A megsiratás, rettenet és döbbenet után öngyilkosság-megelőzéssel foglalkozó aktivistaként foglalkoznunk kell azzal, hogyan tovább. Tudunk-e tanulni valamit? Van-e tanulság? Foglalkoznunk kell az ittlévőkkel, az itt maradókkal, meg kell ölelnünk egymást, meg kell fognunk egymás kezét, különösen azokét a gyengékét, akik azt akarják elhitetni velünk, hogy erősek. Cserdiben eltemették a halottat, az öngyilkosság ténye beleégett sokunk gondolatvilágába. Akkor… ott. Talán tudatosan, talán tudattalanul gondolatvilágunkban oda került a problémamegoldó készletbe az az elképzelt mozdulat: így is lehet.

Nem!! Így nem lehet!

Tegyünk meg mindent, amit tenni lehet! Előzzük meg a tragédiákat! Ne veszítsük el kiválóságainkat! Öngyilkosság után a gyász azért szörnyűbb, mert a szenvedő fájdalma nem szűnik meg, csak megsokszorozva másokra kerül át.

Kb. háromszor annyi férfi hal még mindig Magyarországon évente öngyilkosság következtében, mint nő. Több, mint ezer – 1000 – fő. Barátaink, honfitársaink, kiváló és gyarló emberek, akik közül legtöbben nem tudtak segítséget kérni.

Ebben a NER rettenetben el kell mondanunk, hogy nem az a közösség az erős, amelyik kirekeszt, amelyik megbélyegez, amelyik azt sugározza magáról, hogy kirekesztő. Nem! Azok a közösségek az erősek, akik befogadnak, akik vigaszt nyújtanak, segítenek a megoldásban, akik akkor is elfogadnak, ha baj van, akik hozzásegítenek, ha máshoz nem ahhoz, hogy ki tudjuk sírni a bánatunkban valakinek a vállán.

Nem tudom, hogy Bodgán Lászlónak milyen segítő csapata volt. Úgy hallom, hogy romantikus hősként küzdött. Lássuk be, bármennyire is magasztos dolog a hősiesség, a gyakorlati életben hosszú távon sokkal hatékonyabb tud lenni egy hús-vér ember, akit okos társak segítenek munkájában. Legyen elég a romantikus hősökből! Állítólag volt egy a nyilvánosságra nem tartozó arca. Lám, most az derül ki, hogy az az arc legalább annyira valóságos volt, mint az, amit elénk tárt. És most mégis ez a nem nyilvánosságnak tartogatott arca az, amit szemrehányóan mutat felénk.

Azt képzelem, hogy nem volt teamje. Azt képzelem, hogy nem volt olyan valamennyire szakértő barátja, aki eligazította volna pénzügyekben, egy másik, aki eligazította volna jogi ügyekben, egy harmadik, akinek a vállán kisírhatta volna magát.

A romantikus hősnek nehéz azt mondania, hogy fáj, éreznie szabad, de elmondania nem. Mi kell ahhoz, hogy „megszabaduljunk” hőseinktől, s emberként, halandó, érző lényként tudjuk a hőst egynek közölünk? Nem tudom. A romantikus hős egy magyar életprogram. Szalmaláng siker, magány, csillogás, majd fájdalom. Két dolog fájhat, ha sikerül a nagy terv, és ha nem.

Szép illusztráció az Andrej Rubljov filmben a harangöntési jelenet. Egy fenyegetés árnyékában a meghalt harangöntő fia elmondja, hogy tud harangot önteni. Hősként menti a saját és társai életét. Azt mondja, az apja rábízta a harangöntés titkát. Elhiszik neki. Sokakkal közösen, a fiú vezetésével kiöntik a harangot. Az izzasztó, erőt próbáló munka után kiöntik a harangot, felfüggesztik és várják, hogy megkonduljon a harang. A hatalmas harang csodálatos hanggal megszólal. Zeng, zúg, bong. Mindenki örül, de a fiú eltávolodik a többi örömmámorban úszó embertől. Kis idő múlva kicsit odébb elkezd keservesen sírni. Idősebb barátja közeledik hozzá, mi a baj? nyugtatgatja, nyugodj meg, minden rendben lesz. A barát vállán zokog és sír a tizenéves gyerek: „Az apám nem tanította meg a harangöntés titkát!”. Nyugtatja a barát, de fontos, hogy folyjanak a megkönnyebbülés könnyei.

Öngyilkossági veszély esetén nagyon nehéz segítséget kérni és nagyon nehéz segítséget adni. A www.lelekbenotthon.hu alapítvány célja, hogy a veszélyben levőket terápiába juttassa.

A bajban lévők nem, vagy nehezen tudnak segítséget kérni. Nálunk nincs kultúrája annak, hogy az, aki bajban van, kimondja, megfogalmazza érzéseit. Fejlesztenünk kell a segítség kérés kultúráját!

Ahhoz, hogy egy krízisben levő ember segítséget tudjon kérni, két dologra mindenképp szüksége van. Egyrészt nyelvre, hogy ki tudja fejezni magát, rendelkezzen azzal a kifejezéskészlettel, amivel beszélni tud, másrészt bizalomra, hogy tudjon bízni abban, hogy ha kér, akkor megsegítik. Mindkettő nehéz ügy.

Nekünk kell megfogalmaznunk és ezáltal mások rendelkezésre bocsátanunk a segítség kérés szavait: Nem bírom tovább! Segíts! Elmondom mi bánt… Bajban vagyok, azt hiszem, ezt nem fogom tudni megoldani egyedül, biztosan nem. Nagyon fáj, ezt már nem bírom.

Ha elhangzik a segélykérés, melynek része: „Félek, ártani fogok magamnak”, és tanácstalanul állunk, nem tudunk mit mondani, nem tudunk segíteni, hívjunk mentőt! A mentő kijön, segítenek.

Sokszor az egyszerű szavak is elégségesek ilyenkor: „Itt vagyok… Figyelek… Támogatlak… Fontos vagy…” Hagyni kell, hogy elmondhassa az illető, ami a szívét nyomja.

Aztán a bizalom, az igazán nehéz ügy! Hogyan lehet bizalmat teremteni, gerjeszteni, terjeszteni, elhitetni, hogy van segítség? Ez csak hosszú távon lehetséges. Megismertetni már iskolában, hogy kik a segítők. Mit csinál a pszichiáter, mit a pszichológus, hogy többen okosabbak vagyunk, hogy lehet segíteni, hogy fontos a másik.

Tehát segítő szavak és bizalom. Beszélni kell róla, mindannyian minden percben formáljuk a nyelvet, a kultúrát. Példát mutatunk egymásnak, magunknak és azoknak, akik utánunk jönnek.

https://www.lelekbenotthon.hu/2020/05/segito-szavak-ongyilkossagveszely-eseten/