Embert próbáló változásoknak vagyunk tanúi a világban. Nincs hatásunk a világ folyamataira, senkit nem érdekel, hogy mit gondolunk. Régóta tartó folyamatokról van szó, amit ebben a cikkben próbálok elemezni.

Hogy mi a Bácsalmás szindróma? Én neveztem el így azt a jelenséget, amiben sajnos részem volt, részem van. Évekkel ezelőtt meghívást kaptam Dél-Koreába, hogy tartsak előadást az öngyilkosság megelőzésével kapcsolatos tevékenységünkről. Sokcsillagos szállodában szállásoltak el, minden költségemet fedezték. Privilegizált helyzetbe kerültem.

Azt hiszem én a rendszerváltás nyertese vagyok. Rengeteget dolgoztam ezért és szerencsém is volt/van.

A kétórás előadásom Szöulban a visszajelzések alapján jól sikerült, a hallgatóságtól sok kérdést is kaptam, beszélgetések is voltak. Szeretem a sikert, szeretem azt, ha jól mennek a dolgaim. Ahogy az előadás után ültem a szállodai szobámban, az jutott eszembe, hogy szívesen elmondanám ugyanezt az előadást Bácsalmáson is, mivel ott is magas, legalábbis akkor az országos átlagnál magasabb volt az öngyilkosság „előfordulása”. Írtam hát a Bácsalmási Közösségi Háznak, hogy előadnék, válaszoltak is, hogy jó, vették az adást, szólnak majd, ha aktuális lesz, hogy menjek. Aztán nem szóltak. Egyszer-kétszer rákérdeztem még, aztán hagytam az egészet. Mindig is büszkén vállaltam, hogy bácsalmási vagyok. Egy az ottaniak közül, bár most már sokkal inkább vagyok budapesti. A Bácsalmás szindróma lényege ez: fiatal bácsalmásiként megkapod a feladatot a családtól, közösségtől, hogy képviseld majd a bácsalmásiakat, lépj ki a világba, menj, legyél sikeres, mutasd meg, hogy a bácsalmásiak mennyire jófejek, okosak (jó a gimnázium), tehetségek, mutasd meg a világnak mindezt! Ebben az élményvilágban keveredik a kisebbségi érzés, az erős odatartozás vágya, valami olyasmi, hogy mi szerencsétlenek a peremvidéken élünk, de összetartunk, számítunk egymásra, hátrányos a helyzetünk, de küzdünk, mert jók vagyunk és ezt be is bizonyítjuk. Aztán ha ezt elérted és sikeres vagy, bizonyítottál a világnak a világban és visszatérnél és megmutatnád, hogy helló, csináltam valamit, akkor azt mondják: de hát te nem is vagy már bácsalmási, „messzire kerültél”, nem kellesz.

Mondhatjuk azt, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban, de nem egészen erről van szó. A nem lehetsz próféta mondás eredeti forrása a Biblia. Jézus nemhogy próféta nem volt a saját hazájában (Márk 6:5-6), de semmilyen csodát nem tudott tenni, amikor visszatért Betlehembe, pedig állítólag akart. (https://szentiras.hu/BD/Mk6,5-6 : „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában.”  Nem is tudott ott csodát tenni, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét.) Benne lenne a pakliban az, hogy ha visszamennék előadni, lebőgnék, nem sikerülne?

Szóval van itt egy szakadék a nyertesek és vesztesek között. Érzések, meggyőződések, előítéletek és tapasztalatok olyan tárháza vezet szakadáshoz, amit talán érdemes végig gondolni, hátha tudunk kezdeni vele valamit. Arról nem is szólva, hogy a mai Bácsalmás régről nem az a Bácsalmás, ahol én felnőttem, s lehet, hogy ez a puszta tény eléggé dühít engem. (Pl. az utca, ahol felnőttem, sokkal kisebbnek tűnik most, mint gyerekként.)

Meglepve tapasztalom, hogy az én esetem egyáltalán nem egyedi, de még csak nem is magyar jelenség. Hozok nemzetközi példákat.

A Váratlan dallamok c. film, Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe, és Marsha M. Linehan: Út az élethez, amit élni érdemes c. könyvének is fontos eleme a központ és a periféria ellentéte, a köztük levő szakadék mélyen személyes aspektusa.

Az én esetemben Bácsalmás elhagyása után nem sokkal megjelentek ellenérzéseim szülőfalum iránt. Hiába akartam szeretni, nehezen ment. Sok oka volt ennek, például az, hogy megláttam, hogy a búcsúban Hitler: Harcom (Mein Kampf) c. könyvét árulják, és senki nem háborodik fel ezen, senki nem tesz feljelentés. Aztán később megláttam egy  fényképet Márai András facebook oldalán, aki a Hunyadi János Gimnázium igazgatója most is, amin örömmel pózol a gyűlöletkeltő Bayer Zsolttal és a FIDESZ-es országgyűlési képviselővel, Bányai Gáborral.Senki nem tiltakozik, mindenki csöndben van. Az én belső Hunyadi János Gimnázium képemmel (a soknemzetiségű, békés, befogadó Bácsalmás)  teljesen összeegyeztethetlen Márainak Bayerrel való együtt szereplése, ezáltal gyűlöletkeltése.

Senki nem tiltakozott a fénykép miatt. Aztán az unokahúgom lányának pasija, általam jobbikosnak vélt náci egyenruhájára azt mondták, hogy hagyományőrző, fogjam be a számat. Aztán le kellett tiltanom egy csomó bácsalmási ismerősömet a facen, mert annyira ízléstelenül és gátlástalanul cigányoztak, hogy nem tűrhettem. Aztán a viszonylag friss esemény: az indiai vendégmunkások álmukban történő megverése elborzasztott (megjegyzem, szerintem egyenes következménye a Mein Kampf terjesztésének és az igazgató Bayer rajongásnak). Az utolsó csepp a pohárban a híres háziorvos esete, aki a „fertőzések megelőzésére” hivatkozva a parkban (egymás előtt) vizsgálja meg betegeit, majd a panasztétel után a váróteremben, de még szintén egymás előtt. A bácsalmásiak méltósága, betegjogai nem érdekli a helyi vezetőket, a potentátokat (Németh Balázs, Tóth Árpád, Márai András). Talán nem tudtak róla, de ha nem tudtak róla, ki a bánatot képviselnek? Mit mondjak, elment a kedvem az egésztől. Bácsalmás Fidesz fellegvár lett, sugárzik a gyűlölet és az, hogy a helyiek nem látják a saját felelősségüket sorsuk irányításában.

Valószínűleg téves és hibás az én Bácsalmás képem is, nagyképűen kioktatok, számonkérek, de hát ők szavazzák meg a NER-t. Mit lehet tenni? Közben nem lehet elfelejteni azt, hogy a politikai elit kilopta és tönkretette Bácsalmás legnagyobb munkáltatóját, az Állami Gazdaságot, a benne dolgozók szeme láttára, a benne dolgozók teljes kisemmizésével és megalázásával. Bácsalmásiak sokaságának lett volna mondandója. (De így vannak ezzel a dologgal a vidéki franciák is, többek között a reimsiek: elviszik, megszüntetik a hétköznapi emberek méltóságát biztosító munkahelyeket. Romániába, Thaiföldre és csak a jó ég tudja hova telepítik át ezeket a munkahelyeket.)

Tárgyalni, találkozni, egyeztetni kéne azoknak, akik valamit elértek (beleértve engem is), és a Bácsalmásiaknak. Mi van a méltósággal? Mi a közjó, ki dönti el, mik a közös értékek? Ne adj’ isten, lehet-e arról beszélni, hogy mi az, hogy magyar? Természetesen nem csak az én esetemben lehetetlen ez, de világviszonylatban is. Bácsalmásnak, Reimsnek, Oklahomának egy a hangja.

A Váratlan dallamok c. film szép mese. A film nemcsak engem mozgatott meg annyira, hogy kritikát írtam róla, de azt hiszem a rideg valóság kellemetlen történései is megerősítik, világjelenségről szól a film. A kritika után számos formában visszatért a periféria–központ, elit-köznép ellentéte a médiában. Ahhoz, hogy a film párizsi elithez tartozó karmesterének és a vidéki szerencsétlen harsonás testvérnek találkoznia kelljen, egy életbe vágóan fontos oknak kellett lennie. Ez az ok, hogy a gazdag párizsinak szüksége volt a vidéki szerencsétlen harsonás csontvelőjére. Ez olyan fontos szála a filmnek, aminél el kell időznünk egy pillanatra. A szegény francia régió és párizsi gazdag nagyon távol van egymástól, a valóságban sosem találkoznak. A csontvelő kérdés pont elegendő ok arra, hogy létrejöjjön az a találkozás, ami a valóságban soha nem történik meg. A film végén felhangzó váratlan dallam a valóságban teljesen elképzelhetetlen. A vidéki szegény azt érzi, hogy a párizsi elit negligálja őket, pedig pont ugyan olyan emberek, mint ők, ugyanannyi emberi méltósággal, mint amennyi a párizsi „sznoboké”. A gazdag párizsi elit tagja vélhetően azt gondolja, hogy ezek a szerencsétlen, igénytelen vidékiek lehúzzák egymást, akadályozzák egymás fejlődését, azt, aki kicsit is tehetséges, eltiporják. Ezek a szerencsétlen semmirekellők reménytelenek. Csak kérnek, de semmit nem adnak.

Tathcher és Reagan kormányzása óta a vagyoni és egyéb különbségek nőttek, és folyamatosan nőnek, a szakadék növekszik, s ennek a szakadéknak lehet egyik következménye az elmagányosodás, és a világban általánosan jelenlevő frusztráció. Az lenne szerencsés, ha létrejöhetne párbeszéd és találkozás az elit és a plebs között. A találkozásoknak azonban nincsenek helyszínei, maximum a futballstadionok, ma már nincsenek olyan közösségi terek, ami a felsőbb és alsóbb rétegek találkozását lehetővé tennék. A Váratlan dallamok végén a klasszikus elit zenekara és a vidék fúvószenekara együtt játszik – a valóságban soha nem történik meg az együtt zenélés.

Megjelent két nagyszerű könyv, két hasonló életút bemutásával, hasonló problémákkal, de a megoldások mások, részben mások.

Didier Eribon francia filozófus (könyve a Visszatérés Reimsbe)  Reimsből, Franciaország szegényebb vidékéről származik, egy munkáscsaládból. 4 fiútestvér közül ő a második és az egyetlen – családjában is egyedülálló módon –, aki le tudott érettségizni. Szülei gyári munkások. Anyja anyagi áldozata tette lehetővé gimnáziumi és egyetemi tanulmányait, de amikor anyjának középiskolásan le akar fordítani egy angol dalt franciára, az anyja azt mondja neki, hogy ne nagyképűsködjön, hagyja, a fordítás nem érdekel senkit, maradjon csendben. Apja erőszakos, gyakran italozó férfi, aki részegen bántalmazza az anyját, aki egyszer az anya komolyan visszaüt. Az apa a gyerekek rettegése ellenére cirkuszol, italos üvegeket tör ripityára a falon. Didier testvérei közül senki nincs, aki szellemi társa lehetne. 

Didier Eribon

Párizsba kerül egyetemre, később professzor lesz, nem csak Párizsban, de másutt is. Évekig nem megy haza, testvéreivel hosszú évekig nem találkozik, később apja temetésére sem megy el, mert az emlék, ahogy kisgyerekként megélte apja bántalmazásait, egy életre beleégett. Baloldali, szinte marxista filozófus lesz, akinek a fantáziájában ugyanolyan ideális kép él a munkásokról, mint az én fejemben Bácsalmásról. Amikor a tradicionálisan a kommunista pártra szavazó munkások, köztük Eribon családja is a Le Pen-féle szélsőjobboldaliakra vált, Eribon nagyot csalódik. Határozott elképzelései vannak, arról, hogy a reimsieknek hogyan kéne élniük, gondolkodniuk, kire kéne szavazniuk. Amikor a várost ellepik az arab bevándorlók és az anyja panaszkodik, hogy a lépcsőházban végzik dolgukat, Eribon nem a bevándorlókra, hanem az anyjára mérges, hogy miért nem türelmesebb velük. „Nem te élsz itt”– mondja neki az anyja, és a lakótelepről nagy áldozatok árán a kertvárosba költöznek. Eribon minden kapcsolatot megszakít felmenőivel és testvéreivel. Amikor egyszer az apja Párizsban meglátogatja, annyira szégyelli a lumpennek kinéző apját, hogy nagyon meggondolja, hol találkozzanak, mert nem akarja azt, hogy bármelyik ismerőse meglássa őket. A család és Eribon értékrendje teljesen elszakadt egymástól, ami nem csak Reims hibája, hanem az derül ki, hogy Eriboné is. Mindenesetre a szégyen, amit megélt azért, mert ő reimsi, egy mély kötődést és elköteleződést is magában hordoz szerintem, amiről egyáltalán nem beszél. A szégyen Eribon esetében transzgenerációs trauma. Egyrészt Eribon meleg, másrészt a családtörténet rettenetes epizódja az, hogy a nagymama, gyerekeit hátrahagyva, ki akarva törni a nyomorból, a második világháború utolsó éveiben átment Németországba dolgozni, és amikor a háború után visszatért, ő is egyike volt azon nőknek, akiket az utcán bántalmaztak, megaláztak, kopaszra nyírták azért, mert náci kurvának gondolták, holott munkavállalóként semmi ilyesmiről nem volt szó.

A képen nem Eribon nagymamája szerepel, de a képen szereplő nő ő is lehetne.

Ő is és Eribon is megtapasztalta azt, milyen megszégyenítő egyedül maradni, másmilyennek lenni, milyen rettenetes érzés a megalázottság.

Marsha M. Lienehan sorsa messze szomorúbb, de sokban hasonlít. A ma már világhírű pszichológusnő az USA déli államában, a konzervatív Oklahamában nőtt fel dúsgazdag, katolikus családban.

Marsha M. Linehan

Az apja az olajiparban felsővezető, az anyjának nem kellett dolgoznia. Négy fiútestvére van és egy lánytestvére. Linehan ma is aktív, ha rákerestek a youtube-on, remek rövid filmeket közöl a borderline személyiségzavarról, annak nehézségeiről, terápiás kihívásairól. A konzervatív környezetben egy fiúnak erősnek és tehetségesnek kellett lennia, a lánynak szépnek és jól kellett férjhez mennie. Mit tehetett Marsha, aki okos és kövérkés volt és ő is hithű katolikus? Mit tehetett akkor, amikor barátok, ismerősök bántó megjegyzéseket tettek a testére, és az anyja nem hogy nem védte meg, de tovább alázta azzal, hogy a kritikát megfogalmazók mellé állt: „Látod, igaza van Mártának, tényleg le kéne fogynod és akkor sokkal jobb, sokkal szebb lány lehetnél”. Az apa nem volt jelen, s a bűnbánó Marsha, szeretve szüleit, ismerőseit a tehetetlenségébe belebetegedett. Pszichiátriára került, borderline tüneteket produkált (többek között vagdosta magát). Két éven át kezelték egy pszichiátriai intézményben és mindenféle korlátozó intézkedésben része volt, elektrosokkot is kapott. Megfogadta Istennek, hogy kijön ebből a pokolból és hogy másoknak is segít minden erejével, hogy ki tudjanak kerülni saját pokoli helyzetükből. Szerencséje volt, jó pszichiátert talált, elindult a felépülés felé és kijött az intézményből. Egyetemet végzett, megalkotta a Dialektikus Viselkedésterápiát, ma is aktív. Nemzetközi hírnevet és megbecsülést szerzett azzal, hogy mindfulness elemeket épített gyógyító módszerébe akkor, amikor ez még nem volt egyáltalán elfogadott. A konzervatív tudományos élet kétkedéssel, sőt ellenséges módon fogadta a dialektikus viselkedésterápiát. Ő is megtapasztalta a szégyen érzését, de igyekezett az ellenségességeit maga mellé állítani, hatalmas munkával tudományosan is igazolta klinikai módszerének hatékonyságát. Élettörténetét az általunk most kiadott könyvben (https://orioldbooks.com/termek/ut-az-elethez-amit-erdemes-elni/ ) írta meg. Az eredeti könyv bemutatóját abban az intézményben tartották, ahol kezelték. Minden szerette ott volt, Istennek tett ígéretét megtartotta, kijutott a pokolból, meggyógyult és másoknak is segített kijutni saját poklukból.

Megjegyzem, hogy mind Eribon, mind Linehan fontos dolgokat nem említ a könyvében. Míg Eribon hangsúlyozza szégyenét, magányosságát, dühét, a Reimshez és hozzátartozóihoz fűződő szeretet kimarad, mintha nem is lenne, pedig nagyon ott van a sorok között. Például anyjához kapcsolódóan nem jelenik meg a hála érzése, pedig az, hogy továbbtanulhatott, neki köszönhető.

Linehan nem ír arról a mindent pusztító dühről, frusztrációról, esetleg gyűlöletről, amit anyjával és apjával kapcsolatban érezhetett. Igaz, hogy azt leírja, hogy anyjának el tudta mondani vele kapcsolatos fájdalmait és sérelmeit. Ezután évekre meg is szakította vele kapcsolatát, mert az anyja nem tudott változni, nem tudott a lányára figyelni. Halála előtt anyja valamennyire be is látta, hogy mennyi fájdalmat okozott lányának, de az érzések leírását mégis hiányosnak találom.

Itt vagyunk. Sajnos a periféria és központ nem a földrajzi helyzettől függ. Mindenhol vannak leszakadók, olyanok, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak fejlődni. A vesztes lehet manhattani vagy londoni lakos is. A fejlődés fontos feltétele az önismeret, a kommunikáció, a párbeszéd. Tisztázni, hogy mi az, amiért én vagyok felelős, és mi az, amiért nem. Ha az emberek egyre frusztráltabbak, mert azt tapasztalják, hogy nem tudnak egyről a kettőre jutni, s ez nem csak a saját, de a gyerekeik életére is kihatással van, mert ők már nem fognak jobban élni, mint a saját szüleik, akkor a düh, a csalódás, a frusztráció mentén fogalmazzák meg önmagukat, a körülmények áldozataként. És azt hiszem, hogy ez teljesen érthető is. Frusztrált állapotban nem lehet gondolkodni. Számos előnnyel jár annak a hangsúlyozása, hogy valaki a periférián él. (Domschitz Mátyás  barátom szavai jutnak eszembe.) Másra lehet ruházni a felelősséget saját sorsunkért, lehetünk dühösek és még sok egyéb más is.

Itt jön a képbe a NER, Trump, az AFD. (Alice Wiedel budapesti látogatásának tényébe majdnem belebetegedtem, de abba még inkább, hogy semmilyen tüntetés és tiltakozás nem volt a látogatás ellen.) Ők a frusztrációra, a csalódottságra és a dühre építenek, ezeket az érzéseket szítják szimpatizánsaikban, felszítva bennük nem csak a gyűlöletet, de az agressziót is. Ez a konstelláció olyan  háborús viszonyokba torkollik, aminek tanúi vagyunk. A diktárorok azt hangsúlyozzák, hogy választóik vesztesek, a periférián vannak, s hogy ők megvédik őket. Sirámok, panaszok, sérelmek artikulását kívánják, melyek kizárják azt, hogy másféle hangokat meghalljanak, egyáltalán beszélgethessenek.

Szóval Bácsalmásnak, Reimsnek egy a hangja és még Oklahomának is, és a Bácsalmás szindróma egyre csak terjed. Fogalmam sincs, hogyan lesz megállítható. Talán meg kellene hallanunk egymást, még akkor is, ha a frusztráció hangjai nehezen érthetőek.

Szerencse, hogy nálam okosabb embereket is foglalkoztatja a kérdés. Michael J. Sandel talán a kedvenc filozófusom. A Harvard egyetem kiváló professzora, eléggé érthető angolsággal osztja meg tudását és hív olyan közös gondolkodásra, amire mindannyiunknak szükségünk van.

https://www.youtube.com/watch?v=IuMoGbAam-U

Két célja van ennek a cikknek. Egyrészt, hogy rávegyem az embereket, hogy nézzék meg ezt a szépséges,  egyszerre vidám és egyszerre szívmelengető vígjátékot, s hogy egy kicsit elmélkedjek róla, elemezzem.

Állítólag az emberek egyre magányosabbak manapság. Millió honfitársunk él egyszemélyes háztartásban. Egyedül is vannak, és magányosnak is érzik magukat. A helyzet annyira súlyos, hogy az Európai Unió következő hét éves ciklusában a lelki egészség tekintetében a magány elleni küzdelem kiemelt feladattá vált.

Ebben a remek filmben nem magányosak az emberek, hiszen találkoznak egymással, sokan, sokféle módon. Olyan szívet melengető találkozásokat látunk, amik által a résztvevők ezekben a találkozásokban jobban megszeretik azokat is, akikkel találkoznak és magukat is. A találkozásokból nem mindig lesz kapcsolat, de attól még a találkozás találkozás.

Francia filmeket nézve az az érzés kerít hatalmába, hogy a francia filmek örök témája sok-sok éve változatlanul a Szabadság Egyenlőség Testvériség hármasa. Három olyan kulcsfogalom, ami mind a mai napig nem csak a francia művészeket, de a francia társadalom széles rétegeit foglalkoztatják. Ez a film a testvériség témájára koncentrál, de a szabadságot és egyenlőséget is tárgyalja. Néhány példa francia filmekből.Mennyire lehetek másokkal egyenlő és szabad, testi-lelki korlátokkal(Életrevalók, Különleges életek) Áldozattá válva, van-e szabad döntési jogom (Belier család, Az arcuk mindig előttem lesz)?  Mennyire lehetek független és szabad az adott életkor és az adott társadalmi helyzet problémái által meghatározottan, testem öregedésének korlátaiba zárva (Cache, Szerelem)? Testvérem-e a metrót megállító kényszeres beteg, mi minden kell eltűrnöm tőle? (Különleges életek)  Ez az idegesítő, fazon tényleg a testvérem? Szóval ilyenek a francia filmek.

Kedvenceim, ha jól belegondolok mind ezen témák körül forognak. Mennyi remek, egyszerre szórakoztató, és egyszerre elgondolkodtató filmek! A magyar valóságtól elrugaszkodva más szférába repítenek fel, a kellemes landolást hosszas utómunka követi, sokáig elgondolkodtatva, bevonzva a film világába azok nézőit.

Ráadásul nagyon jól is szórakozunk ezeken a filmeken. A Váratlan dallamok is ebbe a sorozatba tartozik. Adott egy szimpatikus, tehetéséges párizsi karmester, Thibaut, aki a francia elit tagja. Világpolgár, aki, ma itt lép fel a zenekarával, holnap ott. Mindenütt otthon van. Egy nap – pont az Egmont nyitány próbáján-  rosszul lesz. Kiderül, hogy leukémiája van, s őssejt beültetésre van szüksége, donor kell neki. Apja pár éve meghalt, anyja és húga van. Adott a megoldás, hogy a testvére legyen az őssejt donor, de kiderül, hogy Thibout örökbefogadott gyermek, testvére nem vérszerinte testvére. Csecsemőként a kórházból hozták haza szülei, akik az örökbefogadás tényét eltitkolták előtte. Vérszerinti édesanyja nem tudta felnevelni, lemondott róla módos örökbefogadó szülei javára. Genetaikai vizsgálattal derül ki, hogy van egy Franciaország szegényebb részén élő vérszerinti öcse, Jimmy, aki alkalmas lenne sejtdonornak. Az öcs egy idősebb hölggyel él, aki örökbefogadó anyja lehet, elvált, Jimmynek van egy lánya. Először hallani sem akar arról, hogy kapcsolatba lépjenek egymással, vagy hogy őssejtet adjon, aztán mégiscsak beadja a derekát és belemegy a donációba. Kapcsolatba kerülnek, mind közelebb egymáshoz. Az öcs szegény, a francia társadalom vesztese. Anyja halála után, amikor három éves lehetett, őt is örökbe akarták adni, meg is keresték Thibaut családját, de a család őt már nem akarta örökbe fogadni, mert pár évvel az örökbefogadás után nevelőanyja terhes lett. Kedves, szerető húga született. Jimmy és Thibaut vérszerinti anyja Jimmy születése után pár évvel meghalt, sokféle problémája volt, Jimmyt a az a hölgy nevelte fel, akiről én nem tudtam megállapítani, hogy örökbefogadó idegen, vagy rokon. Jimmy a film cselekménye idején egy gyár üzemi éttermében dolgozik szakácsként.

Thibaut veszteségként éli meg, azt, hogy örökbe fogadták. Veszteség, hogy másnak hitte magát, mint aki, de a veszteség más értelemben is végig jelen van a filmben. Húga könnyei, amikor közli Thibaut vele, hogy leukémiás, előre vetíti a veszteséget. A veszteség következményekén Thibaultnak új identitást kell felépítenie, magában, legalábbis ezt gondolja. Ehhez is szüksége van testvérére, Jimmyre.

Jimmyt megismerve kiderül, milyen sok a hasonlóság köztük, hogy neki is abszolút hallása van, ő amatőr szinten lett zenész, aki Thibaut szintjén nem tudta kibontatkoztatni a tehetségét. Munkások között nőtt fel, egy fúvószenekari harsonásságáig futotta tehetségégből. Neki is vesztesége van, nem lehetett az, aki lehetett volna. Thibaut számára lottó ötös, hogy egy jó családba került, ahol négyévesen kezdhetett zongorázni.

Egy kis pszichológia: mindkét férfit eldobta az anyja. Mindkét férfi életében megjelenik az eldobhatóság, - elég jó vagyok-e, esetleg nem undorodnak-e tőlem, meg kell szolgálnom azt, hogy befogadtak, hogy élek - kérdése. Illetve az, hogy mit kezdjenek a bennük levő tehetséggel. Jimmy szerencsétlen az ő közege nem alkalmas a tehetség felvirágoztatására, túl kell élni. Ez a dinamika mindkét férfiben felerősíti a bűntudat érzését (mit vétettem, hogy az anyám eldobott magától?) , amely bűntudat összehozza őket. Olyan ősi mitológiák jelennek meg a filmben, mint a folyóba tett Mózes, vagy Oidipusz, akit elűztek és magára hagytak. A kitaszítottság, magára hagyottság több szintje jelenik meg a filmben. Pl. Jimmy is elhagyja lányát, alig van kapcsolata vele, de közösségi szinten is az egész kisváros kerül ki a gondoskodó állam keze alól, a helyi polgármester is magára hagyja a zenekart.

Egy kis zene: a filmben hangsúlyos a zene témája. A két főszereplő a zene szárnyán bontakozik ki, illetve képtelen a kibontakozásra. A zenében találkoznak, ami egyszerre a legnagyobb szabadság és egyszerre a legalázatosabb szolgaság. Benne van a felelősség, a kitettség és az önként vállalás témája, és az, hogy azokat a belső tartalmakat, fájdalmakat, örömöket úgy fejezik ki, hogy a zene szárnyán kapcsolódnak egymással.

Találkoznak, itt a mai divatos kifejezéssel élt boborékoknak ellene megy a film. Thibaut, ahogyan meg ismeri testvérét, szolidaritás, mondhatni testvéri érzés alakul ki benne nem csak Jimmy irányába, de Jimmy környezete, barátai, rokonai felé is. Otthonává kezd válni a szegény vidék. Találkozásai kapcsolatokká válnak.

Kedvenc kortárs filozófusaim egyike Michael J. Sandel a Demokrácia és sérelmei c,( =https://www.youtube.com/watch?v=Um017R5Kr3A&t=3s) frissen megjelent könyvében elmondja, hogy az elmúlt 4 évtizedben a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség minden korábbi szintet felülmúlt. Az egyenlőtlenség azt is jelenti, hogy nincsenek közös társadalmi terek az eltérő társadalmi helyzetben levő emberek találkozására. A gazdagok teljesen elkülönülnek a szegényektől. Mindenféle buborékok alakulnak ki. Nincsenek kultúrházak, már alig van működő könyvtár, a kulturális helyek (színházak, mozik) jelentősége csökken. Nem csak azt kapja a leszakadó, hogy csakis önmaga felelős a kudarcáért („mindenki annyit ér, amennyije van) de nem is találkozik a leszakadó a jobb helyzetben levőkkel. Sandel szerint az amerikai és EU beli társadalom alsó rétegéhez tartozó embereket korunkban az elit nem csak úgy alázza meg, hogy a globalizációval elveszik az egyszerű emberek munkájának méltóságát, de azzal is, hogy azt üzeni a leszakadóknak az elit, hogy sanyarú sorsodról te magad tehetsz, ha nem tanultál tovább, lúzer vagy. Sikertelenségedért okold magadat, és ha magadat okolod, akkor ki szakíttatsz a nemzet testéből.

Ebben a filmben a leszakadó embereket is szimpatikusnak ábrázolja a rendező, pusztán azért, mert méltósággal mutatja be őket. Jimmy munkahelye megszűnik, Romániába, vagy Ukrajnába költöztetik a gépeket a kisváros lakóinak többsége, akik ebben a gyárban dolgoztak, elvesztik munkájukat. Frusztrálttá, magukra hagyatottakká, számkivetettekké válnak, kollektív élményét adva Thibaut és Jimmy személyes számkivetettségének. Elgondolkodtató ki itt a számkivetett igazából. Egyszerű embereket ilyen méltósággal ritkán lehet filmekben látni. A fúvós zenekar mindegyik szereplője egyéniség. A testvériségnek olyan mintáját adják, ami manapság véleményem szerint elég ritka. (Jut eszembe magyar filmben nem lehet látni kiürített gyárakat, pedig elment innen a Stollwerck, az Electrolux és sorolhatnám a gyárakat, amelyek megszűnte honfitársaink sokaságának az életét tette tönkre.)

A gyár munkásai egy olyan fúvószenekart működtetnek évek óta, aminek karmestere a gyár költözésével a zenekart is magára hagyja, Romániába megy betanítani az ottani munkásokat.

Ki legyen a karmester, ha eltávozik a fúvós zenekar vezetője? Thibout segítsen vagy ne? Induljon -e a zenekar a megyei fúvósfesztivál versenyén, vagy ne? MI legyen a magukra hagyott egyszerre szerethető és kissé ügyetlen zenészekkel? Thibault segít, ahogy tud.

A film mesterien tárgyalja összefüggéseiben a legbelső személyes kérdéseket és az adott idő, adott kor azon feszültségeit, amelyekbe a kor minden szereplőjét akaratuk ellenére kitették.

A film legnagyobb erénye mégis a két férfi főszereplő kapcsolatának alakulása, egymás megismerése, kapcsolatuk szeretetteljessé válása.

Ahhoz, hogy ennek a kapcsolatnak a fejlődését megérthessük tudnunk kell, hogy mindannyiunkban létezik egy fajta ikerkeresési vágy. Megkérdeztek olyan felnőtt, már partnerkapcsolatban élő egypetéjű ikerpárokat, akik nagyon összetartozónak mondták magukat, és akiket a környezetük is nagyon összetartozónak tart, akik magzati koruktól kezdve nagyon összehangolódtak, hogy mit gondolnak a szerelemről. A kérdés az volt, hogy ők, akiknek részük volt egyfajta tökéletes egybeolvadásban, olyan kapcsolatban, amiben mindenki „ismer” mindet, s amiről azt gondolnánk, hogy sokan erre vágynak, hogy ez a fajta kapcsolat hasonló-e ahhoz, amit a szerelmükkel élnek át. Egyértelmű válaszuk az volt, hogy a vágyakozás, az erotikus vonzalmon alapuló kapcsolat teljesen más, mint az ikerkapcsolat. A szerelmet semmi nem pótolja a testvérek számára a boldog szerelem teljesen más, mint a testvéri harmónia. (Alessandra Piontelli: Ikrek a világban c. könyvében lehet erről olvasni. https://orioldbooks.com/termek/ikrek-a-vilagban/)

A testvéri egymásra hangolódás mégis fontos. A filmben ennek az összehangolódásnak, egymásra találásnak leszünk tanui.

Érdekes, hogy hiányzik az apa, aki idejkorán lelépett (Thibaut örökbefogadó apja is meghalt). A két férfi, akik váratlanul válnak, váltak testvérekké felelősséget vállalnak egymásért. Itt apára nincsen szükség. Ezt a felelősséget bonyolult interakciók, a találkozások finom momentumai hozzák, hozták létre. Csodálatos emberi gesztusokat látunk, olyan kiváló színészekkel akikről még sokat fogunk hallani

A filmet nagyon ajánlom. Mindenki menjen a moziba, aki nevetni és szórakozni szeret és nézze meg a Váratlan dallamok c. filmet, mert félő, hogy hamarosan leveszik a műsorról, és a filmben még sok minden másról is szó van. Azért is ajánlom a filmet, mert a Váratlan dallamok világa, azok a zsigeri érzések, amiket kelt, tökéletesen nem írhatók le, hanem át kell élni őket.

Egyébként a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség eszméinek megvalósításával nekünk magyaroknak komoly problémáink vannak. Fel adva a lecke. Újra, és újra feláldozzuk szabadságunkat a biztonságot bálványozva, az egyenlőségről egyfajta feudalisztikus agymenés mentén teljesen lemondunk, a testvériségről pedig fogalmunk sincs. A hit oltárán feláldozzuk a tudás és felvilágosodás értékeit. Tűrünk, tűrünk egy darabig aztán robbanunk, jön a felháborodás és forradalom, aztán kezdődik megint az egész elölről. A szabadság – egyenlőség- testvériség témájával nem foglalkozunk olyan módon, hogy nekünk is, és a gyerekeinknek is jobb legyen. Persze nehéz téma ez, amikor azt írom, hogy a gyerekeinknek jobb legyen, szembesülök azzal a gyávasággal, ahogy a felelős magyar felnőttek az utódjaikra tolják ezen hármas fogalom problematikáját. Oldják meg ők. A szabadság a felelősség- irgalmatlan fájdalmával és magányával jár, a felelősség elszomorít. Az egyenlőség utáni vágy enyhítheti ugyan a szabad döntések esetleges hibás következményeit. A testvériség hidat képezhet a szabadság magánya és az egyenlőség kényszerítő ereje között azzal, hogy kapcsolatba hoz. A testvériség illúziója annyira fontos mindenkinek, mint egy falat kenyér. Jó példa erre a facebook buborékjainak zártsága. Az emberi társadalom itt a nyugati végeken folyamatosan próbálkozik a hármas realizálásával, bár mi magyarok inkább lesajnáljuk ezt a hármast: „baromság” mondják rájuk sokan, s így nem kell gondolkodni, cselekedni, kiállni ezen eszmékért . Inkább éles hierarchiában élünk- ez a feudalizmus- és így nem kell küzdeni sem magunkért, sem gyerekeinkért.

Szerintem nekünk ez közös gondolkodás, vita azért sem megy jól, mert túl komolyan gondolkodunk. A franciák lazán tudják megvitatni a legkeményebb, legdurvább kérdéseket is. Könnyű nekik, azt hiszem, hogy ők Európa kultúrnépeivel együtt magukba szívták azt az alaptudást, hogy a társadalom két alappillére az emberi méltóság feltétel nélküli és elidegeníthetetlen védelme és hogy az állam dolga az, hogy az emberekben szunnyadó képességek kibontakoztatását segítse. Ez a két alaptudás tud biztonságot adni, ezzel könnyű lazának lenni.

 Nem olyan régen egy német csoportanalitikus adott elő magyar csoportanalitikusoknak arról, hogy ő hogyan tart Németországban pszichoterápiás csoportokat az ottani társadalombiztosító finanszírozásában. Örömmel mesélte el a kereteket, hogy mennyire hatékony ez a csoportműfaj, hogyan lesznek jobban a rászoruló csoporttagok. A magyar csoportanalitikusok kissé meglepődve, értetlenül álltak dokumentációs kötelezettségek láttán. Hogyan? Jelenteni kell? Beleszólnak, hogy mit csinálsz? A német kolléga elmondta, hogy egyrészt nem elviselhetetlen kötelezettség ez a dokumentáció, hiszen eléggé definiált, hogy kik, milyen gyakorisággal, milyen időtartamban járhatnak, mit, hogyan kell dokumentálni, másrészt igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy milyen nagyszerű dolog az, hogy a német társadalombiztosító (Krankenkasse) segíti ezen páciensek/kliensek gyógyulását. A biztonságot kétféle anonimitás védi. A biztosító tudja, hogy kinek a terápiáját fizeti, de nem tudja, hogy milyen betegségre. A terápiás folyamatot független szakértők követik nyomon, ők nem tudják, hogy ki jár terápiába, de azt tudják, hogy milyen betegség miatt kerülnek kezelésbe.

A tekintélynek kétféle modellje jelenik meg itt (tekintély az állam, a hatóság, ami lehetővé is teszi a csoportba járást és valamelyest ellenőriz is). A német modellben a tekintély felelős, gondoskodik, hatékonyan igyekszik beosztani a társadalombiztosításba bejövő pénzt. A német tekintélyt magát ellenőrzik, és ott fontos a közjó. A magyar tekintély kiszámíthatatlan, távoli, nincs információja sem a páciensekről, sem a terapeutákról, nem gondoskodik, ellenőrzése kötözködés inkább, a közjó nem, hanem saját maga önző szempontjai érdeklik- legalábbis ez lehet a közvélekedés.

A tekintély alatt általában a férfitekintélyt értjük, az apák tekintélyét főleg errefelé. Hogy lehet az, hogy a magyar csoportanalitikusok ottani fantáziájában a tekintély, az apa ilyen típusú?  Úgy tűnik, a felelős, szerető vezető modellje fel sem merül, még fantáziában sem? Szomorúnak találtam ezt az apamodellt, hogy a „csoportgondol” ilyen apát hoz létre. Hazámban ez a jelenség általános. A „csoportgondol”, mint az általános apamodell egyszerre személyes és egyszerre közösségi, társadalmi. A rossz apa kérdése húsba vágóan fontos. Egyszerre zsigeri, testi kérdés, és egyszerre gondolati. Egyén és közösség hat itt egymásra és az egyéneken belül is a zsigeri élmények hatnak a gondolkodásra és fordítva. Manapság a magyar apák azt tippelem jó apák akarnak lenni, tekintélyt kiérdemelve felelősségük tudatában élni, de  gyerekeikkel, unokáikkal egyszerre hancúrozva felfedezni a világmindenséget, amiben otthont lel apa, anya, gyerekek. Sajnos a tekintély és a játékosság könnyen ellentétbe kerülhet. A tekintéllyel bajlódó férfi nem szabályoz, csak játszik, így erodálja a biztonságot, míg a túlszabályozó apa nem tud játszani, távolra kerül. Nem egyszerű feladat.

Egy kis történeti áttekintés

Hát igen, vannak rossz apák. A rossz apák sokszor annyira rosszak, hogy meg sem érdemlik az apa nevet, vagy ha apák, akkor egyszerűen megfosztják az apai címtől, megfosztják őket az apa nevétől. Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regényében pl. emberként hivatkoznak az apára a címben. Ugyan rögtön tudjuk, hogy egy rossz apáról van szó, ám észre sem vesszük az apai névtől való megfosztást, identitászavar jelenik már a címben is és a regényben is. A három fiú (Richárd, Jenő és Ödön) az anyjuk és az író tekintetében az idős Baradlay Kázmér ember és nem apa. A zsarnok apától annak halála után felszabadulnak a fiúk és a feleség, de a regényből jól ismert önsorsrontó, önpusztító példát követik, boldogulni akarnak, lázadnak, aztán a dolgok rosszra fordulnak. Lázadásuk büntetést érdemel? (Az osztrák bosszúban, talán az apa túlvilági bosszúja is benne van, akit ugyan ki lehet cselezni, de a rettenetes végben, mintha az ő akarata érvényesülne, azaz a tekintély elleni lázadás büntetést érdemel.)

A magyar történelem, a magyar közelmúlt tele van rossz apákkal.

Itt van a legnagyobb magyar, Széchenyi István, aki annyira rossz apa volt, hogy egyik fia, Széchenyi Béla egy nagyobb veszekedés után otthagyott csapot-papot, meg sem állt Borneóig, Japánig, Amerikáig. Gyerekkora úgy telt, hogy éveken keresztül, minden nap reggel is és este is apja 40 -40 kérdésre kellett válaszolnia, hogy mit evett, hogy kötötte be a cipőfűzőjét, hogyan beszélt másokkal, hogy tanúsítsa, hogy egy Széchenyi rendesen viselkedik. Döblingben (ami inkább szanatórium volt, mint pszichiátriai otthon) rendszeresen látogatta apját, akinek öngyilkossága nem volt független Béla azon segítségétől, hogy írásait ő csempészte ki, a később öngyilkos tettéhez vezető nemzeti őrületébe a fiát is bevonta. Másik fiának Ödönnek sem volt egyszerű élete. Apjától egyrészt ő is menekült (Konstantinápolyig), de valamelyest rivalizált is vele. Ő alapítja meg Budapesten az Önkéntes Tűzoltóságot. A rossz apák nagy teljesítményre is sarkallhatnak. 

A képen Széchenyi Béla szerepel

A másik rossz apa, nagy teljesítményre sarkall, a földön fekvő fiába rúgó apa története közismert (két „győztes” viaskodik itt: Győző és Viktor, a valóság sajnos az, hogy ebben a verekedésben mindketten vesztesekké váltak, örök vesztesekké). Érdekes, hogy a korábbi áldozat nem emelkedik felül a bántalmazó- bántalmazott viszonyon, nem tud kilépni a traumából, áldozati szerepben marad, újra és újra létrehozza a bántalmazás élményét, de most már ő a bántalmazó, az áldozat pedig a környezete és a magyar nép. Ez a jól ismert megoldás. Ma te vagy alul, holnap te leszel fölül, a megbosszulás lehetőségével fizeti meg a társadalom a sok megaláztatást, ha ebbe viszonylatba belemész és nem emelkedsz felül, nem lépsz ki. De van választás! (Van itt a Viktor- Győző konfliktusban egy kérdés: a rugdosásnál, hol volt a pedagógus anya? Miért nem csinált botrányt?)r

Hogyan válik bántalmazóvá egy apa?

Régi történet, így történt a hetvenes években. A hároméves Varga Marcikától szülei jelenlétében azt kérdezi az anyukája: Itt van a másfél éves húgod, ugye szereted? Adj neki egy puszit! Marcika nem szereti a húgát, vág egy fintort, elfordul, puszit nem ad. A jelenlevő Marcika apja egy hatalmas pofont ad Marcikának a fintor és a puszi megtagadása miatt. A hároméves Marcika elsírja magát. Akkoriban, a hetvenes években ez volt a „normális” reakció, mondják. Később, négy és fél évesen már vissza tudja tartani a könnyeit, de igyekszik elkerülni a verést és úgy öleli meg húgocskáját, hogy fél szemmel anyjára néz, ugye jól csinálom, ugye így kell csinálni, hogy ne jöjjön a pofon?  Marcika anyás lesz. Amikor 12 évesen anyukájával cukrászdába megy, az anyja könnyek között meséli el barátnőinek, hogy Marcika apja, Márton milyen vadállat, hogy megverte őt is, meg a gyerekeket is. Marcika anyja szabadjára ereszti könnyeit. Neki szabad, a fia védendő a „mundér” becsületét nem sír. Marcika megtanulta, hogy ő ezt a luxust nem engedheti meg magának. Karót nyelt felnőtt lesz belőle. Az ő fiát már nem Mártonnak, hanem Andráskának hívják. Hatalmas kihívás számára, hogy hogyan legyen ő jó férj, hogyan legyen jó apa, mert a neve ugyanaz, mint az apjának, talán ugyanaz a „sorsa” is. Hogyan bízzon férfiként magában, hogyan ne legyen olyan vadállat, mint az apja?  A világhoz való bizalma az első pofon pillanatában darabokra tört.  Míg önmagával viaskodik, András fia apja által megára marad, aki gyermekkori énjéhez hasonlóan szövetséget köt saját anyjával, s ő az apa- Marci kapcsolata kezd hasonlítani saját apjáéhoz, kívül reked felesége és Andráska kapcsolatából. Kamaszkorában nagyszülei is és anyja barátnői is elmondják neki, hogy az ő Varga Márton édesapja milyen nagyszerűen ellavírozott a rendszerváltás környékén. Házat, autót nyaralót vett a családjának a Rózsadombon, (csak később derült ki, hogy III/III-as ügynök volt, hogy összemosódik a besúgás kényszere a család eltartásának, a sikerességének kényszerével) gondoskodott róluk, mindenki azt várja tőle, hogy dicsérje apját. Neki ez nehezen megy. Amikor az anyja arra biztatja, hogy legalább a rokonok előtt, a nagymamának, nagypapának szóljon Mártonról, a férjéről, az apáról néhány jó szót, az anyja érve ez:

Mégicsak az apád. 

Rossz anyák

Hát igen, a rossz apák mellett rossz anyák vannak. Rossz anyák mondják ki ezt a mondatot. A rossz anyák nem tudnak elköteleződni párjuk mellett. Lebegtetik, hogy a fiúk, akikbe egyfajta módon szerelmesek, a párjuk lehet. A kirekesztett apa pedig tudattalanul rivalizál a fiával, ami a helyzetet tovább rontja. A fiú érzi ezt a versenyt és tudattalanul az lesz a meggyőződése, hogy soha nem haladhat túl az apja „sikerein”. Ezért lesz karótnyelt felnőtt Marci. (Szintén szépen illusztrálja ezt a képet O.V. esete. Hatvanpuszta apja nevén van, így O.V. örök betolakodó lesz apja O.GY. birtokán, ahol soha nem érezheti otthon magát.)  A „mégiscsak az apád” mondat ennek a bonyolult tudattalan viszonynak egyfajta megnyilvánulása, aláhúzása, felszólítás a fennálló viszonyok elfogadására..

Hány családban hangzik el ez a mondat?

Nagyon változnak az idők. A mai apák jó apák akarnak lenni, de a korábbi traumáik mindezt nagyon megnehezítik számukra. Jó lenne, ha tudnának beszélni erről, de az apákkal ilyesmiről beszélni szinte lehetetlen.

Pszichológiai berkekben a hatalom kérdése tabu

A megalázás egyik legrettenetesebb példájáról, a Különbség c. bejegyzésemben (https://agycsavar.blog.hu/2019/04/04/a_kulonbseg_745)  írtam: a módszerspecifikus kiképző terápiás csoportot ketten vezették: egy küzdősportban jártas férfi és egy orvosnő. A férfivezetőn elhatalmasodik a játékszenvedély és a több, mint húsz évvel ezelőtti csoport sok tagjától akkor pénzt kér kölcsön. Sok pénzt, százezreket. Sokaktól, hónapokon keresztül. Amikor kitudódik, mi történt, nem történik rendőrségi feljelentés, falaznak neki, megoldják közösségen belül. (mint a katolikus egyházban is, pedig csalás, erőfölénnyel való visszaélés történt, a tekintélyen alapuló csoportok alapszabálya, amit tudattalanul mindenki tud, hogy a hierarchia fenntartása érdekében a közösség bármikor képes az egyént feláldozni. Ennek vagyunk tanúi most a katolikus egyházban. https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) A falazásban a fő szerepet a másik csoportvezető, az orvosnő játssza. Minden kapcsolatot megszakítanak a férfival amikor kiderül, de nem történik hivatalos eljárás, nincs feljelentés. A módszer önálló egyesülete, ahol a módszer gazdája, az orvosnő az egyesület vezetője, az, aki a kiképzőcsoportot a függő férfival vezette. Ha lejár az időhatáros vezető mandátuma az egyesületben, akkor is hozzá közelálló ember lesz a vezető, mindig ő van a háttérben. Szokásos magyar módszer: egy elnökségnek van egyesülete, nem egy egyesületnek elnöksége. A gond akkor jelentkezik újra, amikor kb. 15 év múlva a korábbi férfi vezető, mondván kigyógyult a szerencsejáték függőségből, felvételét kéri az egyesületbe. Nem az történik, hogy végigkérdezik a károsultakat, megadta-e nekik a férfi a pénzt? Nem, nem ez történt.  Az egyesület akkori vezetője, az egyesületet háttérből irányító nő közeli munkatársa- a korábbi kiképző csoport tagja- azt mondja kérdésemre, miért nem történt hatósági intézkedés, hogy Henry Weinsteint sem jelentették fel (ez igaz volt akkor, azóta persze börtönben ül az amerikai bűnöző) és három, az ügyben nem érintett fiatal egyesületi tag részvételével etikai bizottságot hívnak létre annak eldöntésére: hogy beléphet-e a férfi az egyesületbe, vagy nem. (A korábbi csoport vezetője, az orvosnő a taggyűlésen elmondja, hogy nem tudott a visszaélésről, nem kér elnézését a kifosztottaktól, nem iratkozik be csoportdinamikát tanulni, ő nem felelős, őt is megvezették, neki is fáj.)  Rossz anyaként szinte azt mondja a csoporttagoknak, mégiscsak az apátok, nem jelenthetem fel. Azért írom ezt le, mert az egyesületben tudomásom szerint az orvosnő szerepéről, semmilyen dialógus, vita nem volt, még mindig árulásnak állítják be a külső segítségkérést, ami maga a feljelentés lett volna, ami elmaradt. Pedig a feljelentés az elkövető érdeke is lett volna, megállította volna azt az ördögi kört, ami további kölcsönöket jelentett volna akkor. A bizottság nem járult hozzá a tagfelvételhez.

Az egyesületben a hatalom kérdése még a bántalmazásnál is nagyobb tabu és nem csak ebben az egyesületben. A hatalom, a hierarchia a pszichoterápiás egyesületekben talán a legfőbb tabu, abba az illúzióba ringatva az egyesületi tagokat, hogy az ő szervezetük a társadalmon kívül létezik, de ez komplex dolog)

A bántalmazás több szintjéből nehéz kilépni. Pedig mindenki ugyanarra vágyik, játékra, hancúrozásra, annak a világnak a közös felfedezésére, amely többek között a felfedezéssel válik otthonunkká. Újabb szerepekre vágyunk, ezek az apák új szerepekre vágynak, de ezt a szerepet nagyon nehéz elsajátítani és megkapni mert a fájdalmak, traumák ott dolgoznak bennünk és megoldást követelnek. Nagyon fontos, hogy minden elkövető is és áldozat is találkozik a szabadság problematikájával, az áldozatnak van választása, nem muszáj bántalmazóvá válnia, s az áldozatok 80%-ából nem is lesz elkövető.

Az egyesületbe vágyó kiképző szerencsejátékfüggő férfi újfajta szerepet kívánt magának, a tag szerepét, s ennek az új szerepnek olyan ára volt, amit ő nem tudott megfizetni, bár a vágya teljes mértékben jogos. Az egyesület távol tartotta, nem beszélte meg megfelelő módon az egész esetet, aminek az egyesület életére máig tartó hatása van. (én az etikátlan lépések egymást követő folyamata miatt kiléptem)

Az apa neve

Visszatérve Varga Marcira, az ő neve ugyanaz, mint az apáé és Marcinak hívják a nagypapát is. És ez nem minden. Egymás vérei. A vér számít. A vér, a nemzetség mindent visz. (Ahogyan ezt Pascal Boyer: A társadalmat az elme alkotja c. könyvében leírja: https://orioldbooks.com/termek/a-tarsadalmat-az-elme-alkotja/)  A családok határai képlékenyek, a nemzetség határai nem annyira.

Az apa neve mágikus erővel hat. Az apa neve a fiú neve, egy és ugyanaz úgy, hogy kettő, egyszerre egység és egyszerre különb-ség.

Az apa kérdés nem egyszerű kérdés. Ez az egység-különbség komoly akadálya annak, hogy ezt a kérdést meg lehessen beszélni. Az apákkal szinte lehetetlen beszélgetni. Az apa nevét örököljük, az apa révén kapcsolódunk be minden közösségbe, amikor bemutatkozunk, az ő nevét mondjuk ki legelőször, ha tetszik, ha nem. Amikor a magyar fociért és a magyar olimpikonért szurkolunk a vérvonal dolgozik bennünk. (hiába nincs semmilyen köze az elhízott, 500 métert lefutni nem tudó, önpusztító magyar többségnek az olimpikonok sportteljesítményéhez, az ő lemondásaikhoz, kínjaikhoz) az apa vérvonala adja identitásunkat, s az identitás kulcsfontosságú széthulló világunkban.

A magyar társadalom nem bízik a tekintélyszemélyekben, nem bízik az apákban. Nem bízik a politikusban, a főnökben, a szervezeti vezetőkben, általában. Mondanám, hogy itt Magyarországon mindenkinek minden oka megvan erre. A magyar tekintélyszemélyek levizsgáztak az elmúlt egy- kétszáz évben.

Szűkek a szerepek, szűkek az apamodellek. Ideje van, hogy több szerepet, több lehetőséget kipróbáljunk, erősítsük azt a skálát, ami az apai szerepben rendelkezésünkre áll. Játszunk, s játszásiból fedezzük fel azt a világot, ahol az apai tekintet a biztonságot jelenti nekünk. Az ilyen jelenléttel a bizalmat erősítjük sok szinten, személyesen is és a közösségben is, ha elhisszük, hogy vannak jó apák, ha lehetőséget kapunk és adunk magunknak arra, hogy jó apák lehessünk, ha a élünk a szabadsággal és kilépünk a bántalmazás köréből, boldogabbak lehetünk.

Ideje lenne rendezni közös dolgainkat. Ideje lenne sok szinten szóba állni egymással.

 A pszichoterápia az Egészségügyi törvény (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700154.tv) több paragrafusában szabályozott olyan gyógyító eljárás, ami társadalombiztosítás által támogatott tudományosan is és a jogszabályokban is elismert gyógyító eljárás. Az, hogy hogyan jut el a rászorulókhoz és a szolgáltatókhoz ez a szolgáltatás, ami áll krízisintervencióból, egyéni terápiából (alap, rövid, hosszú), csoportterápiából, családterápiából, öt tényezőn múlik:

• milyen összegben finanszírozza a társadalombiztosítás ezeket az egészségügyi szolgáltatásokat, azaz a 16 féle pszichoterápiás beavatkozás után az állam mennyit fizet. Jelenleg a finanszírozás mértéke körülbelül negyede- ötöde a piaci áraknak. Ez két dolgot jelez. Egyrészt azt, hogy nagyon magas a kereslet a pszichoterápiás szolgáltatásokra, drága a szolgáltatás, a kereslethez képes szűk a kínálat, másrészt azt, hogy az érdekeltek nem tartják fontosnak azt, hogy az állami finanszírozás mértéke legalább közelítsen a piaci viszonyokhoz. Az állami szolgáltatáshoz a hozzáférés annyira szűkös, hogy ez már sok döntéshozó figyelmét is felkeltette.
• milyen terápiás irányelvek vonatkoznak ezekre a szolgáltatásokra (milyen betegségekre (milyen BNO kódok esetén), milyen gyakran lehet igénybe venni a szolgáltatást? S a szolgáltatást kik nyújthatják) Jó alap lehet a nemrég kihirdetett pszichoterápiás irányelv. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a terápiás irányelv egyik kidolgozójának osztályára került öngyilkossági kísérletet elkövető pácines az irányelv alapján kérte az irányelvben szereplő családterápiát, s elküldték, mondván, hogy erre az adott budapesti pszichiátriai osztályon nincs lehetőség.
• kik nyújtják a szolgáltatást, milyen kompetenciák szükségesek a szolgáltatás nyújtásához. (A magyar tekintélyelvű egészségügy minden beavatkozást úgy köti magas képzettséghez, hogy így az ellátás szűkül, nem csak mennyiségben, de minőségben is. Nem muszáj, hogy hatodszor is ugyanazt a gyógyszert ugyanaz a pszichiáter írja fel, tanácsadást végezhet tapasztalati szakértő is (Szlovákia) terápiás csoportot nem pszichiáter/pszichoterapeuta is tarthat (Horvátország). Nálunk egyrészt az ellátatlan beteg nem számít – a gyerekek (!!) nem érdekli a döntéshozókat, a stakeholdereket, mintha nem is lennének, másrészt, a beavatkozások szigorított kompetenciája szűkíti az ellátottak körét, százezrek maradnak ellátatlanul.
• milyen minőség-ellenőrzés történik?
• hogyan lehet leszerződni a kiképzett szakembereknek, magánpszichoterápiás rendelőknek a társadalombiztosítással. (Ez jogszabály, módosítható, tárgyalható, mert emberek alkották, van minta: pl. a gerincműtéteket egy privát klinikán végzik el nagyrészt és azt finanszírozza a társadalombiztosító. Lehetne olyan, hogy a Mentalport a borderline páciensek specialistája)

A magyar lakosság mentális egészségének állapotáról sokféle vélemény van. Abban talán közmegegyezés van, hogy a COVID után a mentális betegségek sok okból kifolyólag gyakoribbakká váltak, tízezrek maradtak úgy ellátás nélkül – főként gyerekek- hogy ez az ellátatlanság a döntéshozókat nem érdekli. A gyerekek lelki állapota tragikus. Magukra vannak hagyva, főként vidéken. A Pszichoterápia újság olvasóinak fókuszában valószínűleg az ellátott, terápiában levő személyek vannak, minket, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítványt és a Magyar Páciensek Kamarája Egyesületet pedig az ellátatlan tízezrek képviselői keresik leginkább. Ezért is van, az, hogy a helyzetet másképp látjuk. Az ellátáshoz való hozzáférés alapvető betegjog. Amikor a Gigazoomon megemlítik, de hamar kikerül a beszélgetés köréből az az ember, aki a vidéki városban az 5000 Ft-ot sem képes megfizetni pszichoterápiára, akkor az nem hangzik el, hogy az ő betegjogai sérülnek. A betegjog nem létfontosságú szempont a Gigazoom résztvevőinek. (illetve, hamar lekeverésre kerül az, aki a kérdést újra felhozná) a Gigazoom arról szól, hogy a pszichológusok jobban érezzék magukat.

Sajnos hazánkban az egészségügy nem jogalapon működik, az iránytű minálunk a szokás, a tradíció. A jogszabályokat, lévén nem vagyunk jogállom, senki nem tartja be, az egészségügy működése sok más területhez hasonlóan kaotikus. Sok ok miatt kerülünk távol az EU-tól, a jogelvektől, az EU fő sodrától azzal, hogy az egészségügy nem jogosultság alapján történik. A kaotikus egészségügy csak egy elem, ami jelzi az EU-tól való távolodást, másrészt ez a távolodás, a jogállamisági elv, mint iránytű sérülése  a mindennapokban,  okozója is a káosz növekedésének.

A Pszichoterápia olvasóinak fókuszában a képzés áll, az az identitás, amit a módszerspecifikus egyesületek és/vagy a Pszichoterápiás Tanács Szövetség partnerei, és/vagy egyetemek adnak. A kérdés, hogy „Van-e szükség hazánkban pszichoterápiás ellátási hálózatra, s ha igen, miért nincsen a közfinanszírozásban?”  mintha azt is sugallaná, hogy remekül megvan a rendszer közfinanszírozott ellátás nélkül is. Pedig minden egyesület és oktatási intézmény annál fontosabb a köz számára, annál jobban tud érdeket érvényesíteni, minél inkább integrálódott a társadalomba, minél inkább fellép a közjóért, minél többet ad a köznek. A pszichiátriai betegeket amúgy is rendkívül sok előítélet és stigma sújtja, a pszichoterápiás szakma azzal, hogy az ő érdeküket nem védi, vagy én nem látom, hogy védené, csak emeli a stigmatizáció fokát. (immun betegek, cukorbetegek, daganatos betegek érdekeit védi, vagy védeni próbálja az adott szakma, a pszichiátriai betegekét sajnos nem- s ez nem az én véleményem, hanem a döntéshozóké)

A pszichológia a projekciók, fantáziák világa is. Én úgy látom, hogy az identitást adókra- a képzőkre – sokszor olyan tulajdonságokat projiciálnak a képzésben levők, az egyesületek tagjai, amik bennük nem feltétlenül vannak meg. Ilyen a gondoskodás, felelősség. Sok emberrel beszéltem – persze nem reprezentatív mennyiségben- akik meg voltak győződve arról, hogy a kiképzők tárgyalnak az illetékesekkel arról, hogy a pszichoterápiák finanszírozása rendben legyen. Sajnos ez nincs így. A finanszírozás, az egyéb szabályozók kérdésével együtt folyamatos kérdés, azaz a finanszírozóval több ok miatt is folyamatosan kellene tárgyalni- valakinek. Ha magas a finanszírozás, akkor több szakembert lehet foglalkoztatni, több ember részesül pszichoterápiás kezelésben. Nem csak azért lenne fontos a kódrevízió, hogy a rászorulók terápiához jussanak, és nem is csak azért, mert sok – főleg pályakezdő szakember- munkához, megfelelő induláshoz juthatna, hanem azért is mert a pszichoterápiák kutatása folyamatos, állandó az új kutatási eredmények megjelenése és ezek az új kutatási eredmények jelen pillanatban egyáltalán nem tükröződnek a finanszírozásban.

A kódrevízió akkor kezdődik, amikor a kódrevíziós kérelem kitöltésre és megfelelő módon, a megfelelő állami szerv felé beadásra kerül. Itt érhető el a nyomtatvány: https://www.neak.gov.hu/nyomtatvanytar/oeno-adatlap---kodkarbantartas.

A helyzet az, hogy ezt a nyomtatványt bárki kitöltheti, aki a szolgáltatás nyújtására jogosult, egyénileg is és csoportosan is, de hivatalos információk szerint sok-sok év (1991) óta senki nem töltötte ki, jogszerű módon kérelem nem történt. A sóhaj, a szidás káromkodás, tanulmány írása a miniszternek és az államtitkárnak nem jogszerű kérelem. Amíg nincs kitöltve a kódrevíziós kérelem, addig érdemi munka nem történik. Évente kétszer van kódrevíziós gyűlés: tavasszal és ősszel.

Persze a dokumentum kitöltése bonyolult munka. Nem lehet elvárni egy egyesületi tagtól, hogy kitöltse. Szerintem nem a tagoknak egyenként, hanem a Pszichoterápiás Tanács Szövetség Egyesületeinek, de leginkább az illetékes szakmai kollégiumi tagozat képviselőinek, valamint az egyetemeknek lenne dolga a kitöltés és beadás. Nem csak szerintem, de a jogszabályok szerint is. (. Annak igazolására, hogy pl. a Szakmai Kollégium tagozatainak (pszichiátria, klinikai szakpszichológia, addiktológia, gyermekpszichiátria) ez dolguk lenne ide másolom a jogszabályban feltűntetett feladataikat. (Ez egy viszonylag friss jogszabály- 26/2020. (VIII. 4.) EMMI rendelet.)

 „A szakmai kollégium tagjai a tevékenységüket megbízási szerződés alapján, tiszteletdíj ellenében látják el. A szakmai kollégium elnökségével és a tagozatok tagjaival a megbízási szerződést az OKFŐ köti meg. Az elnökség üléseiről – az ülést követő 5 munkanapon belül – jegyzőkönyv vagy emlékeztető készül)

7. § (1) A tagozat – szükség szerint az országos gyógyintézetek közreműködésével – szakterületi feladatában eljárva
8. a) szükség szerint szakértők bevonásával szervezi és koordinálja a szakmai irányelvek készítését,
9. b) javaslatot készít a szakmai irányelvek, protokollok, módszertani levelek témáira, ha jogszabály másképp nem rendelkezik,
10. c) figyelemmel kíséri a módszertani útmutatók, irányelvek, protokollok bevezetését, alkalmazását és érvényesülését,
11. d) szakmai irányelv felülvizsgálatot végez.

(2) A tagozatok véleményt nyilvánítanak

1. a) az egészségügyi finanszírozás rendszeréről,
2. b) a kapacitás elosztásokról és a progresszív ellátási szintekről,
3. c) az egészségügyi szakmai irányelvek bevezetéséről, alkalmazásáról és érvényesüléséről,
4. d) az egészségügyi képzések, szakképzések, szakirányú szakképzések és továbbképzések követelményeinek rendszerével kapcsolatos kérdésekről,
5. e) az adatgyűjtési rendszerről,
6. f) a stratégiai fejlesztési kérdésekről,
7. g) az egészségügyi szolgáltatók szakmai minimumfeltételeiről,
8. h) az új vizsgálati módszerekről és gyógyító-megelőző eljárásokról,
9. i) az egészségügyi minőségirányítási rendszer szakmai követelményeiről,
10. j) az országos tisztifőorvos megkeresésére, országos szakfelügyeleti szakmai kérdésekben,
11. k) felkérés esetén az osztályvezető főorvosi, főgyógyszerészi, országos szakfelügyelői, továbbá más szakmai vezetői pályázati kiírások szakmai követelményeiről és a pályázó szakmai feltételeknek való megfeleléséről, valamint
12. l) minden olyan kérdésben, amelyet jogszabály a szakmai kollégium feladatává tesz.

Szóval kíváncsi lennék arra, hogy milyen véleményt nyilvánítottak az illetékes tagozatok a pszichoterápiák finanszírozásáról, mikor történt ilyen javaslattevés utoljára, vagy pl. a minimumfeltételekre vonatkozóan adtak-e be javaslatot. (lenne hova fejlődni minimumfeltétek tekintetében is, de ez egy másik cikk témája lehetne). Attól tartok, nem történt ilyen. Az általam ismert tagozati tagok arra hivatkoznak, hogy ők csak akkor tehetnek bármit, ha erre felkérést kapnak az államtitkártól, egyébként pedig tele a hócipőjük az egésszel. 280.000 Ft az éves pénz, amit kapnak, s érthető módon minden tagozati tag irtózatos terhelésnek van kitéve.  Dolgoznak, mint az állat, mondják. Nincs kapacitásuk.  Tudomásom szerint felkérést kaptak arra, hogy ugyan adjanak már be kódrevíziós kérelmet, mert nem kapnak ellátást a rászorulók a döntéshozók szerint sem. Úgy tudom, hogy a négy érintett tagozat (pszichiátria, gyermekpszichiátria, klinikai szakpszichológia, addiktológia) közül eddig a klinikai szakpszichológiai tagozat válaszolt csak. A klinikai szakpszichológiai tagozat képviselője – nekünk- valami olyasmi választ küldött, hogy az egészségügyi államtitkár amúgy is megcsinálja majd ezt a munkát, ő és kollégái nem érnek rá. Igen az egészségügyi államtitkár elkezdte állítólag azt a munkát, de ez egyáltalán nem biztos, és az illetékesekkel beszélve a gyógytorna, a vérnyomásmérés, a cukorbetegek edukációja után, a dialízis, a daganatos betegek rehabilitációja, stb után, tényleg elkövetkezik majd a kódrevízió – hatalmi alapon, nem tudományos alapon- valószínűleg 5 év múlva, valamikor. Addig a gyerekek bírják ki, az 5000 Ft sem kifizetni tudó páciens pedig szorítsa össze a fogát és remélhetőleg belátja, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak a világon, mint az ő pszichoterápiás ellátása, az ő mentális jólléte. Az sem történik meg, hogy azok, akik felelősnek érzik magukat, akik tennének valamit, külföldre tekintsenek. Nem kell messzire menni. Horvátországban, Szlovákiában, de már Romániában is messze jobb a helyzet, mint nálunk, de ez egy másik cikk. Az ír helyzet az le van írva, a Pszichoterápiás Tanács Szövetségnek el is küldtem azt, hogy ők, hogy oldották meg. Érthető. A vezetőket ezzel a feladattal csak provokálják, konfliktust szítanak, hagyják már őket békén.

Amikor borderline páciensekre gondolok, úgy képzelem el a szenvedőt az univerzumban, mint egy olyan bolygót, aki az elhagyás, magára hagyottság, az egyedüllét, a magány, a halál, a félelem masszájából összeállt fekete lyuk vonzó súlypontja körül kering és attól tart, hogy ez a fekete lyuk véglegesen beszippantja és ő megsemmisül.  

A hozzátartozó ebben a modellben a szenvedő páciens bolygója körül kering, mint egy hold és egyetlen feladata az, hogy védje és óvja az általa szeretett személyt a bezuhanástól.

Mik is a kihívások, és mik lehetnek azok a módszerek, amikkel, ezek a kihívások kezelhetők?

1. Végtelen kiszolgáltatottság versus  végtelen szeretet A kiszolgáltatottság és az szeretet az lapjai ennek a kapcsolatnak. Igazolni kell, hogy van szeretet, hogy te és a hozzátartozód/partnered tud szeretni ezzel csillapítva a kiszolgáltatottság érzését. A páciens ki van szolgáltatva annak, hogy nem tudja szabályozni dühét, destruktivitását. A hozzátartozó pedig a páciensnek van kiszolgáltatva. Ebben a kontextusban egyáltalán létezik-e olyan dolog, hogy szeretet?  Ez van kockára téve, azt kell bizonyítani, hogy igen, létezik. Ez a szeretet valami olyasmi, mint amit a költő mond*: az ember hálás lehet ezért, azért, egyszóval mindenért. Ez a szeretet sok egyéb érzéssel van vegyítve, színezve: sajnálattal, csodálattal, dühvel, csalódottsággal izgalommal, szenvedéssel, önfeláldozással. A bolygó, amit meg kell mentened messze fentről szerethetőnek tűnik, távolról otthonosságot ígér, hiszen a személy, aki körül keringsz elbűvölő, tehetséges, szerethető. Sokat ígér, de keveset ad. Itt nincs kérdés, vagy mégis, kérdés, hogy tényleg ez a szeretetteli kapcsolat?
2. A szeretet sokszor őrült szenvedélyek formájában nyilvánul meg. Ismerősek ezek a szenvedélyek? Hullámoznak, akár az óceán. Néha térd alattig ér a víz, néha a hullám habja úgy ragad el, hogy majdnem megfulladsz. Féltékenység, tettlegessé fajuló küzdelem, halálközeli veszélyek, aztán a veszélyek elmúltával egyfajta nyugalom, megbékélés, ami túl sokáig nem tart. Kérdés: kellenek ezek a szenvedélyek? Miért van neked ezekre szükséged, ha választhatóak ezek a viharok és nem szülője, vagy gyermeke vagy a borderline hozzátartozónak. Unalmas lenne az életed nélkülük?
3. Nincs saját életed, terólad úgy nincs szó, hogy azt észre sem veszed, sokáig nem vagy tudatában, hogy nem a saját életedet éled, hiszen holdként keringsz egy bolygó körül. Amikor egy viharban óvod a hajódat a rajta utazók tengerbe zuhanásától, minden erődre szükséged van. Hiába mondod el, hogy figyelsz, szeretsz, jót akarsz, sokszor azt vágja a fejedhez, hogy nem teszel meg eleget, nem érted, nem láthatod, nem látod, azt hiszi, nem is érdekel téged a vihar félelme, feszültsége, miközben neked mindkettőtökre vigyáznod kell. Mi lehet a megoldás? Élni annyit jelent, hogy érezni, gondolkodni, kommunikálni, mozogni. A feszültségben sok érzés nem kerül átélésre, sokszor nem tudod, hogy miben vagy. Jó néha elvonulni, kicsit egyedül lenni, és feltenni a kérdést: Mi is történik velem? Hogy vagyok? Mi történik énbennem?
4. Úgy vagy fontos, hogy nem vagy fontos. Amikor minden erőddel tolod, távolítod hozzátartozódat a fekete lyukba való bezuhanástól, át tudod érezni erődet, fontosságodat, azt, hogy adott körülmények között életet tudsz menteni. Néha érezheted azt, hogy hú de, jó, megmentettem, de ne feledd, igazából nem a te pályád, nem a te életed. A kérdés, amin gondolkodhatsz: hogyan adsz felhatalmazást arra, hogy mellékszereplő legyél? Miért nem tartod magad értékesnek? Persze a választ a kapcsolat úgy adja meg, hogy a fekete lyukkal kokettáló személy téged, a küzdőt folyamatosan leértékel, pocskondiáz, hogy eszedbe ne jusson, hogy vagy annyira értékes, hogy egy normális kapcsolatot is megengedhess magadnak. 
5. Magány. Igazából magányos vagy ebben a kapcsolatban. Ezt a magányt sok erő hozza létre és sokféle utat kínál délibábként szemed elé. Ezek a víziók olyan képek, amik nagyon messze vannak, úgy, mint a szomjúság sivatagában az oázis víziója. Magad vagy. Hiába van benned szeretet, hiába van benned hála a néhány vidám jó pillanatért, saját érzéseidtől a viharok másodpercek alatt eltérítenek, s olyan idegen érzésekkel telítődsz, amik nem a tieid. Megoldás: fontosak a barátok, rokonok támogatása, fontos lesz a munkád, mi több, könnyen lehetsz munkamániás, mert a sok kudarctól égető szükségét érzed a sikernek, elismerésnek, jó szavaknak. 
6. Radarozva vagy, ami eléggé félelmetes. Hozzátartozód sokszor jobban „tudja”, hogy hogyan vagy, mint te magad. Legalábbis ezt mindketten elhiszitek. Tényleg ez történik? Nem arról van szó, hogy ő definiál, ő hoz létre érzéseket tebenned? Jókedvűen hazaértél, nem aggódtál, aztán aggódsz, nem féltél, aztán mégis félsz, nem voltál egyedül s mégis magadra maradsz. Mi a megoldás? A távolságtartás, az, hogy nem rögtön reagálsz, hanem elszámolsz magadban ötig, tízig, lehetővé téve annak átélését és megfogalmazását, hogy hogy vagy. Fontos, hogy érzéseidet ne csak átéld, hanem el is tudd mondani. Sok hozzátartozó nem gondolja azt, hogy ennek bármi értelme lenne, de ezek az első lépések ahhoz, hogy a kapcsolat kapcsolattá váljon. 
7. Csábító ígéretekkel van tele a padlás. Igen, az az ígéret, hogy ha te változol, ő is változik, ha meglesz ez, vagy az, minden másként lesz. Ha állása lesz, megjavul, ha elköltöztök megnyugszik. A legnehezebb feladatod annak belátása, hogy nem rajtad múlik, illetve a borderline viharokban nem lehetsz „valódi, végleges” megmentő. Ami segít, annak belátása, hogy jogod van a boldog életre, s ennek megvalósításához is minden jogod megvan. Ha nem gyermeke vagy szülője a vagy a bezuhanástól rettegő hozzátartozónak, és nincs remény a terápiára, nagyon át kell gondolnod és meg kell tenned a szükséges lépéseket. Nem könnyű feladat. Ha nem vagy klinikus vagy pszichoterapeuta, nem rendelkezel azokkal a képességekkel, amik szükségesek a változtatáshoz, legjobb, ha terápiába mész, ha terapeutaként vagy része, egy ilyen kapcsolatnak, akkor plána.
8. Hiába a zaj, nincs kommunikáció. Az űrben távol mindentől nem terjed a hang. Zajkeltés folyik, de senki nem hall semmit. A kommunikáció hiányának szürreális élménye úgy alapvető, hogy a felek észre sem veszik azt, hogy nincs kommunikáció.

A hatékony megoldás kemény, nehézségekkel tűzdelt, hosszan tartó pszichoterápia és kezelés. Például áttétel fókuszú pszichoterápia (TFP), dialektikus terápia, sématerápia, stb. Ez azonban nem a te döntésed, a változás nem a te kezedben van. Hiszen a rettenet fekete lyukától el lehet távolodni, és kiderülhet, hogy nem bolygók, hanem kapcsolatra vágyó, sérülékeny és törékeny emberek vagytok mindketten. „Milyen szép ez a fa! Milyen jó veled! Milyen nehéz ez, vagy az. Ez történt velem. Mi történt veled? Ez jó, ez rossz. Én ezt tanultam. Látod, ez nem megy nekem, milyen jól csinálod ezt! Szükségem van rád” -ilyesmi mondatok nincsenek egy borderline kapcsolatban, pedig erre vágyik mindenki.

*Pilinszky János: Az ember itt

Hogy kicsoda Soros Tivadar? Soros György apja volt. Könyvét, Az álarcban című könyvet, amit eszperantóul írt és először a Kanári -Szigeteken 1965-ben jelentetett meg, háromszor is elolvastam.  Nagyon ajánlom mindenkinek. Remek könyv.

Jogász volt, házkezelőségből (is) élt a Monarchia katonájaként megjárta az első világháborút, majd Szibériába, hadifogságba került. Onnan megszökött, s kalandos úton hazatért. Amikor hazatért, valami olyasmit mondott a feleségének, hogy ő nem akar nagyon sokat dolgozni, leginkább a gyerekeivel Györggyel és Pállal akar játszani, korcsolyázni, éttermekbe járni és élvezni akarja mindazt a jót, amit akkoriban Budapest kínálni tudott, bridzs, társaság, ilyesmi. Tivadar élénk kulturális életet élt, eszperantista aktivista lett, sok nemzetközi konferencián részt vett az eszperantó témakörében itthon és külföldön.

Amikor a zsidó törvények életbe léptek, azt mondta, rossz törvényeket nem tartunk be. Sem ő, sem szerettei nem tették ki a sárga csillagot, nem vonultak gettóba, vagyonukról senkinek semmilyen felvilágosítást nem adtak. A vészkorszak idején rokonait vidékre, ismerősökhöz, szállodákba küldte, mindenkiről gondoskodott, ő pedig fiával, Gyurival embereket mentett. Magukat erdélyi menekültnek kiadva nyilasoknál voltak albérletben, miközben mindenféle dokumentumokat intéztek a rászorulók százainak. Soros György, mint élete boldog időszakára emlékezik vissza erre a periódusra. Talán Soros Tivadar szilárd meggyőződése is eredményezte azt, hogy szélesebb rokonságukból, ha jól tudom senki nem halt meg ezekben a rettenetes időkben.

Birtokában volt annak a tudásnak, ami a mai Európai Unió és a mi országunk működésének alapelve kellene, hogy legyen, miszerint az emberi társadalom működésének két fontos alappillére egyrészt az egyén emberi méltóságának elidegeníthetetlen védelme és az, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy az egyén a benne szunnyadó képességeket ki tudja bontakoztatni.

Sok apropója van annak, hogy miért jut eszembe a „Rossz törvényt nem tartunk be!” mondata. Hogy lehet eldönteni, hogy mi a rossz törvény? Honnan lehet tudni, hogy az állam züllésének melyik foka az, amikor ellent kell állni?

Hiányzik a CEU, s úgy tudom, hogy nincs teljesen rendben a bécsi működése. A CEU-t is és Budapestet is hatalmas veszteség érte. Az csak az egyik dolog, hogy a CEU, a NER jogszabályait betartva Bécsbe üldözték. Emlékezzünk vissza: akkoriban két fontos náci(?) fasisztoid (?) (tömegeket manipuláló, vezérelvű, megbélyegző, ellenséget képző, kirekesztő, gyűlöletet keltő) törvény lépett életbe (mindkét törvény úgy került tárgyalásra és elfogadásra, hogy a parlamenti képviselőknek nem volt módjuk konzultálni a választóval. Azért tudom ezt, mert én akkor elmentem tiltakozni az akkori FIDESZ-es parlamenti képviselőmhöz, aki úgy nézett rám, mint egy hülyére és kiröhögött, majd később megszavazta a törvényt, anélkül, hogy választóival egyeztetett volna). Az egyik a CEU elüldözéséről, a másik pedig a külföldről támogatott egyesületek és alapítványok nevéről szólt. Azok a civil szervezetek, melyek bevételeinek jelentős hányadát külföldről kapták, fel kellett volna tüntetniük a nevükben – ha jól emlékszem- azt, hogy külföldről támogatott civil szervezet. A CEU betartotta a jogszabályt és elment, míg egyetlen civil szervezet sem volt hajlandó megbélyegeznie saját magát a „külföldről támogatott” -ként. A civilek úgy nem tartották be a jogszabályt, hogy a be nem tartásnak semmilyen következménye nem volt. A CEU betartotta. Nem hallgatott a néhai Soros Tivadarra, hogy rossz törvényt nem tartunk be. Egy egyetem elüldözése nagyon-nagyon rossz törvény pedig.

Jogállam, versus nem jogállam. Hayek és Popper elmondja, hogy van olyan, hogy jogállami módon fejezi ki azon szándékát a többségi társadalom, hogy diktatúrát akar. Faramuci helyzet. A diktatúra egyetlen szándéka önmaga fönntartása, a hatalmon levők hatalomban tartása, míg a demokrácia célja nem önnön rendszerének fenntartása, hanem a többség akaratának való megfelelés.

Demokrácia ide, demokrácia oda, az ilyen-olyan szándékokból, akaratokból egyszer csak jön egy „gonosz” birodalom, a „gonosz birodalma” és ha ez a helyzet fennáll, akkor és csak akkor van lehetőség arra, hogy a „gonosz birodalmának” jogszabályait ne tartsuk be.

Magyarországon, 2024-ben, augusztus 7-én jelent meg a Magyar Narancsban interjú Tóth Gábor Attilával, a Nemdemokrácia c. könyvünk szerzőjével (https://magyarnarancs.hu/belpol/nem-a-regi-fasizmus-eled-ujja-270092) aki alkotmányjogász. Visszatérve a „gonosz” birodalma kérdéshez, Németországban a háború után bíróságok sora mondta ki, hogy nem az járt el jogszerűen, aki betartotta a náci jogot, hanem az, aki megsértette és fellázadt ellene. Az interjúban a mai magyar helyzetre leflektálva ezt írják:

„A mi helyzetünk jóval bonyolultabb, mert nem ilyen típusú gonosz joggal állunk szemben. A problémafelvetés is más helyzetet modellez: mit lehet majd akkor tenni, ha egy demokratikus parlament olyan hatalmi struktúrákkal találkozik, amelyeket a nemdemokratikus berendezkedés alkotmánya elmozdíthatatlanná tett kétharmados, vagy még magasabb szavazati szabályokkal védett legfőbb ügyésszel, alkotmánybírókkal, államfővel? Vajon szabad-e jogsértéshez folyamodni, ha az írott jog és ezek az intézmények összehangoltan megakadályozzák a demokratikus működést, vagy mindent tiszteletben kell tartani? Ez a vita lényege szerintem?” ….”Azt kell megnézni, hogy okoz-e elviselhetetlen terhet a társadalomnak és a demokratikus berendezkedésnek az, ha minden autokratikus szabályt és döntést betartanak. Nem gondolom abszolútnak azt az elvet, hogy a jogot minden körülmények között be kell tartani. Az a nehéz kérdés, hogy mit tekintünk kényszerítő indoknak és aránytalan tehernek”

Bizony, ez a kérdés. Azt mondja, Tóth Gábor Attila, hogy nem ilyen típusú gonosz joggal állunk szemben, de azt nem tagadja, hogy gonosz joggal állunk szemben.  Az is, kérdés, hogy vajon ilyen típusú kérdéseket csak választás után kell-e feltenni, ha már megvan a demokratikus többség a NER ellenében, vagy már most is. Szerintem már most fel kell készülni, ezért is adunk ki a témába vágó könyveket. (NEMDEMOKRÁCIA (https://orioldbooks.com/termek/nemdemokracia/) , A JOGÁLLAM HELYREÁLLÍTÁSÁNAK KÍSÉRLETE  https://orioldbooks.com/termek/a-jogallam-helyreallitasanak-kiserlete )

Mikor „gonosz” egy birodalom és annak joga?  Mi definiálja a „gonoszságot”? Milyen az ilyen típusú és milyen az amolyan típusú gonoszság? Nem ringatjuk-e magunkat abban a hitben, hogy a NER még nem eléggé gonosz. Talán azért kell magunkat ebben a hitben ringatnunk, mert kényelmetlen kötelezettséggel, feladatokkal járna annak belátása, hogy bizony a mi NER-ünk egy gonosz rendszer. Csínján kell bánni ezzel a jelzővel, azért is, mert a „gonosz” jelző fenn van tartva a NÁCI rezsimnek. Ok, de akkor milyen jelzővel lehet illetni a magyar diktatúrát, amit a Velencei Bizottság, egy sor európai uniós politikus és szervezet kiírt, kirakott a demokratikus országok közösségéből. (persze ezt a kirakást a NER kormányzat vitte véghez)

Korábban sokat gondolkodtam azon, hogy Sophie Scholl a keresztény óvónőnek tanuló diáklánynak és testvérének az orvosegyetemista, Hans Schollnak, az erőszakmentes Fehér Rózsa szervezet tagjainak 1943-as kivégzése hogyan lehetett volna elkerülhető?  Mikor, kinek, mit kellett volna tenniük a megmentésükért?  Van-e konkrét lépés a múltban, amit meg kellett volna lépni? Mikortól derült ki az, hogy a Hitleráj „gonosz” birodalom? Melyik volt az a pillanat? 1933? 1939? Mi a kritérium?  Azért hozom ide Sophie Scholl bátor példáját, mert őt nem Hitler, hanem annak támogatói küldték guitonne alá. (börtönőr, nyomozó, bíró, hóhér, sokak), s az is fontos, hogy a kérdést nem köz, nem a nép, hanem az egyén szempontjából kell vizsgálni, ahogyan ezt Soros Tivadar is megtette.

Német ismerőseim azt mondják, hogy nem volt, nincs ilyen pillanat, lépésről lépésre alakult ki a helyzet, mindig egy lépéssel közelebb, mindig egy kicsit beljebb. Ismerős?

Már hallom kritikusaim véleményét, hogy moshatom össze a NER-t és a Hitlerájt. A Hitlerájnak is és a NER-nek is a felejtés és a hozzászokás a legjobb barátja. Nem merik megtenni, mondták sokan és mégis megtették, majd, amit megtettek, azt mindannyian elfelejtjük. Emlékszik még valaki a filozófus botrányra? Emlékszik még valaki arra, hogy a NER először a cukorbetegekbe rúgott bele? Már régen elfelejtettük, hogy a kormányzat hathatós működése következtében több, mint 40.000 honfitársunk halt meg COVID-ban. (A középkorban a pestis áldozatainak szobrot emeltek, a sok városban álló Szentháromság szobrokat az ő emlékükre emelték a középkorban, a mi magyar 40.000 honfitársunknak eddig tudomásom szerint rajtam kívül nem jutott eszébe senkinek, hogy emlékművet kéne emelni. Szinte benne van a levegőben, hogy létrejött egyfajta társadalmi szerződés arról, hogy nem az egyén emberi méltósága a társadalom alapvető építőköve, hanem valami nemzeti katyvasz)

Sopie Scholl és a NER áldozatai akkor is hasonló sorsúak, ha nálunk szánt szándékkal még nem öltek meg senkit, legalábbis tudomásom szerint.

Muszáj ide hivatkoznom újra AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPJOGI CHARTÁJÁ-t.

„Európa népei, az egymás közötti egyre szorosabb egység létrehozása során úgy döntöttek, hogy osztoznak a közös értékeken alapuló békés jövőben.

Szellemi és erkölcsi öröksége tudatában az Unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul, a demokrácia és a jogállamiság elveire támaszkodik. Tevékenységei középpontjába az egyént állítja, létrehozva az uniós polgárság intézményét és megteremtve a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget.”

Tehát az egyén emberi méltósága, szabadsága és az egyenlőség az az alap, ami alapján az EU működik, NEM (!!!)  a többség, a nemzet, az ország méltósága és szabadsága, hanem az EGYÉNÉ.

Tehát véleményem szerint a NER-t ebből a szempontból kéne vizsgálni és feltenni a kérdést? Milyen módon GONOSZ Magyarországa mai kormánya. (aminek egyik formája az O1G szlogen)

Vajon az egyén méltósága, szabadsága, egyenlősége sérül-e a NER működésével? Történik-e itt egyfajta jogsértés?  Vajon milyen jogszabályok teszik lehetővé azt, hogy ellátatlan, a műtétjük elhalasztására kényszerülő és abba esetlegesen belehaló honfitársaink tízezrei éljenek az országban? Ha van ilyen jogszabály, akkor az nyilvánvalóan ellentmond az EU alapjogi Chartájának. (újabb jogsértés https://444.hu/2024/08/12/619-ezt-tetvolaltatnam-most-minden-fideszes-kormanytag-homlokara)  Vajon a 40.000 COVID halott elegendő érv-e arra, hogy „gonosz” jelzővel illessük a rendszert? Ha nem, akkor mi a helyes jelző? 40.000 ember eltűnik a 40.000es számban, számokba fojtódnak, mindegyikük egy-egy személy, apa, feleség, férj, gyermek, nagypapa, nagymama, Emma, Erzsi, Jóska, Mari, Imre, Károly. És a filozófusok, Vajda Mihály, Heller Ágnes, Radnóti Sándor mindegyikét személyében alázta meg ez a kormányzat.

Azt gondolom, hogy az EU alapjogi kartáját nap, mint nap megsérti a NER kormányzat. A dolgot még tovább rontja, hogy megkaptuk a címkét: nem vagyunk jogállam. Azt, hogy nem vagyunk jogállam jóval korábban kiderült. Akkor, amikor Orbán kordonbontásának nem lett semmilyen jogkövetkezménye. Szakadt, csorbult már akkor a jog, szakad, csorbul azóta még inkább. Hazámban az erőszak, az indulat és a tehetetlenség növekszik (melegek kínzása református egyház oldaláról, holokauszt agresszív tagadása evangélikus egyházból, mindkettő a szeretet és elfogadás talaján áll állítólag). Ideje lenne nekünk is jó néhány törvényre azt mondani, hogy rossz, nem tartjuk be.

Nem tesszük, Soros Alex és Soros György sem teszi, hagyta, hogy elmenjen innen a CEU hatalmas űrt hagyva magyarok százezreinek lelkületén. Véleményem szerint ez a defenzív hozzáállás miatt Soros Tivadar úgy forog a sírjában, New Yorkban, mint egy propeller. Mi még nem vagyunk ebben az állapotban, de talán eljutunk ide is. Sem addig, sem utána nem lesz könnyű, de könnyebb lesz, mint most.

 Amikor a konferenciáról beszámolok, akkor azt hiszem, az a legokosabb és legillusztratívabb lehetőség, ha a záró nagycsoport egyik első megnyilvánulásaként elmondott álmot írom le.

Egy hölgy álmodta a következőt (fontos, hogy arab vezetéknevű hölgy álmodta): be van zárva egy helyiségbe. Tudja, hogy nála van a kulcs, hogy kiszabaduljon, de hirtelen nem találja. Sokáig keresi, keresgéli, végül megtalálja, és kinyitja az ajtót, vízbe zuhan egy, a vízen elterülő kendőn keresztül. A vízben, a víz alatt találja magát. Ahogyan a vízbe esik, megváltozik a neme: férfivá válik, és azt látja, hogy a víz alatt néhány hableány úszkál. Ott lebegnek ezek a lányok, akik tulajdonképpen szűzlányok. A helyzetnek többféle feszültsége van, egyrészt nem kap levegőt, másrészt egyfajta erotikus feszültség is ébred benne, de a víz alatt nem lehet folytatás és felébred.

Mielőtt további részletekkel szolgálnék néhány információ: a két nagycsoportvezető ugyanaz volt, mint tavaly, Jutta Menschik-Bendele és Robi Friedmann.

A csoporthelyzet leírásához két fontos dolgot szükséges megemlíteni és tudni. Mindkettő a férfi nagycsoportvezetővel függ össze. Robi Friedmann izraeli állampolgár és az egyik vejét október 7-én a terrortámadásban elvesztette, miután terroristák megölték. A másik dolog az, hogy évek óta ő volt a nagycsoportvezető a konferencia nagycsoportjain, most elköszön. Ugyan az egyesületből nem lép ki, de ez az év volt az utolsó, hogy nagycsoportot vezetett. Mindkét nagycsoportvezető hetven évnél idősebb személy.

Az elköszönése nagy feszültséget és visszhangot váltott ki, megköszönték sok éves munkáját és sok elismerést kapott, hogy mennyire jól tudta (egyben) tartani (holding) a csoportot, mennyire emocionálisan reagált a csoport eseményeire.

Több nem német anyanyelvű résztvevő is volt rajtam kívül Angliából, Új-Zélandból, Izraelből érkeztek néhányan, 5-6 fő a 110-120 résztvevő közül. Nekik egy német hölgy fordított szinkronban, aki egyszerre volt csoportrésztvevő és tolmács. Egy fiatal, lelkes hallgató lehetett, s a fordítás úgy történt, hogy egy mobilapplikáción keresztül a hölgy belesuttogta az éppen elmondott és lefordított szöveget, amit a többiek mobiltelefonjuk fejhallgatóján keresztül hallgattak.

Minden résztvevő kapott egy-egy kitűzőt. A kitűzőn a résztvevő neve mellett a város, vagy az ország szerepelt, ahonnan az illető származik. Tehát a szervezők szerint a tekintetben, hogy mi definiálja a személyt, a származási hely kulcskérdés.

Jóval nagyobb volt a feszültség idén, s ennek mentén kevesebb volt a személyes történet a tavalyi nagycsoporthoz képest. Érezhetően sok fenyegetés volt jelen, nem csak az ukrán és az izraeli háború, de a német belpolitikai események is feszültséget keltettek.

Érdekes, hogy ezen a nagycsoporton több ember is felállt, amikor megszólalt, mert fontos volt neki, hogy értsék, vagy hogy lássák. Valahogy úgy volt ez a nagycsoport, hogy nagyobbnak látszott, mint amekkora, fel kellett állni, hogy látva lássák a beszélőt. A felállókra senki nem szólt rá, hogy le is lehet ülni.

Néhány részlet a nagycsoport eseményei közül:

Például az első csoportülésen (három nagycsoport ülésen vettem részt), megjelent az arab-izraeli konfliktus több formában is. Egyrészt a csoportvezető elmondta, hogy ő vezetett csoportot palesztinoknak, de utólag rá kellett, hogy jöjjön, hogy ők nem palesztin emberek, résztvevők saját jogon, hanem a HAMASZ képviselői voltak, s át kell, hogy értékelje akkori csoportvezetését.

Két iráni származású csoportanalitikus hölgy beszélt az iráni nők sanyarú helyzetéről. Ezzel kapcsolatban elhangzott, hogy milyen nagyszerű, hogy a német nők itt élnek, ahol és hogy biztonságban érezhetik magukat. Egy harmadik megszólaló nagyra értékelte a bátor iráni nők lázadását.

Egy másik hölgy megjegyezte, hogy boldog, hogy az eddigi életét nagyrészt biztonságban élhette, most ez a biztonság nem teljes a háború miatt. Erre egy fiatal férfi elmondta, hogy az az állapot, amiről ez a hölgy beszél az ő számára nem valós, egyáltalán nem volt teljesen biztonságos az ő gyermekkora, mert féltek. Nyugat-Németországban féltek az amerikai katonáktól, neki gyerekként többször el kellett bújnia, ha az amerikai katonák feltűntek az utcájukban. Aztán féltek kelet-németektől, mert hogy biztosan olyan emberek az NDK-ban felnövők, akiktől félni kell, s most sokan közülük odajöttek a közelükbe a két ország egyesülése után. Az ő apja, nem volt egy könnyű ember, hanem egy konfliktusos valaki, aki börtönbe is került. Szóval a hölgy által emlegetett biztonság ő szerinte nem volt teljes.

Érdekes volt, hogy itt-ott megjelent a kérdés, hogy mi a német. Pl. német népdalok a náci időkben, ahogy nácik által lettek elénekelve, bekoszolódtak, már nem lehetett őket nyugodt szívvel énekelni.

Egy másik férfi apja néhány hónapja meghalt. A halálos ágyához hívta gyerekeit és unokáit és azt kérte, hogy énekeljenek el neki egy népdalt. A férfi elkezdte énekelni a népdalt ott, a nagycsoporton és többen csatlakoztak hozzá. Igencsak megindító élmény volt ez a közös éneklés.  Mintha a távozó csoportvezetőnek is szóltak volna a dallamok.

Az egyik csoporttag hölgy érdekes élményét  osztotta meg Lengyelországból, mi szerint kapott olyan véleményt az ottani lengyel ismerőseitől, hogy milyen szimpatikus  ő pedig német. Nem tudnak megszabadulni a hitleri örökségtől. (tehát odatartozni kell, mintegy elkerülhetetlen kényszer a német múlttal való közösség vállalás a vonzás és taszítás ereje közül a vonzás az erősebb)

A tolmács hölgy az utolsó nagycsoport ülésen azt osztotta meg, hogy ő is zsidó, hogy németként és zsidóként nagyon sok rossz élményben van része október 7. után. Az egyre szaporodó antiszemita tüntetések mellett, ha el kell haladnia, gondosan titkolnia kell, hogy ő zsidó. Nem gondolta volna, hogy erre Németországban még egyszer sor kerül. Sok támogatást kap barátjától, barátaitól. Mégis eléggé sokkolja az, ami történik. Mindezt sírva, könnyek özönében mondta el.

Feszültséget keltett, hogy az egyik nagycsoporton egy izraeli férfi azt mondta, hogy szerinte sokan nem szeretik Izraelt. Mintha önmagát kizárólag izraeliként azonosította volna. Többféle reakciót kapott. Egyrészt, hogy az októberi terrortámadás rémes és szörnyű tett, hogy a túszokat ki kell szabadítani, velük vagyunk, de az is elhangzott, hogy az Izrael Gázai tettei rettentőek és sokan elítélik ezeket a tetteket. Egy orosz hölgy felállva elmondta, hogy nagyon nehezen van itt, nehéz orosznak lenni, fél, hogy mindenki elítéli és örül, hogy itt van, reméli, hogy befogadják.

Először itt szólaltam meg. Mondtam, hogy magyarnak sem túl jó lenni, szeretném azt, hogy emberként lehessek itt jelen függetlenül attól, hogy milyen országból érkeztem.

A csoportvezető elmondta, hogy ő bizony óvatos ezzel a kérdéssel, emberből van, előítéletekkel és haraggal.

Minden nagycsoportülést egy levezető zongora improvizáció zárt le. Ezek a 4-5 perces improvizáció mintha visszaadta volna az ülés folyamatát, és hangulatát. Nagyon érdekes volt.

Mondanék néhány szót a konferencia előadásairól. A Frankfurti iskola jelentős társadalomtudományi iskola volt a húszas-harmincas években ebben a városban sok olyan zsidó taggal, akit később elüldözött a náci rezsim és akik túléltek- kiváló szakemberekként volt esélyük USA-ban és Angliában elhelyezkedni és menedéket találni. A tudós kutatók később visszatértek a városba. Volt, aki örökre, ezek voltak kevesebben, alig néhányan, sokan évente egy-egy rövidebb időtartamra érkeztek. Kik ők, akik az Egyesület szerint sokat hozzátettek a csoportanalízis elméletéhez és gyakorlatához is, hiszen néhányan csoportanalitikusok voltak.

Ilse Seglow- Cafe Laumer

Külön szemináriumot kapott a személye a konferencián. A frankfurti zsidó családba született hölgy a frankfurti iskola egyik facilitátora volt: sok embert hozott össze, keresték társaságát. Először színésznek tanult, s kétszer házasodott, sajnos menekülnie kellett, egész családját ki tudta vinni Angliába, később szociológus és csoportanalitikus lett, egy időben a kommunista párttal is kokettált.  Angliába emigrált, ahol élete végéig élt. Három hölgy adott elő róla. Izgalmas személy lehetett, akit visszahívtak egy -egy pszichoterápiás rendezvényre csoportot tartani Németországba a háború után. Itt ismerkedett össze fiatal pszichoterapeutákkal, segítő szakemberekkel, akiket elhívott magához blokkos önismeretre Angliába. Az egyik előadó egy olyan hölgy volt, aki részt vett évek alatt ebben a blokkos önismeretben és nagy szeretettel beszélt Ilse Seglow-ról, ahogy a másik két előadó is.

Három dolog fontos vele kapcsolatban:

A Cafe Laumer volt a törzshelyük, ahol olyan heves viták voltak, hogy majdnem egymás torkának estek a kor tudósai, mégis együtt maradtak.

Ilse nem csatlakozhatott sem az angol pszichoanalitikus egyesülethez, sem a némethez, mert vagy túl öreg volt, vagy nem volt megfelelő a képesítése. Nem kellett. Ezért inkább maga alapított eleven egyesületeket, amik később betagozódtak azokba az egyesületekbe, amik őt magát nem fogadta tagjai közé. Itt és most, a német csoportanalitikus egyesületben téma volt az, hogy nemzetközivé váljanak, ezen esetek mentén.

  Norbert Elias

Szociológus volt, ugyancsak Angliába emigrált. Az elüldözése szörnyű,  visszatérése dicsőséges volt. Kicsiny termetű ember volt, s az 1000 fős teremben, ahol kétezer fő zsúfolódott össze az ő háború utáni visszatérése alkalmából rendezett frankfurti találkozóra, alig vette észre az ember az előadó gondolkodót. Az elüldözése után egy angol egyemen oktató tudós szociológussá vált, aki ugyancsak sokat tett a csoportanalízis társadalmi vetületéhez, (pl a csoporttagok tagok teste, neve, társadalmi helyzete és státusza fontos volt szerinte) A civilizáció folyamata című könyvét én is el fogom olvasni. Norbert Elias meleg volt, a melegségégének témája többször megjelent a nagycsoportokon.  Szemináriumain, amik a lakásán hajnalig folytatódtak szinte csak férfiak voltak jelen. Nem tűrt nagyon ellentmondást heves, indulatos természete. Earl Hopper zoomon kapcsolódott be Angliából, személyesen a munkáit Thomas Mies ismertette. (Leginkább a publikációit, kiadóként meglepett és büszkévé tett, hogy mennyire fontos a könyvek publikálása, hiszen én is könyvkiadó (is) vagyok).

Erich Fromm

Erich Fromm talán a legismertebb személy a konferencián megidézettek közül. Sokan ismerték személyesen a jelenlevők közül.

Thodor Adornoval, aki véglegesen visszatért Frankfurtba az emigrálása után, utálták egymást. Mindenféle szitkokat vágtak egymás fejéhez. Max Horkheimerrel volt a Frankfurti iskola szellemi irányzatának vezetője. Ha jól értettem, Erich Fromm volt az első, aki a szociálpszichológia oldaláról csatlakozott ehhez az iskolához, aztán valamilyen konfliktus folytán Fromm kiszorult és Theodor Adorno foglalta el az ő helyét még a harmincas években. Erich Fromm csoportanalízist érintő gondolatairól egy Skóciában felnőtt, ma Yorkban dolgozó angol-ír kutató, Kiearn Durkin tartott angol nyelvű előadást. Később beszélgettem vele. Előadásában ő is beszélt a megkülönböztetésről, hogy ír apa gyermekeként milyen rengeteg megaláztatásban volt része Skóciában.

Itt voltak ezek a nagyszerű, elüldözött tudósok. Többször felmerült a jóvátétel, kárpótlás kérdése. Mindenki befogadó volt a konferencia résztvevői közül, a nagycsoportban is, és a később a beszélgetésekben is felmerült, hogy legyenek, lehessenek külföldi tagjai a Német Csoportanalitikus Egyesületnek, mintegy gesztust gyakorolva igazolva azt, hogy ők befogadók.

Az elüldözött zsidó tudósok nagy része hosszabb- rövidebb időre visszatért. A befogadásról volt szó, a jóvátételről volt szó.  Az elüldözést megelőző gyűlölethullámról  (pl. a zsidó múzeumban láttam, hogy már a századforduló első éveiben is jelen volt az antiszemitizmus Frankfurtban. Nem csak „zsidómentes” kávéházak és szállodák voltak nagy táblával hirdetve magukról azt, hogy ott „zsidók” nincsenek, de számos képeslap volt ezen intézményekről, meglehetősen ízléstelen stílusban) alig.(Pl. a szálloda képe, az ajtón egy olyan láb lóg ki, aki kirúgott egy „zsidó” személyt- ez egy képeslapon. Ezen képeslapok megtekinthetők voltak a néhány száz méterre levő múzeumban)  Amiről nem volt szó: az a bosszú, a harag érzéséről, arról milyen emberek voltak – szintén németek- az elüldözők, akik most a remigráció témájában újra megjelentek a német közéletbe. (Remigráció: küldjék vissza, a származási országba  a beilleszkedni képtelen külföldi gyökerekkel rendelkező német állampolgárokat, akkor is, ha Németországban születtek)

Van hiányérzetem a német holokauszt feldolgozással kapcsolatban, ami ezen a konferencián is megjelent. Az, hogy ki a "zsidó", azt a fanatikus gyűlölő dönti el. Ma a külföldi gyökerekkel rendelkező ember a "zsidó", tegnap a kommunista, a homoszexuális, és a cigány. Azt nem tartom elegendőnek, hogy a Holokauszt emléknapján bemutatják a német médiában, milyen nagyszerűen főznek a "zsidók" Izraelben, milyen jó az izraeli konyha, milyen jól táncolnak. Vagy hogy a holokauszt túlélő milyen nagyszerű ember. Szerintem a holokauszt csak részben szól az áldozatokról Akkor is elképzelhetetlen és beláthatatlan bűn, ha az áldozat nem nagyszerű, ha esetleg ronda, ha esetleg becstelen, ha egy buta bűzlő, hajléktalan, vagy semmirekellő, vagy egy tolvaj az áldozat, akik megöltek Auschwitzban és nem csak Auschwith halálgyáraiban, hanem az német városok utcáiban, a szomszédban a szomszéd, a "becsületes" állampolgár szeme láttára. Nem csak a jó embereket ölték meg és azáltal nem váltak jobbá az áldozatok, hogy megölték őket.

Az lenne az adekvát megemlékezés szerintem, ha kiállna egy-egy német és azt mondaná: én voltam az, én bevettem a német göbbelsi propagandát, én voltam az, igen én voltam, aki rájuk szavaztam és én voltam az, aki néztem a zsidók megalázását, az erőszakot és sajnálom. Én voltam az, aki láttam, hogy az utcán fegyveresek kényszerítették vonulni őket, a  szomszédaimat, a kollégáimat a biztos pusztulásba, néztem őket és nem tettem semmit és most bocsánatot kérek.

Én nem látok ilyen megnyilvánulásokat Németországban, de biztosan vannak ilyenek, az, hogy nem látok ilyet, nem jelenti azt, hogy nincs.

Az elhangzott a nagycsoporton is és a beszélgetésekben is, hogy a nagycsoport résztvevőinek szüleit szembesítették a tetteikkel, esetleges passzivitásukkal és bele mentek a nagycsoport résztvevői komoly konfliktusokba felmenőikkel. Hogy tehették ezt az egészet! (de ez a mondat inkább számonkérő, semmint elemző)

Ahogyan az is, hogy vannak itt olyan emberek, akiket a közelmúlt „remigrációs- AFD” botrány érint és közösségi helyi szinten kiálltak egymásért, a megijedt gyerekeket megnyugtatták, összefogtak. Elképzelhetetlen a „remigráció” ma Németországban. Sok százezres tüntetés hullámot  váltott ki a téma.

A csoport jó. Ezt egyidős angol úr szép szavakkal őszintén ki is fejezte, miszerint ilyen befogadó nagycsoporton nem igen vett még részt. (az úr az utolsó előtti nagycsoporton örömmel újságolta, hogy az angol helyhatósági választásokon a Munkáspárt elsöprő győzelmet aratott, a közelgő választásokon is biztosan ők nyernek és akkor eltörlik a Brexitet) nem csak a nagycsoport jó egyéni és csoportszinten is, de UK is. Szüksége is volt erre az elismerésre a nagycsoport minden résztvevőjének egyéni és csoportszinten egyaránt. 

 Az utolsó nagycsoporton is megszólaltam. Elmondtam, hogy a szállodámba 12-14 éves gyerekek érkeztek Angliából, Hollandiából, Németországból. Különböző focicsapatok tagjai, valami fociversenyre érkeztek. Az, hogy ők focisták, és adott ország focicsapatának tagjai, nagyom meghatározó körülménynek számít nekik, a csoportnormák erősek, nagyon meghatározó viselkedést írnak elő. A személyük, az arcuk, alig látszik. Nagyon jó lehet egy ilyen csoporthoz tartozni, és nagyon rossz lehet egy ilyen csoporthoz tartozni. Nekem nagyon tetszik ez a nagycsoport, és szeretném azt, ha csak ember lehetnék a csoportban, de úgy tűnik, hogy magyarként erre nincs sok esélyem, ahogyan a tegnapi csoportvezető ezt elmondta. Eszembe jutott a kitűző is, hogy mennyire fontos az, hogy honnan jöttünk. Azt is elmondtam, hogy talán sok országban működik egy-egy Caffe Laumer, hogy vannak műhelyek és okos emberek, akik idehozhatják tudásukat, tapasztalatukat, mert hogy együtt okosabbak vagyunk.

Mi az álom megfejtése? Van értelme megfejteni ezt a gyönyörű álmot, ami a nagycsoportnak zsigeri szinten jelentett élményt? Ez az álom egyszerre volt elindult folyamatok visszatükröződése és lezárása, valamint új dolgok kezdete. Sok olyan csoporttag szólalt meg az álom elmesélése után, akik korábban hallgattak.

Én mégis teszek egy kísérletet a megfejtésre. A bizonytalan, konfliktusokkal terhelt világtól jó lenne elmenekülni, bezárkózn. A pszichoterápia világa zárt világ, emberek találkoznak zárt helyszíneken és jó is ez így, egy olyan gyűlölettel, előítéletekkel terhelt világból, amely kockázatos, hiszen az elüldözés és az erőszak újra megtörténhet. Bizonyos értelemben társadalmi zárványok vagyunk együtt is és külön is.  Így, zártan érkezünk a nagycsoportba. A nagycsoport egyszerre elfogadó és egyszerre érzelmileg zsúfolt, telített. Jó lenne nyitni, részt venni, megfürödni a nagycsoport vibráló eseményeiben. Ehhez nyitni kell, és ez a nyitás nem evidens. A kulcs nálunk van, nekünk kell kinyitni a saját zártságunkat. Ha bízunk és nyitunk olyan különleges szigetszerű helyszínen találjuk magunkat, amit a tudattalan tengerében is egyfajta védett sziget- erre utalhat a kendő a víz felszínén- a tudattalan élmények olyan mély áradata törhet felszínre, amit szabályozni kell, mert ha elragad, megfulladunk, ugyanakkor ebben a tengerben megtisztulunk átalakulunk, olyan új csábító tartalmakkal találkozhatunk, ami nagyon intim (kire van ráírva, hogy szűz?- ezt nem látjuk, nem tudjuk) és ami nagyon nem evidens. A feszültség szabályozatlanul elviselhetetlen, ezért kell felébredni.

Szóval nagyon élő, vibráló hangulatú, eleven konferencia volt, eleven nagycsoporttal. Nem mondtam ott, de Robi után talán jöhetne egy szűzlány csoportvezetőnek.

Úgy tűnik, hogy azok a társadalmi folyamatok, amiket a nagyvilágban tapasztalunk sokféle szinten érintik a csoportterápiás, csoportanalitikus szakmát. Egyik oldalról újra elindult egy fajta pszichoanalitikus elemzése és értékelése korunk folyamatainak (populizmus, tömeglélektan, háborús fenyegetés, a klímakatasztrófa jelensége) másik oldalon látok egy igényt, hogy saját eszközeinkkel hassunk ezekre a folyamatokra társadalmi szinten. A német Csoportanalitikus Társaság Weiss Adrienn jóvoltából értesült a CCH rendezvényről és nagy érdeklődéssel arra kérték a MACSOPE-t és a CSAKIT-ot, hogy ismertesse velük valaki személyesen is a rendezvényt képzésükben, konferenciákon. Nyelvtudásom és a csoportanalízis iránti elkötelezettségem révén engem kértek meg a feladatra. Két alkalommal volt alkalmam ismertetni a CCH-t. A német csoportanalitikusok érdeklődése nem véletlen. A német társadalom is sok kérdésben igencsak megosztott (pacifisták, szemben a fegyverkezés iránti elköteleződöttekkel, klímakatasztrófa tekintetében a türelmesek, szemben az aktívakkal, vírustagadók szemben a tudomány iránt elkötelezettekkel, a hagyományos Kelet-Nyugat, globalizáció- szemben a patrióta nézetekkel) Szó van arról, hogy esetleg hasonló rendezvényt szerveznének Németországban, illetve városi csoport két alkalommal már létre is jött.

Két alkalommal adtam elő.

Március 11-én ismertettem a Német Csoportanalitikus képzés (Akademie für Psychoanalyse und Psychotherapie e.V. ) egy moduljában csoportanalitikus hallgatókkal a Civil Csoport Hétvége intézményét, lényegét, módszertanát. A képzés keretében Weiss Adrienn-nel közösen ismertettem a kis-, közép és nagycsoportok elméleti hátterét, a Pszichoterápiás hétvége hagyományait, illetve a harmincas évek tradícióit is. Beszámolómat az alapító stáb hét tagjának feltett kérdésekre adott válaszokkal illusztráltam, illetve ezen válaszokra alapoztam:

• Mi volt a CCH indításának az oka, miért volt fontos létrehozni?
• Mi volt a válaszoló személyes közreműködése?
• Mennyire váltotta be a reményeket a rendezvény, mik a tapasztalatok?
• Elégedett -e a rendezvénnyel a válaszoló?
• Mik voltak a személyes élmények?
• Hogy látja a válaszoló, mi lesz a CCH jövője?
• Mit üzen a válaszoló a német csoportanalitikusoknak?

Nagyon meglepődtem azon, hogy a válaszolók, mennyire másképp látják a CCH-t. Még mindig tart a válaszok értékelése, összefésülése.

Március 11-én abban a blokkban adtam elő, aminek a címe: Csoportanalízis társadalmi kontextusban, nagycsoportos folyamatok, társadalmi folyamatok, csoportanalízis politikai téren.  Érdekes volt, hogy az előadásom előtt péntek este Angela Mauss-Hanke adott elő.  Az előadásának a címe: Gondolatok Freud írásairól a kultúráról és a társadalomról, Kortárs írások a háborúról és a halálról, Tömegpszichológia és az én-analízis.  Az előadás azért volt nagyon érdekes, mert szinte teljesen azokat a kérdéseket feszegette, amit Bokor László által írt, kiadóm által kiadott Társadalom, trauma és a szelf viszontagságai c. könyv is tárgyalt. Az is érdekes volt, hogy mennyire Freud központú volt az előadás, másrészt milyen elmélyült anyagot adott elő az előadó. Nekem úgy tűnt, hogy a közelmúlt irodalma nem jelent meg az előadásban. A Társadalom, trauma és a szelf viszonttagságai című könyv az ide vonatkozó kortárs irodalmat magas színvonalon mutatja be.

Jómagam szombat délelőtt adtam elő. Nagyon nagy volt az érdeklődés a jelenlevő német és svájci hallgatóság körében. Egyrészt érdekelte őket az illiberális, autokrata magyar államforma, az, hogy hogyan lehet ezt kibírni, másrészt nagyon sok kérdést tettek fel a CCH rendezvénnyel kapcsolatban is. Őszintén gratuláltak ahhoz, hogy ilyen rendezvényt a magyar pszichoterápiás szakma meg tud szervezni.

 Május 12-14-én a D3 G Tagung szekcióelőadásában ismertettem már működő csoportanalitikusoknak az előadást. Itt is nagy érdeklődését és szimpátiát tapasztalatam. Szívet szorító volt az, hogy egy-két magyar gyökerű résztvevő (már magyarul nem beszélnek) elmondta, hogy megszakították a hazai rokonokkal a kapcsolatot és tagadják magyar gyökereiket Németországban, a NER és Orbán okozta szégyen miatt.

Minden esetre a D3 G Tagung egy olyan konferencia volt, amit Münchenben tartottak péntek-szombat-vasárnap. Előadások, taggyűlés és nagycsoportok tarkították az eseményt. Rendkívül magas szintű előadásokat hallhattunk a háborús lélektanról, a megosztottságról. Egy osztrák kolléga Ukrajnában tartott csoportot (nem csoportanalitikus csoportot) az ő tapasztalatai is nagyon érdekesek voltak. Egy idősebb csoportanalitikus kolléga tinédzserekkel végezett analitikus csoportjáról való beszámolója is nagyon izgalmas volt. Számomra az volt szimpatikus, ahogyan az LMBTQ témát nem elvontan, hanem személyekhez kötve tárgyalta. A német tinédzserek kb. negyede nem bináris módon definiálja saját szexuális orientációját. (Várom az előadások leírását, érdekes lehet szerintem az érintett szakembereknek)

Három nagycsoportot rendeztek, amik közül két alkalommal voltam jelen.

Két nagycsoporton vettem részt. Sok volt a hasonlóság, és sok volt az eltérés a C.C.H. és a Pszichoterápiás Hétvége nagycsoportjai között. Mégis talán inkább több volt a hasonló, mint az eltérő.

A csoportnak fontos volt, hogy azt érezze, hogy jó, hogy jó ide tartozni. Elfogadja az eltéréseket, megértő és elfogadó. Hangsúlyosan megjelent a háború és az ökokatasztrófa témája, hogy nagy a tehetetlenség és aggodalom, hogy mi lesz az unokákkal és a gyerekekkel, milyen jövő vár rájuk. Megjelent a ti és mi, pacifisták, illetve fegyver és védekezés pártiak kérdése. Elmondták, hogy ők Nyugaton a közelmúltig abban a tudatban éltek, hogy a pacifizmus érték, fontos érték ott voltak a húsvéti atomfegyveres ellenes tüntetéseken, s ma azt látják, hogy a pacifizmus nem feltétlenül érték.

Megjelentek a személyes történetek is.

Pl. a rákos gyerekét a járvány alatt onkológiára vivő apa esete, akinek a csoportszobája COVID alatt a távolságtartási kötelezettség miatt túl kicsi volt ahhoz, hogy minden tag tag maradhasson a csoportban és neki szelektálni kellett, el kellett küldenie néhány tagot. Vagy a korábbinál a járvány alatt sokkal több alkoholt fogyasztó terapeuta, aki nem használt maszkot és fogadta a pácienseket a COVID kezdeti idejében, amikor még nem voltak egyértelmű utasítások.

Megjelent és hangsúlyos szimbólum lett a berlini Kaiserdamm sugárút, ami régebben Kelet és Nyugat Berlint kötötte össze és az alatta levő csatornahálózat annyira elhasználódott, hogy a 8 sávos utat le kellett zárni. A hatalmas sugárút csöndes lett, kiürült, az autók a kis utcában próbálnak áthaladni. Az a csoportanalitikus, aki ezt a szimbólumot behozta a csoportba, ott lakik, nap, mint nap meglepődik azon, mennyire elcsendesedett a korábban zsibongó hely. Ez a szimbólum egyszerre jelzi a bajt, az elhasználódást és az öregedést, egyszerre azt, hogy beavatkozással a kreatív emberek pont úgy segítenek, ahogy a kardiológus segít az elzáródott erek esetén. Oldalt talál áramlási pontot mert élni kell.

Érdekes élmény volt az, ahogy az állatok is megjelentek, Pl. egy német család befogadott ukrán menekülteket, akik magukhoz vettek egy kutyát és aztán tovább álltak. Ők elmentek, a kutya maradt.

Nagyon érdekes volt számomra az, hogy kialakultak szerepek. Sokszor azt gondoltam, hogy egy -egy megszólaló olyan szerepbe kerül, mint otthon, a CCH, vagy Pszichoterápiás nagy csoporton Andrea, Zoli, Gyuri, Emőke, vagy mondjuk én.

Az különösen érdekes volt, hogy itt nem, vagy alig voltak csöndek, sokszor egymás szavába vágva szólaltak meg emberek. Sokkal fegyelmezetlenebbeknek tűntek a német csoporttagok, mint mi, magyarok.

A két vezetőnek csak egyike ült a belső körben, a másik a második körben volt.
A legkülönösebb az volt, hogy az egyik csoporttag a második nagycsoporton megemlítette, hogy a férfi csoportvezető zsidó, s hogy ez itt Münchenben milyen fontos és nagyszerű dolog. A csoportvezető elmondta, hogy az, hogy az ő zsidósága nem nemzetiség vagy vallási kérdés, hanem sokkal inkább viszony/kapcsolat.

Ennek nyomán felmerültek a második világháború emlékei. Előtte szó volt arról, hogy sosem gondolták azt, hogy újra háború lesz. Megjelent egy náci nagypapa aki elég erőszakos és mogorva volt, meg megjelent egy másik apa, aki már meghalt rég és a lánya Tel-Aivból hozott földet a sírjukra és így próbált megbocsátani, pedig az apa a szerb partizánokkal harcolt, de németként súlyos felelősség terhelte őket. Tehát a sír földjéből vitt Izraelbe, míg Izraeli földet vitt szülei sírjához. Így próbált megbocsátani. Ugyanez a hölgy beszélt az egyik bevezető előadásban arról, hogy látott Dél-Afrikában egy posztert, amire az volt írva, hogy minket semmi el nem választ, a képen pedig egy pad volt, amire az volt írva, hogy csak fehéreknek.

Fontos volt még, hogy elhangzott, hogy Németországnak szüksége van olyan nem demokratikus referenciákra, amiknek ellenében fogalmazhatják meg magukat demokratiks formációként. Itt talán hazámra gondolhattak.

Nagy élmény volt nekem ez a kapcsolat és köszönöm azoknak, akik felkértek.

 Szeretnél jobb egészségügyet? A jó hír az, hogy lehet jobb egészségügyünk, a rossz hír az, hogy csak akkor ha ezért te is teszel valamit.

Gyerekként sokan sokféle traumát élnek meg. Bántalmazás, elhanyagolás, rettenetes parentifikált szerepbe kényszerítés, amikor a gyerek gondoskodik a szülőről és nem fordítva. Kisfiúk, akik arra kényszerülnek, hogy apjuk helyett ők legyenek a gondoskodó felelős pótapjuk anyjuknak és testvéreiknek mondjuk 9 évesen, amikor az apa részegen tombol, tör és zúz, vagy kislányok, akiket vagy megvernek a szülők, vagy arra kényszerítenek, hogy nézzék, ahogyan egymást bántják. Nincs védelem, nincs remény. Túlélték, kibírták, hősök voltak, - a trauma sokféleképpen beépül a személyiségbe, túlél a felnőtt életben is. Amikor ezek a kisfiúk és kislányok felnőttek lesznek egy dologban biztosak, hogy ők nem akarnak olyan szülők lenni, mint amilyen nekik adatott, rettenetes élményeikről soha senkinek nem beszélnek.  Mikor azt mondom, hogy OK, ön megküzdött, túlélt, mégis vajon mit szólna ahhoz, ha a gyerekeinek ugyanazokat az élményeket kéne átélnie, mint önnek. akkor jön a jeges rémület és döbbenet részükről, hogy azt nem, azt nem engedném, hogy a gyerekemet úgy bántsák, ahogy engem akkor.

A magyar egészségügy sok része traumatikus élményt jelent az azt igénybe vevőknek. Konkrétan a demens és egyéb magatehetetlen betegek helyzetére gondolok, akiket nem tesznek tisztába, nem mosdatnak meg, felfekvések alakulnak ki rajtuk, nem kapnak, nem, hogy egy jó szót, de megfelelő táplálékot sem, mert meg sem etetik őket, nincs, aki kibontsa nekik a mackó sajtot. Ez bizony trauma, mi magunk vagyunk a traumatizáltak, mert mi ők vagyunk. Bácsalmási ismerősömnek most született unokája. Ő a politikába nem szól bele, sok fényképet kitesz az unokáról és magáról a facebookon. Cuki, aranyos a gyerek, ő az életünk, írja. Bizony ez az unoka, ha te, nagyszülő nem teszel valamit olyan, vagy rosszabb ellátást kap majd, mint te. Te még kibírod, de ezt akarod az unokádnak, a gyerekednek? Persze a sunnyogáshoz ez az ismerősöm nagyon ért. Testvére szerencsejáték függő, óriási szenvedéseket él át, ő pedig fülét farkát befogja, együtt tagadják a rettenetes betegséget. Mindannyian tudjuk, hogy milyen sors vár ránk itthon. Emberi méltóságunkat nem tisztelik, a társadalom eltiporja a bennünk szunnyadó képességeket, nem segít azok kibontakoztatásban. Én próbálkozom, ha mást nem, legalább tiltakozom, ő semmit nem tesz. Nem áll ki senkiért. Nem szolidáris, nem segít a sztrájkoló tanároknak.  Nem tudja, hogy ha minden így marad, az unoka ugyanolyan rettenetes egészségügybe kerül időskorára, mint amilyenben nekünk is részünk lesz. Arra gondolni sem merek, hogy mi van, ha gyerek hamarabb megbetegszik, depresszióba esik, vagy gyerekként addiktológiai problémái lesznek, netán szerencsejáték függő lesz ő is, mint nagybátyja, vagy daganatos beteg. Ő is, a gyerek- a szülők is, és a nagyszülők is egyedül maradnak ebben az esetben. Pont az olyanok vonják meg majd a vállukat, mint az én vidéki ismerősöm.

A magyar médiában nem jelent meg, de érdekes dolog, hogy a hazánkban dolgozó derék japánok 2010 előtt beperelték a magyar államot, hogy miért kell nekik társadalombiztosítást fizetniük, amikor a pocsék magyar egészségügyi ellátást ők nem veszik igénybe. Elegük van abból, hogy protekció kell, hogy nem emberhez méltóan fogadják őket az egészségügyi intézményekben, szóval rövid időn belül megtanulták, hogy plusz biztosítást fizetnek Ausztriában és vagy hazamennek, ha betegek, vagy átmennek Ausztriába kezelésért. A lényeg: szerintük a magyar kórházakban nem tisztelik az emberi méltóságot és ez számukra elfogadhatatlan. A pert elvesztették, de az érdekesség az, hogy 2013-ban született egy jogszabály Japán és Magyarország között a nyugdíjjárulék és az egészségügyi biztosítás szabályozására, ami bizonyos embereknek, bizonyos feltételekkel lehetőséget ad arra, hogy Japán szabályozást alkalmazzanak itthon is, (ha jól értem,) Itt a jogszabály https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1300152.tv. Szóval van lehetőség a változásra, de nagyon bele kell állni, nagyon akarni kell.

Nemrég meghalt egy honfitásunk a magyar egészségügy rettenetes állapota miatt. (https://blikkruzs.blikk.hu/aktualis/kistarcsai-korhaz-meghalt-ferfi/434jn8n?fbclid=IwAR33wJK5hIt1QbspTsNxMXMJyCaYWtyujyahgZ4vAebkJ02Mtv-8SKFdUxU ) Ott halt meg a kórház előtt és azt akarják bemagyarázni nekünk, hogy halálért a kórház részéről senki nem felelős. A szervi bajoktól szenvedő autista magyar férfit a pszichiátriára szállították, holott tüdőverőér rögösödése és tágulásos szívizomproblémája volt, amit hozzátartozói szerint az orvosoknak észre kellett volna venniük, és ennek megfelelően kellett volna kezelni a férfit.  Rosszul működött a diagnosztika, vélhetően a pszichiátriai beteget övező megbélyegzés is szerepet játszott abban, hogy napokig nem foglalkoztak a pácienssel a kistarcsai Flór Ferenc kórházban. Nincs egyedül a gyászoló család, sokan veszítik el a rendszer hanyagsága miatt hozzátartozójukat, de valahogy mégiscsak egyedül vannak, mindannyian egyedül vagyunk. Sok-sok ezer honfitársunk gyászol magában a rossz diagnózis, a félrekezelés, a megelőzhető halálokok (pl. kórházi fertőzés,) miatt elhunyt hozzátartozója, kollégája, barátja halála okán. Már rég elfelejtettük, hogy COVID halálozásban is világ elsők voltunk. Nem háborgunk, nem tiltakozunk, tudomásul vettük, tudomásul vesszük, aztán elfelejtjük.

Az egészségügy romokban, a magyar kormány mit csinál? Semmit. Sőt reálértéken elvon a magyar egészségügyre fordított összegekből, hulljon a férgese. Persze ezt a rendszert fenntartani változtatások nélkül nem biztos, hogy érdemes. Azt még nagyjából megértem, hogy mit akar a kormány- az egészségügyi kormányzatból rég elüldözték a tenni akaró tehetségeket, maradtak a semmirekellő, sehova nem való aparatcsikok, akik ehhez az egészhez a nevüket adják, de mit tesznek az intézmények, pl. a Flór Ferenc Kórház, mit tesznek a benne dolgozó emberek?  Behódolnak, alkalmazkodnak, a nehézségeket nem kommunikálják, azokat tagadják, mismásolnak, nem érdekli az adott intézményt saját, a kórház és dolgozóinak a jó hírneve. Például ebben az esetben legalább elnézést kérhettek volna, vagy kifejezhetnék együttérzésüket a gyászolókkal, de tudomásom szerint semmi ilyesmi nem történt.

Mi a mindennapi pökhendiséggel találkozunk, azzal hogy most már nem csak a kórházakban nincsenek olyan osztályok, amik a gazdálkodással, hatékonysággal, betegelégedettséggel foglalkoznának, hanem kormányzati szinten is úgy döntöttek, hogy az egészségügy egy adótéma, befizetik a polgárok az erre vonatkozó adóikat, a NEAK meg homályos elvek szerint ilyen olyan szempontok és lobbi érdekek mentén osztja szét, hogy a rendszer fő eleme nem a páciens vagy a beteg, hanem a feudális hatalommal bíró orvos, az ő és intézményének túlélése. Ebben cinkos az OKFŐ is. Belemegy abba a szerepbe, hogy a döntések az információk forrásától messze szülessenek meg. A betegjogok nem érvényesülnek, nem véletlen, hogy ebben a káoszban az ellátás színvonala süllyed és tovább fog süllyedni. A mostani jelmondat az, hogy menj magánegészségügybe, örülj, ha bármikor valamikor kapsz valamit állami ellátásban. Szomorú, hogy ebben cinkosan együttműködik a feudális előjogait féltő orvostársadalom is és a parlamenti ellenzék is. Az ellenzék egyetlen üzenete a rettegő honpolgároknak az, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor egészségügyi minisztériumot hoznak létre. Csoda, hogy senki sem támogatja ezeket a lila ködben fürdő agyhalottakat, akiket pont azok nem érdekelnek, akiket képviselniük kellene? Az ellenzéknek egyetlen épkézláb gondolata sincs az egészségügyről, mert ők is félnek, nem mernek az orvosok érdekeivel szembe menni, de nem tudják, hogy az ellenőrzés és a tiszta gyógyító elvek betartatása az ő érdekük is. Holott nagyon egyszerűen és gyorsan lehetne javulást elérni, csak hát olyan rendszerszintű beavatkozásról van szó, ami sokak érdekeit sérti és sok konfliktust generálna. A társadalombiztosításnak társadalombiztosítóként kéne működnie, ami azt jelenti, hogy szerződést köt a biztosítottakkal, és az egészségügyi intézményekkel is definiálva az ellátás alapjait és védve a biztosítottak érdekeit. (kizárólag az államtól független intézményekben) Az ellátás alapelvét olyan finanszírozási és terápiás irányelvek jelentik, amik lehetővé teszik azt, hogy minden páciens hasonló minőségű ellátást kapjon függetlenül attól, hogy hol él, mennyi a jövedelme, milyen az ismeretségi hálózata. Jelenleg nincsenek guideline-ok, képzeljék el, hogy pl. a pszichiátriában (kb. 100 db BNO kód van, azaz ennyi betegség) csak egyre, a major depresszióra van érvényes, a közlönyben megjelent guideline (irányelv) nincs nem csak a szkizofréniára, nem csak a szorongásra, amiben a legtöbb honfitársunk szenved, de nincs irányelv az öngyilkosság krízisének kezelésére és egyetlen addiktológiai problémára sem, vagyis a gyógyítás módja az adott intézmény felelőssége, ami nagyon esetleges.

Szükség lenne egyrészt az adatok összegyűjtésére, nyilvánosságra hozására. Fontos lenne olyan emberek alkalmazása, kórházi osztályok létrehozása, ami az adott intézményben beszélget, információt gyűjt és apró módosításokat hajt végre. Megnézi, hogy a baleseti osztályon van-e elég kerekesszék, hordágy, hogyan beszélnek a páciensekkel az orvosok, nővérek, betegszállítók. Egyáltalán, mi van a folyosókon, kapnak -e egy korty vizet a magatehetetlenek a várakozás alatt. Ilyen emberek jelenleg nincsenek foglalkoztatva a magyar kórházakban, egészségügyben. Az itt dolgozó japánok pl. azért is pereltek, mert a japán egészségügy alapvető láncszeme a pácienseket fogadó udvarias nővér, aki tisztelettel kalauzol, elmondja, hogy mi hol van, az épület melyik részén, mikor, mi fog történni, elkíséri a pácienseket.

Nálunk mintha a félelem igazgatná a magyar egészségügyet. Jelenleg az egészségügy az embereket a cinege cipője vershez hasonlóan három részre osztja. (Móra Ferenc: A cinege cipője versét lásd lejjebb). Igazán félelmetes helyzet. Vannak a szerencsétlen cinegék, akik tehetségtelenek, pénztelenek, senkit nem érdekelnek, vannak a bölömbikák, daruk, gólyák, akik puszta létezésüknél fogva jogosultak, feljogosultak bármire és vannak a vargák, akik felismerik és definiálják, hogy ki a cinege és ki a daru-gólya-bölömbika és annak megfelelően viselkednek. Anyám mesélte ezt a verset nekem meg a nővéremnek gyerekkoromban, ott sírtam az ölében, hogy a cinege miért csak cinege és hogy miért nincs esélye semmire sem, főleg cipőt kapni nincs. Belém égett ez a vers, hatott is rám, de végtelenül utáltam,.

Ez a felosztás van jelen a feudális magyar társadalomban. Nem az az elv, hogy mindannyian egyenlő jogokkal rendelkező madarak vagyunk s ha vannak köztünk gyöngék, akkor azokat meg kell védenünk, azokat segíteni kell.  A gyenge cinege (aki a valóságban hűséges, kedves és hasznos vendége kertjeinknek) probléma, elmondja Gulyás Gergely, definiálja, hogy pl. diákjaink szövegértéses eredményei a gyenge vidéki cigány cinegék miatt gyöngébbek az átlagnál, a hegyvidéki daruk-gólyák-bölömbikák bezzeg jól teljesítenek.

A cinege lét a probléma, holott Magyarország tesz kiszolgáltatott cinegévé. Azt üzeni neki a többségi társadalom, hogy te csak a baj vagy, dögölj meg, tűnjél el. Ebben a modellben milyen a cinege: a legfőbb, hogy tudja, hogy ő cinege, nincs felelőssége, nincs lehetősége, mások kényének, kedvének van kiszolgáltatva. A tanult tehetetlenség állapotában van.

Most adunk ki egy szívszorító könyvet arról, hogy évente sok száz magyar csecsemő születik úgy, hogy alkohol-elvonási tünetei vannak, mert az anyjuk alkoholista. Mit is kell csinálni az elvonási tüneteket produkáló csecsemőkkel? Tajgetosz, vagy segíti, gyógyítja őket a társadalom? Óriási élmény egy olyan közösséghez tartozni, amelyik nem kirekeszt, hanem befogad és gyógyít, enyhíti a sebeket. A magyar társadalom nem ilyen.

A varga-orvos tükrözi a ner kihívásokat és alkalmazkodik is hozzájuk. Addig amíg feudalisztikus hatalmát nem veszélyeztetik, varrja a cipőket, csizmákat a daru-gólya-bölömbikáknak. Teszi ezt egészen addig, amíg belőle magából páciens cinege nem lesz.

Ha kórházba kerül az orvos, 5 percen belül átalakul vargából cinegévé, a gondolkodása átfordul, amikor pl. a korábban osztályvezető professzor idősbetegként odamegy a főnővérhez az osztályon és azt mondja neki, én is orvos vagyok, szeretném, ha elmondaná, hogy mi vár rám a terápiámban. Akkor történik meg az átmenet, amikor a varga-főnővér azt monda neki, hogy maga csak volt orvos, várjon türelemmel és szó nélkül faképnél hagyja.

Mindenki tudja, hogy mit kellene tenni a magyar egészségügyben. Meg kell nyugtatni a feleket, csökkenteni a félelmet, amit az tehetne lehetővé, ha tiszta elvek szerint, konkrét feladatok mellett működne a magyar egészségügy. Vissza kell adni a társadalombiztosítónak a jogosultságait, hogy ellenőrizzen, javasoljon, védje meg a pácienseket és ha ezt meg teszi, akkor védi igazán az orvosokat is. Szerződjön le új módon pácienssel és intézménnyel. Viselkedjen társadalombiztosítóként.

A modern társadalom működésének két alappillére az egyén emberi méltóságának feltétel nélküli, elidegeníthetetlen védelme és az, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy az egyénben működő képességeket kibontakoztathassa. Százak, ezrek, tízezrek fognak meghalni, lehet, hogy én is és lehet, hogy te is kedves olvasóm ebben az elb@szott egészségügyi rendszerben, amig fel nem állunk és nem követeljük ezen elvek tiszteletben tartását. Emberek, adófizetők vagyunk, nem cinegék! A jelenlegi rendszert mi fizetjük, azonnali változásra van szükség. A ner embermodellje a tehetetlen kiszolgáltatott, kirekesztett ember, a modern társadalom embermodellje a felelősséget vállaló, jogaival tisztában levő, tiszteletet érdemlő és méltósággal rendelkező adófizető állampolgár.  Mik vagyunk mi? Ez a kérdés, válasszatok.

 Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cinegének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi, kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja

Forrás: www.eternus.hu - Móra Ferenc versei

 A kérdések, amik bennem felmerültek:

• Meddig tűrtök? Meddig nézitek el méltóságotok sárba tiprását?
• Kik azok, akik a páciensek érdekeit képviselik? Szervezetek, pártok, társadalombiztosító, hol van bármilyen jele, hogy lépnének? A Magyar Páciensek Kamarája ilyen egyesület, lépjetek be, www.magyarpaciensekkamaraja.hu
• Orvosok, ápolónők, egészségügyi szakdolgozók, akik nap, mint nap puszta jelenlétükkel szentesítik az elfogadhatatlan rendszert, tesznek-e bármit azért, hogy valami változzon, ti miért tűrtök?
• Hogy lehetséges az, hogy az egészségügyi államtitkárság, és a minisztériumban dolgozó emberek százai semmit, de értsd ezt így, semmit nem tesznek azért, hogy jobb egészségügyünk legyen?
• És a legfontosabb, te kedves Olvasó teszel-e bármit, hogy a gyerekednek, unokádnak, ne kelljen átélnie azt, amit neked kell, mielőtt meghalsz? Kedves bácsalmásiak rajtatok is múlik.
• - A legnagyobb gazember az OKFŐ, azt, hogy azok hogyan köpik le saját feladatukat, hogyan herdálják el a rájuk bízott pénzt, arra nincsenek szavak.

Sinkó Eszter ezt írja a portfolio.hu-oldalon

https://www.portfolio.hu/gazdasag/20230802/a-magyar-egeszsegugy-nem-volt-meg-ennyire-szetzilalt-allapotban-interju-631003

Monolit rendszer épült fel az elmúlt időszakban, amely éppen a monolit jellege miatt rendkívül sérülékeny, törékeny. Új modellt kell megcélozni, amiben a NEAK, azaz a tb megerősödik és valódi szolgáltatásvásárlói funkciót kap annak érdekében, hogy szelektált intézményi szolgáltatásokat finanszírozhasson, erős minőségi kontroll mentén; amiben az alapellátás jóval nagyobb kompetenciával, jogosítványokkal, többlet szolgáltatások nyújtására alkalmas személyzettel megerősítve, prevenciós szemlélettel felvértezve látja el a hozzá tartozó betegeket; amiben az önálló szakrendelők a háziorvosokkal és a praxisközösségekkel együttműködve segítik a betegeket, hogy feleslegesen ne kerüljenek kórházba, hanem lehetőség szerint otthonukba gyógyuljanak, hozzáférve a számukra szükséges szakorvosi szolgáltatásokhoz is; amiben a kórházak lakossághoz és HR ellátottsághoz illeszkedően, ésszerű munkamegosztás alapján allokálják egymás között a fekvőbeteg ellátásokhoz való hozzáférést; amiben az irányítási rendszer sokkal decentralizáltabbá válik, oda-vissza való kommunikáció alapján dőlnek el a legfontosabb irányváltások, bevonva a döntéshozatalba a betegeket, illetve a betegek képviseleti szervezeteit; amiben a betegjogokat önálló szereplő védi, hatósági jogokkal megerősítve; amiben az állam csökkenti tulajdonosi jogosítványait, és ésszerű gazdálkodási formát biztosít az intézményeknek; amiben az egészségügyi személyzet és az intézmények teljesítményének mérése, értékelése minőségi komponensekkel is megerősített; amiben az állam deklarálja, melyik szolgáltatáshoz mennyi időn belül kell a betegeknek hozzáférnie; és végül amiben a kormány az egészségügy jelenlegi forrásait jelentősen, legalább 50%-kal, több lépcsőben, megemeli.

Nemrégiben egy nagyszerű természettudományi előadáson vettem részt Pécsett (Jordán Ferenc 2023. július 10.). A természetvédő biológus elmondta, hogy pár éve Észak-Olaszországban szabadon engedtek 8 medvét. A medvéket mindenféle figyelővel ellátták, s minden lépésüket követni tudták. Az érdekelte őket, hogy hogyan tudnak a meglévő lecsökkent területen túlélni ezek a medvék. Ebből a szempontból kulcsfontosságú az, hogy a medvék mivel, hogyan táplálkoznak. A medvék ugye húst is esznek, és növényt is esznek (málna, eper, gyümölcsok, ilyenek). Azt gondolták, hogy akkor a medvék már csak ilyenek, hogy húst is, és növényt is. Aztán legnagyobb meglepetésükre az derült, ki, hogy volt olyan medve, amelyik csak húst, és volt olyan medve, amelyik csak növényt evett. Nagy átlagban a medvék mindenevők, de ezek a medvék érdekes megoszlásban táplálkoztak. Volt, aki csak málnát és mézet, más medvék meg csak nyulakat, őzeket.

Ahhoz, hogy korunk legnagyobb és legsürgősebben megoldandó problémáját, a klímakatasztrófát kezelni tudjuk, fontos, hogy pár dolgot megváltoztassunk magunkban. Pl.  a rendről és a hatalomról való gondolkodásunkat. El kell fogadnunk, hogy mi nem tudjuk, mi jó a természetnek; (pl. több területet kell szabadon hagynunk hosszú, százéves időtartamra, még akkor is, ha az első években parlagfű fog rajta elszaporodni, vagy a gyepet nem két centisre kell hagyni, hanem mondjuk 15 cm hosszúra kell meghagyni nőni), le kell mondanunk arról, hogy mi tudjuk; hogy mi mondjuk meg, hogy mi a rend. Magáról a rendről is másképp kell gondolkodni. Az is fontos, hogy örülni tudjunk annak, hogy kevesebben vagyunk. (Én pl. ennek egyáltalán nem tudok örülni.)

Nemrég Münchenben csoportanalitikus konferencián vettem részt. Egy idős csoportanalitikus, Hans-Georg Lehle „Csak találunk egy utat!“ Tinik a TOK-Topie és genderfluid között címmel tartott előadást, arról, hogy ő 12-15 éves gyerekeknek tart csoportanalitikus foglalkozásokat. A német gyerekek jelentős része esetén áll fenn az identitás diffúzió, a genderfluiditás, ezen gyerekek nem bináris rendszerben fogalmazzák meg saját nemi identitásukat. Eszébe sem jutott ennek a csoportanalitikusnak lobbikról meg összeesküvés elméletekről papolni. Csoportjának tagjai: Heidi, Jürgen, Anita, Klaus vannak a figyelmének középpontjában. Traumáik sokasága találkozott az internet képi világával, ahol ezek a gyerekek több kihívással, kérdéssel szembesültek: vajon azonosak -e a képükkel? Ha a képükkel azonosak, akkor az internet omnipotens ígérete szerint együtt változhat belső világuk képi világuk változásaival. A változás és mindenhatóság ígéretében benne lehet számukra az a szabadság is, hogy bármit megtehetnek testükkel, lelkükkel, bármit, illetve a kijózanodás csalódottsága, szomorúsága, hogy mégsem. A halállal, végeséggel, veszteséggel való kamaszkori találkozásuk szomorúsága egyfajta közös álmodozással, egyfajta tiltakozással járhat együtt, ami idővel kisimul, megnyugszik."

Mielőtt az LMBTQ kérdésre rátérnék, elmesélem, hogy sok-sok éve volt egy kollégám. Nős volt, jóval hatvan fölött volt, amikor megismertem, felnőtt gyerekei voltak, s ő szeretett női ruhában táncolni. Hogy transz volt-e, azt nem tudom, hogy valamelyik skatulyába való volt-e, azt sem tudom. Azt tudom, hogy kilencvenes évek szabadabb Magyarországán ez a kiváló mérnök kollégám elmehetett olyan mulatóba, ahol női ruhában táncolhatott. Adófizető, kiváló munkaerő volt, hívjuk Tibornak, hogy legyen neve, arca. Tibor jólléte, hogy táncolhasson, nem számít a mai félelemkeltő propagandának, ő senkit nem érdekel, jobb lenne, ha nem is lenne ilyen. Tibor régen meghalt, jobb is neki. Ma komoly bajban lenne. Ma a Tiboroknak rejtőzködniük kell. Attól, hogy régen nem beszélhettünk róluk, régen is voltak. Ha beszélünk a kérdésről, előjöhetnek, mert biztonságban érezhetik magukat. A NER keltette félelemben nem tehetik meg.

Elborzaszt az LMBTQ „kérdés” utóbbi időben a magyar médiában történő megjelenése. Nem tudom, hogy a megszólalók tudatában vannak-e annak, hogy az, ahogyan erről a kérdésről beszélnek, milyen hatalmas károkat okoz a társadalom alappillérének számító közbizalom építése és fenntartása szempontjából. „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.”

Az, ahogyan az utóbbi időben beszélnek buzipropagandáról, elborzasztó. Mintha lenne egy fekete felhő, amiből árasztják a buzik a propagandát: „Olvassál, nézzél ilyen filmeket, könyveket és buzi leszel!”  Miért is teszik ezt? Mert jó buzinak lenni? Tényleg, isteni lehet céltáblának lenni, megbélyegzettnek, üldözöttnek lenni. Tényi Tamás (https://mandiner.hu/hirek/2023/06/gender-es-cenzura-a-pszichiater-szemevel?fbclid=IwAR2zZqLyy2XTuyh9KyBfLutUcOcthnrd8VIK9hsi-ngy4el590XdwfS58vk) és Hal Melinda érvelése sok logikai hibát vét, indulattal van tele, hiányoznak a megnyilvánulásból az emberi történetek, pedig honfitársainkról van szó. Tényleg úgy lesz valaki buzi, hogy olvas erről? „Legyél már buzi, jó, olvassál!! „Jó, az leszek, ha már így mondod’. Ha pedig a tudomány nevében beszélnek, hol vannak a kutatások, a hivatkozások. Nincsenek, Így van, mert én mondtam. Így megy ez?

Hal Melinda egyetlen köztévés riportját láttam. Elborzadtam. Nincs vita, vele egyet nem értő, egy-egy „tudományos” kérdést más szempontból vizsgáló vitapartner nincs jelen, önmagát ismételgeti, és erőből harsogó megnyilvánulásai inkább megingatják azt, hogy bármilyen témának szakértője lenne, minthogy megerősítené. El nem tudom képzelni, hogy azt mondja, ezt vagy azt nem tudom, vagy hogy lehet, hogy így van, lehet, hogy úgy van. Jómagam, aki meglehetősen tájékozatlan vagyok a témában, és ugyan a leghatározottabban elutasítom a 18 év alatti nemváltoztató eljárásokat/műtéteket, s időt adnék, hagynék, türelmet kérnék a „feleknek”, de amit Hal Melinda és Tényi Tamás propagál, az elborzaszt. Elborzasztó az az önhittség, ahogy kiállnak és úgy beszélnek, mintha tudnák a tutit, a végső igazságot. Elborzasztó és teljesen tudománytalan a kételkedés, a vitatkozás és az érvelés teljes hiánya. Egy dologra koncentrálnak, miért lesz valaki LMBTQ, az hogy ők hogyan érezhetnék magukat itthon a jelen társadalmában, hogy a környezetük is hogyan érezheti jól magát, nem téma számukra. Hal matyómintás blúzban osztja az észt a NER propaganda részeként. Tényi és Hal a diktatúra részei lettek. Felhő van, veszély van, rémes üldözés, hatás-ellenhatás van, de tudomány, na tudomány az nincsen, azért nincs, mert a tudomány lényege a vita, a kételkedés és az érvelés. Ráadásul a legalapvetőbb, legfontosabb dologról nem vesznek tudomást: Tiborról, Zsófiról, Jánosról, Erzsébetről. Ők a honfitársaink, szomszédaink, kollégáink, barátaink, mi magunk vagyunk. Ők azok, akik céltáblák lettek, és Tamás és Melinda belemegy abba, hogy legyenek céltáblák. Hal, ha tudományos szakértő lenne, maga ragaszkodna ahhoz, hogy legyen ott a stúdióban a vele egyet nem értő másik fél, akivel vitatkozhat, akivel más állásponton lehet. Hal nem teszi ezt. Az erő van vele, nem a tudomány.

Az LMBTQ téma pedig sok olyan kérdést vet vel, amikről nagyon jó lenne beszélni, vitatkozni, gondolkodni.

Milyen kérdésekről lehetne beszélni? Felsorolok párat.

- Kié a testünk? Magunké vagy a közösségé? Nem egyszerű kérdés ez. Gondoljunk csak bele, ha valaki úgy rendelkezik, hogy halála után szerveit nem ajánlja fel átültetésre? Vagy a legegyszerűbb kérdés: a társadalom előírja, hogy nők melltartóban és bugyiban napozhatnak, és a férfiak fürdőnadrágban. Nem az egyén dönt, úgy kapja a szabályokat. De mondhatnám azt is, hogy ha ma bárki kórházba kerül, eltestesül, testté válik, a méltóságát számtalan esetben megsértik. (Pl. pszichiátriára kerülő szoptató anya olyan gyógyszert kap beleegyezése nélkül, ami lehetetlenné teszi a további szoptatást.)

- Milyen a jó férfi és milyen a jó nő? A nő legyen alárendelődő – mint a diktatúrákban, nálunk – vagy aki megvalósíthatja önmagát? A férfi ossza a tutit, legyen okos, legyen ő az ész, vagy lehet bizonytalan. Igyekezzen hatalmat szerezni, vagy mondjon le a hatalom szerzéséről?

- Tőlünk nyugatra a társadalmi működés alappillére az a bizalom, ami az egyén emberi méltóságának elidegeníthetetlen tiszteletén és védelmén alapul, valamint azon, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy az egyénben (figyelem egyénben, nem a közösségben, vagy nemzetben) működő képességeket kibontakozhass. Vajon hogyan lehet biztosítani az LMBTQ -ban érintett emberek méltóságát?

- Vajon van-e hatalma valakinek előírni, hogy milyen szexuális preferenciái legyenek a polgároknak? Ha igen, milyen módon teheti ezt meg? Hogyan jön létre a hatalmi leosztás, hogyan történik a kommunikáció, a ráhatás?

- Vajon testek vagyunk, vagy lelkek vagyunk? Lelkek találkoznak az intimitátásban, vagy testek? Ha a lelkek lesznek szerelmesek, akkor a megtestesülés másodrendű-e? Ha a testi intimitás überel mindent, akkor a lelkek találkozásáról hogyan lehet beszélni? Ha lelkek találkoznak, nem mindegy, hogy férfiak vagy nők találkoznak?

- Az USA-ban az azonos neműek házasságának jóváhagyását komoly vita előzte meg. Arra jutottak, hogy nem lehet különbséget tenni ember és ember között. Ami az egyiknek jár, az a másiknak is. Nálunk ezek szerint elfogadott tény, hogy az emberek nem egyenlőek. Hogy van ez nálunk? A joghoz nem értők osztják az észt jogi kérdésekről, a pszichiátriához hozzá nem értők pedig osztják az észt pszichiátriai kérdésekről. (https://www.youtube.com/watch?v=_gTWJTMSM0k)

Mintha elfelejtenék, hogy a hatvanas években történt az emberiség történetének egyik legnagyobb mértékű gyógyulása akkor, amikor kikerült a homoszexualitás a betegségek osztályozásából. Úgy tűnik, mi a NER hazájában visszafejlődünk, lemondunk az érvelésről, az a lényeg, hogy aki a hatalomhoz közelebb van, kit tud jobban megfélemlíteni. A félelem és hatalom az igazi kérdés, az a kérdés, hogy nincs érvelés, a hatalom megfélemlít azáltal, hogy megmondja, mi elfogadható, mi nem. Az LMBTQ nem elfogadható és kész.

Tényi azt is elfelejti, hogy a nők sok évszázadon keresztül nem tanulhattak. Nem tudom, Tényi nagymamái tanulhattak-e. Ha a nagy átlaghoz tartoznak, akkor nem, ha kivételezettek voltak, akkor igen. Vajon hogyan hat Tényire, hogy esetleg olyan nagymamái voltak, akik nőként másodrendűnek érezhették magukat, mert akaratuk ellenére nem tanulhattak? Vajon érdekli ez Tényit? Hogy ő ilyen értelemben nem egy embergyerek volt gyerekkorában, hanem a jövő ígérete, férfi, aki tanulhat, de ha lány lett volna, másként néznek rá. Van egy rossz hírem, Tamás! Ez a kérdés – ha ez számít neked – a gender tudomány része, ami a Lajtától nyugatra tudomány, még akkor is, ha te más véleményen vagy. Az ottani egyetemek legtöbbjében működik ilyen tanszék.

Pár értelmes kérdést akartam itt felsorolni. - szerintem- vita, érvelés, beszélgetés nincs, illetve nem nyugodt, tudományos hangnemben. Rettenetes időket élünk. Nem a medvék léte, játékossága, élete a fontos. Nem örülünk annak, hogy újra medvék élnek velünk, hanem osztályozunk hatalmi eszközökkel, rangsorolunk, hatalmaskodunk.