Die Wahlen in Ungarn sind vorüber. Sie brachten ein „momentum medialer Entrüstung“, welches verpufft ist. Claudia Roth, die streitbare Grünen-Verfechterin von Menschenrechten empörte sich in einer Sendung auf Phoenix über den undemokratischen Wahlablauf in Ungarn. Gleiches gabe es auch bei ARD und ZDF. Nach 2-3 Tagen war dann „alles“ vorbei.

Aber, es wäre schön und gut, wenn die westlichen EU Bürger nicht vergessen hätten, dass in Ungarn im April 2018 keine freie Wahl stattgefunden hat sondern nur eine Abstimmung. Eine freie, unbeeinflußte Willensbildung des ungarischen Bürgers um eine Wahlentscheidung zu treffen war zu keinem Zeitpunkt gewährleistet.

Die Spieleinsatz von Orban ist Gefängnis oder Gewinn der Wahlen. Orban ist ein Verbrecher geworden. Er müßte sofort ins Gefängnis gehen, hätte er nicht die Wahlen gewonnen und hätte er nicht seine Macht erhalten. Er hat den Rechtstaat in seinem Interesse abgebaut. Maßgebliche Positionen in der Justiz wurden durch seine Anhänger besetzt. Die ungarischen Gesetze wurden in seinem Sinne verändert. Das ungarische Rechtssystem beschützt ihn.

 Es gibt drei Verstöße gebe, die Orban zu einem Verbrecher gemacht haben.

1. Steuerbetrug: Diebstahl der EU Gelder und die Steuer der Ungarischen Steuerzahler.

EU-Gelder wurden durch die FIDESZ-Partei zweckentfremdet und in den Wahlkampf gesteckt. Wahlplakate wurden mit EU-Geldern und mit ungarische Steuergeldern gedruckt. Dieser unlautere „Wettbewerbsvorteil“ erbrachte das bekannte Wahlergebnis. Von der EU gewährte Subventionen werden zweckentfremdet und für „privat ausgegeben, z.B. Kauf von Schlössern“.

 2. Hetze gegen Gruppen der Menschen (Juden und Flüchtlingen- Ungarische Gesetz: § PTK 332 ).

 Jedes autoritäre System benötigt einen Sündenbock, einen Feind, um von eigenen Fehlern abzulenken. Im 3. Reich waren dies die Juden. In Ungarn sind es von einer Seite die enthumanisierten Flüchtlinge (sie werden als Migranten genannt und nicht als Menschen und werden als Gegenstände bezeichnet). Auf der anderen Seite ist dies der „jüdische Großkapitalist“ George Soros. Er soll eine Bedrohung für das ungarische Volk darstellen, weil er Ungarn mit Millionen von Migranten besiedeln will und auf diesem Wege die Gesellschaft untergraben und „jüdisch infiltrieren will“.

Dieses Bild zeigt eine Ketzerei. ( Es ist ein staatlicher Wahlplakat der FIDESZ)

3 Flüsterpropaganda (ungarische Gesetz § 338 PTK). *

Nach diesem Gesetz ist Flüsterpropaganda verboten. Orban hat über Opposition eine Flüsterpropaganda ausgeführt. Er hat Gerüchte gestreut. Die sozialen Netzwerke der Opposition wurden gesperrt. Die Leiter staatlicher Einrichtungen, wie z.B. Kindergärten, Schulen, Krankenhäuser etc. wurden dergestalt beeinflußt, daß bei einer Niederlage von Orban und seiner Partei, die stattliche Unterstützung „weg sein könne“.

 Eine Pressefreiheit gibt es nicht in Ungarn und gab es nicht. Orban und seine Clique haben über Strohmänner die Medien der Opposition aufgekauft und danach, ganz clever, geschlossen.

 Ungarn wird gleichgeschaltet. Dies hatte in Deutschland „schon mal“.

  Die EU nimmt für sich in Anspruch für „gewisse“ Werte zu stehen, wie Pressefreiheit, Meinungsfreiheit, Menschenrechte. Der „eiserne Vorhang“ steht jedoch immer noch. Die EU braucht im Osten ihres Reiches ein Bollwerk gegen Putin. Deshalb läßt sie Orban sehenden Auges gewähren und nimmt dessen Verletzung der EU Werte in Kauf, um sich im Osten der EU gegenüber Putins Reich abzusichern. Allen voran die Europäische Volkspartei mit Manfred Weber an der Spitze, verkaufen ein Mal mehr“ die Ungarn und opfern diese auf dem Altar ihres Machtkalküls. Claudia Roth als Jeanne d´Arc europäischer Werte reitet weiter und läßt ihren Auftritt auf Phoenix, der zunächst sehr engagiert erschien, hinter sich. Wo bleibt das Rückgrat der EU und der westlichen Politiker ? Ich sehe keines mehr.

Das reiche, wohlhabende, satte  Europa schweigt. Schweigt wie immer. Schwieg während der spanische Bürgerkriege, schwieg als Hitler an die Macht kam, schwieg wenn die Russen Ungarn und andere Nachbarländer ausraubten. Schwieg, als mehrere Hunderttausende von Ungarn von den Russen „gekidnapped wurden und zu Malenkij Robot in Rußland verschafft wurden“ („kleine Arbeiten in Rußland“). Die EU schwieg im Jahr 1956. Sie schwieg auch bei Bosnien.

Wir, ungarische Demokraten sind für die EU nicht wichtig, dies zeigt uns das Verhalten der EU und ihrer zögerlichen und opportunistischen Politiker.

Wir sind Feind in unserem eigenen Land und haften für diese Politik der EU. So ist es. Ich bin als ungarischer Staatsbürger in einer Diktatur geboren, lebe in Ungarn und werde in einer Diktatur sterben, Ok, „zwischendrin hatten ein paar gute demokratische Jahre, träumend und hoffend, auch wir könnten EU-Werte dauerhaft erfahren und leben.

 * Von Magyar Narancs Magyar Bálint-Madlovics Bálint: Törvénytelenségben született kétharmad 2018.05.03. 43-44pp

A Klubrádió nyomorúsága…

mindannyiunk nyomorúsága.

A Klubrádió nyomorog? Tényleg? Alig gondolja így bárki, vagy mégis? A tények szerint (vagy amiket én tényként tudok):

• Szinte a teljes vidéki sugárzási lehetőségét elvesztette, csak Budapesten érhető el.
• Hatalmas nemzetközi botrány volt a sugárzási területek elvesztése miatt, de a botránynak komoly következménye nem volt. Morogtak, tárgyaltak, kezet fogtak Brüsszelben a rádió vezetőivel ilyen-olyan EU-biztosok, de aztán nem történt semmi.
• A nemtelen pályázati kudarcot (szürreális indokok) bírósági eljárás követte, amelyen az 1,2 milliárd forintos kártérítési igényből néhány milliót ítélt meg a bíróság.
• A magyar jog a rádió mellett van, Európa és a világ elcsendesült. Kártérítés nem lesz, a sugárzás vélhetően csak Budapesten marad meg, ha egyáltalán.

Ez bizony nem túl biztató. Százezrek hallgatják az utolsó ellenzéki hídfőállást; én is. Mostanában sokszor máshova kapcsolok. Nem csak azért, mert túl sok a rossz hír és lever a reménytelenség ezt a rádiót hallgatva, hanem azért is, mert azt gondolom, hogy a választási kudarcért nem csak a magyar ellenzéki pártok, de a magyar média is felelős, s ahogyan a pártok, úgy a Klubrádió sem vonta le a következtetéseket, és se változásnak, se változtatási szándéknak még nyoma sincs.

Megteheti, hiszen a hallgatók pénze tartja el. (A kis hirdetőket, mint amilyen én is vagyok, nem keresik. Ez is egy nyomor, hogy én pl. áttételen keresztül hirdetek a Klubrádióban, a Lírán keresztül, pedig hirdetnék önállóan is. Azt hiszem, hogy a hirdetési osztályt meg is szüntették.) Hirdetések alig vannak, az irány ugyanaz.

Ezt a műsort a Klubrádió hallgatói támogatták – hallani sokszor.

Szerintem a Klubrádió, ugyanúgy, mint az ellenzéki pártok, egyrészt visszatükrözi a mai illiberális, mondhatni vezérelvű helyzetet, másrészt újra és újra meg is teremti.

Egy rövid elemzésben leírom azt, ahogyan én látom ezt a mechanizmust.

Néhány hónappal ezelőtt Csepeli György azt mondta egy reggeli műsorban, hogy legközelebb ne őt hívják meg, hanem hívjanak meg egyszerű, Csepeli szóhasználatával élve „normális” embert, és kérdezzék őt.

Nem történt meg. Az átlagemberek hiányoznak a műsorokból. Átéljük azt a nyomorúságot, ami szinte minden média alapvető ellentmondása: nem érdekes az átlagember, az okosat, a különlegeset, a nálunk nemesebbet, az ismertet és a híreset akarjuk hallani, a magunk szintje érdektelen. Ez a gondolat vezet a celebvilágba. Vattacukor embereket hozunk létre közösen, s aztán síránkozunk, hogy nem jelenik meg a mi világunk a médiában.

Talán ezért is van az, hogy a politikai színtéren kudarcot vallott a rádió. És itt bizony már komoly szakmai kifogást is emelek, mi szerint politikát csak úgy szabad a médiába vinni, hogy megkövetelem a tárgyilagosságot, nem vagyok elfogult senki felé és ami a legfontosabb, a szakmai felkészültséget nem pótolom valamiféle sármmal.

Nemrégiben történt, hogy Baán László, a Liget projekt miniszteri biztosa volt Rózsa Péter vendége. Az a Rózsa Péter, aki a legvehemensebben, legindulatosabban támadja a regnáló hatalmat egyéb műsorokban, teljes felkészületlenséggel, vagy teljes alávetettséggel fogadta vendégét. A maximum, ami tellett tőle az az volt, hogy az utolsó mondatban azt kérte, hogy regulázza meg azt az őrző-védő szervezetet, a Valtont, amelyik a Liget projektet védi a tiltakozóktól. Ennyi? Hol a látleletekre, verekedésre való hivatkozás (megverték a tiltakozókat), hol a riporteri vehemencia, hol voltak a felkészült, szembesítő kérdések a kivágott fákról – kiderült, hogy már számos fa pusztult el a biztos korábbi, faéltető ígérete ellenére. Ha nem megy a riporteri működés, miért nem hívott meg egy olyan felkészült szakembert (pl. Lukács Andrást a Levegő Munkacsoporttól), aki az ő felkészültségi szintjét feljavítja? Hogy jött létre percek alatt az az alávetettség, amelyből Rózsa Péter szakmai vesztesként lépett ki? Nem akart vitatkozni? Kerülte a konfliktust?

A vita mögött kellemetlen konfliktust sejtünk, míg magyaros délibábos lelkünk az egyetértés szépségébe szerelmes. Nem szeretik a Klubrádióban a vitákat. Nincsenek vitaműsorok, pedig még pénzt is hozhatna egy emelt díjas betelefonálós vitaműsor, amiben a betelefonálók dönthetnének, hogy ki legyen egy jól körbejárt vita győztese. Lehetne mérlegelni, hogy kinek az érvei voltak meggyőzőbbek, ki adott új szempontokat, világított rá logikai buktatókra stb.

A Klubrádió lemondott a vitákról. Vita maximum Bolgár György és egy-egy kormánypárti betelefonáló között van, ha azt vitának lehet nevezni.

De nem csak a viták hiányoznak a Klubrádióból, hanem a tárgyilagosság és a szakmaiság is.

Két etikus lehetőség van. Vagy felvállalja nyíltan, hogy baloldali a rádió (az, hogy ellenzéki, még nem jelenti azt, hogy baloldali), vagy a tárgyilagosságot választja. (Fontos, hogy korábban letették a voksot az MSZP mellett – pl. teljesen értelmetlen hirdetést adott le korábban a BKV, ami akkor persze nem volt problémás – s most nehezen szerzi vissza a neutralitás látszatát. A kissé zavaros múlt ennek a látszatnak az elérését igencsak megnehezíti.)

Egyikhez se tartja magát a rádió.

Azt tippelem, hogy minden újságíró álma a mindenkitől egyenlő távolságot tartó, magas újságírói szakmai színvonalat tartó szolgálat. Azt hiszem, hogy ez egyfelől drága mulatság (sokszereplős szakértő stáb kell ehhez), másfelől pedig azért rendkívül nehéz, mert a jelenlegi kormányhatalom, ami a hit, elvakultság, nacionalizmus talaján áll, nem áll szóba egy gondolkodó rádióval. Alig jelennek meg kormánypárti személyek a rádióban, de ha megjelennek (pl. Gulyás Gergely, Palkovics László, Kósa Lajos, Lázár János), akkor az az attitűd, hogy jaj, végre nálunk is megjelenik és bizony alámennek az interjúalanyoknak. Van egy visszatérő elem ezekben az interjúkban, ha Bolgár György műsorába kerül a beszélgetés. Ez a visszatérő elem az, hogy ha nem ért egyet, akkor elkezd Bolgár György vitatkozni, definiálni, kioktatni. Nem az történik, hogy ügyes kérdésekkel olyan irányba tereli az interjúalanyt, hogy kiderüljön, mennyire téved, milyen rémes helyzetet teremtett a hatalomban levő, hanem megtudjuk, mi B. Gy. véleménye az adott kérdésben, az adott kérdést B.Gy. hogyan látja, s azt is megtapasztalhatjuk, mennyire dühös azon, hogy interjúalanya másként vélekedik.

Szeretném én, a hallgató, kialakítani a véleményemet, szívesen veszem, ha az interjú alanyt hosszasan hagyják beszélni, s szeretném tudni azt, hogy pontosan mit gondol, honnan indul, hova tart, aztán én szeretném ezt véleményezni. Nekem nem hiányzik B. Gy értékítélete.

Tehát a neutrális irány nem működik.

És a rádió nem működik ténylegesen baloldali médiaként sem. A legelesettebbek nem jelennek meg. Ők hallgatnak. Nem kap szót az ózdi munkanélküli, beszél helyette Almási Tamás, aki filmre vette őt (mármint az ózdi munkanélkülit), (nem szólalnak meg és nincsenek megkérdezve azok a szocialista politikusok, akik a privatizációval földönfutókká tették ezeket az embereket, biztosan ez közelmúlt és nem történelem). Nem szólalnak meg azok a napszámosok, akik a FIDESZ oligarchák földjein dolgoznak, de megszólalt helyette Gőgös Zoltán (azt elfelejtik megkérdezni, hogy a TSZ-ek felszámolását hogyan próbálta megakadályozni az MSZP? Vagy ő is inkább a fazék körül lebzselt?). Nem kap szót a meghurcolt tanár, aki elmegy egy Momentum rendezvényre és másnap az iskolaigazgató rendre utasítja, de megszólal Fekete-Győr András. Nem szólal meg a holland, német, svájci húsvásárra kicsempészett magyar prostituált, de megszólal helyette Papp Réka Kinga és esetleg a szexmunkások szakszervezetének képviselője. Sem Kuncze Gábort, sem Lamperth Mónikát nem kérdezik meg, hogy belügyminiszterként mit tettek a kirabolt, kitántorgott, vagy kiebrudalt legszerencsétlenebb honfitársaink – magyar nők – hazahozataláért, miért csak a helyi (svájci, német, holland) szociális munkások segítik őket? (Rádai Eszter és Lamperth Mónika jó pár évvel ezelőtti interjúja azt hiszem a Klubrádió történetének egyik legrosszabb beszélgetése volt.)

Nézzük az egészségügyi riportokat! Az egészségügy komplex kérdés, ha a Klubrádiót hallgatjuk, csak egy dologra juthatunk: az egészségügyet a több pénz mentheti meg. Hogy sok szakember szerint egy fillért nem szabad beletenni ebbe a rendszerbe, mert szétlopják? Hogy az egészségünkért az életmódunk a leginkább felelős? Hogy ez egy komplex kérdés? Ez fel sem merül. Hosszú riportok jelennek meg most pl. az amputálásról, de egyetlen amputált beteg nem nyilatkozik, de nem nyilatkozik az a kórházi pénzügyes vagy orvos, aki tisztázza, hogy hogyan van az, hogy a mi társadalombiztosítónk több pénzt fizet egy amputálásért, mint egy hatékony prevencióért, edukációért? (A döntéshozó nem jelenik meg, nem járnak utána, nem elemzik a tarthatatlan helyzetet – Magyarországon évente több, mint 4000 ember lábát vágják le, Ausztriában alig több, mint 1000 főét. A finanszírozó, aki ezt az egészet kitalálta vagy működteti, mintha nem is lenne.) Ha a Klubrádiót hallgatjuk a kérdés megoldása az, hogy itt ez a gazember kormány és nem ad több pénzt az orvosoknak. Kb. ennyi.

A hallgatók egymondatos választ várnak és meg is kapják. Vannak a jók és vannak a rosszak. A Klubrádiónak is megvannak a barátai, hadd legyenek, minek ide más elv és más gyakorlat,

Néhány héttel ezelőtt volt egy szombati Filmklubrádió adás (szerintem Rózsa Péter legjobb műsora). Többször megismételték. Szántó Erika volt a film rendezője, azt hiszem, Titok volt a film címe. Kiváló beszélgetés követte a filmvetítést, kiderült milyen érdekesek a hallgatók, milyen sokat tudnak. A riportba bejátszottak egy jelenetet a filmből, amiben az apa munkaidőben a folyóparton sétálva találkozik a fiával. Az Andorai Péter által játszott szereplő titkolta, hogy munkanélküli. „Egyszer majd elmondom”, mondta a fiú, „Egyszer majd én is”, mondta a filmbeli apa - Andorai. Így jelent meg a munkanélküliség nyomorúsága, a haszontalanság kínja. Áttételesen, kicsit sterilen. Nem konkrétan. A kisemmizett, a nyomorult, aki most vélhetően a Fideszre szavazott, nem kap szót a rádióban. Ehhez vagyunk szokva a Klubrádióban, az igazán elesettek nem szólalnak meg, de tudjuk, hogy az igazság valahol odaát van.

Tényleg azt gondoljuk, hogy jobb országunk lesz, ha a mostani elitet a Klubrádiónak jobban tetsző elitre cseréljük? Szerintem aligha.

Hogy mi a baj Ungár Péterrel?

Nem, nem az,

• hogy annak ellenére, hogy egy zöld párt színeiben versenyez a parlamentben, terepjáróval közlekedik Budapest utcáin. (Neki is lehetnek gyengéi, a gyarlóság emberi jog, szereti a sebességet, s ennyi szórakozás neki is jár, büdösítsen nyugodtan).
• nem az, hogy tulajdon lapja listázza a „SOROS ügynököket” és a listázó cikk megjelenésekor az érdeklődő újságírókat melegebb éghajlatra küldi, később sem kérve elnézést.
• nem az, hogy „Soros ügynökök” lapszám hirdetési bevételeit jó célra fordítja, (bár az zavar, hogy a Sorosozás nyilvános, ott vannak a szervezetek, emberek, de a lap állami hirdetéseiből jövő haszon jótékony céljai titkosak)
• nem, nem az, hogy beavat abba, hogy vitái vannak édesanyjával a vasárnapi ebédkor. (talán így akar jó pontot szerezni a közutálat övezte anyjával szemben?), s olyan magánéleti dolgokról tudok meg adatokat, amik nem tartoznak rám.
• nem az, hogy nem menti meg a Magyar Nemzetet,
• nem az, hogy a Momentum bulin nőket és férfiakat vegzál részegen, s az általa anyagilag támogatott pártban ennek semmilyen következménye nincs. Ez a pártja szégyene.
• nem is az, hogy az LMP-ben pénze nélkül feltehetően nem kerülhetett volna vezető pozícióba és a parlamentbe sem jutott volna.

Mindezt hagyjuk meg pártja, lapja (Figyelő), a listázottak, a média és a vegzáltak magánügyének (tényleg az, magánügy?, jó viccelek – nem az) . Ezek még talán (persze nem mennek el,) talán elmennek. De egy valami nagyon nem stimmel.

S ahhoz, hogy ezt megértsük fontos egy kicsit beleolvasnunk és megnéznünk Michael J. Sandel: Mi igazságos… és mi nem? C. könyvét. (Felcsúti Péternek hála a könyv magyar nyelvű publikálásáért)

 A könyvben hosszan ír a szerző arról, hogy az USA-ban majdnem elfogadtak egy olyan törvényt, ami alapján minden afroamerikai több 10.000 USD kapott volna kárpótlásul az őseiket ért megkülönböztetésért, bántalmazásért, rabszolgasorsért.

Németország mind a mai napig segíti Izraelt, az izraeli gyerekeket. Sok német extrém dolgot tesz (pl. magára tetováltatja, hogy bocsánat, többféle módon vezekel, stb) bűnbánat címén.

Hogy van ez? Nem voltak ott a mai leszármazottak sem a gázkamráknál, sem a rabszolgavásárokon. Mi az az erkölcsi alap, ami miatt kárpótlást kapnak, vagy kapnának a megalázottak és kisemmizettek? Ráadásul nem a kisemmizett megalázottak, hanem a leszármazottaik? Miért az elkövetők bűnbánata? Mit akarnak ezek az emberek, s miért milliós támogatottságuk hazájukban? A megalázott és/vagy megölt milliók leszármazottai miért kellene, hogy kárpótlást kapjanak, hiszen nem ők szenvedték el a sérelmeket, nem őket bántották?

 A Sandel könyvben hosszasan írnak arról, hogy senki sem a semmibe születik. Manapság nagyon megtervezik, gondoskodnak az újszülöttről a szülők. Kiváló klinika, vagy otthon szülés, ülve, vagy vízben, apával többnyire. Ismerős ez a gondoskodó aggodalom? Az én környezetemben igen.. A gyerekek nem a semmibe születnek és sajnos a szülői alapok még fontosabbak lesznek az esélyeket egyáltalán nem kiegyenlítő magyar iskolákban. Az a liberális alapelv, hogy az ember a „saját tetteiért felel, nincsenek apák és fiúk, vagy anyák és fiúk.," amire Ungár a Magyar Narancs interjúban hivatkozik, a ma Magyarországán nem igaz.

 Nagyon fontos, hogy hova születünk, melyik az a történet, aminek részei leszünk.

 Tegyük fel, hogy Ungár Péter apjának a vagyona bűnös módon jött létre. Tegyük fel, hogy így van, vannak ezt igazoló írások és hát a vagyon létrejötte mentén börtönbe is kerültek emberek (http://magyarnarancs.hu/egotripp/k_tortenetei_nemetora-67729) de ha nem is bűnös úton jött létre az a vagyon, ami az Ungár család felemelkedését biztosította U.P. több helyen leírta, hogy a jelenlegi ingatlanjai után NER pénzt kap, s ez a pénz jövedelemként a zsebében landol. Bár zsörtölődik, hogy így meg úgy, de a pénzt nem utasítja vissza.

 Képzeljük el, hogy egyszerre születik Ungárral egy roma honfitársunk Szabolcsban, vagy Borsodban, Komolyan azt gondolja valaki, hogy saját erejéből az ottani körülményei figyelembevételével kijut Edinburgh-ba egyetemre, vagy geográfus lesz a nyomorba született roma honfitárs? A családi indíttatás Magyarországon kulcskérdés. A NER létrejöttekor UNGÁR Péter 19 éves. Ha a roma és a U.P. közötti különbséget vizsgáljuk, és feltesszük a kérdést, OK, eljön egy pillanat, amikor már az ember önmagáért felel, nem lehet fontos az apa és az anya, tessék mondani, melyik az a pillanat? 14 év? 18 év? 22 év? Melyik? Miért pont az? Sandel és hivatkozott tudósai szerint nincs ilyen pillanat. Az ember nem tud kiszabadulni abból a keretből, amibe született, főként, ha a társadalma mostohán kezeli azt az alapvető emberi szükségletet, hogy a társadalom enyhítse a születési esélyegyenlőségeket..

Ungár Péter soha nem határolódott el szülei bűnösségétől, mind a mai napig hízlalja pénztárcáját a NER. (Nem határolódik el, mert a NER pénz anyján keresztül jön, nem független tőle)

Vajon lesz elhatárolódási pillanat? A bűn milliárdjait gátlástalanul felhasználó FIDESZ gyerekeknek mi lesz az erkölcsi sorsuk? Lesz olyan, aki rájön miben él? S ha igen, a kapott előnyökről hogyan tud elszámolni. Hagyjuk ezt arra kevés emberre, ha eljön az idő.

Persze a ma Magyarországán a morál nem kérdés. Illetve csak annyiban, hogy mi mindent meg lehet tenni erkölcsi gátakat, morális megfontolásokat áthágva. Ebben az értelemben, az, hogy U.P. ott ül a parlamentben mindannyiunk számára intelem, és arra kell, hogy biztasson hogy ezt kikérjük magunknak. Ungár Péter bár papíron az LMP politikusa, a valóságban a NER kegyeltje, s kihasználja születéskor kapott előnyeit, s sem erkölcsileg, sem anyagilag nem tesz semmit egy jobb világért.

Térjünk vissza a kárpótlás akaró amerikaiakra, a vezeklő németekre! Miért teszik? Nem voltak ott, csak a nagypapa, a nagymama, a többi német, a többi amerikai. Mi az ok? Az, hogy a múltba révednek ezek az emberek nem jelenti azt, hogy ne a jövőbe néznének. A társadalmi morál, a társadalmi bizalom mind a ma élők, mind a leszármazottak számára létkérdés. Csak egy olyan társadalom építhet bizalmat, amely felelősséget vállal. Az, hogy vállalják a felelősséget a honfitársak bűneiért azt jelenti, hogy felelősséget vállalnak a jövőért, és be akarják gyógyítani a sebeket, egyszerre simulnak bele a történelembe és emelkednek ki, egyszerre fogadnak el és tiltakoznak. Felelősséget vállalnak a felmenőkért is és az utódokért is. Azt mondják, hogy a leszármazott afroamerikai feketék nem azonos eséllyel indultak az amerikai életbe, mint a többi amerikai.  A bűnbánók azt teszik, ami a legjobb a sebek gyógyítására és ez a vezeklés, elhatárolódás a bűnösöktől, erőszaktevőktől: pl. rabszolgaárusoktól, kegyetlen gazdáktól, megsemmisítőtáborok közömbös  és/vagy kegyetlen munkatársaitól. Akkor a többség bűnözött. A jogszabályok a bűnt szolgálták, nem az emberei méltóságot. Most igyekeznek helyre tenni a dolgokat. Mi messze vagyunk ettől.

Nem azt várom Ungár Pétertől hogy megtagadja szüleit, de azt igen, hogy azok bűnös cselekedeteitől határolódjon el.  Ha ez megtörténne lenne közösségvállalás és felelősség irányukba, a szülők felé is. Ungár Péter a társadalmi bizalmat rombolja. (In God we trust- van az USA Dolláron, jelezve és üzenve, hogy a társadalmi bizalom a közös pénz egyik alappillére- nézzük csak meg a Forint árfolyamát 2018. július 6-án) 

Ungár Péter nem vállal felelősséget senkiért és semmiért. Nem határolódik el, rontja a társadalmi bizalmat. Na, ez a baj vele.

A MAGYIPETT 42. kongresszusán, májusban Galyatetőn két előadás hangzott el a gyermekszegénységről, illetve arról, hogy a gyermekszegénység hogyan betegíthet meg. John Oates  professzor, aki a Biztos Kezdet gyermekházak elindítója, és L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítványt alapítója tartottak előadást. Nemcsak maga a téma, de a megközelítésbeli különbség is nagyon izgalmas volt.

Ouates professzor a jogi környezettel kezdte. Elmondta, hogy mind hazája, Nagy-Britannia, mind Magyarország aláírt olyan egyezményeket, amelyek alapján számonkérhetőek az államtól a gyermekjóléti intézkedések. Még idézett is az egyezményekből. Arról is beszélt, hogy a szegénység hogyan kumulálódik, miként hatnak egymásra a szegénységből következő hátrányok. Például a szülői stressz által a gyermek is stresszes lesz, s a megnövekedett stressz-szint kihat a kommunikációs képességek kialakuláslára, a tanulási képességekre. Azt is elmondta, hogy a szegény családok számára az adományozási aktus meglehetősen ellenszenves. Nem elég, hogy szegények, de a „charity” még további szégyent is jelent azoknak, akik azt igénybe veszik, mert ez által hangsúlyt kap szegénységük, megkülönböztetettségük. Oates professzor újra behozta a jogi alapokat, miszerint a jóléti intézményekre és gyermekellátásra mindenkinek joga van, s ha a jogosultság mentén fogják fel a nyújtandó szolgáltatást, talán könnyebb a helyzet.

Az összeadódó, egymást erősítő negatív hatások eredményezhetik azt, hogy az EU-ban Magyarországon a legrosszabb a helyzet a szociális helyzetek rögzülésében: a szülői, otthoni viszonyok a legmeghatározóbbak az iskolai előrejutásban. A magyar iskola a hátrányos helyzet javításában, a szociokulturális hátrányok felszámolásában, vagy legalább csökkentésében semmit nem segít. Pl. szegregál, így a hátrányos helyzetet tovább erősíti.

1. Ritók Nóra előadásában konkrétan, fényképekkel mutatta be azokat a döbbenetes harmadikvilágbeli viszonyokat, amelyek jobbításán dolgozik. A falu- és városközpontoktól távolabbi helyeken, a falu szélén, a düledező viskókban nincs se víz, se áram. A csak egyetlen helyiséget fűteni képes családban nincs személyes tér, a félelem és nélkülözés rontja a családi kapcsolatokat. Ha leteszel egy személyes tárgyat, pár perc múlva már nem lesz ott. Nincs személyes tér, minden közös. Egy aggódó, önmagát érteni nehezen tudó család nehezen tud erős családi kötődést kialakítani, nincs mese, (a szó szoros értelemben), nincsenek játékok. Dughagymával játszott egy hároméves gyerek az egyik képen. Nincs fűtés, néhol a gyerekeknek kell fát lopniuk az út mellől, ott, ahol nincs erdő, és a gyerek így közvetlenül tapasztalja meg, hogy mi a társadalmi kirekesztettség, félelem és bűn. Tél végére néhol jobb híján eltüzelik az ágylábat, a szekrényajtót, és téglára állítják matracot. Egy ilyen helyzetben, ha valaki megbetegszik, nem tudják kiváltani a gyógyszereket, s csak az a beteg, aki vérzik és lázas. Szemüvegre nem futja, éveken át szenvedett és bukdácsolt több olyan gyerek, akiről kiderült, hogy nem lát: 5 dioptriás szemüvegre volt szüksége, s miután megkapta, már tudott tanulni. A mínuszról eljutott a nulla szintre.

Hatalmasok a társadalmi szakadékok, s szinte kezelhetetlenek. Ezekről a mélyszegénységben élő emberekről az állami intézmények lemondtak, azt mondják csak akkor lépnek velük kapcsolatba, ha van fogadókészség részükről. Ám a családgondozás vagy korai fejlesztés ezen célszemélyek számára ismeretlen, értelmezhetetlen kategóriák. Az eredmény: az út szélén maradnak!

Ahogyan hallgattam L. Ritók Nórát először tehetetlenséget éreztem. Nem jelentek meg arcok. Nem jelentek meg személyiségek. Ágy, nyomorúságos szobák, kopár falak, sötétség, ahogy eljön az este s nincs mit csinálni, néznek ki a gyerekek az ablakon, de csak kontúrok látszanak. Hogy lehet egy ilyen helyzetben létezni? Itt csak helyzet van, arc, személyiség nincs. Nem is voltak látható személyek, nem jelentek meg beazonosíthatóan azok, aki itt élnek, nyilván nem is szívesen vállalták volna arcukat, mutatták volna pőre kiszolgáltatottságukat.

Szégyen.

Aztán, ahogy haladt tovább az előadás, a köszönet érzése jelent meg bennem. Köszönöm neki. Helyettem csinálja. Én nem tudok ott lenni, én dolgozom, adót fizetek, s az adóm pont azt a célt szolgálná, hogy oda juttassák az erőforrást, ahova kell, s az állam nem végzi el ezt a feladatot. Ezeken a helyeken nincsenek állami intézmények, az iskolák is a züllés állapotába süllyednek. A focistadionokba épülnek be a gyerekkönnyek, meg azok a gyógyszerek, amiktől ők jobban lehetnének.

S aztán jön az Igazgyöngy alapítvány. Odamegy. Szóba áll, odahat: épít, kapcsolatba lép és megjelenik a személyesség. Ha jól láttam, pl. a művészetek által nyílnak ki és fejlődnek a gyerekek. S azáltal jelennek meg az arcok és nevek, ahogy a kapcsolat létrejön.

Bár nincs kimondva, a kategóriák celláiba zárt embereket (szegregáció, gyerekszegénység, halmozott hátrányos helyzet, SNI) csak a kapcsolat változtathatja személyekké. Ahogy kapcsolatba lépnek, jelennek meg a nevek: Józsi, Pista, Rózsi, Edit.

A túlélési alapképletet, az élet vagy halál dilemmáját, a,vagy-vagy helyzetet lassan a közösség váltja fel. Ha már vannak közös célok, akkor a közös cselekedetek szövetségeket hoznak létre és létrejön az együttműködés.

Az előadás végén a pozitív példák ismertetésével megjelent a remény. De a szégyen és tehetetlenség letaglózó érzése mégis megmaradt.

Mit tehetek én? Semmit..? Adhatok néhány olyan könyvet, aminek remélhetőleg hasznát veszik. A hatalmas szakadékot át nem léphetem, esetleg pénzt adományozhatok.

Talán pár tapasztalattal és ötlettel mégis hozzá tudok járulni ahhoz a gondolati körhöz, amiben ez a munka folyik.

1. Jogszabályok. Sajnos újra és újra azt látom, hogy még a művelt és képzett emberek is lemondanak a jog erejéről. Oates prof. a jogi környezet ismertetésével kezdte mondanivalóját és elmondta: a jogi környezet bizonyos mértékben adott ahhoz, hogy lépéseket lehessen tenni. Itthon a jogállamiság leépülésével a különalku intézménye erősödik: „Intézkedj most, pályázz most (a pályázat maga is külön tészta a szó szoros értelmében), figyelj rám, alkudjunk meg! „Jogszabályok? Nevetséges! Senkit nem érdekelnek.” Nem tudom, hogy végig van-e gondolva az, hogy milyen jogszabályok vonatkoznak ide (gyermekvédelem, családellátás, egészségügy, járványügy?). Amikor pár mondatot tudtam váltani Nórával, megosztottam azt a benyomásomat, hogy szerintem ők állami feladatot látnak el. Egyetértett. Jó lenne tudni, hogy konkrétan milyen állami feladatot látnak el, majd kiszámítani, hogy mennyivel segítik az állami feladat megvalósítását és azt bevasalni az államtól. Jogi környezetben kell működni, a jogszabályok betartása és betartatása kulcskérdés szerintem.
2. A jogi környezet másik fele, hogy rosszak a jogszabályok. Mit kéne változtatni a jogi környezeten a sorsok könnyebbé tételéhez? Melyik jogszabály rossz, kell-e új jogszabály? Nincs más hivatkozási alap – még ha ez sokak számára komikus is –, mint a jogszabályok betartatása. A jogszabályok jobbátételéhez képviselőkre és társadalmi megmozdulásra lenne szükség, és talán, ha látnánk, értenénk, milyen jogi változtatás kellene, lenne hozzá akarat (pl, ne lehessen az áramszolgáltatást kikapcsolni télen, lehetne egy állampolgári „elektromos minimálcsomag”). A jogszabályok L. Ritók Nóra munkakörnyezetében „élesednek”, és ott kérdőjeleződnek meg. Meg kellene kérdezni őket a jogalkotóknak, a jogi környezet alakítóinak, hogy mik azok a tételelek, jogi intézmények, amik változást követelnek. Nem az alapítványnak kellene kéréssel fordulnia az államhoz, hanem tőlük kellene tanácsot kérniük – és megköszönve munkájukat – azoknak, akiknek az állami intézményeken belül ezen feladatok ellátása, jogszabályok korszerűsítése lenne a dolguk. Ma azt hiszik és akarják elhitetni velünk, hogy mi – L. Ritók és többiek – vagyunk őértük. Tévedés! Ők vannak miértünk. A jogaszabályi környezet megváltoztatását ki kell követelnünk!
3. Van egy javaslatom. Mivel a mi alapítványunkak is sok kapcsolata van, külföldi mintára létrehozhatnánk egy olyan zsilip intézményt, amelyik képzéssel és tréninggel felkészíti a nehéz helyzetben levő munkavállalót (hátrányos helyzetű, problémás régióban levő, pszichiátriai beteg, rokkant stb.) a munkába lépésre. Ebben a zsilipszerű intézményben lehetne szakmákat tanulni (pl. akár honlapkészítést, internetes marketing, esztergályozás, kertészkedés, szakács, pincér stb.), lennének megbízó cégek (akik vállalnának foglalkoztatást), valamint tanárok, képzők. Lehetőség az, hogy a nagyobb termelő vállalatok saját képző helyeket hoznak létre, mert a jelenlegi iskolai oktatás nem az elvárásuknak megfelelő szakembereket bocsát ki.
4. Ideteszek egy képet. Marokkóban készült. Marokkóban a lányokra nem vonatkozik a kötelező oktatásban való részvétel. Francia jószándékú emberek létrehoztak és működtetnek két 25-25 fős lánykollégiumot. A legjobbak – legalább azok – tanulhatnak. Nagy a verseny. A kollégiumnak szüksége volt egy sarokgarnitúrára. Nem valami puccos bútor. Ezt kérték az intézmény fenntartói, néhány jószándékú francia ember összeadta azt a pár száz EUR-t, amibe a sarokgarnitúra került. Meglátogattam az intézményt az adományozók megbízottjával, aki megnézhette, hogy tényleg arra fordították a pénzt, amire kérték. A célzott jótékonykodás, a célzott támogatás szerintem idehaza ismeretlen, s lehet, hogy nem lenne rossz. „Csak úgy” nem biztos, hogy adnak pénzt az adományozók, célzottan hátha könnyebb, nem tudom.
5. Nem tudom, hogyan lehetne ezekben a kérdésekben együttműködni. Nem tudom, mik a fórumai a demokratikus eszmecserének, talán pont ez a konferencia, de tartok attól, hogy ez nem elég. Nekünk Civileknek kell összefognunk! Valahogy úgy, mint az Igazgyöngy Alapítvány, a halmozottan hátrányos helyzetben levő emberekkel. Megismerni, kapcsolatba lépni, álmodozni, óhajtani, tervezgetni, tervezni, cselekedni, visszacsatolni, újra tervezni, és megint csak cselekedni.

Az Izlandi Gyermekház Intézmény megalkotója azt mondta, neki 5 évébe került Izlandon ennek az intézménynek a bevezetése. Nagyon „aláment” a döntéshozók érdekeinek, mosolygott szépelgett. Kerülte a konfliktusokat. Azt mondta, ma sokkal több konfliktust vállalna. Összefogva szerintem nekünk is ezt kell tennünk.

Szex és politika 2. Mit tehetünk?

Legyen minden magyar állampolgár MVM és/vagy MOL tulajdonos!

„Én pedig honunk minden lakosát, ha nem is gazdagnak,

magas helyen állónak, de legalább szabadnak látni óhajtanám”

Széchenyi István: Garas Sámuelhez

„a három legfőbb igazság: minden ember önmagáért van,

minden egyformán szabad,

és minden ember egyformán gyarló.”

Meszlényi Artúr: Jogpolitika

Előző cikkemben arról beszéltem, hogy a szabadság, a tulajdonosi státusz, a műveltség szexi, a szolgaság és alávetettség magyar változata nem szexi.

A NER félelmen, lemondáson és önkorlátozáson alapszik, aminek részei azok a bűnök (közösségi elleni uszítás, közveszéllyel fenyegetés, befolyással üzekedés és bűnpártolás [Magyar-Madlovics: Törvénytelenségben született kétharmad, Magyar Narancs, 2018, május 3.]), amelyek a rendszer lényeges jellemzői és amik lehetővé tették az újabb kétharmad elérését. Ez a félelem, lemondás és alávetettség vélhetően sok gondot fog még okozni a kormánypárt berkeiben (is), de ezt hagyjuk rájuk.

Arra is gondolok, ahogy a közintézmények hogyan mondtak le fokozatosan a magyar emberek méltóságáról, hogyan szorult ki ez a fogalom a közbeszédből, párhuzamosan azzal, ahogyan a magyar alaptörvényből is kijjebb szorult.

A félelem, a bizonytalanság aláássa az emberi méltóságot. Az emberi méltóság tiszteletén kellene alapulnia korunk társadalmának. (Német alkotmányban ez az alaptörvény 1. cikke https://www.btg-bestellservice.de/pdf/10060000.pdf ) A méltóságnak pedig része az, hogy gyarlók is lehessünk. Az emberi méltóság sárba tiprása teszi lehetővé a félelemkeltést és azt, hogy az alávetettség és a félelem létrejöjjön. Ez a megfélemlítés lesz valószínűleg a következő kormányzati ciklus alapja (Soros törvény, civiltörvény).

Nagy a csalódottság, a bénultság nem csak azokban, akik nem a FIDESZ-re szavaztak, hanem azokban is, akik rájuk tették voksukat.

Az emberek most még tüntetnek, utcára mennek, de célok nincsenek. Megfogalmazható és világos célok nélkül egyre kevesebben fognak tüntetni, aztán kiderül, igaza volt valakinek, aki azt mondta: majd hazamennek „osztjónapot”

Én három dologért küzdenék.

1. Az Európai ügyészséghez való csatlakozásért,
2. ezzel párhuzamosan azért is küzdenék, hogy lehessen interneten szavazni. (Ha lehetne népszavazás az Európai ügyészségről, fontos lenne, hogy arról interneten lehessen szavazni. Ez hatalmas eredmény lenne, hiszen sokaknak nem kellene utazni a szavazáshoz, s sokkal több kérdést el lehetne népszavazással dönteni a jövőben internetes népszavazással. 2017-ben a magyar lakosság 76%-a volt internet használó!)

Tehát küzdjünk azért, hogy interneten is lehessen szavazni!

3. Valós tulajdonhoz juttatni a magyar lakosságot!

Már az első két kérdés elegendő lenne ahhoz, hogy a tüntetések ne fulladjanak ki, de van ez a harmadik is, ami vélhetően egyesítené az ellenzéki erőket és pont azokat a nincsteleneket hozná könnyebb helyzetbe, akik a jelenlegi rezsimre szavaztak érthető módon saját biztonságuk miatt, meg hát azért is, mert a puccos elit nem áll velük szóba, illetve, ha van is valami üzenni való számukra, akkor az egy fensőbb pozícióból történő leszólás.

De nézzük meg hogy is van ez.

Az ellenzéket szerintem is leváltották.

Hogyan hitetheti el bármelyik párt, hogy a saját zsebén kívül érdekli a közjó? Hogyan tudja elhitetni azt, hogy vezetősége nem érzi magát feljogosítva, nem tartja önmagát különbnek, nagyszerűbbnek választónál? Egyáltán ez a feljogosítottság, pökhendiség, hogyan szüntethető meg, ha a teljes magyar politikai életnek ez az alapelve az ellenzéki kerekasztal idejétől napjainkig? (én vagyok a magyar, rám más szabályok vonatkoznak és egyáltalán a szabályokat én hozom) A feljogosítottság elve számtalan szinten lényegi ismérve annak a feudális társadalomnak, amiben élünk.

A feudális intézményrendszer egyik része a félelemkeltés, de a másik része a feljogosítottság. Azt állítom, hogy ez az alapelv már a rendszerváltás óta ott van a közéletben búvópatakként.

De lássunk egy lehetséges megoldást!

Az állami tulajdonban levő cégeket, mint például az MVM és a MOL, a mindenkori politikai elit nem közvagyonnak tekinti, hanem a saját személyes tulajdonának, egy lehetőségnek, hogy saját talpnyalóit a vezetőségbe és a felügyelőbizottságba delegálja és vegyen ki milliárdokat saját célokra. Mind az MVM, mind a MOL a teljes politikai palettát anyagilag támogatja. Az olimpiát szervező kormánypárti cég akkor kapott az MVM-től több mint 3 milliárd forintot, amikor már eldöntött tény volt az, hogy lemondunk az olimpia megrendezéséről. Úgy loptak el több mint hárommilliárdot, hogy igazából semelyik párt nem tiltakozott. Hozzászoktunk, ez van, ez volt, ez lesz. Ha a mieink kerülnek oda, mi is ezt fogjuk csinálni – ezt jelenti a passzivitás!

Márpedig ez egy bűncselekmény.

Ez a bűncselekmény rendkívüli állapotot jelent, ami azt jelenti, hogy az MVM tulajdonosa – a magyar állam – nem tulajdonoshoz méltó módon működik, megkárosítja a tulajdonost, nem a közjót szolgálja.

Mit lehet tenni? Ebben a helyzetben az MVM, ami egy részvénytársaság, fokozott kontroll alá vonandó. A fokozott kontroll lehetne, ha a magyar állam nem áttételes, metaforikus módon jelenne meg, hanem konkrétan. A részvénytársaság kisebbségi tulajdonát (kb. 40%-ot) 1000 Ft névértékű részvényre osztanám és névre szólóan minden magyar állampolgár számára kiosztanám. Ugyanezt tenném a MOL azon tulajdonrészével (21,2% tulajdonrész), amit Orbán hatalmas összegért a Surgutneftegastól vásárolt vissza. Egyfajta „új földosztás” történne. Ez fejenként több 100.000 Ft tulajdont jelentene, a széchenyi értelemben vett hitel magját.

Milyen előnyökkel járna ez?

• enyhítené a privatizációs bűnöket, amiket a rendszerváltás után az elit a magyar nép ellen elkövetett,
• minden magyar megtapasztalhatná a tulajdonosi lét előnyeit,
• tőkéhez juttatná a magyar állampolgárokat, végre nem csak lenéznék a vállalkozókat, szemléletet formálna,
• csökkentené a lopás lehetőségeit,
• erősítené a demokráciát, az egyenlőség érzését,
• és ami a fő, Paks II-höz részvényesi közgyűlés kellene, ami így előszobája lehetne egy népszavazásnak. Meg lehetne vele akadályozni Paks II-t.
• visszahozná ’56 örökségét.

Mik a hátrányai?

• sokan azt mondhatják, a magyar lakosság erre nincs felkészülve, elherdálná, a mészároslőrincek, schmittmáriák járnának ismét jól, mert a nincstelenek azonnal eladnák. – Igen ez lehetséges, de a tulajdonhoz való juttatás más dolog, mint az, hogy a tulajdonával mit kezd a jogosult (mellesleg az eladás korlátozható is). A privatizációs igazságtalanságot ez a lehetőség enyhítené.

További előnyök:

• csökkentené a korrupciót,
• végre azok is elkezdenének tanulni, akik ezt ma nem teszik meg. El kell kezdeni megismerni, utána járni a tulajdonnak, a jognak, a vállalkozások működésének, hogy mit jelent a részvény, a tőzsde stb.
• sokan nem adnák el a részvényt, bízva abban, hogy jó lesz az unokáknak, jó lesz rosszabb időkre stb.

Hatalmas adósságot, bűnt enyhíthetne az, aki ezt elkezdi és végig viszi.

Persze sokan mondják, hogy ez technikailag kivitelezhetetlen. Óriási tévedés! Íme a példa és módszer arra, hogy a leggazdagabbak (akik csak a markukat tartják, mint Parragh László) magukért megteszik azt, amit a magyar lakosságért nem tesznek meg.

https://www.portfolio.hu/vallalatok/kozzetettek-mennyi-mol-reszvenyt-kapnak-a-igazgatosag-tagjai.4.284420.html

„A 10 fős igazgatóságból Csányi Sándor, az igazgatóság alelnöke 19 200, a többi tag (Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató, Molnár József vezérigazgató, Járai Zsigmond, Anwar al-Kharusi, Martonyi János, Parragh László, Anthony Radev, Martin Roman és Világi Oszkár igazgatósági tagok) egységesen 14 400 részvényt kaptak. Így összesen 148 800 darab részvényt juttatott a cég az igazgatóságnak.„

Hogy lehet leváltani ezt a tolvajbandát? Hogy lehet áthidalni a vidék-Budapest szakadékot? Mi a közös nevező, amit ma mindenki keres?

Bármennyire is furcsa, szerintem a szex a megoldás.

Orbán és családja, az összes parlamenti képviselőjével és jelöltjeivel nem hogy nem szexi emberek, de egyenesen önmagukról lemondó, derűtlen, görcsös, megfélemlített emberek benyomását keltik. Meg kell felelniük a vezér elvárásának, nem lehetnek felszabadultak, örökké bizonyítani kell, örökké figyelni kell, nehogy valamit elrontsanak, rosszul mondjanak. Jaj nekik, ha hibáznak. Nők nincsenek sem a kormányzatban, sem a parlamentben, a szex így eleve kiszorul, mert a nemek közötti játék egyik pólusát kiiktatták. Orbán, Habony, Lázár (ahogy összecsapja bokáját a parancsnoknak), Rogán, Rogán Cecília, Schmitt Mária szexik? Aligha. Mind megfélemlítettek, akár csak az utóbbi időben elbizonytalanodó Orbán Ráhel. Meg hát Anikó is inkább megfáradt és meggyötört asszony képét idézi, semmint boldog kielégült érzéseket.

Ezek az emberek valamilyenek akarnak lenni, de nem belső meggyőződésük szerint, hanem a feltételezett elvárások szerint.

Orbán félelmet kelt, a halállal játszik úgy, hogy mindenki reagál, komplementer módon viselkedik. A halál, a félelem, a tehetetlenség dimenziójában mozgunk és a diskurzust Orbán diktálja.

Mi lehet az ellenszer?

A szex,  az élet, a biztonság, de szélesebb dimenzióban.

Az erotika és a szex személyes ügy, egyfajta kiteljesedés; teljességét, az élet örömét nem lehet félelemben átélni. Az élet ünnepe, amely humoros, játékos de mégis komoly, de másképp. Személyességében komoly.

A FIDESZES-ek ellensége, és Achilles sarka bármi személyes megnyilvánulás.

Emlékszik még valaki a hetvenes évek elejére, Nixonra és csapatára, vagy akár a szürke magyar pártcsinovnyikokra? Hogy mennyire vesztesek voltak a boldog, humoros, szexi virágokban öltözött, vagy azokból levetkőző fiatalokkal szemben? A Hair világa, Woodstock hatalmas eredményeket ért el. A politikában elérték a háború végét, nálunk is jó lenne befejezni a háborút. Divatot diktáltak, új iparágat indítottak el, a zeneipart, hatalmuk volt. Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay, Janis Joplin, John Lennon, mindegyikük azt üzente, a személyesség szexi. Legyél felszabadult, éld át az élet örömét.

Orbán is mindig laza akart lenni, igazából budapesti akart lenni, át akarta élni a budapesti polgár derűjét (megvan a régi mondás: bárcsak megengedhetném magamnak hogy úgy élhessek, ahogy élek! ) budapesti sikeres fickó akart lenni. A siker gazdagsága jelenthetett volna neki valami féle hatalmi csáberőt, de mivel ezt nem érte el, ezért a gazdagság sikerességét a hatalom erejére cserélte és ő is lemondott az élet vidámságáról. Meghízott, elfásult.

Ki kell lépni az ő halálos köreiből.

Szexxel le lehet győzni ezt a halálra vált, megfélemlített siserehadat, ilyen jelmondatokkal, ilyen kampánnyal:

A szabadság szexi!

Vállalkozónak lenni szexi!

Nem tudunk mindent, tanulunk, tanulni szexi? Akarsz szexi egyetemista lenni?

Erkölcsösnek lenni szexi!

A szolgaság nem szexi! A cselédsors nem szexi!

A műveltség szexi!

A legutolsó tüntetésen már megjelent az életvidám szexi tömeg, erősítsük fel ezt tulajdonságot! Legyünk mi azok, akik vagyunk öntudatos, önbizalommal teli, felszabadult egymásra figyelő, kapcsolatokban élő, egymást tisztelő, egymástól nem félő, életvidám emberek. Ezzel nyerünk, mert ez az élet oldala. Orbánék a halál pártján vannak.

Az egészségügy világszerte hatalmas fejlődés és innováció előtt áll. Kérdés, hogy a magyar egészségügy mennyire kész innovációs fejlesztésekre, illetve innovatív fejlesztések befogadására.  (http://www.ucl.ac.uk/muse/documents/digital_patient_roadmap_final)

Mit is jelent ez az innováció? Az innováció (Willian Lazonick: A kapitalizmus újratervezése. Kossuth, 2018 p. 152-158) bizonytalan, kollektív és kumulatív jellegű fejlesztés. A bizonytalanság azt jelenti, hogy sok kísérlet, próbálkozás, teszt vezethet eredményhez. A kumulatív azt jelenti, hogy időben hosszan tartó, sokszereplős tanulási folyamat. A kollektív pedig azt jelzi, hogy nem csak hogy tanulni kell (egyenként), de a tanulás és együttműködés olyan formáit kell (nemzetközi szinten is) kialakítani, aminek ma legfeljebb csírái vannak meg. Az együttműködés az egészségügyben sokszereplős: a szabályozók, (hatóságok, biztosítók, politikusok) az alkalmazók (orvosok, orvosszervezetek, szakmai kollégiumok, kamarák, egyesületek) és betegek, (betegszervezetek, egészségügyi jogászok) és az innovátorok hosszantartó, eltérő felelősséggel bíró tanulási, kutatási és üzleti együttműködése.

Sajnos leginkább külföldön, Magyarország lemaradt többek között abban is, hogy a jelenlegi feudális (hierarchikus, nem teljesítményen, hanem pozíciókon alapuló) viszonyok az egészségügyben az innovációra nem, vagy alig alkalmasak. A magyar egészségügy nálunk úgy működik, mint egyetlen óriáscég, aminek managere, felügyelő-ellenőre, beruházója, fenntartója, eladója és vásárlója egy és ugyanaz a személy, Kásler Miklós, aki véleményem szerint teljesen alkalmatlan ezen feladatokra egyenként is és összességében is. Ennek az óriáscégnek vannak inputjai és outputjai, s míg az én cégem adatai nyilvánosak, a magyar egészségügy jelenlegi formájában minden szempontból átláthatatlan. Sem az inputjai, sem az outputjai nem tudhatók, ködösek. Kásler nem tudja vezetni tárcáját, hiszen nem ért a szervezéshez, vezetéshez, motivációhoz de mivel az óriáscég egy alkalmatlan keretben működik, erre esélye sincs. (Ha értene a részfeladatokhoz a körülmények miatt akkor is sikertelen lenne) Egyoldalról ezt valószínűleg sejti, s már régen feladta a modernizációt, másrészt mégsincs tudatában a történéseknek, s vele olyan balekot fogott Orbán, aki bűnbakként bármikor feláldozható a rá váró kudarcsorozat miatt.

A magyar egészségügy messze alulteljesít a magyar gazdasági és kulturális fejlettséghez képest (nézzük meg az elkészült miniszterelnöki hivatal képeit!). S mivel Orbánnak egy olyan szétzilált egészségügyre van szüksége, amivel bármikor zsarolhat, a mostani állapot maradni fog. A zsarolás alatt azt értem, hogy nem a stakeholderek döntenek az egészségügyben,  (ahogyan az az logikus lenne egy folyamatos egyeztetési folyamatban,) hanem áttételesen Orbán, s így az egészségügy is olyan téma marad, amin folyamatosan rágódni lehet, de a főszereplő, akitől minden függ, az a miniszterelnök. S nem az egészségügy lényegi kérdéseit vitatjuk meg, hanem a kompetenciákon rágódunk.

Magyarország le fog maradni a fenti innovációs irányvonalak minden vonatkozásában, s csak és kizárólag felhasználó vásárlója lesz azoknak az eszközöknek, amiknek a fejlesztésében, magyar igényekhez való illesztésében lett volna esélyünk részt venni. Nézzük, mi van külföldön.

Az innvovátorok hatalmas prés alatt vannak, mert

- stratégiai kontrollt kell biztosítaniuk az innovációra fordított javak tekintetében, ráadásul a javakat megfelelő ösztönzők mentén kell rendelkezésre bocsátaniuk,

- „a szervezett integráció becsatornázza a hierarchikus és funkcionális munkamegosztásban levő emberek képességeit és erőfeszítéseit a kollektív és kumulatív tanulási folyamatokba, amelyek az innováció lényegi tulajdonságai„ (Lazonick, 2018)

- elő kell teremteni a forrásokat a kezdeti „álmoktól”- a fejlesztésen át addig az időpontig, amíg a pénzügyi megtérülés elindul.

És most hadd váltsak hangnemet. Nézzük a magyar egészségügyet.

Ruby Rose, hollywoodi színésznő, aki itt dolgozik Magyarországon, kórházba kerül és elborzad a horrorisztikus állapotokon. Ő cselekszik: Adományoz, botrányt kavar, mi meg állunk és bámulunk. Még megköszönni is elfelejtjük. Állunk és bámulunk, háborgunk, de bármilyen cselekvés elmarad.

Mi nem vagyunk hatékonyak egészségügy tekintetében, örülünk annak, ha van valaki, aki gyerekkórházba nyugágyat visz be, hogy a jajgató gyerek mellett ne a földön aludjon apja vagy anyja a kórházban.

Mi Magyarországbon benne vagyunk a trágyában, észre sem vesszük már. Mint a bűz, ami először elviselhetetlen, de aztán hozzászokunk a szaghoz. Kialakul a tanult tehetetlenség. Ha megvonnak ilyen-olyan támogatást (rokkantsági ellátások korlátozása, korszerű inzulin korlátozott hozzáférése a „renitens” cukorbetegeknek, és még sorolhatnám) hallgatunk. Mindenki egyedül van, beteg, orvos, hozzátartozó, kéz kezet mos (persze csak átvitt értelemben!), nincsenek fórumok, szervezetek, amik intézkednének, tiltakoznának, egyeztetnének. Aztán jó esetben sok év után Strassburg dönt. Az orvosok sem szövetkeznek, nem egyeztetnek. Náluk tekintélyelv uralkodik. Nincs hatékony szervezetük. Egy-egy Don Quijote próbál valamit elérni a közösen tanult tehetetlenségben, mint egészségügyi miniszter, vagy államtitkár. Az, hogy megtanuljunk kialakítsunk egy új, sohasem volt egyeztetési módszert nincs napirenden.

Nálunk nem sikk a tanulás. Illetve a tanulás valamiféle akadémikus dolog, hálózatok szervezetek kialakítása azok hatékony működtetése nem része a tanulási folyamatnak. Tanulni nálunk azt jelenti, hogy lexikális tudást szerezni, amiből vizsgázni kell. Ha megvan a vizsga, vége tanulásnak.

És még tetézzük a bajt! A „randalírozó” Ruby Rose mellett itt van a kórházi fertőzések ügye, amit nem más, mint a TASZ (Társaság a szabadságjogokért) vett kézbe. Profi módon nem engedik, hogy elcsituljanak a hullámok, nem hagyják, hogy odacseszett baromsággal befogja az állítólag honpolgárok érdekében dolgozó EMMI (agyrém! kit képviselnek?) a szájukat. És vegyük észre: nem a pártok (Momentum, [Cseh Katalin nőgyógyász az egyik alelnök a pártban, aki a kisujját nem mozdította a témában], MSZP, LMP, [Schmuck Erzsébet], PM, hol vagytok?), nem az Orvosi Kamara, nem Kincses Gyula, nem a betegszervezetek lépnek, követelnek, perelnek, hanem a TASZ! És nem is az a kórház, ahol gondosak, óvják és vigyázzák a betegek életét, követelve, hogy adják ki az adataikat, mentsék meg az ő becsületüket, mert ők lelkiismeretesek és nem szeretnének a hanyagokkal egy lapon szerepelni, akik a higiéniai követelmények figyelmen kívül hagyásával emberek elhalálozásához járulnak hozzá. És nem is az 1001 orvos a hálapénz ellen csoport lép. (Valószínűleg azzal érvelnek, hogy ők nem jogi intézmény, nem jogi egyesület, nem tehetnek semmit. Miért nem azok vajon, számtalan más ügy is van, amiben lépni kéne? Szerintem egyesületté, vagy érdekképviseletté kéne válniuk, ha most kezdenék, késő lenne) KÖSZÖNÖM TASZ, HOGY PÉLDÁT MUTATNAK! NEM LEHET, HOGY A TITKOLÓZÁSNAK AZ AZ OKA, HOGY HA INTÉZMÉNYI SZINTEN KIDERÜLNEK AZ ADATOK, PEREK SOKASÁGA ÉS KÁRTÍRÍTÉSI SZÁZMILLIÓK KISZABÁSÁNAK VAN ESÉLYE? Azaz az anyagi érdekek lehet, hogy felülírják az emberiességi érdekeket?)

A pártok és szervezetek azért nem léptek valószínűleg, mert konfliktusba kell menni (ki kell lépni a komfortzónából, az orvosoknak verni kell az asztalt, netán sztrájkolni és azt mondani, nem dolgozunk addig, amíg nem kapunk elegendő fertőtlenítőt, vagy mivel nem vagyok orvos, nem tudom, mit kell követelniük, milyen eszközöket. Pl. kiderült, hogy a fertőzések megelőzéséhez szükséges fertőtlenítő szerből nálunk harmad annyit használnak, mint az EU átlag. – TASZ forrása)

Addig, amíg nem megyünk be konfliktusokba – nem csak a tüntetéseken- hanem azokban a kérdésekben, amik az életünkre mennek, semmi jóra nem számíthatunk. Magunkra várunk, mondta Slavoj Žižek A kettős zsarolás ellen című könyvében.

Itt van egy lényeges kérdés. A kórházi fertőzések kezelésére, megelőzésére, jelentésére, dokumentációjára van magyar protokoll, de ezt a protokollt nem, vagy alig tartják be. Vajon kinek a dolga az egészségügyi protokollok betartatása idehaza? (angol ismerőseim arról panaszkodnak, hogy ha orvoshoz mennek „csak és kizárólag” protokollok alapján gyógyítanak, nem eléggé személyesek. Azt hiszem, hogy ott több kórházban ki van plakátolva, hogy ha az orvos kézmosás nélkül nyúl önhöz, hívja ezt és ezt a telefonszámot, mert ez tilos, de hát az Nagy-Britannia). Tudom, hogy nem lesz olyan állapot, hogy nulla legyen a kórházi fertőzésekben elhunytak száma, de messze jobb eredményt érhetünk el, tervezett gondos és következetes intézkedésekkel (nekem két ismerősöm halt meg teljesen indokolatlanul kórházi fertőzésben). Tehát ha van protokoll, azt nem tartják be, mert hiányzik a felszerelés. És akkor mi van. Az orvosok lenyelik, a fertőzésben elhunyt betegek hozzátartozói sajnos érthető módon nem perelnek, mert össze vannak törve. Az új közigazgatási jogrendszer pedig- az államtól közvetlenül függő bírók- semmi jóval nem kecsegtetnek. (Állam: Mennyi kártérítést ítéltél meg? 300 milló Ft-ot, akkor te nem kapsz prémiumot, te mennyit? 40-et? Akkor tessék 6 Mill Ft prémium)

Az egészségügy egyszerre indikátora és terepe a társadalmi szolidaritás megnyilvánulásainak. Minden bizonytalan, nincsenek számonkérhető követelmények, eljárások, határidők. Lehet, hogy jó intézménybe kerül, lehet, hogy vágóhídra a beteg. A kiszolgáltatott betegek egyedül maradnak, senki nem védi jogaikat. Sokan ostorozzák a hálapénzt, ahelyett, hogy megérteni és kutatni próbálnák, de sajnos ez nem történik meg és szemet hunynak afelett a tény felett, hogy itt életekről van szó. Ha minden bizonytalan és esetleges, a hálapénzt nyújthat a hozzá nem értő laikusoknak némi fogódzót. Szerintem akkor szűnne meg a hálapénz, ha az egészségügy kiismerhető, kiszámítható és megbízható állapotok jönnének létre. A kiszámíthatóságot és a rendszerműködést tanítani kell és lehet. Az nem tanítás, hogy betegfelvételkor azt mondja a pult mögött dolgozó, hogy nálunk ez így/vagy úgy van, magának ezt tudnia kellett volna. A Magyarországon dolgozó japánok perelik az államot, visszakérik a befizetett TB hozzájárulást, mert nem veszik igénybe a szolgáltatást, külföldre járnak gyógyulni, többek között azért, mert a magyar egészségügyből teljesen hiányzik az kalauz, aki elkíséri, elmagyarázza a betegnek, hogy mi hol van az egészségügyi intézménybe való belépéskor, akik elmagyarázza a folyamatokat.  Zavaros a víz állapotában nagy pénzeket lehet kaszálni. Ha ebbe a rendszerbe több pénzt tennének, valószínűleg csak elfolyna.

Az egészségügy Magyarországon katasztrofális és kaotikus állapotban van. A káosz és a katasztrófa egyetlen lehetősége és célja a túlélés. A végeken dolgozó orvosok, nővérek – jelenleg minden bizonnyal- minden erejük felhasználásával próbálnak úgy túl élni, hogy gyógyítanak, köszönet érte.

A katasztrofális állapot már az legalapvetőbb szempontokban jelen van. Kinek az érdekében működik az egészségügy? A szolgáltatást igénybe vevő betegek érdekében, egészségügyet működtető rendszer érdekében (minden rendszer fenn „akar” maradni), az egészségügyi szolgáltatók érdekében, a finanszírozók érdekében, netán a beszállító gyógyszergyárak és egyéb vállalatok érdekében? Nincs eldöntve, úgy vannak jelentős érdekkülönbségek hogy ezekről a szőnyeg alatt folyik a vita. Ugye tudod, hogy tudom, mert hidd el én tudom, meg te is tudod.   Az érdekviszonyok is kaotikusak.

Ha bemegyünk egy kórházi WC-be (nem oda, ami a személyzeté- már az indikátor, hogy személyzeti WC van) elgondolkodhatunk a kérdésen. Ruby Rose lefényképezte. (Hm, más tette, mi hozzászoktunk)

Tapasztalatom alapján a mai magyar egészségügy modellje egy olyan modellre emlékezetet, amiben a beteg egyenlő egy BNO kóddal és a kezelés egyenlő azzal a gyógyszerrel, amit a beteg megkap, vagy nem kap meg.  (Az egészségügy alapkérdése ebben a modellben, a diagnosztika és a gyógyszerelés). A fejlettebb rendszerekben - szemben a magyar, sokkal inkább betegségközpontú gyakorlattal - a fő indikátor a betegelégedettség, a gyógyszer mellett a beteg méltóságának tiszteletben tartása, az empowerment, a közös döntéshozatal, a rehabilitáció és a prevenció. A döntő az, hogy a beteg, valamint az ő elégedettsége van a fókuszban.

Véleményem szerint ez a felfogás – a nem tisztázott prioritások-vezettek a katasztrofális állapot kialakulásához és jól tükrözik azokat a kaotikus viszonyokat, amik társadalmunkra amúgy is jellemzők. A magyar egészségügy feudális állapota köszönőviszonyban sincs az Európai Unió ide vonatkozó gyakorlataival. Magyarországon a finanszírozás a központi kérdés, amelynek része az, hogy az egészségügyi intézmények egyáltalán működőképesek-e, működnek-e, a szó konkrét és átvitt értelmében nem dől-e ránk az egész, azaz nem az a kérdés, hogy a betegek hogyan, milyen elégedettséggel és hatékonysággal gyógyulnak, hanem az, hogy a feudális orvos, az intézményével együtt milyen pénzből gazdálkodhat, s ezen pénzeket ki kapja meg. (orvosbáró, és beosztottjai jövedelme között szakadék tátong. Az egészségügybe történő pénzek költését alig ellenőrzik, amit a TB végez csak látszat)

Amíg az alapelvek és célok nincsenek tisztázva, addig érdemi megújulás nem várható. Két veszély áll fenn: vagy radikális reformokkal az érintettek bevonása nélkül túl hirtelen változások lesznek, amelyek kétséget kizáróan a megújulás ellenében hatnak, vagy pedig csak úgy, mint a rendszerváltást követően, a reformok halasztgatásával minden marad a régiben, marad a káosz.

2017 első negyedévében ez EU- n belül Magyarországon haltak meg az egyik legtöbben 100.000 főre nézve, s ennek okát az influenzajárványban látják az egészségpolitikusok. (Mit jelent ez? Hogy az egészségügyi intézmények egy járványügyi helyzetre nincsenek felkészülve, nincs hatékony tervük, arra, hogy a járvány terjedését megakadályozzák, annak következményeit elhárítsák?)

 Munkámból kifolyólag rengeteget járok kórházakba, betegszervezetünk van, s volt egy Európai Uniós tanulmányutam Luxemburgba. Egy olyan állami és magánfinanszírozó intézményben folyt a képzésünk, amely azt vizsgálta magánbiztosítók részére, hogy milyen hatékonyságú a gyógyító munka terápiás területenként egy egy intézményben. BENELUX országok, Franciaország, Svájc és Németország területén vizsgálták, hogy milyen hatékonysággal gyógyul a gasztroenteorológiai, onkológiai, kardiológiai, stb beteg. Sok esetben a betegeket oda küldik, ahol a legsikeresebb a kezelés. Pl. szemészeti pácienst Svájcba, csípő protézis operációra Berlinbe egy- egy francia, belga, vagy holland beteget. 

Az intézményben oktatás is folyt. 2-3 hónapos képzést kapnak azok az orvosok, akiket orvosi pozícióból vezetői pozícióba helyeztek.

Magyarország nem partnere az ilyen szervezeteknek, bár a luxemburgi kollégák többszöri kérésemre is érdektelenségüket fejezték ki. Messze vagyunk ettől a rendszertől. Az orvosvezetőket a szervezetfejlesztési és működtetési tudások nem érdeklik, s természetesen semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a statisztikáikról az intézményen kívül bárki tudomást szerezzen. Egy egészségügyi miniszter, ha orvos, ezeket az érdeket fogja kiszolgálni. 

Olyan, mintha meg lennék halva,

s odaátról néznék magamra.

De jó neki, mozog, ragyog.

Míg én itt csak hamu vagyok.

Ő látja a fényt, a Napot, jó neki,

én semmi vagyok.

Pedig fordítva van.

Élek, erős vagyok.

Mit tehetnék?

Még itt vagyok.

Ha ott lennék, irigykednék: Lám még él.

Tudja mi a szél, a hó, a falevél.

S fél, hogy jön a halál borzalma. Még rettegni is jó.

Megoldhatatlan dilemma.

Nekilátok, új napom kezdődik.

Egy különleges pillanat

Még moziban láttam a filmet.

Amikor megnéztem, hamarabb jöttem ki a teremből, s volt alkalmam látni a sötét helyiségből távozó emberek arcát. Megérintett embereket láttam, némi könnyfátyollal szemükben. Olyan arcokat, akik megilletődtek, s akikről azt képzeltem, viszik magukkal a film hangulatát, világát. Megnyugodtam, lám másokban hasonló érzések születtek, mint bennem. A film megtekintése egy különleges pillanat.

Sok féle kritika jelent meg róla,  kritikusok egy része nem túl lelkes, sőt sokan giccsesnek találták ezt a magával ragadó filmet, ami az én fiatalkorom idején, a múlt század nyolcvanas éveiben játszódik. Észak- Olaszországban vagyunk egy archeológus házában, ahova az egyetemi tanárhoz hat hétre egy fiatal amerikai kutató érkezik. A film története egy felnövés és egy szerelem beteljesülése, a professzor 17 éves fia és a nála 7 évvel idősebb amerikai férfi szerelmének ébredése és kivirágzása. A film több szinten zajlik, azt mondanám, hogy testben és lélekben egyszerre, de ha ezt leírnám máris szétválasztanám a két szintet, holott egység van, nincs szétválasztás: testi és lelki szerelem, az égi és földi szerelem kibontakozása, alakulása annak gyötrelmes szépsége a film. Alig történik benne valami. A tudatos üzen a tudattalannak, az megérti, reagál és visszaüzen. Játszanak.

Azért is gondolom, hogy különleges pillanatnak vagyunk tanúi, mert a tudattalan és tudatos játékának megjelenítésének ez a minősége ritka a művészetekben. Miről is kell szólnia egy alktotásnak? Károlyi Amy szerint minden művészeti alkotásnak a szerelemről, halálról, kell szólnia, én még a szabadságot is hozzá tenném. Ennek a követelménynek a film tökéletesen megfelel, pont ilyent alkotott a rendező Luca Guadagnino. Szerelem, halál, és szabadság. A rendező továbbmegy – azt teszi hozzá, hogy a film a valóság tükörképe. Ez az igazságot a film mellékszereplő mondják ki. ( egy filmet látunk éppen, éppen a valóság tükörképét, s ne vegyük komolyan?) Slavoj Žižek, a népszerű filozófus azt mondja, hogy filmet azért nézünk, hogy megértsük a különben átláthatatlan, elfogadhatatlan, szürreális valóságunkat A valóságunk sem személyes szinten sem társadalmi szinten nem érthető. Žižek szerint a film a valóság és nem az élet! (Eszembe jut a Kizökkent világ c. film egy jelenete, amikor a egy moziban a nézőket láthatjuk, azokat, akik éppen egy filmet néznek. A jelenet teljesen valószerűtlen, a valóságot a filmben a nézők a filmvásznon látják, mi pedig a valószerűtlenül valóságos nézőket.) Ha összehasonlítjuk a film valóságát és azt a fajta valóságot, amit élünk, kiderül, mennyire aktuális a Szólíts a neveden!

Olyan valóságot látunk, amire sokan vágyakozunk. ( A Magyar Narancs irigy kritikusa, pont azt emeli ki, hogy milyen szerencsések ezek a szerelmesek, ilyen türelmes család, ennyi szépség egyszerre nincsen, s igaza van, ez nem valóság, de hát a Mancs filmkritikusa nem érti a lényeget, hogy nem a valóságost ábrázolja a film, hanem azt valóságot, amivel világunkat értelmezhetjük,)

Merthogy milyen is a világunk? Nitsun angol pszichoanalitikus szerint felgyorsult, nincsen időnk, kiábrándultak, és elégedetlenek vagyunk, nem tetszik saját kinézetünk, meg akarunk változni kívül is és belül is. Műtéttel, meg pszichológussal változunk lehetőleg azonnal! Az elviselhetetlen valóságból a virtuális térbe menekülünk, mert ott mindent lehet. Illúziókat hozunk létre ott. Halhatatlanok és mindenhatók vagyunk az interneten. Minden a hatalmunkban van Az idő egyrészt az ellenségünk, mert nincsen, másrészt nem tudunk mit kezdeni vele, hiszen halhatatlanoknak és sebezhetetleneknek vizionáljuk magunkat, tehát végtelenül sok van belőle. Nincs felelősség és nincs következmény. Közben ezzel ellentétesen is gondolkodunk.  Azt tesznek velünk, amit akarnak, puszta fogyasztók vagyunk, azt veszünk meg, amit akarnak. Ebben az elviselhetetlen helyzetben hatalmasak az igényeink. Mindenki legyen gyors és hatékony, minden azonnal jár nekünk, ne kelljen várni. Egymással ellentétes fogalmak közt élünk. A megoldás a szigetlét: elmagányosodás és bezárkózás.

Korunk embere zárkózott és magányos.

A technológia lehetősége mellett talán pont a magányosság az, ami nem engedi meg átélni életünk alapproblémáit a halált, a mulandóságot , sebezhetőséget és a magányt. A magány még magányosabbá tesz.

Aztán jön ez a film, s a 2018-ban élő embereknek beszél, pontosan tudva azt, hogy mi van velünk. Képekkel, szavakkal kifejezett, vagy eldugott, alig észre vehető üzeneteket juttat el hozzánk, egy-egy az üzenetnek önmagában nem, vagy alig van értéke, de a film összefüggéseiben együtt ez sok szépség szívünkhöz, lelkünkhöz szól, s nyugtat meg, s kavar fel egyszerre. Tudatos és tudattalan eszközöket használ és játszik velünk úgy, hogy hol a tudatos, hol a tudattalan térfélre visz. Nézzük meg hogyan, mely témák körül.

A betolakodó idegenség

A betolakodó. Ez a film első szava. Elio látja Olivert megérkezni föntről, emeleti szobájából.  Mindezt a főcím alatt futó antik tárgyak után látjuk. Idegenek vagyunk. Az idegenség alapélményünk, idegenként érkezünk a világba, s a világ idegenné válása után távozunk. Kitettek minket.

Oliver idegenként érkezik és a szerelmi beteljesedés által lesz otthon. Egyre otthonosabb lesz a hely ahova került. Amikor elhangzik a mondat: Szólíts a neveden! ez az otthonosság érzés teljessé lesz. Elmondani saját nevünket nem szoktuk, s a helyzetben, hogy kimondjuk saját nevünket s a szerelmünket látjuk, részese leszünk a másik világának ezáltal, az egész világnak részeseivé válunk. otthon vagyunk. Minden a helyére kerül.

A film vége felé közeledve Oliver szinte családtagként távozik, visszavárják, s a film legvégén Elio lesz az, aki elidegenül, saját otthonában. A film utolsó jelenetében telefonon mondják el neveiket (egymásét) de Oliver megnősül, Elio kiszorul, idegenné válik. Amikor megkönnyezzük a búcsúkat, először a szerelmesek válnak el, aztán mi is kilépünk a film világából. A rövid találkozás (mi nézők is családtagokká váltunk, fantáziánkban otthonra leltünk, de jó is lenne egy ilyen szülőpárt bensővé tenni gyermeki énünknek) otthonossága után újra elidegenedünk. A búcsúzás elidegenít, talán ennek a fájdalmát jelzi a könny a szemünkben, amikor kilépünk a moziból.

Idő 1.

Egy kéz szépséges napsütésben leszakít egy érett őszibarackot. Az idő múlása teremt is, csak úgy, növekszik, s ami érik leszedik. Alkotás teremtés, s az érés szexuális érés is. Elio (a főszereplő neve a napot és az Élet értelmét és Isten szavait meghalló Illés prófétát idézi) mint az élő ember (nem virtuális, hanem valóságos) is, érik és kész a szexuális kapcsolatra. Hetero és homoszexuális módon is beavatott lesz.

Az identitás fejlődése, a változás

A filmben elhangzik egy gyors idézet. „A folyó folyásának jelentése nem az, hogy minden változik, így nem léphetünk bele kétszer, hanem hogy vannak dolgok, amik attól állandóak, hogy folyton változnak.” Az, hogy fejlődünk, érünk. pontosan az ilyen változást jelenti, a szexuális kiteljesedés, gyermekek születése olyan változás életünkben, ami pont lényegi tulajdonságaink megőrzését és kiteljesedését teszi lehetővé. Tudatos és tudattalan – szó és cselekedet képek találkozása történik, s lesz illusztráció a teljes film arra, hogy a változás- annak elfogadása milyen kiteljesedést jelent. Aztán jön egy csavar, a folyóból halászott ponty, amit kifognak, s mutatnak meg premier plánban, igen a változásba bele is lehet halni, ha az túl hirtelen, akaratunk ellenére történik.

Test – érintés- minden értelemben

A film költőien szól a testiségről. A test, amelyet, ma halhatatlanságba vizionálunk mert a halandósággal nem tudunk mit kezdeni. Mit is kezdhetnénk? Tudomásul vehetjük, kereshetünk rá gyógyszert, ahogyan Oliver horzsolásos sebeit mutatja Elionak, aki gyógyszert javasol rá. Később Elionak elered az orra vére, a fájdalommal és sebbel el akar rejtőzni, de Oliver utána megy és vigasztalja, és enyhíteni próbálja a szenvedést, megcsókolja lábát. A test sebezhető, halandó, de ezzel együtt a gyönyör forrása is. Oliver csábítóan (is) húzza fel ingét, amikor sebzettségét mutatja. A sebek és a szerelmi szenvedély egymás mellé helyezése költői, szép, mit mondhatnánk. Ilyen intim dolgokról csak így lehet beszélni. A seb és a fájdalom megágyaz a szexuális kielégülésnek, mert lehetővé teszi a vigaszt és megmutat valami lényegeset. Persze nem feledkezhetünk meg a csábításról sem, ami szemmel látható.

Érintés

Az első érintés, mint a mulandóság gyógyszere, hatalmas képen történik: röplabdázás közben Oliver úgy ér hozzá Elio vállához, hogy előtte játékosan elorozza az Elionál levő vizet. Vizet vesz el és érintést ad. Oliver keze hosszan pihen Elio vállán, s Elio zavartan eltávolodik (?) kibontakozik (?) (nem tudok jó szót a mozdulatra) Oliver érintéséből.

Duce

A politika több szinten is jelen van a filmben. A szerelem kimondása és megélése előtt kerékpározás közben megszomjaznak és egy házban egy idősebb hölgytől vizet kérnek. Hoz is nekik, s észreveszik, hogy a kapualjban ott van Mussolini képe. Duce és az olasz nép. Tartozni, vagy nem tartozni a néphez és a rossz történelemhez? Megjelenik az erőszak és a történelmi pusztítás egy valamennyire még a nyolcvanas években is bűnösnek tartott szerelem kapcsán. Át kell, hogy lépjenek egy határt. Ez Olaszország. A civakodó pár kormányalakításról, változásról beszél, illetve annak a keserves elfogadásáról, hogy csak beszélnek és beszélnek. Bármennyire is szörnyű, vannak dolgok, amikre nincs hatásunk.(Lásd a magyar politika reménytelensége)  A Duce után megszólaló kiabáló, másokra nem figyelő házaspár a Duce után komoly fenyegetést jelent. Pier Paolo Pasolinit 1975-ben ölték meg homoszexualitásáért, a film játszódása előtt 5-7 évvel.

A Duce és a Craxi téma üzenet a magyaroknak. A demokratikus Olaszországban mások a viszonyok, mint gyűlöletkeltő hazánkban, ahol nem az emberek jól léte és öröme a társadalmi szervező erő, hanem a kirekesztés, és előjog. Ez erkölcs megcsúfolása itthon elembertelenít. A szerelem, szabadság, öröm ellenébe megy.

Az ing- felvenni a sztereotípiákat

Elio szüleit közvetlenül a szerelem beteljesedése előtt meglátogatja egy meleg pár. A meleg pár a melegekre irányuló sztereotípiák jó részét magáévá tette, úgy viselkednek, mint a „??tipikus??" melegek. Kissé nőiesen, virággal a rózsaszín zakóban, rózsaszín öltönyben. Régről ismerik őket. Ez a pár riasztó módon szimbolizálja azt a gondolati börtönt, amibe a társadalom a melegeket beteszi. A pár korábban Elionak ajándékozott  egy virágos inget. Elio apja azt kéri, hogy szerezzen örömet a párnak, s vegye fel ezt az inget a találkozás alkalmával. Elio nem akarja felvenni az inget, szimbolizálva talán, hogy nem akarja magáévá tenni a társadalmi előítéleteket. Akar egy inget, de az az ing Oliveré. Ezt kapja ajándékba, távozása után a társ. A személyes és a társadalmi ütközik ebben a szimbólumban mindkettő veszít és mindkettő nyer.

Testek -szobrok

Amikor az antikvitás görög szobrait nézegeti Olivér és Elio apja, arról beszélnek, hogy nincsenek egyenes testek, mind hajlított. Hanyag és kortalanul kétértelmű, mintha arra ösztökélnének, hogy kívánd őket. Igen, halljuk mindezt az után, hogy a Oliver kezében levő szobor kezet fogott Elioval, s azt látjuk, Elio vonásai testfelépítése a görög szobrokra hasonlít. Elhelyeződünk az időben, kitettek vagyunk, ugyanakkor szépek is.

Idő2

Az idő metszésvonalán élünk. Pont most, pont azokkal az emberekkel, akik ma élnek. Nem tehetünk sokat, alig változtathatunk valamit. El kell fogadnunk az elfogadhatatlant. Megszületünk és elpusztulunk. Kultúrában élünk, őseink nyomait nem csak a kultúrában éljük meg, mi vagyunk ősei majdani leszármazottainknak, akik nem ismerhetnek minket, s mi vagyunk leszármazottai az őseinknek. Az élet él és élni akar. Megtalálnak egy szépséges görög szobrot. A tárgy talán szerelmi ajándék volt valakinek a régmúltban, s Elio úgy fog kezet a szoborral, amit Oliver tart a kezében. Mi minden találkozik e képben? Érintés, ami kézfogás a jelen és a múlt szépséges találkozása, s találkozása a konkrét személyeknek is Olivernek és Elionak.

Beszélni, vagy nem beszélni.

A lovag, aki szerelmes volt egy hercegnőbe és a hercegnő is szerelmes volt a hercegbe. Az anya meséli el intim érintkezés közben a történetet a fiának. Gyönyörű, fekvő helyzetben, mintegy vízen lebegve. A történetben barátság volt a lovag és a hercegnő között, kapcsolatuk éppen a barátság mentén virágzott, de szerelmi érzéséről a lovag nem beszélt a nőnek. Aztán egyszer a semmiből odafordult a hercegnőhöz: beszéljek, vagy halljak meg?

A szerelem kifejezhető, kifejezendő? Mintha a film lebegtetné a témát, de amikor Elio elmondja ezt a történetet Olivernek, meglebegtetve azt, hogy esetleg ő is szerelmes Oliverbe, az allegória többszörös tükröződésének vagyunk szemtanúi. Először is kiderül, Oliver is ismeri a mesét, közös van bennük, másrészt érzi, hogy kifejeződik valami pusztán a kérdés elmondásával, olyan érzés fejeződik ki, amire nincs is nyelvünk. Kívánat, gondolat, szerelem? Elmondódik és elhallgatódik valami. Ráadásul az érzés, a kifejezés kínja, az elmondhatatlan fájdalma közös. Személyesen része Elionak és Olivernek a kifejezhető dolog, elkezdődik valami pusztán attól, hogy elmondják: elmondhatatlan.

Európa

A nyelv fontos téma a filmben. Olaszból franciába váltanak, aztán angolba, sőt a német is megjelenik. Olyan mintha mellékszál lenne, jó nekik, többféle módon ki tudják fejezni magukat. Itt azonban messze többről van szó. Kultúrában élünk, benne vagyunk, kapjuk a nyelvet és hozzá is teszünk. Elégedetlenek vagyunk, mint ahogy én most, miközben írom ezt az esszét, nem tudom kifejezni magamat Testi érzéseim vannak, amiket vizsgálok, hogy van ez? Honnan jön? A nyelv idegen, meg kell vele barátkoznunk. Pont úgy hatol be a nevek meghatározottsága és a nyelv korai szelfünkbe, mint az antik tárgyak a család valóságába. Valahogy magunkévá tesszük.

Mi fejezhető ki és mi nem? A nyelvvel kifejezünk valamit, idegen is és nagyon sajátunk is. Identitásunk egy része is nyelvhez köthető, gondoljunk csak bele a nyelvek mentén szerveződő népi őrületre.

A nyelv nem csak azt jelzi, Európában vagyunk, a tradíciók és történelem hazájában, hanem arról is szó van, hogy az identitás is változik.  Kipróbálhatok nyelveket, változtathatok. És ez nagyon rendben van. Lehet kísérletezni, lehet próbálkozni, lehetsz itt homoszexuális és heteroszexuális. Humanszexualitás van. Átjárások, bújócska. De aztán komolyra fordul a dolog és felelősséggel dönteni kell.

Európa az elfogadás, a kultúrák közötti átjárás, a szabad vándorlás és szabad identitás hazája.Ki tudja meddig lehetünk benne, mi magyarok?

Eggyé válni

A filmnek ez a központi kérdése. Ennyi szépséggel hogyan lehet eggyé válni? Hogy lehet megszabadulni az idegenség érzetétől. Csak kis időre vagyunk itt, idegenek vagyunk, s otthont keresünk. Eggyé válni a természettel az élet mámorába belekapaszkodni, részének lenni. Szeretni az életet minden gyötrelemmel együtt. Ezt akarjuk. Ez a kínzó kérdés úgy tolakszik belénk, elménkbe testünkbe, mint a film elején az első szó: A Betolakodó.

Tapintás, látvány, beszéd, totális élmény. Eggyé válunk, aztán magunkra maradunk. Szólíts a neveden, legyünk egyek, egy kis időre, s a kis idő örök tapasztalattá válik.

S végül a VÍZ,

A filmben központi elem a víz. A víz, amiben elveszítjük súlyunkat, amiben bízva lebeghetünk. A ma embere cselekszik, csinál, tesz. Ebben a filmben a szereplők úgy vannak jelen a világban, hogy szinte lebegnek alig cselekszenek. Lábuk a vízben, vagy  spontánul belefordulnak a kerti medencébe (többször is). Így is lehet élni? Csak úgy, semmit nem akarva, hanem csak lebegve?

Azért ez mégiscsak egy film. Ez nem valóság, hanem egy játék a valósággal. Enyhe, szellőszerű érintés szívünknek lelkünknek. Felkavar. Mint minden jelentős alkotás. Ennek a filmnek a megszületése után nem ugyanaz már a világ, mint előtte. Örüljünk ennek a különleges pillanatnak. A lábszag a folytatásban jön.

A témában ezt a könyvet tudom önöknek ajánlani: Szerelmi álmok

http://hu.orioldbooks.com/2012/01/szerelmi-almok-es-vegzetes-talalkozasok.html

#metoo 2 Szín és viszály, lesz-e a vagy-vagyból és?

Sokan gondolják, hogy nem jó ez a metoo mozgalom. Elidegenít, sok olyan tiltást és korlátot hozhat, ami korábban nem volt. Catherine Denevue, Csányi Vilmos szerint egy érintésektől, természetes közelségtől eltávolodó világban élünk és a metoo kampánnyal a helyzet csak romlik.

Én értem, átérzem, egyetértek. Metoo.

Az erőszak nem érintés. Az erőszak az érintés ellentéte.

Korábbi HVG-be szánt véleménycikkem nem a tervezett formában jelent meg. Megjelenés előtt elküldtem Pannonhalmára, hogy nézzék meg, járuljanak hozzá a közléshez. Korábbi formájában nem járultak hozzá, átírtam.  A bántalmazások kiderülésével a felnőtt ott élő férfiak ledermedtek, bűntudat gyötri őket, vigyázni kell rájuk is.

Nehéz ez az egész, nehéz ügy. Mi nehéz? Összerakni a dolgokat, folytatni. Kijönni a dermedtségből, ez a nehéz.

És még nem tartunk az őszinte bocsánatkérésnél sem.

Korábban ezt írtam:

„Még egy fontos momentumot észre kell vennünk. A bántalmazás nem kétszereplős. A bántalmazó és a bántalmazott mellett van még egy igen fontos szereplő: a tanú, aki jelen van, aki nemtudva tud a dolgokról, s aki hitelesít. A metoo a tanúnak szól: lásd, és értsd megtörtént.Elhiheted”

A közvélemény fontos szereplő, ő a tanú, ő szentesít, mint az egyházban, vagy a maffiákban a nem tudva tudó sokaságáé. (Szégyellik magukat, nem tudnak megjelenni, nyilatkozni) Hitelesítették a bűnüket. Néztek, de nem láttak, s amit láttak…

A trauma kapcsán (egyéni és társadalmi szinten is) mindig eltűnik, elfojtódik az egyik fél. Vagy ez van elöl, vagy az. A trauma és a szégyen vagy az áldozat oldalán van, vagy az elkövetőén. Az elfojtás hosszú csendjében az áldozat megszégyenült, mintha ő és traumája nem is lenne, majd, amikor az elkövetőről kiderül a tett, az áldozat kerül reflektorfénybe, az elkövető lesz a megszégyenült és a hallgató  (Nagy-Britanniában megvolt az első öngyilkosság, az )

Itthon a bántalmazó (Marton) tűnt el a közvélemény szeme elől. Odadobott egy át nem élt bocsánatkérésre emlékeztető koncot, most ő érzi valószínűleg megszégyenítettnek magát. Bujkál, korábban áldozatai bújtak el szégyenükben.

Egyszerre szem előtt a traumatikus élmény teljes valóságában, bántalmazó és bántalmazott együtt, egy képernyőn, egy szobában, egy térben sosincs. (kivéve Kiss László bocsánatkérését, ami igen megrendítő és katartikus pillanat volt, pedig metoo-n kívül történt)

Pedig jó lenne olyan légkört teremteni, hogy mindkét fél egyszerre jelen lehet. A vagy ez, vagy azból legyen és. Mindkét fél legyen jelen, mindenki megnyilatkozhasson. Legyen találkozás.

Adjunk teret, megfelelő teret!

Társadalmi szinten mi is ott voltunk, részei voltunk. És részei vagyunk most is, mert minden mondattal definiálunk, jelentést adunk, módosítunk.

Mélységesen megvetem a bántalmazó cselekedeteket. Kiadóként, művészetterapeutaként egy erőszakkal kevésbé fertőzött világért dolgozom. Magam is érintett vagyok, mint sokan, de szeretném, hogy értsük meg azt is, mi hozza létre a bántalmazást. A megértés nem elfogadás és nem szentesítés, de lehetőség az integrálásra és a későbbi megbocsátásra.

Lehet, hogy a bántalmazók anyái, valami ilyesmit mondtak az elkövetőknek gyerekkorukban, mint, amit előző cikkemben írtam.

(Bár meg sem szültelek volna, kár, hogy vagy, te anyaszomorító, te, akinek úgysem fog semmi se sikerülni, mert szar vagy! Örülj annak, hogy én nevellek, mert amilyen te vagy, te senkinek nem kellenél. (Most láthatunk egy ilyen jelenetet Zagincev nagyszerű filmjében a Szeretet nélkülben)

Mit mondhat erre egy 4-8-12 éves fiú az anyjának? Semmit. Elfojt, lemerevedik, meg akar halni.  Jó tanuló lesz, viselkedik, persze a megfelelő helyen problémás és rosszcsont. Olyan életpályát választ magának, ahol bizonyíthatja értékeit, ahol teljesít, valamiképp kibontakozhat, de ezeket a mondatokat nem tudja kitörölni explicit és implicit memóriájából. Ezek a szavak önnönmaga viszonyítási pontjai lesznek, beégnek. A siker csillogás, pénz csillapítja, de meg nem szünteti a vesztes mentális diszpozíciót. Ha pedig később, felnőttként, testi és lelki megalázottságát tudattalanul átélve kapcsolatot akar létesíteni, akkor azt csak olyan hatalmi kapcsolatban teszi, amelyet erővel kontrollálni tud, ahol az ő megszégyenülése, halálos fenyegetettsége nem történhet meg, mert a megszégyenülést, bár az újra megjelenik, nem ő éli át, hanem a partner, mert ő lesz erőszakos Ja, hogy ez nem szerelem, ja hogy ez nem intim kapcsolat?… Hogy ismétlődik a trauma? Neki a bántalmazás a szex. Ja, hogy most ő traumatizál? Feltehetőleg nincs tudatában.

Most, amikor a botrány kipattan, pont az a közvélemény háborodik fel a szexuális bántalmazáson, a hatalommal való visszaélésen, talán pont az az ember, aki hallotta fenti szavakat a játszótéren, vagy kihallotta a szomszédban a gyerekével üvöltő anyukát, a falon, vagy a nyitott ablakon át.

Akkor régen, amikor még más idők jártak, talán tehetett volna valamit tenni, de beavatkozni nehéz.

Bion írja a Figyelem és értelmezés c. könyvében, hogy a trauma szexualizálódik. És a trauma egy boldogabb végkifejlet reményében újra és újra lejátszódik.

A fenti anyai bántalmazás kapcsán ilyen helyzetben nagyon nehéz segíteni, beavatkozni nagyon nehéz; olyan szavakat találni, amik hatékonyan segíthetnek. (Persze kinek kell a segítség? Tulajdonképp annak, aki hallja a gyerek kínzását, inkább kibírja, mint beleszóljon.) Egy szomszéd, vagy egy játszótéri szemlélő nem tud beavatkozni.  Beavatkozni nehéz. Tanár sem, rendőr sem, ügyvéd sem. Ugyanis ők mind részei a rendszernek.

Alkalmazzák és szentesítik az erőszakot.

Ha az erőszak rendszerszinten fordul elő, az egész rendszer változtatásra szorul. Az erőszakon alapuló szervezetek a rendszer érdekében bármikor képesek egy-egy tagjukat feláldozni azért, hogy a rendszer adott formájában tovább élhessen (önmagáért). Így van ez a börtönben, a rendőrségen, az iskolákban, az egészségügyben talán sok színházban is és másutt is, ahol az erőszak része a csoportműködésnek.

Az egyén azért sem fog szólni, mert ezt a törvényt pontosan ismeri és tudja, ha szól, rendszerellenesként egy-egy erőszakos szervezetben, valószínűleg őt áldozzák fel.

Most mégis be kell avatkozni. Arra a beavatkozásra van most szükség, ami akkor ott elmaradt.

Új intézményeket, az intézményeknek új jelentéseket és feladatokat, új módszereket kell kitalálni, hogy megakadályozzuk a jövőben bántalmazásokat elszenvedőket, és hogy a mostani bajban levőket jól tudjuk segíteni.

Minden tekintély kikezdése, megkérdőjelezése, ellehetetlenítése egy sokkal magasabb biztonságú és barátságosabb szervezetet eredményez, még ha a káosz esélye magasabbnak tűnik is (nem az)

A cél az, hogy egy olyan erősen védett társadalmi közeget hozzunk létre, ahol megélhetjük sérülékenységünket, védtelenségünket, sebezhetőségünket.

Hosszú út van még előttünk.