Azt írja Nádas Péter Leni sír c. könyvében, hogy a hetvenes, nyolcvanas években az NSZK-nak és az NDK-nak más más szaga volt. Az NSZK illatos öblítőtől volt szagos, az NDK-ban pedig folyamatos füstszag terjengett, bárhova ment is az ember. Volt mit mosni az NSZK-ban, a háború füstje a szomszédban pedig nem tudott szétoszlani. Bár a sokat szenvedett kelet-német nép elnyomásához a szovjeteknek szüksége is volt rá. Tény, hogy a háború utáni irdatlan mennyiségű szennyel kellett kezdeni valamit.

Osztom Nádas Péter véleményét. A rendszerváltás környékén sokat voltam itt is, ott is. Ott voltam 1989. őszén Lipcsében, amikor az emberek azt kiabálták a tüntetéseken, hogy „Wir sind ein Volk, Wir sind das Volk”  (Egy nép vagyunk, mi vagyunk a nép) Nem tudtam akkor sem, meg most sem, hogy egy nép-e a két német embertömeg. Talán igen, talán nem. Sok a különbség. Mások voltak az ünnepek, a szombatot másképp mondták a két helyen, mások voltak a szagok. 

Egy dologban nagyon hasonló volt a két ország. Egy-egy családi látogatáson, ha bármilyen kis baleset történt: pl, kidőlt a virágföld egy virágcserépből, vagy kiborult a cukor a padlóra, hatalmas volt az ijedelem és a pánik Németországban. Itt is és ott is azonnal porszívót ragadtak, és felporszívózták a kiömlött földet, cukrot, vagy sót. Valahogy nálunk ez nem volt akkora szám. Az én környezetemben itthon, ezt lazábban kezelték.

A piszok Németországban elfogadhatatlan volt, talán ma is az. De nézzük, hogy van köze a koszhoz ehhez a nagyszerű, testi szinten ható filmnek.

A film története alig mondható el. Azért van ez így, mert a művészeti alkotás, mint olyan létrejöttének folyamatáról szól, arról, mi is a művészet; mitől válik a műalkotás egy olyan mágikus tárggyá, amiben zsigeri szinten benne van a múlt, a jelen és a jövő; a tárgy és a néző, az alkotó és a szemlélő, aki lehet ugyanaz. Hogyan szerepelhet egy képen az, ami megtörtént és az, ami megtörténhetett volna. Mitől elégíti ki a művészeti tárgy a legfontosabb követelményt, miszerint a műtárggyal való találkozás után életünk és a világ is más lesz, mint amilyen előtte volt. A film vége felé létrejön a katartikus élményt hozó műtárgy. Látjuk, tanúja vagyunk.

Német filmet látunk, jelentős fasiszta narratívával. Drezda, a harmincas évek: kultúra és brutalitás kéz a kézben. A nácikkal nem szimpatizáló, sok gyermekes tanár kénytelen belépni a náci pártba, hogy állást kaphasson. Legnagyobb lánya (18 éves, érettségire készül) és legkisebb fia (kb. 6 éves, aki tulajdonképpen a ma is élő Gerhard Richter festőművészt mintázza)  együtt mennek egy kiállításra, Az elfajzott művészet kiállításra, ahol egy  egyenruhás tárlatvezető minősít és arról beszél, hogy az olyan elfajzott művészek, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Emil Nolde, Marc Chagall, Max Beckmann, Wassily Kandinsky vagy Ernst Ludwig Kirchner azért elfajzottak, mert a német munkás életét nem könnyítik meg művészetük, ámde egy képük többet ér, mint

Otto Dix háborús nyomorékok 1920- egy kép az akkor „Elfajzott művészet kiállításról

egy munkás éves fizetése. A filmbéli náci pasas nevetséges, úgy beszél, hogy nem lehet komolyan venni. Mi  ma már tudjuk, hogy ezek az „elfajzottak” az igazi művészek. A testvérpár szép, értelmes, aranyos, és a szépséges lány mosolyogva odasúgja testvérének, hogy neki pl. Mondrian és Kandinszky tetszik. Mi, a nézők, a jó oldalon vagyunk (elképzelhetetlen, hogy megijedünk, hogy a fülünkbe harsogják, üvöltik, hogy utálni kell ezeket a művészeket, a film alapján képtelenség, hogy elhiggyük a nácik hülyeségét, pedig akkor milliók tényleg utálták ezeket az alkotókat).

A szép, szimpatikus lányt egy önsértő, talán mániás epizód után pár hónap múlva akarata ellenére, mint pszichiátriai beteget erőszakosan sterilizálni akarják, majd azon „orvos” segítségével, aki sterilizáltatta volna, talán sterilizálta is, a lányt sok német honfitársával együtt gázkamrában kivégzik.

Az „orvos”-nak is van egy lánya, aki később a főszereplő festőtanoncnak, aki a szemlélődő gyermek, a megolt lány közeli hozzátartozója-   előbb szerelme, később a felesége lesz. A náci orvos, a festő apósa számára a karrier és a siker a fontos. A festőtanonc udvarlót az orvosapa lenézi s jobb parti reményében, amikor lánya terhes lesz, az apa végzi el az abortuszt rajta olyan brutalitással, hogy a lánynak elméletileg nem lehet többé gyermeke. A lány a terméketlenség tudatában él tovább.

Persze ez már békeidőben, a hatvanas években játszódik, Nyugat -Németországban, ahova mindannyian áttelepültek, s ahol a köztiszteletben álló, vezető „nőgyógyászt” háborús bűneinek a  kitudódása fenyegeti. 

Gerhard Richter: Elie 2007

Gerhard Richter: Matrózok, 1966

A film tulajdonképpen egy műalkotás létrejöttének a folyamata. A cím találó, a film végén szó szerint összeáll a kép.

A filmben van egy nagy hiba.

Ha Pilinszkyt vagy Kertészt olvasunk, akkor tudjuk, hogy a második világháborúban az áldozatok, akiket éheztettek és nem kaptak lehetőséget arra, hogy mosakodjanak, koszosak és büdösek voltak. Míg az elkövető bűnösök fessen, keményre vasalt egyenruhában, tisztán feszítettek, az áldozatok visszataszítóak voltak.

Ebből a filmből hiányzik a kosz. Nem tud mit kezdeni vele. A sterilizálás előtt a kórteremből az orvos elé vitt nő gyönyörű, tiszta, szinte mosolyog. A gázkamrába is szinte kisminkelve megy. Ebben az öblítőszagú filmben, amikor a festő apja, a náci pártba belépett tanár öngyilkos lesz az NDK-ban, lehet látni az arcát. Az arc torzítás mentes. Lehet tudni, hogy az akasztott ember arca nem ilyen.

Túl szép az egész. Ez a film öblítőszagú.

Október 31-én néztem meg. Amikor kijöttem a moziból, egy hajléktalan volt a kapu alatt. Ránéztem. Cuccai koszosak. A NER leamortizálta a hajléktalan ellátást, de az is lehet, hogy ez a hajléktalan nem tudott belekapaszkodni a feléje nyújtott segítő kézbe. Ő kitaszított. Tudtam vele empatizálni. Jómagam, aki nem vagyok NER hívő, direkt és indirekt módon vagyok nem kívánatos, mondhatni kosz 2019 Magyarországán. Magyar – a miniszterelnök szerint - nem lehet ellenzékben, tehát ki vagyok tagadva a nemzetből, én nem vagyok magyar. Állami helyről szó szerint megüzenték, hogy le vagytok tiltva. Listázva vagyok, én vagyok a kosz. Ez a kosznak levés elég pocsék egy helyzet. Vannak a tiszták, és vannak a koszosak. S úgy tűnik, hogy a listázás semmilyen európai fórumot nem zavar. Én vagyok a kosz. Bár hessegetem magamtól ezt az érzést, azért ott van és rossz.

Ebben a filmben viszont végig a tiszták oldalán vagyunk. Nem értjük meg azt, hogy mi vezethet ahhoz, hogy honfitársaikon a németek halálos bűnöket hajtsanak végre. A mi nézőpontunkból ők, a nácik a kosz, és mi vagyunk a tiszták. Nagyon egyszerű. A náci érában az eltérő, másmilyen embereket tartották kiiktatandó, elpusztítandó kosznak. A gázkamrában végzettek nem számítottak embernek, maguk voltak a kosz a gyilkosok számára, s a gyilkosok a társadalom megtisztításával dicső dolgot végeznek, hiszen a társadalom is tiszta helyzetet akar.

Sajnos a németek nem tudnak mit kezdeni a kosszal. 2019 őszén a kelet-német tartományokban élők jelentős hányada, mondhatni százezrek szavaztak a szélsőséges, idegengyűlölő AFD pártra. Az AFD-nek a betelepülők a kosz.  A nyugati Németországban pedig, most ők, az AFD a kosz, akivel senki nem akar együttműködni, aki kitaszított. Senki nem áll velük szóba. Tömegesen csak keleten népszerűek. Mintha keleti probléma lenne ez az egész.

Mit akartok, keletiek? - kérdik pökhendien a nyugatiak. Kaptok pénzt, meg hát ti csatlakoztatok az NSZK-hoz, nem fordítva van. Ja, hogy egyetlen kelet-német területen működő operatársulatnak vagy egyetemnek vagy jelentős közintézménynek sincs kelet-német országban született vezetője?  Probléma, hogy saját tartományukban saját jogon nem lehetnek sikeresek? Hogy a keletiek 30 évvel a rendszerváltás után másodrangú állampolgároknak érzik magukat, az senkit nem érdekel. Pont úgy nem, mint ahogyan a magyar listázás sem érdekel senkit.

Németországnak más viszonyulásokat kell megtanulnia a régi problémák kezeléséhez, s hálásak lehetnek Nemes Jeles Lászlónak, Nádas Péternek, Kertész Imrének, mert ők utat mutatnak, ők le tudják írni ezt a jelenséget, ismerik a kosz problematikáját.

Érdekes, hogy Richter személyesen megjelenik egy másik, most is vetített filmben a Senki többet c. dokumentumfilmben, mint az a festőművész, akinek a képeiért 2018-ban az egyik legtöbb pénzt adják a műkereskedők és múzeumok a piacon. Richter a filmtől elhatárolódott.