, házkezelőségből (is) élt a Monarchia katonájaként megjárta az első világháborút, majd Szibériába, hadifogságba került. Onnan megszökött, s kalandos úton hazatért. Amikor hazatért, valami olyasmit mondott a feleségének, hogy ő nem akar nagyon sokat dolgozni, leginkább a gyerekeivel Györggyel és Pállal akar játszani, korcsolyázni, éttermekbe járni és élvezni akarja mindazt a jót, amit akkoriban Budapest kínálni tudott, bridzs, társaság, ilyesmi. Tivadar élénk kulturális életet élt, eszperantista aktivista lett, sok nemzetközi konferencián részt vett az eszperantó témakörében itthon és külföldön.

Amikor a zsidó törvények életbe léptek, azt mondta, rossz törvényeket nem tartunk be. Sem ő, sem szerettei nem tették ki a sárga csillagot, nem vonultak gettóba, vagyonukról senkinek semmilyen felvilágosítást nem adtak. A vészkorszak idején rokonait vidékre, ismerősökhöz, szállodákba küldte, mindenkiről gondoskodott, ő pedig fiával, Gyurival embereket mentett. Magukat erdélyi menekültnek kiadva nyilasoknál voltak albérletben, miközben mindenféle dokumentumokat intéztek a rászorulók százainak. Soros György, mint élete boldog időszakára emlékezik vissza erre a periódusra. Talán Soros Tivadar szilárd meggyőződése is eredményezte azt, hogy szélesebb rokonságukból, ha jól tudom senki nem halt meg ezekben a rettenetes időkben.

Birtokában volt annak a tudásnak, ami a mai Európai Unió és a mi országunk működésének alapelve kellene, hogy legyen, miszerint az emberi társadalom működésének két fontos alappillére egyrészt az egyén emberi méltóságának elidegeníthetetlen védelme és az, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy az egyén a benne szunnyadó képességeket ki tudja bontakoztatni.

Sok apropója van annak, hogy miért jut eszembe a „Rossz törvényt nem tartunk be!” mondata. Hogy lehet eldönteni, hogy mi a rossz törvény? Honnan lehet tudni, hogy az állam züllésének melyik foka az, amikor ellent kell állni?

Hiányzik a CEU, s úgy tudom, hogy nincs teljesen rendben a bécsi működése. A CEU-t is és Budapestet is hatalmas veszteség érte. Az csak az egyik dolog, hogy a CEU, a NER jogszabályait betartva Bécsbe üldözték. Emlékezzünk vissza: akkoriban két fontos náci(?) fasisztoid (?) (tömegeket manipuláló, vezérelvű, megbélyegző, ellenséget képző, kirekesztő, gyűlöletet keltő) törvény lépett életbe (mindkét törvény úgy került tárgyalásra és elfogadásra, hogy a parlamenti képviselőknek nem volt módjuk konzultálni a választóval. Azért tudom ezt, mert én akkor elmentem tiltakozni az akkori FIDESZ-es parlamenti képviselőmhöz, aki úgy nézett rám, mint egy hülyére és kiröhögött, majd később megszavazta a törvényt, anélkül, hogy választóival egyeztetett volna). Az egyik a CEU elüldözéséről, a másik pedig a külföldről támogatott egyesületek és alapítványok nevéről szólt. Azok a civil szervezetek, melyek bevételeinek jelentős hányadát külföldről kapták, fel kellett volna tüntetniük a nevükben – ha jól emlékszem- azt, hogy külföldről támogatott civil szervezet. A CEU betartotta a jogszabályt és elment, míg egyetlen civil szervezet sem volt hajlandó megbélyegeznie saját magát a „külföldről támogatott” -ként. A civilek úgy nem tartották be a jogszabályt, hogy a be nem tartásnak semmilyen következménye nem volt. A CEU betartotta. Nem hallgatott a néhai Soros Tivadarra, hogy rossz törvényt nem tartunk be. Egy egyetem elüldözése nagyon-nagyon rossz törvény pedig.

Jogállam, versus nem jogállam. Hayek és Popper elmondja, hogy van olyan, hogy jogállami módon fejezi ki azon szándékát a többségi társadalom, hogy diktatúrát akar. Faramuci helyzet. A diktatúra egyetlen szándéka önmaga fönntartása, a hatalmon levők hatalomban tartása, míg a demokrácia célja nem önnön rendszerének fenntartása, hanem a többség akaratának való megfelelés.

Demokrácia ide, demokrácia oda, az ilyen-olyan szándékokból, akaratokból egyszer csak jön egy „gonosz” birodalom, a „gonosz birodalma” és ha ez a helyzet fennáll, akkor és csak akkor van lehetőség arra, hogy a „gonosz birodalmának” jogszabályait ne tartsuk be.

Magyarországon, 2024-ben, augusztus 7-én jelent meg a Magyar Narancsban interjú Tóth Gábor Attilával, a Nemdemokrácia c. könyvünk szerzőjével (https://magyarnarancs.hu/belpol/nem-a-regi-fasizmus-eled-ujja-270092) aki alkotmányjogász. Visszatérve a „gonosz” birodalma kérdéshez, Németországban a háború után bíróságok sora mondta ki, hogy nem az járt el jogszerűen, aki betartotta a náci jogot, hanem az, aki megsértette és fellázadt ellene. Az interjúban a mai magyar helyzetre leflektálva ezt írják:

„A mi helyzetünk jóval bonyolultabb, mert nem ilyen típusú gonosz joggal állunk szemben. A problémafelvetés is más helyzetet modellez: mit lehet majd akkor tenni, ha egy demokratikus parlament olyan hatalmi struktúrákkal találkozik, amelyeket a nemdemokratikus berendezkedés alkotmánya elmozdíthatatlanná tett kétharmados, vagy még magasabb szavazati szabályokkal védett legfőbb ügyésszel, alkotmánybírókkal, államfővel? Vajon szabad-e jogsértéshez folyamodni, ha az írott jog és ezek az intézmények összehangoltan megakadályozzák a demokratikus működést, vagy mindent tiszteletben kell tartani? Ez a vita lényege szerintem?” ….”Azt kell megnézni, hogy okoz-e elviselhetetlen terhet a társadalomnak és a demokratikus berendezkedésnek az, ha minden autokratikus szabályt és döntést betartanak. Nem gondolom abszolútnak azt az elvet, hogy a jogot minden körülmények között be kell tartani. Az a nehéz kérdés, hogy mit tekintünk kényszerítő indoknak és aránytalan tehernek”

Bizony, ez a kérdés. Azt mondja, Tóth Gábor Attila, hogy nem ilyen típusú gonosz joggal állunk szemben, de azt nem tagadja, hogy gonosz joggal állunk szemben.  Az is, kérdés, hogy vajon ilyen típusú kérdéseket csak választás után kell-e feltenni, ha már megvan a demokratikus többség a NER ellenében, vagy már most is. Szerintem már most fel kell készülni, ezért is adunk ki a témába vágó könyveket. (NEMDEMOKRÁCIA (https://orioldbooks.com/termek/nemdemokracia/) , A JOGÁLLAM HELYREÁLLÍTÁSÁNAK KÍSÉRLETE  https://orioldbooks.com/termek/a-jogallam-helyreallitasanak-kiserlete )

Mikor „gonosz” egy birodalom és annak joga?  Mi definiálja a „gonoszságot”? Milyen az ilyen típusú és milyen az amolyan típusú gonoszság? Nem ringatjuk-e magunkat abban a hitben, hogy a NER még nem eléggé gonosz. Talán azért kell magunkat ebben a hitben ringatnunk, mert kényelmetlen kötelezettséggel, feladatokkal járna annak belátása, hogy bizony a mi NER-ünk egy gonosz rendszer. Csínján kell bánni ezzel a jelzővel, azért is, mert a „gonosz” jelző fenn van tartva a NÁCI rezsimnek. Ok, de akkor milyen jelzővel lehet illetni a magyar diktatúrát, amit a Velencei Bizottság, egy sor európai uniós politikus és szervezet kiírt, kirakott a demokratikus országok közösségéből. (persze ezt a kirakást a NER kormányzat vitte véghez)

Korábban sokat gondolkodtam azon, hogy Sophie Scholl a keresztény óvónőnek tanuló diáklánynak és testvérének az orvosegyetemista, Hans Schollnak, az erőszakmentes Fehér Rózsa szervezet tagjainak 1943-as kivégzése hogyan lehetett volna elkerülhető?  Mikor, kinek, mit kellett volna tenniük a megmentésükért?  Van-e konkrét lépés a múltban, amit meg kellett volna lépni? Mikortól derült ki az, hogy a Hitleráj „gonosz” birodalom? Melyik volt az a pillanat? 1933? 1939? Mi a kritérium?  Azért hozom ide Sophie Scholl bátor példáját, mert őt nem Hitler, hanem annak támogatói küldték guitonne alá. (börtönőr, nyomozó, bíró, hóhér, sokak), s az is fontos, hogy a kérdést nem köz, nem a nép, hanem az egyén szempontjából kell vizsgálni, ahogyan ezt Soros Tivadar is megtette.

Német ismerőseim azt mondják, hogy nem volt, nincs ilyen pillanat, lépésről lépésre alakult ki a helyzet, mindig egy lépéssel közelebb, mindig egy kicsit beljebb. Ismerős?

Már hallom kritikusaim véleményét, hogy moshatom össze a NER-t és a Hitlerájt. A Hitlerájnak is és a NER-nek is a felejtés és a hozzászokás a legjobb barátja. Nem merik megtenni, mondták sokan és mégis megtették, majd, amit megtettek, azt mindannyian elfelejtjük. Emlékszik még valaki a filozófus botrányra? Emlékszik még valaki arra, hogy a NER először a cukorbetegekbe rúgott bele? Már régen elfelejtettük, hogy a kormányzat hathatós működése következtében több, mint 40.000 honfitársunk halt meg COVID-ban. (A középkorban a pestis áldozatainak szobrot emeltek, a sok városban álló Szentháromság szobrokat az ő emlékükre emelték a középkorban, a mi magyar 40.000 honfitársunknak eddig tudomásom szerint rajtam kívül nem jutott eszébe senkinek, hogy emlékművet kéne emelni. Szinte benne van a levegőben, hogy létrejött egyfajta társadalmi szerződés arról, hogy nem az egyén emberi méltósága a társadalom alapvető építőköve, hanem valami nemzeti katyvasz)

Sopie Scholl és a NER áldozatai akkor is hasonló sorsúak, ha nálunk szánt szándékkal még nem öltek meg senkit, legalábbis tudomásom szerint.

Muszáj ide hivatkoznom újra AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPJOGI CHARTÁJÁ-t.

„Európa népei, az egymás közötti egyre szorosabb egység létrehozása során úgy döntöttek, hogy osztoznak a közös értékeken alapuló békés jövőben.

Szellemi és erkölcsi öröksége tudatában az Unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik. Tevékenységei középpontjába az egyént állítja, létrehozva az uniós polgárság intézményét és megteremtve a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget.”

Tehát az egyén emberi méltósága, szabadsága és az egyenlőség az az alap, ami alapján az EU működik, NEM (!!!)  a többség, a nemzet, az ország méltósága és szabadsága, hanem az EGYÉNÉ.

Tehát véleményem szerint a NER-t ebből a szempontból kéne vizsgálni és feltenni a kérdést? Milyen módon GONOSZ Magyarországa mai kormánya. (aminek egyik formája az O1G szlogen)

Vajon az egyén méltósága, szabadsága, egyenlősége sérül-e a NER működésével? Történik-e itt egyfajta jogsértés?  Vajon milyen jogszabályok teszik lehetővé azt, hogy ellátatlan, a műtétjük elhalasztására kényszerülő és abba esetlegesen belehaló honfitársaink tízezrei éljenek az országban? Ha van ilyen jogszabály, akkor az nyilvánvalóan ellentmond az EU alapjogi Chartájának. (újabb jogsértés https://444.hu/2024/08/12/619-ezt-tetvolaltatnam-most-minden-fideszes-kormanytag-homlokara)  Vajon a 40.000 COVID halott elegendő érv-e arra, hogy „gonosz” jelzővel illessük a rendszert? Ha nem, akkor mi a helyes jelző? 40.000 ember eltűnik a 40.000es számban, számokba fojtódnak, mindegyikük egy-egy személy, apa, feleség, férj, gyermek, nagypapa, nagymama, Emma, Erzsi, Jóska, Mari, Imre, Károly. És a filozófusok, Vajda Mihály, Heller Ágnes, Radnóti Sándor mindegyikét személyében alázta meg ez a kormányzat.

Azt gondolom, hogy az EU alapjogi kartáját nap, mint nap megsérti a NER kormányzat. A dolgot még tovább rontja, hogy megkaptuk a címkét: nem vagyunk jogállam. Azt, hogy nem vagyunk jogállam jóval korábban kiderült. Akkor, amikor Orbán kordonbontásának nem lett semmilyen jogkövetkezménye. Szakadt, csorbult már akkor a jog, szakad, csorbul azóta még inkább. Hazámban az erőszak, az indulat és a tehetetlenség növekszik (melegek kínzása református egyház oldaláról, holokauszt agresszív tagadása evangélikus egyházból, mindkettő a szeretet és elfogadás talaján áll állítólag). Ideje lenne nekünk is jó néhány törvényre azt mondani, hogy rossz, nem tartjuk be.

Nem tesszük, Soros Alex és Soros György sem teszi, hagyta, hogy elmenjen innen a CEU hatalmas űrt hagyva magyarok százezreinek lelkületén. Véleményem szerint ez a defenzív hozzáállás miatt Soros Tivadar úgy forog a sírjában, New Yorkban, mint egy propeller. Mi még nem vagyunk ebben az állapotban, de talán eljutunk ide is. Sem addig, sem utána nem lesz könnyű, de könnyebb lesz, mint most.

 Amikor a konferenciáról beszámolok, akkor azt hiszem, az a legokosabb és legillusztratívabb lehetőség, ha a záró nagycsoport egyik első megnyilvánulásaként elmondott álmot írom le.

Egy hölgy álmodta a következőt (fontos, hogy arab vezetéknevű hölgy álmodta): be van zárva egy helyiségbe. Tudja, hogy nála van a kulcs, hogy kiszabaduljon, de hirtelen nem találja. Sokáig keresi, keresgéli, végül megtalálja, és kinyitja az ajtót, vízbe zuhan egy, a vízen elterülő kendőn keresztül. A vízben, a víz alatt találja magát. Ahogyan a vízbe esik, megváltozik a neme: férfivá válik, és azt látja, hogy a víz alatt néhány hableány úszkál. Ott lebegnek ezek a lányok, akik tulajdonképpen szűzlányok. A helyzetnek többféle feszültsége van, egyrészt nem kap levegőt, másrészt egyfajta erotikus feszültség is ébred benne, de a víz alatt nem lehet folytatás és felébred.

Mielőtt további részletekkel szolgálnék néhány információ: a két nagycsoportvezető ugyanaz volt, mint tavaly, Jutta Menschik-Bendele és Robi Friedmann.

A csoporthelyzet leírásához két fontos dolgot szükséges megemlíteni és tudni. Mindkettő a férfi nagycsoportvezetővel függ össze. Robi Friedmann izraeli állampolgár és az egyik vejét október 7-én a terrortámadásban elvesztette, miután terroristák megölték. A másik dolog az, hogy évek óta ő volt a nagycsoportvezető a konferencia nagycsoportjain, most elköszön. Ugyan az egyesületből nem lép ki, de ez az év volt az utolsó, hogy nagycsoportot vezetett. Mindkét nagycsoportvezető hetven évnél idősebb személy.

Az elköszönése nagy feszültséget és visszhangot váltott ki, megköszönték sok éves munkáját és sok elismerést kapott, hogy mennyire jól tudta (egyben) tartani (holding) a csoportot, mennyire emocionálisan reagált a csoport eseményeire.

Több nem német anyanyelvű résztvevő is volt rajtam kívül Angliából, Új-Zélandból, Izraelből érkeztek néhányan, 5-6 fő a 110-120 résztvevő közül. Nekik egy német hölgy fordított szinkronban, aki egyszerre volt csoportrésztvevő és tolmács. Egy fiatal, lelkes hallgató lehetett, s a fordítás úgy történt, hogy egy mobilapplikáción keresztül a hölgy belesuttogta az éppen elmondott és lefordított szöveget, amit a többiek mobiltelefonjuk fejhallgatóján keresztül hallgattak.

Minden résztvevő kapott egy-egy kitűzőt. A kitűzőn a résztvevő neve mellett a város, vagy az ország szerepelt, ahonnan az illető származik. Tehát a szervezők szerint a tekintetben, hogy mi definiálja a személyt, a származási hely kulcskérdés.

Jóval nagyobb volt a feszültség idén, s ennek mentén kevesebb volt a személyes történet a tavalyi nagycsoporthoz képest. Érezhetően sok fenyegetés volt jelen, nem csak az ukrán és az izraeli háború, de a német belpolitikai események is feszültséget keltettek.

Érdekes, hogy ezen a nagycsoporton több ember is felállt, amikor megszólalt, mert fontos volt neki, hogy értsék, vagy hogy lássák. Valahogy úgy volt ez a nagycsoport, hogy nagyobbnak látszott, mint amekkora, fel kellett állni, hogy látva lássák a beszélőt. A felállókra senki nem szólt rá, hogy le is lehet ülni.

Néhány részlet a nagycsoport eseményei közül:

Például az első csoportülésen (három nagycsoport ülésen vettem részt), megjelent az arab-izraeli konfliktus több formában is. Egyrészt a csoportvezető elmondta, hogy ő vezetett csoportot palesztinoknak, de utólag rá kellett, hogy jöjjön, hogy ők nem palesztin emberek, résztvevők saját jogon, hanem a HAMASZ képviselői voltak, s át kell, hogy értékelje akkori csoportvezetését.

Két iráni származású csoportanalitikus hölgy beszélt az iráni nők sanyarú helyzetéről. Ezzel kapcsolatban elhangzott, hogy milyen nagyszerű, hogy a német nők itt élnek, ahol és hogy biztonságban érezhetik magukat. Egy harmadik megszólaló nagyra értékelte a bátor iráni nők lázadását.

Egy másik hölgy megjegyezte, hogy boldog, hogy az eddigi életét nagyrészt biztonságban élhette, most ez a biztonság nem teljes a háború miatt. Erre egy fiatal férfi elmondta, hogy az az állapot, amiről ez a hölgy beszél az ő számára nem valós, egyáltalán nem volt teljesen biztonságos az ő gyermekkora, mert féltek. Nyugat-Németországban féltek az amerikai katonáktól, neki gyerekként többször el kellett bújnia, ha az amerikai katonák feltűntek az utcájukban. Aztán féltek kelet-németektől, mert hogy biztosan olyan emberek az NDK-ban felnövők, akiktől félni kell, s most sokan közülük odajöttek a közelükbe a két ország egyesülése után. Az ő apja, nem volt egy könnyű ember, hanem egy konfliktusos valaki, aki börtönbe is került. Szóval a hölgy által emlegetett biztonság ő szerinte nem volt teljes.

Érdekes volt, hogy itt-ott megjelent a kérdés, hogy mi a német. Pl. német népdalok a náci időkben, ahogy nácik által lettek elénekelve, bekoszolódtak, már nem lehetett őket nyugodt szívvel énekelni.

Egy másik férfi apja néhány hónapja meghalt. A halálos ágyához hívta gyerekeit és unokáit és azt kérte, hogy énekeljenek el neki egy népdalt. A férfi elkezdte énekelni a népdalt ott, a nagycsoporton és többen csatlakoztak hozzá. Igencsak megindító élmény volt ez a közös éneklés.  Mintha a távozó csoportvezetőnek is szóltak volna a dallamok.

Az egyik csoporttag hölgy érdekes élményét  osztotta meg Lengyelországból, mi szerint kapott olyan véleményt az ottani lengyel ismerőseitől, hogy milyen szimpatikus  ő pedig német. Nem tudnak megszabadulni a hitleri örökségtől. (tehát odatartozni kell, mintegy elkerülhetetlen kényszer a német múlttal való közösség vállalás a vonzás és taszítás ereje közül a vonzás az erősebb)

A tolmács hölgy az utolsó nagycsoport ülésen azt osztotta meg, hogy ő is zsidó, hogy németként és zsidóként nagyon sok rossz élményben van része október 7. után. Az egyre szaporodó antiszemita tüntetések mellett, ha el kell haladnia, gondosan titkolnia kell, hogy ő zsidó. Nem gondolta volna, hogy erre Németországban még egyszer sor kerül. Sok támogatást kap barátjától, barátaitól. Mégis eléggé sokkolja az, ami történik. Mindezt sírva, könnyek özönében mondta el.

Feszültséget keltett, hogy az egyik nagycsoporton egy izraeli férfi azt mondta, hogy szerinte sokan nem szeretik Izraelt. Mintha önmagát kizárólag izraeliként azonosította volna. Többféle reakciót kapott. Egyrészt, hogy az októberi terrortámadás rémes és szörnyű tett, hogy a túszokat ki kell szabadítani, velük vagyunk, de az is elhangzott, hogy az Izrael Gázai tettei rettentőek és sokan elítélik ezeket a tetteket. Egy orosz hölgy felállva elmondta, hogy nagyon nehezen van itt, nehéz orosznak lenni, fél, hogy mindenki elítéli és örül, hogy itt van, reméli, hogy befogadják.

Először itt szólaltam meg. Mondtam, hogy magyarnak sem túl jó lenni, szeretném azt, hogy emberként lehessek itt jelen függetlenül attól, hogy milyen országból érkeztem.

A csoportvezető elmondta, hogy ő bizony óvatos ezzel a kérdéssel, emberből van, előítéletekkel és haraggal.

Minden nagycsoportülést egy levezető zongora improvizáció zárt le. Ezek a 4-5 perces improvizáció mintha visszaadta volna az ülés folyamatát, és hangulatát. Nagyon érdekes volt.

Mondanék néhány szót a konferencia előadásairól. A Frankfurti iskola jelentős társadalomtudományi iskola volt a húszas-harmincas években ebben a városban sok olyan zsidó taggal, akit később elüldözött a náci rezsim és akik túléltek- kiváló szakemberekként volt esélyük USA-ban és Angliában elhelyezkedni és menedéket találni. A tudós kutatók később visszatértek a városba. Volt, aki örökre, ezek voltak kevesebben, alig néhányan, sokan évente egy-egy rövidebb időtartamra érkeztek. Kik ők, akik az Egyesület szerint sokat hozzátettek a csoportanalízis elméletéhez és gyakorlatához is, hiszen néhányan csoportanalitikusok voltak.

Ilse Seglow- Cafe Laumer

Külön szemináriumot kapott a személye a konferencián. A frankfurti zsidó családba született hölgy a frankfurti iskola egyik facilitátora volt: sok embert hozott össze, keresték társaságát. Először színésznek tanult, s kétszer házasodott, sajnos menekülnie kellett, egész családját ki tudta vinni Angliába, később szociológus és csoportanalitikus lett, egy időben a kommunista párttal is kokettált.  Angliába emigrált, ahol élete végéig élt. Három hölgy adott elő róla. Izgalmas személy lehetett, akit visszahívtak egy -egy pszichoterápiás rendezvényre csoportot tartani Németországba a háború után. Itt ismerkedett össze fiatal pszichoterapeutákkal, segítő szakemberekkel, akiket elhívott magához blokkos önismeretre Angliába. Az egyik előadó egy olyan hölgy volt, aki részt vett évek alatt ebben a blokkos önismeretben és nagy szeretettel beszélt Ilse Seglow-ról, ahogy a másik két előadó is.

Három dolog fontos vele kapcsolatban:

A Cafe Laumer volt a törzshelyük, ahol olyan heves viták voltak, hogy majdnem egymás torkának estek a kor tudósai, mégis együtt maradtak.

Ilse nem csatlakozhatott sem az angol pszichoanalitikus egyesülethez, sem a némethez, mert vagy túl öreg volt, vagy nem volt megfelelő a képesítése. Nem kellett. Ezért inkább maga alapított eleven egyesületeket, amik később betagozódtak azokba az egyesületekbe, amik őt magát nem fogadta tagjai közé. Itt és most, a német csoportanalitikus egyesületben téma volt az, hogy nemzetközivé váljanak, ezen esetek mentén.

  Norbert Elias

Szociológus volt, ugyancsak Angliába emigrált. Az elüldözése szörnyű,  visszatérése dicsőséges volt. Kicsiny termetű ember volt, s az 1000 fős teremben, ahol kétezer fő zsúfolódott össze az ő háború utáni visszatérése alkalmából rendezett frankfurti találkozóra, alig vette észre az ember az előadó gondolkodót. Az elüldözése után egy angol egyemen oktató tudós szociológussá vált, aki ugyancsak sokat tett a csoportanalízis társadalmi vetületéhez, (pl a csoporttagok tagok teste, neve, társadalmi helyzete és státusza fontos volt szerinte) A civilizáció folyamata című könyvét én is el fogom olvasni. Norbert Elias meleg volt, a melegségégének témája többször megjelent a nagycsoportokon.  Szemináriumain, amik a lakásán hajnalig folytatódtak szinte csak férfiak voltak jelen. Nem tűrt nagyon ellentmondást heves, indulatos természete. Earl Hopper zoomon kapcsolódott be Angliából, személyesen a munkáit Thomas Mies ismertette. (Leginkább a publikációit, kiadóként meglepett és büszkévé tett, hogy mennyire fontos a könyvek publikálása, hiszen én is könyvkiadó (is) vagyok).

Erich Fromm

Erich Fromm talán a legismertebb személy a konferencián megidézettek közül. Sokan ismerték személyesen a jelenlevők közül.

Thodor Adornoval, aki véglegesen visszatért Frankfurtba az emigrálása után, utálták egymást. Mindenféle szitkokat vágtak egymás fejéhez. Max Horkheimerrel volt a Frankfurti iskola szellemi irányzatának vezetője. Ha jól értettem, Erich Fromm volt az első, aki a szociálpszichológia oldaláról csatlakozott ehhez az iskolához, aztán valamilyen konfliktus folytán Fromm kiszorult és Theodor Adorno foglalta el az ő helyét még a harmincas években. Erich Fromm csoportanalízist érintő gondolatairól egy Skóciában felnőtt, ma Yorkban dolgozó angol-ír kutató, Kiearn Durkin tartott angol nyelvű előadást. Később beszélgettem vele. Előadásában ő is beszélt a megkülönböztetésről, hogy ír apa gyermekeként milyen rengeteg megaláztatásban volt része Skóciában.

Itt voltak ezek a nagyszerű, elüldözött tudósok. Többször felmerült a jóvátétel, kárpótlás kérdése. Mindenki befogadó volt a konferencia résztvevői közül, a nagycsoportban is, és a később a beszélgetésekben is felmerült, hogy legyenek, lehessenek külföldi tagjai a Német Csoportanalitikus Egyesületnek, mintegy gesztust gyakorolva igazolva azt, hogy ők befogadók.

Az elüldözött zsidó tudósok nagy része hosszabb- rövidebb időre visszatért. A befogadásról volt szó, a jóvátételről volt szó.  Az elüldözést megelőző gyűlölethullámról  (pl. a zsidó múzeumban láttam, hogy már a századforduló első éveiben is jelen volt az antiszemitizmus Frankfurtban. Nem csak „zsidómentes” kávéházak és szállodák voltak nagy táblával hirdetve magukról azt, hogy ott „zsidók” nincsenek, de számos képeslap volt ezen intézményekről, meglehetősen ízléstelen stílusban) alig.(Pl. a szálloda képe, az ajtón egy olyan láb lóg ki, aki kirúgott egy „zsidó” személyt- ez egy képeslapon. Ezen képeslapok megtekinthetők voltak a néhány száz méterre levő múzeumban)  Amiről nem volt szó: az a bosszú, a harag érzéséről, arról milyen emberek voltak – szintén németek- az elüldözők, akik most a remigráció témájában újra megjelentek a német közéletbe. (Remigráció: küldjék vissza, a származási országba  a beilleszkedni képtelen külföldi gyökerekkel rendelkező német állampolgárokat, akkor is, ha Németországban születtek)

Van hiányérzetem a német holokauszt feldolgozással kapcsolatban, ami ezen a konferencián is megjelent. Az, hogy ki a "zsidó", azt a fanatikus gyűlölő dönti el. Ma a külföldi gyökerekkel rendelkező ember a "zsidó", tegnap a kommunista, a homoszexuális, és a cigány. Azt nem tartom elegendőnek, hogy a Holokauszt emléknapján bemutatják a német médiában, milyen nagyszerűen főznek a "zsidók" Izraelben, milyen jó az izraeli konyha, milyen jól táncolnak. Vagy hogy a holokauszt túlélő milyen nagyszerű ember. Szerintem a holokauszt csak részben szól az áldozatokról Akkor is elképzelhetetlen és beláthatatlan bűn, ha az áldozat nem nagyszerű, ha esetleg ronda, ha esetleg becstelen, ha egy buta bűzlő, hajléktalan, vagy semmirekellő, vagy egy tolvaj az áldozat, akik megöltek Auschwitzban és nem csak Auschwith halálgyáraiban, hanem az német városok utcáiban, a szomszédban a szomszéd, a "becsületes" állampolgár szeme láttára. Nem csak a jó embereket ölték meg és azáltal nem váltak jobbá az áldozatok, hogy megölték őket.

Az lenne az adekvát megemlékezés szerintem, ha kiállna egy-egy német és azt mondaná: én voltam az, én bevettem a német göbbelsi propagandát, én voltam az, igen én voltam, aki rájuk szavaztam és én voltam az, aki néztem a zsidók megalázását, az erőszakot és sajnálom. Én voltam az, aki láttam, hogy az utcán fegyveresek kényszerítették vonulni őket, a  szomszédaimat, a kollégáimat a biztos pusztulásba, néztem őket és nem tettem semmit és most bocsánatot kérek.

Én nem látok ilyen megnyilvánulásokat Németországban, de biztosan vannak ilyenek, az, hogy nem látok ilyet, nem jelenti azt, hogy nincs.

Az elhangzott a nagycsoporton is és a beszélgetésekben is, hogy a nagycsoport résztvevőinek szüleit szembesítették a tetteikkel, esetleges passzivitásukkal és bele mentek a nagycsoport résztvevői komoly konfliktusokba felmenőikkel. Hogy tehették ezt az egészet! (de ez a mondat inkább számonkérő, semmint elemző)

Ahogyan az is, hogy vannak itt olyan emberek, akiket a közelmúlt „remigrációs- AFD” botrány érint és közösségi helyi szinten kiálltak egymásért, a megijedt gyerekeket megnyugtatták, összefogtak. Elképzelhetetlen a „remigráció” ma Németországban. Sok százezres tüntetés hullámot  váltott ki a téma.

A csoport jó. Ezt egyidős angol úr szép szavakkal őszintén ki is fejezte, miszerint ilyen befogadó nagycsoporton nem igen vett még részt. (az úr az utolsó előtti nagycsoporton örömmel újságolta, hogy az angol helyhatósági választásokon a Munkáspárt elsöprő győzelmet aratott, a közelgő választásokon is biztosan ők nyernek és akkor eltörlik a Brexitet) nem csak a nagycsoport jó egyéni és csoportszinten is, de UK is. Szüksége is volt erre az elismerésre a nagycsoport minden résztvevőjének egyéni és csoportszinten egyaránt. 

 Az utolsó nagycsoporton is megszólaltam. Elmondtam, hogy a szállodámba 12-14 éves gyerekek érkeztek Angliából, Hollandiából, Németországból. Különböző focicsapatok tagjai, valami fociversenyre érkeztek. Az, hogy ők focisták, és adott ország focicsapatának tagjai, nagyom meghatározó körülménynek számít nekik, a csoportnormák erősek, nagyon meghatározó viselkedést írnak elő. A személyük, az arcuk, alig látszik. Nagyon jó lehet egy ilyen csoporthoz tartozni, és nagyon rossz lehet egy ilyen csoporthoz tartozni. Nekem nagyon tetszik ez a nagycsoport, és szeretném azt, ha csak ember lehetnék a csoportban, de úgy tűnik, hogy magyarként erre nincs sok esélyem, ahogyan a tegnapi csoportvezető ezt elmondta. Eszembe jutott a kitűző is, hogy mennyire fontos az, hogy honnan jöttünk. Azt is elmondtam, hogy talán sok országban működik egy-egy Caffe Laumer, hogy vannak műhelyek és okos emberek, akik idehozhatják tudásukat, tapasztalatukat, mert hogy együtt okosabbak vagyunk.

Mi az álom megfejtése? Van értelme megfejteni ezt a gyönyörű álmot, ami a nagycsoportnak zsigeri szinten jelentett élményt? Ez az álom egyszerre volt elindult folyamatok visszatükröződése és lezárása, valamint új dolgok kezdete. Sok olyan csoporttag szólalt meg az álom elmesélése után, akik korábban hallgattak.

Én mégis teszek egy kísérletet a megfejtésre. A bizonytalan, konfliktusokkal terhelt világtól jó lenne elmenekülni, bezárkózn. A pszichoterápia világa zárt világ, emberek találkoznak zárt helyszíneken és jó is ez így, egy olyan gyűlölettel, előítéletekkel terhelt világból, amely kockázatos, hiszen az elüldözés és az erőszak újra megtörténhet. Bizonyos értelemben társadalmi zárványok vagyunk együtt is és külön is.  Így, zártan érkezünk a nagycsoportba. A nagycsoport egyszerre elfogadó és egyszerre érzelmileg zsúfolt, telített. Jó lenne nyitni, részt venni, megfürödni a nagycsoport vibráló eseményeiben. Ehhez nyitni kell, és ez a nyitás nem evidens. A kulcs nálunk van, nekünk kell kinyitni a saját zártságunkat. Ha bízunk és nyitunk olyan különleges szigetszerű helyszínen találjuk magunkat, amit a tudattalan tengerében is egyfajta védett sziget- erre utalhat a kendő a víz felszínén- a tudattalan élmények olyan mély áradata törhet felszínre, amit szabályozni kell, mert ha elragad, megfulladunk, ugyanakkor ebben a tengerben megtisztulunk átalakulunk, olyan új csábító tartalmakkal találkozhatunk, ami nagyon intim (kire van ráírva, hogy szűz?- ezt nem látjuk, nem tudjuk) és ami nagyon nem evidens. A feszültség szabályozatlanul elviselhetetlen, ezért kell felébredni.

Szóval nagyon élő, vibráló hangulatú, eleven konferencia volt, eleven nagycsoporttal. Nem mondtam ott, de Robi után talán jöhetne egy szűzlány csoportvezetőnek.