Most, amikor karantén van, s a koronavíruson kívül alig van téma, én azokra a családokra gondolok, ahol az élet „normál” menetének része a bántalmazás. Vajon, hogy élnek majd a következő hetekben? Egymásra találnak, beszélgetnek, játszanak, vagy a paranoid gondolatok még inkább elhatalmasodnak a bántalmazókon, s a frusztráció következtében még tovább nőnek az agresszív megnyilvánulások. Az ok:

 „Amikor százan rontanak rád, te egyedül vagy. Nem fair, hogy azt mondják rám, félelmetes vagyok, mert ez nem igaz: nem lehet egy emberre terhelni a felelősséget.”

Írja, mondja, Eszenyi Enikő. Pont így gondolkodnak a bántalmazók: egyedül vannak, százan rontanak rájuk, s ők csak védekeznek, s a védekezés leghatékonyabb módja a támadás. (https://index.hu/kultur/2020/03/17/eszenyi_eniko_titkarnoje_muller_zsofia_vigszinhaz_eszenyi_eniko_reakcio/)

 Tényleg nem tudom, hogy mi várható ebben az összezárt helyzetben. Alig hiszem, hogy a kedélyek megnyugodnának, sőt azt tippelem, hogy a szükségben levő családok helyzete tovább romlik.

A Klubrádió Café Péntek c. műsorában lejátszott Eszenyi nyilatkozat után nagyon csalódott voltam. A riportalany tipikus „bántalmazó üzemmódban” nyilatkozott, egy olyan ember benyomását keltette, aki saját működéséért semmilyen felelőssége nem vállal, ezért félő, hogy semmit nem is fog tanulni a történtekből. Váradi Júlia sikertelenül próbálta szembesíteni a rendezőt viselkedésének következményeivel. Remélem mostantól, hogy Eszenyi nem lesz színházigazgató, jobb előadások lesznek majd.

Aztán most lemondott.

Mégis. Mégis. Van itt egy olyan szempont, ami egyáltalán nem jelenik meg a közbeszédben és muszáj beszélni róla, s ez a szempont Eszenyi, mint a kétségbeesett bántalmazó méltóságának a szempontja.

Kerekes József, Börcsök Enikő, Király Dániel a többi, megalázott kolléga szempontjából beszél.

Börcsök Enikő arról szólt, hogy vele személy szerint soha nem bánt megalázó módon, de „végignézni valakinek a kivégzését az ugyanaz, mintha téged lőnének fejbe.” Miért hallgattak? Vívódását Király Dániel így fogalmazta meg:

„Tanúja voltam. A négy év alatt számtalanszor. (...) Akkor sem gondoltam, és most sem gondolom, hogy a nyilvános megalázás, a testalkatra tett bántó megjegyzések vagy adott esetben egy tapasztalatlanabb kolléga erőszakos kioktatása valamely nagyobb érdeket szolgálhat. Akkor sem hittem, és most sem hiszek annak a színháznak a létjogosultságában, amely a kívánt művészi színvonalat vagy hatást a résztvevők abuzálásának eszközén keresztül igyekszik megvalósítani.

Mégis: felemeltem a szavam ezen módszerek ellen? Nem. Kikértem magamnak, hogy a munkatársaimat bántalmazzák? Nem. Éreztem, hogy akivel éppen történik, az úgy érzi, hogy bántják, hogy ő éppen sérül, méghozzá bizonyos esetekben súlyosan sérül; lelkileg, természetesen. És nem tettem ez ellen semmit, bénultan álltam, és később úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben segédkeztem az abúzushoz. A Vígszínházban töltött éveim alatt újra és újra felmerült bennem a kérdés, hogy mi az én felelősségem ezekben az esetekben; és mit tehettem volna, illetve mit kellett volna tennem, hogy megakadályozzam azt, amiről a legcsekélyebb kétség nélkül éreztem, hogy helytelen, mi több, veszélyes. Válaszom nem volt, csak mardosó bűntudatom.

A cél az, hogy a hatalommal való visszaélés ne történhessen meg. Nem csak a következő öt évben, nem csak a Vígszínházban, nem csak a színházi szakmában: soha, sehol.”

 Tehát a félelem lebénít, tönkretesz, elválaszt. Nem tudják, mit kell csinálni, nincsenek eszközök. A bántalmazás szereplői olyan börtönnek érzik a tett helyszínét, ahonnan nincs menekvés. De annak elhitetése, hogy börtönben van az illető,  az agresszor tudattalan érdeke, s létrejön az állapot, amelyben elhiszik, mindannyian börtönben vannak.

Társadalmunk tele van agresszorokkal az orvostársadalomban, a politikában, az oktatásban, a börtönökben, egyházban, bárhol, ahol a hierarchia és nem a teljesítmény, a méltóság vagy a jóérzés a rendező elv. Ha elmegy az ember ügyet intézni bármilyen magyar hivatalba máris találkozik a jelenséggel. A bántalmazók, a tanúk és a bántalmazottak minden munkahelyen, családban hasonlóak. Ugye Önnek is ismerős ez az Eszenyi ügy? Mégis, egyedül érzik magukat, sőt meggyőződésük, hogy egyedül vannak, az ő helyzetük különleges. Azt hiszik, hogy mindez csak ott történik meg, csak velük, csak az ő környezetükben, csak ki kell bírni. Elmúlik, ha ezt kibírják, jobb lesz. És egyébként is, nélküle, a bántalmazó főnök nélkül nem működik ez az „egész”. Ez az „egész” a nézők, a betegek, a társadalom a hozzátartozók érdekében történik. Ki kell bírni, hiszen ő jobban tudja, hiszen okos, tehetséges, kreatív, csak nem lehet megmaradni mellette. Talán ezért hallgatnak, s nem csapnak az asztalra. Nem emelik fel ők a hangjukat és harsogják az agresszor arcába: Elég!

S most jön az a szempont, ami egyáltalán nem jelenik meg a közbeszédben. S ez az agresszor, Eszenyi Enikő szempontja:

Az az ember, aki képes ilyen állapotba hozni magát, az bizony segítségre szorul. Müller Zsófia írja:

Több ízben jelen voltam, amikor a varrodában torkaszakadtából üvöltött, majd hisztérikusan zokogott, és számon kérte a remegő kolleginákon, hogy hogy lehet vele ilyet tenni?

Az »ilyen«, az lehetett egy nem megfelelő színű harisnya felajánlása, egy félrekomponált ruha, egy számára kellemetlen anyag, de tulajdonképpen bármi kiválthatta a rohamokat. Hozzáteszi: látta, ahogy Eszenyi a gyakran cserélődő sajtósokkal „üvölt, tombol, dobálja és tépkedi a papírokat, amin egy neki nem tetsző interjú szövege állt”, mert az alázás természetes és megszokott kommunikációs séma volt a színházban, ráadásul Müller szerint „Eszenyinek az esetek 99,9 százalékában nemhogy nem volt igaza, de konkrétan az ő követhetetlen és egymásnak totálisan ellentmondó parancsaiból adódtak a titkárság által elkövetett »hibák«”.

 Eszenyi nyilvánvalóan kétségbe volt esve és segítségre szorult. Úgy látom, nem érzékelte a szociális érintkezés láthatatlan korlátait, amelyek elválasztanak, de kapaszkodókat is jelentenek. Szóval a közbeavatkozás elmaradása során nem csak az áldozatok méltósága sérült, nem csak arról volt szó, hogy ha jól olvasom, sokan komoly traumát szenvedtek el, mondhatni megbetegedtek, de Eszenyi is csak tovább sérült. A beavatkozás az ő érdekét is szolgálta volna. Sok év telt el mérgező légkörben. 

Mint írtam, a magyar társadalom (is) tele van agresszorokkal. Ki kellene fejlesztenünk egy beavatkozási módszertant, meg kellene találni azokat a mondatokat, amelyeket egyszerre többen mondanak és arról szólnak: ELÉG!. Meg kellene találni annak a módját, hogy a tanúk és áldozatok hogyan tudnak szövetséget kötni, hogyan tudnak beavatkozni mindnyájuk, az elkövető agresszorok érdekében is.

Ki lehet szélesíteni a bántalmazás fogalmát, s a pszichológiai bántalmazás rendszerét a közvéleménynek is magáévá lehetne tennie (bántalmazás az érzelmi bántalmazás és az elhanyagolás is).

Ha a karanténban bántalmazást hallunk a szomszédból, nyugodtan avatkozzunk be! Akár a mentőket is kihívhatjuk. Ne engedjük!

Nekem van egy mondatom, ami segíthet ezekben a helyzetekben: A tisztességes hangnem mindenkinek jár! Ha próba közben a testre, nemiségre való megjegyzést ezzel a mondattal korlátozzuk: A tisztességes hangnem mindenkinek jár! – talán megállítható a romboló folyamat.

Ha mentalizációsabban akarjuk jelezni, valami ilyesmit mondhatunk: Megértem, hogy nagyon ideges, de ilyen feszültségben nem lehet gondolkodni! A tisztességes hangnem mindenkinek jár.

 Itthon ahhoz szoktunk hozzá, hogy a hatalom erőszakot jelent, s hogy a hierarchizált munkahelyek szükségszerű velejárója a félelem. Közben az derül ki az erőszakos vezetőről, hogy fél, fogalma sincs hogy kell embereket vezetni, a színész, orvos, papvezetőnek fogalma sincs a motivációs lehetőségekről, pénzügyekről, jogszabályokról, arról hogy kell szövetségeket építenie.  Meg kell tanulniuk mindezt, s azoknak, akik ezzel szembesülnek meg kell tanulniuk hatékonyan jelezni mindezt. Mindannyiuk érdekében.

Minden esetre ezt a cikket azért írtam, hogy a karanténban abúzusnak kitettekre felhívjam a figyelmet.