Most, amikor karantén van, s a koronavíruson kívül alig van téma, én azokra a családokra gondolok, ahol az élet „normál” menetének része a bántalmazás. Vajon, hogy élnek majd a következő hetekben? Egymásra találnak, beszélgetnek, játszanak, vagy a paranoid gondolatok még inkább elhatalmasodnak a bántalmazókon, s a frusztráció következtében még tovább nőnek az agresszív megnyilvánulások. Az ok:

 „Amikor százan rontanak rád, te egyedül vagy. Nem fair, hogy azt mondják rám, félelmetes vagyok, mert ez nem igaz: nem lehet egy emberre terhelni a felelősséget.”

Írja, mondja, Eszenyi Enikő. Pont így gondolkodnak a bántalmazók: egyedül vannak, százan rontanak rájuk, s ők csak védekeznek, s a védekezés leghatékonyabb módja a támadás. (https://index.hu/kultur/2020/03/17/eszenyi_eniko_titkarnoje_muller_zsofia_vigszinhaz_eszenyi_eniko_reakcio/)

 Tényleg nem tudom, hogy mi várható ebben az összezárt helyzetben. Alig hiszem, hogy a kedélyek megnyugodnának, sőt azt tippelem, hogy a szükségben levő családok helyzete tovább romlik.

A Klubrádió Café Péntek c. műsorában lejátszott Eszenyi nyilatkozat után nagyon csalódott voltam. A riportalany tipikus „bántalmazó üzemmódban” nyilatkozott, egy olyan ember benyomását keltette, aki saját működéséért semmilyen felelőssége nem vállal, ezért félő, hogy semmit nem is fog tanulni a történtekből. Váradi Júlia sikertelenül próbálta szembesíteni a rendezőt viselkedésének következményeivel. Remélem mostantól, hogy Eszenyi nem lesz színházigazgató, jobb előadások lesznek majd.

Aztán most lemondott.

Mégis. Mégis. Van itt egy olyan szempont, ami egyáltalán nem jelenik meg a közbeszédben és muszáj beszélni róla, s ez a szempont Eszenyi, mint a kétségbeesett bántalmazó méltóságának a szempontja.

Kerekes József, Börcsök Enikő, Király Dániel a többi, megalázott kolléga szempontjából beszél.

Börcsök Enikő arról szólt, hogy vele személy szerint soha nem bánt megalázó módon, de „végignézni valakinek a kivégzését az ugyanaz, mintha téged lőnének fejbe.” Miért hallgattak? Vívódását Király Dániel így fogalmazta meg:

„Tanúja voltam. A négy év alatt számtalanszor. (...) Akkor sem gondoltam, és most sem gondolom, hogy a nyilvános megalázás, a testalkatra tett bántó megjegyzések vagy adott esetben egy tapasztalatlanabb kolléga erőszakos kioktatása valamely nagyobb érdeket szolgálhat. Akkor sem hittem, és most sem hiszek annak a színháznak a létjogosultságában, amely a kívánt művészi színvonalat vagy hatást a résztvevők abuzálásának eszközén keresztül igyekszik megvalósítani.

Mégis: felemeltem a szavam ezen módszerek ellen? Nem. Kikértem magamnak, hogy a munkatársaimat bántalmazzák? Nem. Éreztem, hogy akivel éppen történik, az úgy érzi, hogy bántják, hogy ő éppen sérül, méghozzá bizonyos esetekben súlyosan sérül; lelkileg, természetesen. És nem tettem ez ellen semmit, bénultan álltam, és később úgy éreztem, hogy bizonyos értelemben segédkeztem az abúzushoz. A Vígszínházban töltött éveim alatt újra és újra felmerült bennem a kérdés, hogy mi az én felelősségem ezekben az esetekben; és mit tehettem volna, illetve mit kellett volna tennem, hogy megakadályozzam azt, amiről a legcsekélyebb kétség nélkül éreztem, hogy helytelen, mi több, veszélyes. Válaszom nem volt, csak mardosó bűntudatom.

A cél az, hogy a hatalommal való visszaélés ne történhessen meg. Nem csak a következő öt évben, nem csak a Vígszínházban, nem csak a színházi szakmában: soha, sehol.”

 Tehát a félelem lebénít, tönkretesz, elválaszt. Nem tudják, mit kell csinálni, nincsenek eszközök. A bántalmazás szereplői olyan börtönnek érzik a tett helyszínét, ahonnan nincs menekvés. De annak elhitetése, hogy börtönben van az illető,  az agresszor tudattalan érdeke, s létrejön az állapot, amelyben elhiszik, mindannyian börtönben vannak.

Társadalmunk tele van agresszorokkal az orvostársadalomban, a politikában, az oktatásban, a börtönökben, egyházban, bárhol, ahol a hierarchia és nem a teljesítmény, a méltóság vagy a jóérzés a rendező elv. Ha elmegy az ember ügyet intézni bármilyen magyar hivatalba máris találkozik a jelenséggel. A bántalmazók, a tanúk és a bántalmazottak minden munkahelyen, családban hasonlóak. Ugye Önnek is ismerős ez az Eszenyi ügy? Mégis, egyedül érzik magukat, sőt meggyőződésük, hogy egyedül vannak, az ő helyzetük különleges. Azt hiszik, hogy mindez csak ott történik meg, csak velük, csak az ő környezetükben, csak ki kell bírni. Elmúlik, ha ezt kibírják, jobb lesz. És egyébként is, nélküle, a bántalmazó főnök nélkül nem működik ez az „egész”. Ez az „egész” a nézők, a betegek, a társadalom a hozzátartozók érdekében történik. Ki kell bírni, hiszen ő jobban tudja, hiszen okos, tehetséges, kreatív, csak nem lehet megmaradni mellette. Talán ezért hallgatnak, s nem csapnak az asztalra. Nem emelik fel ők a hangjukat és harsogják az agresszor arcába: Elég!

S most jön az a szempont, ami egyáltalán nem jelenik meg a közbeszédben. S ez az agresszor, Eszenyi Enikő szempontja:

Az az ember, aki képes ilyen állapotba hozni magát, az bizony segítségre szorul. Müller Zsófia írja:

Több ízben jelen voltam, amikor a varrodában torkaszakadtából üvöltött, majd hisztérikusan zokogott, és számon kérte a remegő kolleginákon, hogy hogy lehet vele ilyet tenni?

Az »ilyen«, az lehetett egy nem megfelelő színű harisnya felajánlása, egy félrekomponált ruha, egy számára kellemetlen anyag, de tulajdonképpen bármi kiválthatta a rohamokat. Hozzáteszi: látta, ahogy Eszenyi a gyakran cserélődő sajtósokkal „üvölt, tombol, dobálja és tépkedi a papírokat, amin egy neki nem tetsző interjú szövege állt”, mert az alázás természetes és megszokott kommunikációs séma volt a színházban, ráadásul Müller szerint „Eszenyinek az esetek 99,9 százalékában nemhogy nem volt igaza, de konkrétan az ő követhetetlen és egymásnak totálisan ellentmondó parancsaiból adódtak a titkárság által elkövetett »hibák«”.

 Eszenyi nyilvánvalóan kétségbe volt esve és segítségre szorult. Úgy látom, nem érzékelte a szociális érintkezés láthatatlan korlátait, amelyek elválasztanak, de kapaszkodókat is jelentenek. Szóval a közbeavatkozás elmaradása során nem csak az áldozatok méltósága sérült, nem csak arról volt szó, hogy ha jól olvasom, sokan komoly traumát szenvedtek el, mondhatni megbetegedtek, de Eszenyi is csak tovább sérült. A beavatkozás az ő érdekét is szolgálta volna. Sok év telt el mérgező légkörben. 

Mint írtam, a magyar társadalom (is) tele van agresszorokkal. Ki kellene fejlesztenünk egy beavatkozási módszertant, meg kellene találni azokat a mondatokat, amelyeket egyszerre többen mondanak és arról szólnak: ELÉG!. Meg kellene találni annak a módját, hogy a tanúk és áldozatok hogyan tudnak szövetséget kötni, hogyan tudnak beavatkozni mindnyájuk, az elkövető agresszorok érdekében is.

Ki lehet szélesíteni a bántalmazás fogalmát, s a pszichológiai bántalmazás rendszerét a közvéleménynek is magáévá lehetne tennie (bántalmazás az érzelmi bántalmazás és az elhanyagolás is).

Ha a karanténban bántalmazást hallunk a szomszédból, nyugodtan avatkozzunk be! Akár a mentőket is kihívhatjuk. Ne engedjük!

Nekem van egy mondatom, ami segíthet ezekben a helyzetekben: A tisztességes hangnem mindenkinek jár! Ha próba közben a testre, nemiségre való megjegyzést ezzel a mondattal korlátozzuk: A tisztességes hangnem mindenkinek jár! – talán megállítható a romboló folyamat.

Ha mentalizációsabban akarjuk jelezni, valami ilyesmit mondhatunk: Megértem, hogy nagyon ideges, de ilyen feszültségben nem lehet gondolkodni! A tisztességes hangnem mindenkinek jár.

 Itthon ahhoz szoktunk hozzá, hogy a hatalom erőszakot jelent, s hogy a hierarchizált munkahelyek szükségszerű velejárója a félelem. Közben az derül ki az erőszakos vezetőről, hogy fél, fogalma sincs hogy kell embereket vezetni, a színész, orvos, papvezetőnek fogalma sincs a motivációs lehetőségekről, pénzügyekről, jogszabályokról, arról hogy kell szövetségeket építenie.  Meg kell tanulniuk mindezt, s azoknak, akik ezzel szembesülnek meg kell tanulniuk hatékonyan jelezni mindezt. Mindannyiuk érdekében.

Minden esetre ezt a cikket azért írtam, hogy a karanténban abúzusnak kitettekre felhívjam a figyelmet.

Azt írja Nádas Péter Leni sír c. könyvében, hogy a hetvenes, nyolcvanas években az NSZK-nak és az NDK-nak más más szaga volt. Az NSZK illatos öblítőtől volt szagos, az NDK-ban pedig folyamatos füstszag terjengett, bárhova ment is az ember. Volt mit mosni az NSZK-ban, a háború füstje a szomszédban pedig nem tudott szétoszlani. Bár a sokat szenvedett kelet-német nép elnyomásához a szovjeteknek szüksége is volt rá. Tény, hogy a háború utáni irdatlan mennyiségű szennyel kellett kezdeni valamit.

Osztom Nádas Péter véleményét. A rendszerváltás környékén sokat voltam itt is, ott is. Ott voltam 1989. őszén Lipcsében, amikor az emberek azt kiabálták a tüntetéseken, hogy „Wir sind ein Volk, Wir sind das Volk”  (Egy nép vagyunk, mi vagyunk a nép) Nem tudtam akkor sem, meg most sem, hogy egy nép-e a két német embertömeg. Talán igen, talán nem. Sok a különbség. Mások voltak az ünnepek, a szombatot másképp mondták a két helyen, mások voltak a szagok. 

Egy dologban nagyon hasonló volt a két ország. Egy-egy családi látogatáson, ha bármilyen kis baleset történt: pl, kidőlt a virágföld egy virágcserépből, vagy kiborult a cukor a padlóra, hatalmas volt az ijedelem és a pánik Németországban. Itt is és ott is azonnal porszívót ragadtak, és felporszívózták a kiömlött földet, cukrot, vagy sót. Valahogy nálunk ez nem volt akkora szám. Az én környezetemben itthon, ezt lazábban kezelték.

A piszok Németországban elfogadhatatlan volt, talán ma is az. De nézzük, hogy van köze a koszhoz ehhez a nagyszerű, testi szinten ható filmnek.

A film története alig mondható el. Azért van ez így, mert a művészeti alkotás, mint olyan létrejöttének folyamatáról szól, arról, mi is a művészet; mitől válik a műalkotás egy olyan mágikus tárggyá, amiben zsigeri szinten benne van a múlt, a jelen és a jövő; a tárgy és a néző, az alkotó és a szemlélő, aki lehet ugyanaz. Hogyan szerepelhet egy képen az, ami megtörtént és az, ami megtörténhetett volna. Mitől elégíti ki a művészeti tárgy a legfontosabb követelményt, miszerint a műtárggyal való találkozás után életünk és a világ is más lesz, mint amilyen előtte volt. A film vége felé létrejön a katartikus élményt hozó műtárgy. Látjuk, tanúja vagyunk.

Német filmet látunk, jelentős fasiszta narratívával. Drezda, a harmincas évek: kultúra és brutalitás kéz a kézben. A nácikkal nem szimpatizáló, sok gyermekes tanár kénytelen belépni a náci pártba, hogy állást kaphasson. Legnagyobb lánya (18 éves, érettségire készül) és legkisebb fia (kb. 6 éves, aki tulajdonképpen a ma is élő Gerhard Richter festőművészt mintázza)  együtt mennek egy kiállításra, Az elfajzott művészet kiállításra, ahol egy  egyenruhás tárlatvezető minősít és arról beszél, hogy az olyan elfajzott művészek, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Emil Nolde, Marc Chagall, Max Beckmann, Wassily Kandinsky vagy Ernst Ludwig Kirchner azért elfajzottak, mert a német munkás életét nem könnyítik meg művészetük, ámde egy képük többet ér, mint

Otto Dix háborús nyomorékok 1920- egy kép az akkor „Elfajzott művészet kiállításról

egy munkás éves fizetése. A filmbéli náci pasas nevetséges, úgy beszél, hogy nem lehet komolyan venni. Mi  ma már tudjuk, hogy ezek az „elfajzottak” az igazi művészek. A testvérpár szép, értelmes, aranyos, és a szépséges lány mosolyogva odasúgja testvérének, hogy neki pl. Mondrian és Kandinszky tetszik. Mi, a nézők, a jó oldalon vagyunk (elképzelhetetlen, hogy megijedünk, hogy a fülünkbe harsogják, üvöltik, hogy utálni kell ezeket a művészeket, a film alapján képtelenség, hogy elhiggyük a nácik hülyeségét, pedig akkor milliók tényleg utálták ezeket az alkotókat).

A szép, szimpatikus lányt egy önsértő, talán mániás epizód után pár hónap múlva akarata ellenére, mint pszichiátriai beteget erőszakosan sterilizálni akarják, majd azon „orvos” segítségével, aki sterilizáltatta volna, talán sterilizálta is, a lányt sok német honfitársával együtt gázkamrában kivégzik.

Az „orvos”-nak is van egy lánya, aki később a főszereplő festőtanoncnak, aki a szemlélődő gyermek, a megolt lány közeli hozzátartozója-   előbb szerelme, később a felesége lesz. A náci orvos, a festő apósa számára a karrier és a siker a fontos. A festőtanonc udvarlót az orvosapa lenézi s jobb parti reményében, amikor lánya terhes lesz, az apa végzi el az abortuszt rajta olyan brutalitással, hogy a lánynak elméletileg nem lehet többé gyermeke. A lány a terméketlenség tudatában él tovább.

Persze ez már békeidőben, a hatvanas években játszódik, Nyugat -Németországban, ahova mindannyian áttelepültek, s ahol a köztiszteletben álló, vezető „nőgyógyászt” háborús bűneinek a  kitudódása fenyegeti. 

Gerhard Richter: Elie 2007

Gerhard Richter: Matrózok, 1966

A film tulajdonképpen egy műalkotás létrejöttének a folyamata. A cím találó, a film végén szó szerint összeáll a kép.

A filmben van egy nagy hiba.

Ha Pilinszkyt vagy Kertészt olvasunk, akkor tudjuk, hogy a második világháborúban az áldozatok, akiket éheztettek és nem kaptak lehetőséget arra, hogy mosakodjanak, koszosak és büdösek voltak. Míg az elkövető bűnösök fessen, keményre vasalt egyenruhában, tisztán feszítettek, az áldozatok visszataszítóak voltak.

Ebből a filmből hiányzik a kosz. Nem tud mit kezdeni vele. A sterilizálás előtt a kórteremből az orvos elé vitt nő gyönyörű, tiszta, szinte mosolyog. A gázkamrába is szinte kisminkelve megy. Ebben az öblítőszagú filmben, amikor a festő apja, a náci pártba belépett tanár öngyilkos lesz az NDK-ban, lehet látni az arcát. Az arc torzítás mentes. Lehet tudni, hogy az akasztott ember arca nem ilyen.

Túl szép az egész. Ez a film öblítőszagú.

Október 31-én néztem meg. Amikor kijöttem a moziból, egy hajléktalan volt a kapu alatt. Ránéztem. Cuccai koszosak. A NER leamortizálta a hajléktalan ellátást, de az is lehet, hogy ez a hajléktalan nem tudott belekapaszkodni a feléje nyújtott segítő kézbe. Ő kitaszított. Tudtam vele empatizálni. Jómagam, aki nem vagyok NER hívő, direkt és indirekt módon vagyok nem kívánatos, mondhatni kosz 2019 Magyarországán. Magyar – a miniszterelnök szerint - nem lehet ellenzékben, tehát ki vagyok tagadva a nemzetből, én nem vagyok magyar. Állami helyről szó szerint megüzenték, hogy le vagytok tiltva. Listázva vagyok, én vagyok a kosz. Ez a kosznak levés elég pocsék egy helyzet. Vannak a tiszták, és vannak a koszosak. S úgy tűnik, hogy a listázás semmilyen európai fórumot nem zavar. Én vagyok a kosz. Bár hessegetem magamtól ezt az érzést, azért ott van és rossz.

Ebben a filmben viszont végig a tiszták oldalán vagyunk. Nem értjük meg azt, hogy mi vezethet ahhoz, hogy honfitársaikon a németek halálos bűnöket hajtsanak végre. A mi nézőpontunkból ők, a nácik a kosz, és mi vagyunk a tiszták. Nagyon egyszerű. A náci érában az eltérő, másmilyen embereket tartották kiiktatandó, elpusztítandó kosznak. A gázkamrában végzettek nem számítottak embernek, maguk voltak a kosz a gyilkosok számára, s a gyilkosok a társadalom megtisztításával dicső dolgot végeznek, hiszen a társadalom is tiszta helyzetet akar.

Sajnos a németek nem tudnak mit kezdeni a kosszal. 2019 őszén a kelet-német tartományokban élők jelentős hányada, mondhatni százezrek szavaztak a szélsőséges, idegengyűlölő AFD pártra. Az AFD-nek a betelepülők a kosz.  A nyugati Németországban pedig, most ők, az AFD a kosz, akivel senki nem akar együttműködni, aki kitaszított. Senki nem áll velük szóba. Tömegesen csak keleten népszerűek. Mintha keleti probléma lenne ez az egész.

Mit akartok, keletiek? - kérdik pökhendien a nyugatiak. Kaptok pénzt, meg hát ti csatlakoztatok az NSZK-hoz, nem fordítva van. Ja, hogy egyetlen kelet-német területen működő operatársulatnak vagy egyetemnek vagy jelentős közintézménynek sincs kelet-német országban született vezetője?  Probléma, hogy saját tartományukban saját jogon nem lehetnek sikeresek? Hogy a keletiek 30 évvel a rendszerváltás után másodrangú állampolgároknak érzik magukat, az senkit nem érdekel. Pont úgy nem, mint ahogyan a magyar listázás sem érdekel senkit.

Németországnak más viszonyulásokat kell megtanulnia a régi problémák kezeléséhez, s hálásak lehetnek Nemes Jeles Lászlónak, Nádas Péternek, Kertész Imrének, mert ők utat mutatnak, ők le tudják írni ezt a jelenséget, ismerik a kosz problematikáját.

Érdekes, hogy Richter személyesen megjelenik egy másik, most is vetített filmben a Senki többet c. dokumentumfilmben, mint az a festőművész, akinek a képeiért 2018-ban az egyik legtöbb pénzt adják a műkereskedők és múzeumok a piacon. Richter a filmtől elhatárolódott.

A betegjogok (9 betegjog van) az orvosok és a betegek számára más-más okból fontosak.

Amikor orvos és beteg között, vagy az intézmény (kórház, rendelőintézet) és a beteg között vita van, akkor nem a szokások szerint történik meg a vita elrendezése, hanem a gyakran változó jogszabályok alapján. A szokások és tradíciók főként a feudális, tekintélyelven működő magyar egészségügyben sokszor ellentmondanak a jogszabályoknak. A betegjogok ismerete jobb egészségügyi ellátás kikényszerítésének lehet az alapja.

A jogszabályok ismeretének hiánya nem mentesít azok be nem tartásától, a felmerülő jogtalanság alóli felelősség alól. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a 2013-ban jelentős változáson átesett Polgári Törvénykönyv (PTK) jelentősen átrendezte és a betegek számára kedvezőbb működési feltételekkel látta el az egészségügyi szabályozást.

A betegjogok ismerete lehetővé teszi azt, hogy jobb, az emberi méltóságot jobban tiszteletben tartó ellátást és hatékonyabb gyógyító szolgáltatást kapjanak a kiszolgáltatott betegek.

A Kossuth Klubban futó előadássorozatban Hídvéginé, dr. Adorján Lívia ismerteti és tárgyalja a betegjogokat.

Most kedden, 22-én, 18  órakor a következőkről lesz szó:

az orvosok jogai a sérelemdíj, az ellátás megtagadása és annak visszautasítása.

Egyébként a betegjogok az alábbiak:

• az egészségügyi ellátáshoz való jog
• az emberi méltósághoz való jog
• a kapcsolattartás joga
• a gyógyintézet elhagyásának joga
• a tájékoztatáshoz való jog
• az önrendelkezéshez való jog
• az ellátás visszautasításának joga
• az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga
• az orvosi titoktartáshoz való jog

Korábbi cikkemben leírtam, szerintem mennyire szeretné azt Bácsalmás népe, hogy minden változatlan maradjon. A tereken, utcákon az életekben minden maradjon a régiben. Itt a múlt a fontos. Bácsalmás tele van emlékművekkel. (kitelepítettek, magyar nyelv, határokon túl élők, háborúban meghaltak, szovjet hősök emlékei, stb, stb) Ha ma végig megy az ember a városon csoda, hogy nem kap sírógörcsöt attól a sok szomorúságtól, tragédiától, amit az emlékművek megtestesítenek. A múlt a fontos, a jövőről, a jelenről nincs szó, annak alig van tárgya, helye. Szerintem a város vezetőségének gőze sincs a jövőről. Ez nem lenne baj, de úgy tesz, mintha lenne. Nem véletlen, hogy a város vezetése kövekbe, és nem emberekbe helyezi azokat a forrásokat, amit az EU-tól megkap. Járda felújítás a park mellett, járda felújítás a főutcában, járdafelújítás az önkormányzatnál. Köves szökőkút épül. A bácsalmási ember örüljön, hogy van ahogy van, örüljön a múltjának. Igaz, hogy az áramügyeket elintézni Bajára kell bejárni, (sokaknak nincs autója, a vonat meg macera) igaz, hogy a gáz ügyeket heti két órában tudja a bácsalmási polgár elintézni. OTP még van, a K& H bank most zárta be nem olyan rég nyitott bankfiókját. Meg hát ugyan nincs ALDI és LIDL, de ott a Penny. Az is valami. Munkahelyekről, gyártásról, szolgáltatásról ne beszéljünk. Ne beszéljünk arról a méltóságról amit az értelmes munka tudata jelentett a posztógyárban, ruhagyárban, az állami gazdaságban, a fémmunkásoknál. Akkor még volt önérzetük az embereknek, büszkék voltak. Ma nincs. 

Húzd meg magad bácsalmási! Örülj, hogy élsz, a településednek nincs jövője. A gyerekeid úgyis külföldre mennek majd. Ezt mondják lépten-nyomon nekem a bácsalmásiak. S persze a fiatalok el is mennek. Most sokan Mélykúton dolgoznak, régen fordítva volt, a mélykútiak jöttek a bácsalmási munkahelyekre.

De: Legyen minden változatlan! Azért ezt a feszültséget, hogy legyen változás, de minden legyen változatlan nem lehet könnyű kezelnie a bácsalmási vezetőknek. (mondjuk szerintem nem is érzik, hogy feszültség van, azért is írom a cikket.)

Most – ezen törekvést tükrözve miszerint- ne fejlődjünk, ne csináljunk semmit, de jöjjenek ide idegenek s csodálják meg értékeinket valamiféle turizmusfejlesztés lesz a településen. Bővítik a Sós tavat és lesz valamiféle kilátó is.

Azzal nem törődnek, hogy ha jönnek a turisták pl. hol szállnak meg? Sok Bácsalmásról elszármazott ismerősöm mondja, hogy többször menne Bácsalmásra, de mivel már nincs rokona, nem tudja, hogy hol aludjon. (RBNB keresésnél is Szabadka és Érsekcsanád jön föl közeli szálláshelyekként, nincs bácsalmási kiadó szoba)

De nézzük meg, mik azok a témák, amikről nincsen szó tudomásom szerint, de kellene beszélni róluk:

• Bácsalmásnak alkalmazkodnia kell a megváltozott világhoz. Míg a hatvanas években a település 30-50 % meg tudott élni a mezőgazdaságból addig ma ez a szám 5-10% lehet maximum. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma az EU-ban 4 % körül van. Valamit kezdeni kell a mezőgazdaságból kikerült munkavállalókkal helyi szinten (persze, hogy hogy, kótyavetyélték el a hajdan virágzó állami gazdaságot, azt, hogy hogyan lehetne újra felvirágoztatni, nem tudom, erről nem beszélnek, sötét üzlet volt a privatizáció) de ez tabu téma.

Javaslatom: sürgősen két irányba lehet indulni: egyrészt keresni kell egy olyan szolgáltatást, vagy témát, amiben Bácsalmás versenyképes lehet. (Pl. tradícionális a napraforgó termesztés). Bácsalmás lehetne a Napraforgó városa. Kutatással, konferenciákkal, eseményekkel, a talajlaborral való együttműködésben. Ehhez megnyerhető lenne a Bayer, a Pioneer, azok a nagy cégek, akik ebben a témában otthon vannak, bácsalmáson üzletet csinálnak. Korábban volt arról szól, hogy Bácsalmás ricinus, vagy kender gyártó központ lehetne, de lehet akár a bácsalmási sonka, vagy kolbász települése is. A napraforgó vagy más téma identitást, ráadásul új identitást adna a településnek, egy irányvonalat, amihez lehetne csatlakozni. A másik irány pedig az, hogy valamiféle modern szolgáltatás központja lehetne, valamilyen nagyon specializált területen: számítógépes grafika, idősgondozási képzőközpont, programozó iskola (ha már van gimnázium), esetleg zenei képzés, akár mulatós zenei központ, ha már ezt szeretik a bácsalmásiak.

Üresen állnak azok gyárépületek Bácsalmáson, amik a hatvanas hetvenes években települtek be. Mi lett a posztógyár épületeivel (bútorbolt), mi lett a ruhagyár épületeivel (egy szalag megy, ha megy) Mi a jövő? Mi lesz az épületekkel? Mi lett a munkaképes lakossággal?

A posztógyár épülete

Javaslatom: vajon miért nem kérnek fel tanácsadó cégeket (pl KPMG, Price Waterhaus, Deloitte, stb) vagy követségeket (Német, osztrák, brit, szlovén, stb.) vagy pl. a testvérvárosokat, vagy a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatát, hogy találjanak befektetőt? Ez nem lenne reménytelen feladat.  Úgy tudom, hogy az önkormányzatnál van olyan ember, aki azért kapja a fizetését, hogy ilyen munkát: BEFEKTETŐ KERESÉS, PARTNERKERESÉS végezzen. Elszámoltatja valaki ezeket az embereket? Ha vannak ilyen emberek, mit csinálnak? Mit csináltak eddig? Meg kénre rázniuk magukat és elkezdeni dolgozni. Ezek hatalmas lehetőségek, biztos, hogy lenne betelepülő gyártó. Hatalmas munka, hatalmas erőfeszítés és pénzbe kerül. Kockázatos. Én a bácsalmásiak helyében nem kövekbe tenném a pénzt, hanem olyan embereket fizetnék meg, akik tőkét és tudást hoznak a városba.

• Nincs szó arról, hogy jelenleg az egyik legnagyobb munkáltató Bácsalmáson Németország. Sok szerencsétlen, nem túl képzett ember, főként nő megy idős embert ápolni Németországba, Ausztriába 800-1200 EUR térítésért igencsak kiszolgáltatott helyzetbe, pl biztosítás és felelősségbiztosítás nélkül. Nem tudom, hogy erről szoktak-e beszélni Bácsalmáson. Ha már ez a helyzet, nem lehetne erre felkészülni? Nem lehetne a nincstelen kiszolgáltatottakat kicsit jobb helyzetbe hozni? Javaslatom: Kéne egy olyan oktatási központot létesíteni, ahol az ilyen emberek megkapják az a nyelvtudást, képzést, német bizonyítványt, amivel kiszolgáltatottságuk csökkenthető és 2500-3500 EUR körül kereshetnek havonta. Ha lenne erre igény egy ilyen központ létrehozására, ebben tudnék segíteni.

• Én létrehoznék egy múzeumot a Bácsalmásról Elszármazottak Múzeumát. Tegyük az emlékeket az emlékek helyére és ne hagyjuk szanaszét ránk támadni a szomorúságot. Nem csak a kitelepítettek, elüldözöttek múzeumát, hanem azokét is, akik elkerültek kényszerből, vagy önként. Ott van helyszínnek a pusztuló kisegítő iskola.

A volt kisegítő iskola

Ide lehetne a múzeumot telepíteni. Ide biztosan örömmel jönnének azok, mint én is, akik elszármazottak Bácsalmásról. Lehetnének könyvek, ereklyék (pl a tablók már nem férnek el a gimnázium folyosóin) képek, történetleírások, találmányok. Itt lehetne büszkélkedni azzal a hatalmas eredménymennyiséggel, amivel hozzájárultak a Bácsalmásról elszármazottak a világ kultúrájához.

• Apropó kultúra, kereszténység. Bácsalmás most éppen gyűlöl és fél. A gyűlölet a szeretet, mint az országban sok helyen (Budapesten nem!!) . Mindent áthat a félelem és a menekült kérdés. Nem csoda. Nincs kultúra Nincsenek fórumok, párbeszéd, A könyvtár nincs nyitva csak munkaidőben (szombaton délig itt a képen a nyitvatartás) a kultúrház kínálata szegényes (küzdősportot lehet tanulni, meg van nyugdíjasklub) nincsenek körök. A moziban a legócskább filmek mennek. Legalább egy színvonalas filmklub lehetne, ahol lehetne TALÁLKOZNI egymással. Bácsalmás halódik, ezt mondják az ismerőseim. A gimnázium igazgatója egy nyíltan uszító, sokak által megvetett pártaparatcsikkal (Bayer Zsolt)  fotózkodik és senki nem szól neki egy szót sem. Hogy lehet ez? Ez a gimnázium igazgató még arra sem vesz fáradtságot, hogy a gimnázium előtt a magyar nyelv tiszteletére ültetett emlékfát locsolja. A fa rövid időn belül kipusztult.

A kulturális halódás tervezéssel szüntethető meg. Hatalmas munkával. Úgy kell egymással tárgyalni és egyeztetni, hogy annak módszertanát közben kell megtanulni nem csak a vezetőknek, de a bácsalmási kisemmizett polgároknak is. Úgy kell közös nyelvet találni, hogy az emberek alig tudnak beszélni.

 Pedig lenne mit megbeszélni, egyeztetni. Nem másoknak, hanem a a bácsalmásiaknak egymással. Abba kéne hagyni a Ki az úr a házban? játékot. (az épít járdát, aki a pénz fölött rendelkezik) Abba kéne hagyni, hogy valaki más, akinek van hatalma, lehetősége, tőkéje kezdjen valamit az itt lakókkal. Abba kéne hagyni a kérdést: nálunk miért nem fejlesztenek? Ide miért nem jön út? Az itt lakóknak kell álmaikat megvalósulni. Félek, hogy az elmúlt évek feudálisan viselkedő urai, ezt nem szeretnék, mert ők akarnak urak lenni a házban.

Jómagam Olaszországban tanultam meg az üzleti élet csínját-bínját. Szerencsém volt. Sok olasz városban voltam, sok emberrel beszéltem. Elámultam az együttműködés sokszínűségén, és sokféle szintjén. Sokak veszekedőknek írják le az olaszokat; ez csak részben igaz szerintem. Elmondanak, ellentmondanak, egyeztetnek, megállapodnak. Sokszor hangosan, szenvedélyesen A divat ipar (textil, cipő, gomb színek, festékek finanszírozás, szervezés) olyan együttműködést igényel, amiben csak együttműködni képes cégek és emberek lehetnek eredményesek. Olaszország sok tekintetben az együttműködés hazája. (pl a középkori festőket milyen hihetetlen profizmussal látták el festékkel az akkori gyártók) Sok élményt szereztem ezen együttműködésről Olaszországban.

Egyszer egy nagy takarmánygyárat látogattunk meg Rimini közelében. Partnerünk egy szardíniai cég volt. A manager kereskedőt a szardínai gazdák azzal bízták meg, hogy jó áron vegyen takarmányt a szigeten tartott teheneknek és a tejet ő, a kereskedő adja el. Kb. 50 gazda szövetkezett és szerződött le a nyelveket beszélő, üzlethez értő kereskedővel. A kereskedő évente egyszer ezeket az embereket buszos gyárlátogatásra vitte és a gyár megvendégelte a gazdákat. Ott voltam velük. Egy szót sem tudtak idegen nyelven, de a manager képviselte őket. Volt alkalmam beleszippantani az együttműködés levegőjébe, a bizalom kultúrájába. Na ezt a bizalmat kéne felépíteni Bácsalmáson, hogy létrejöjjön az együttműködés és a kisvárosnak jövője is legyen, ne csak múltja.

a 2019. május 2-i Magyar Narancsban, hogy „Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a nagyapám alapján ítél meg. Javasolom, hogy ítéljenek meg az alapján, amit mondok és teszek.”

Ezt egy olyan interjúban mondja, ahol másutt részletesen foglalkozik azzal, hogy mit is jelent egy nép identitása, egy vidék identitása, mit jelent európainak lenni. („Európa értéke abban rejlik, hogy 70 év alatt sokszínű közösséget sikerült létrehozni a különböző nyelvű, különböző hagyományú nemzetekből. Az Európai Egyesült Államok nem azt jelenti, hogy onnantól mi nem vagyunk magyarok, a németek nem németek, a baszkok nem baszkok.  Éppen az a lényeg, hogy a magyar identitás és az európai identitás is erősödjön. Ma Szegedre megyek, ahol az embereknek erős szegedi identitásuk van, de attól még senki nem kérdőjelezi meg, hogy ők magyarok. Senki nem fogja elvenni a szegediektől a halászlevet, a haltepertőt.)

Első ránézésre szimpatikus, kedves megállapítások. Legyen Európai Egyesült Államok, legyen szociálisabb Európa, jusson több pénz a gyerekekre és az egészségügyre! (Szolidárisabb Európa pl. „Amikor európai családi pótlékról beszélünk, azt mondjuk, annyi pénzt adjon az EU minden gyereknek, amennyit egy gazda kap két hektár föld megműveléséért).

Gyurcsány Ferencről nem beszél. Családjáról is csak annyit, hogy ne a felmenői alapján ítéljék meg.

Mégis van bennem egy rossz érzés. Nem tudok bízni. A magyar politikai élet egyik rákfenéje a bizalomvesztés, az, hogy az elit mindenféle dialógus és érdemi egyeztetés nélkül használja a magyar választót arra, hogy az legitimálja az elit tagjait. Én egy mosópor vagyok, reklámozom magam, vegyél meg, szavazz rám, oszt kész.

Dobrev Klára a magyar elit része. Mind a leggazdagabbak, mind a legképzettebbek között van. A Forbes szerint Magyarország 7. legbefolyásosabb magyar nője. Jó iskolákban végzett, 4 nyelvből van felsőfokú nyelvvizsgája (angol, német, bolgár, orosz). Az 1994-es budapesti önkormányzati választásokon Baráth Etele főpolgármester-jelölt személyi titkára. Aztán felfelé vezet a karrierje.  2002-ben a Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti Fejlesztési Terv és EU Támogatások Hivatalának elnökhelyettese lett. 2004 augusztusában, férje miniszterelnökké választásakor erről a posztjáról lemondott.

Vajon karrierje független-e édesanyja és nagyapja társadalmi helyzetétől?

Édesanyja Apró Piroska ugyancsak a magyar elit része. Ugyancsak közgazdász, akinek második munkahelye a Külkereskedelmi Minisztérium 1970-ben. 1974-ben a Videotonhoz kerül, 1981 és 1988 között újra a Külgazdasági Minisztérium munkatársa, többek között főosztályvezető helyettes. A rendszerváltás után Horn Gyula kabinetirodájának vezetője. 2002 és 2003 között a Budapest Airport vezetője.

Vajon az ő karrierje teljesen független apja, Apró Antal társadalmi helyzetétől?

Apró Antal élete és munkássága nagyon ellentmondásos. Munkásmozgalmi káderként együtt raboskodott Rajk Lászlóval, 45 után a Kommunista Párt egyik vezetője. A Kádár perben majdnem vádlott, a Rajkot leleplező KV ülésen sírva fakad. 1949 után az elnöki tanács tagja. 1955 után sokat foglalkozott a jogtalanul elítélt párttagok rehabilitációjával. 1956 október 6-án beszédet mondott Rajk László temetésén. 1956 október 27-től Nagy Imre nemzeti kormányában építésügyi miniszter. 

Később (pár napon belül) szakít Nagy Imre köreivel, 1956 november 7-től az MSZMP ideiglenes intézőbizottságának tagja. 1958 június 17-én ő jelenti be a parlamentben Nagy Imre és társainak kivégzését, amelyet a „nép jogos elégtételének… , az ellenforradalom méltó megbosszulásának” nevezett. Az MSZMP KB határozata alapján ezen érdemeiért a budapesti Szemlőhegy utcában kiutalták részére a nagypolgári Lovassy-Stürmer orvoscsalád volt villájának nagyobbik lakrészét. A család egy része ma is ott lakik. Az 56-os forradalom után a Szovjet-Magyar baráti társaság elnöke. Magyar részről ő írta alá a Barátság kőolajvezeték és az atomerőmű létrehozásával kapcsolatos dokumentumokat. A Magyar Népköztársaság nevében ő vette át Cyrus Vance-től a magyar koronát. Nem csak zsíros állásokban volt, de számtalan előnyben részesült attól a rendszertől, amely Nagy Imrét kivégezte. 

Dobrev Klára nem felelős felmenői tetteiért. De a felmenők cselekedeteinek következményeitől nem független.

Nem írhatok mást, mint amit Ungár Péternél is írtam.

S ahhoz, hogy ezt megértsük, fontos egy kicsit beleolvasnunk és megnéznünk Michael J. Sandel: Mi igazságos… és mi nem? C. könyvét. (Felcsuti Péternek hála a könyv magyar nyelvű publikálásáért) 

A könyvben hosszan ír a szerző arról, hogy az USA-ban majdnem elfogadtak egy olyan törvényt, ami alapján minden afroamerikai több 10.000 USD-t kapott volna kárpótlásul az őseiket ért megkülönböztetésért, bántalmazásért, rabszolgasorsért. (megjegyzem az elmúlt hónapokban újra napirendre került az USA-ban)

Németország mind a mai napig segíti Izraelt, az izraeli gyerekeket. Sok német extrém dolgot tesz (pl. magára tetováltatja, hogy bocsánat, többféle módon vezekel, stb.) bűnbánat címén.

Hogy van ez? Nem voltak ott a mai leszármazottak sem a gázkamráknál, sem a rabszolgavásárokon. Mi az az erkölcsi alap, ami miatt kárpótlást kapnak, vagy kapnának a megalázottak és kisemmizettek? Ráadásul nem a kisemmizett megalázottak, hanem azok leszármazottai? Miért az elkövetők bűnbánata? Mit akarnak ezek az emberek, s miért milliós támogatottságuk hazájukban? A megalázott és/vagy megölt milliók leszármazottai miért kellene, hogy kárpótlást kapjanak, hiszen nem ők szenvedték el a sérelmeket, nem őket bántották?

 A Sandel könyvben hosszasan írnak arról, hogy senki sem a semmibe születik. Manapság nagyon megtervezik, gondoskodnak az újszülöttről a szülők. Kiváló klinika, vagy otthon szülés, ülve, vagy vízben, apával többnyire. Ismerős ez a gondoskodó aggodalom? Az én környezetemben igen.. A gyerekek nem a semmibe születnek és sajnos a szülői alapok még fontosabbak lesznek az esélyeket egyáltalán nem kiegyenlítő magyar iskolákban. A liberális alapelv, miszerint az ember a „saját tetteiért felel, hogy nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki a nagyapám alapján ítél meg. Javasolom, hogy ítéljenek meg az alapján, amit mondok és teszek.," amire Dobrev a Magyar Narancs interjúban hivatkozik, a ma Magyarországán éppen ezen alapelvek hiánya miatt nem igaz.

Nagyon is fontos, hogy hova születünk, melyik az a történet, aminek részei leszünk.

Tegyük fel, hogy Dobrev nagyapjának a vagyona bűnös módon jött létre. Képzeljük el, hogy egyszerre születik Dobrevvel egy roma honfitársunk Szabolcsban, vagy Borsodban. Komolyan azt gondolja valaki, hogy saját erejéből az ottani körülmények figyelembevételével kijut, elvégzi a Közgazdasági Egyetemet , hogy vezető lesz az állami szervekben a nyomorba született roma honfitárs? A családi indíttatás Magyarországon kulcskérdés. Tegyük fel, hogy azt mondja Dobrev, hogy nem felelős a szülei tetteiért és mondjuk elhatárolódik. OK, eljön egy pillanat, amikor már az ember önmagáért felel, nem lehet fontos az apa és az anya - tessék mondani, melyik az a pillanat? Melyik életkorban jön el? 14 évesen? 18 évesen? 22 évesen? Mikor? Miért pont akkor? Sandel és hivatkozott tudósai szerint nincs ilyen pillanat. Az ember nem tud kiszabadulni abból a keretből, amibe született, főként, ha a társadalma mostohán kezeli azt az alapvető emberi szükségletet, hogy a társadalom enyhítse a születési esélyegyenlőtlenségeket.

A kárpótlás akaró amerikaiakra, a vezeklő németek miért teszik ezt? Nem voltak ott, csak a nagypapa, a nagymama, a többi német, a többi amerikai. Mi az ok? Az, hogy a múltba révednek ezek az emberek nem jelenti azt, hogy ne a jövőbe néznének. A társadalmi morál, a társadalmi bizalom mind a ma élők, mind a leszármazottak számára létkérdés. Csak egy olyan társadalom építhet bizalmat, amely felelősséget vállal. Az, hogy vállalják a felelősséget a honfitársak bűneiért azt jelenti, hogy felelősséget vállalnak a jövőért, és be akarják gyógyítani a sebeket, egyszerre simulnak bele a történelembe és emelkednek ki, egyszerre fogadnak el és tiltakoznak. Felelősséget vállalnak a felmenőkért is és az utódokért is. Azt mondják, hogy a leszármazott afroamerikai feketék nem azonos eséllyel indultak az amerikai életbe, mint a többi amerikai.  A bűnbánók azt teszik, ami a legjobb a sebek gyógyítására és ez a vezeklés, elhatárolódás a bűnösöktől, erőszaktevőktől: pl. rabszolgaárusoktól, kegyetlen gazdáktól, megsemmisítőtáborok közömbös  és/vagy kegyetlen munkatársaitól. Akkor a többség bűnözött. A jogszabályok a bűnt szolgálták, nem az emberi méltóságot. Most igyekeznek helyre tenni a dolgokat. Mi messze vagyunk ettől.

Nem tudom, hogy Dobrevnek el kell-e határolódnia, mit kezdjen azzal, hogy férje a privatizációkor bűnös módon szerzett vagyont, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem engedte a húsosfazékhoz azokat, akik a vagyontárgyakat létrehozták és működtették, a munkásokat - akkor érdekes, nem volt szempont a szolidaritás- s akkor még nem beszéltem arról a hatalmas felelősségről, amit a férje visel az Orbán rendszer létrejöttéért, a gyalázatos színvonalú kormányzásért. Ha akkor feleségként nem volt köze a történtekhez, most, a férje pártajánlását az EU lista első helyére miért fogadja el? Az elfogadásnak miért nincsenek feltételei, kritériumai, premisszái? Kinek a pártja a  DK? Dobrev kinek a jelöltje? Dobrev Klára szimpatikus, még az is lehet, hogy jól fogja képviselni hazánk ügyeit az EU-ban.

Nincs rendben a mód, ahogyan a jelöltséget szerezte. A DK-nak alig van 10.000 tagja, a társadalmi beágyazottsága pedig a nullával egyenlő. A DK, csak úgy mint a többi párt, nem építkezik. Nem akar bővülni és nem akar nagyobb szervezet lenni. Pont jó neki az a pár ezer tag, ami van. A pártelitnek van tagsága és nem a pártnak van vezetősége. Ha a felnőtt lakosság kb. 8%-a lenne a párt tagja, kb. akkora arányban, mint a támogatottsága, akkor kb. egymillió főnek kellene megszavazni a DK EU listáját. Még az is lehet, hogy ebből az egymillió főből Dobrevnél rátermettebb politikust választana a társadalmi beágyazottsággal rendelkező tagság, vagy küldöttgyűlés.  Valakit, aki esetleg odaátról jött, netán roma, vagy munkás, egy a hátrányosabb helyzetű két és félmillióból, aki otthon van azok között, akiket képvisel, s aki szóba áll velük, velünk, választókkal.

Forrás: Wikipedia

Vajon miért nem mennek többen az utcára, hogy megvédjék a tisztességes és jószándékú Hadházy Ákost, Szél Bernadettet? Miért nem állnak melléjük még többen? Nagyon fontos lenne pedig, hogy minél többen támogassák őket, alakuljon ki valamilyen egység, mert egyre elképzelhetőbbek erőszakos megmozdulások, s szerintem szükség lenne az összetartozás valamilyen erősebb kifejezésére, hogy legyen hova fordulniuk azoknak, akiknek erre szükségük lesz, ha tettlegességig fajul a helyzet; legyen egy bázisunk, legyen egy szervezetünk, ami segít. Ilyen szervezetünk nincs, és az emberek nem mennek nagy tömegben, nem segítenek. Vajon miért?

Nagyon egyszerű. Azok a százezrek, milliók, akiknek a bizalmát meg kéne szerezni, akik csatlakozhatnának, azok majdnem hasonlóan vert pozícióban voltak, vannak az elmúlt években, vannak megalázott helyzetben mind a mai napig, mint a méltóságukban sértett, most tiszteletre méltóan cselekvő Széll és Hadházy. Míg ők most találkoztak a megalázottsággal először, az esetleg csatlakozók méltósága sok éve sárba van tiporva. Ezeket az embereket senki nem védte meg az ellenzék soraiból korábban. A pártok tótumfaktumai úgy el voltak szállva maguktól és el vannak vágva a világtól szolgálati autóikban, államilag bérelt luxuslakásaikban, luxusirodáikban, hogy soha nem is érdekelte őket az, hogy a rövidre szabott fogadóóráikon kívül kapcsolatba lépjenek az átlagos választókkal. (Voltatok parlamenti képviselői fogadó órán? Én voltam. Láttátok, mennyire undorodnak saját választóiktól a képviselők? Én láttam. Szóba sem állnak velünk.)

A méltóságukban megalázott, szolgákká tett milliók képtelenek milliós számban utcára menni. Az ellenzék elárulta őket. Most kéne bocsánatot kéne kérni tőlük. A magyar elit cseléddé tette a magyar népet azzal, hogy kifosztotta, s ebben a magyar ellenzéknek súlyos felelőssége van.

Itt ez a megrendítő kép.

Tudjuk miről szól, tudjuk ki van a képen. (Willy Brandt, 1970 december 7. a Varsói gettó emlékműve előtt.) Azt is tudjuk, hogy az a bűn, ami őt térdre kényszerítette, eltörpül a mi ellenzékünk bűnlajstromához képest. Mégis.

Szerintem a magyar ellenzéknek valami hasonló módon kéne bocsánatot kérnie, térdepelve, bűnbánóan a szemünkbe nézve.

Lenne rá oka!

Magyarország tragikus helyzetéért sokan felelősök. A FIDESZ fasizálódása nyilvánvaló, ők az erőszak letéteményesei, de ott az ellenzék, aki mindezt hagyta, s 8 éven keresztül nem sípolt, nem tiltakozott, beállt két forintért bazseválni.

Soroljuk a bűnöket? Lehetetlen. Javaink elkótyavetyélése. Módszeres kifosztás, megalázás, csalás, rablás, olajszőkítés, bankcsalások, haverok helyzetbehozása, sajtónyilvánosság eltiprásában való segédkezés, betegek, gyerekek „útszélén hagyása”, nagyképűség, pökhendiség, a közjó elárulása. Közöny a megvert nők ügyében. A betegeket cserbenhagyták, a magyar nőket, akiket prostituáltnak kiloptak az emberkereskedők, magukra – illetve a svájci, holland, német, belga szociális munkásokra- hagyták. Semmivel nem törődtek. Építették vattacukorceleb image-üket.

Közönyösek. Bűnösök. Még sincs alternatívánk. Kicsit mi is ők vagyunk.

Bocsánatkérés nélkül nem fog menni. A nehéz idők előttünk állnak. Egy pillanat lenne csak, s többen jönnének utána.

„Az én apukám nagyon csinos, és nagyon kedves. És még okos is, és megértő, és becsületes. Ha tanul velem, akkor komoly, ha játszik velem, vidám. Szeretik a munkahelyén, és szeretik otthon. Mindenkivel rendes, és jószívű. A gyerekeket nagyon szereti, néha olyan, mint egy tanár. De ha bajban vagyok, segít, mint egy barát, de olyan okosan, mint egy papa. Én még soha nem láttam az apukám. De ilyennek képzelem, és biztos ilyen is.”

Mária 13 éves

(Mi mondtuk apuról Szerkesztette Macskássy Kati és Fekete Anna )

Ebben a pár sorban a modern pszichológia rengeteg témája van benne: idealizálás, elhárítás, projekció, trauma, kötődés és még sorolhatnám.

Sokan azt mondják, hogy a magyar férfiakkal komoly baj van.

(Most ne beszéljünk azokról az ezrekről (tízezrekről, százezrekről?)  akik rettegésben tartják a családjukat, akiktől hazaérkezésekor rettegnek, mert félnek tőlük, mert bántalmaznak, leüvöltenek és vernek, akiktől menekülnének, ha lenne hova, de a magyar társadalom nem, vagy alig segít. Ezekről a mocskokról, akik segítségre szoruló bajba jutott honfitársaink,  most nem beszélünk)

A magyar apák hagyományosan nincsenek jelen a családban. Dolgoznak, vagy kocsmáznak, vagy a jó ég tudja hol vannak,  csak egy a biztos, nincsenek jelen. Emlékeztek a hetvenes évek általános iskolai olvasókönyvére? A gyerekek játszanak, anya főz, apa újságot olvas, azaz gondolataiban másutt van.

Akik ott vannak, azok szembe mennek az ön- és családpusztító magyar tradíciókkal. Jó példa híján nincsenek könnyű helyzetben, amikor ők jelen akarnak lenni és jó apákká akarnak válni. De milyen is egy jó apa, mi a dolga egy apának?

Számos dolga van, (amellett, hogy bár ezt gyakran elfelejtik- jól kell éreznie magát, s remélhető, hogy a családban való gyönyörködés és a közös játék jó érzéssel tölti el.). A feladatok egy része belülről fakad, egy másik része pedig kapott feladat. Ő is várja a gyereket (hány olyan gyerek van, akit nem várnak túlságosan? Vitatom, hogy egy gyerek vagy várt, vagy nem várt, szerintem sok fokozat van a skála két végpontja között) Aztán nevet ad a gyermeknek (ha elkötelezett párkapcsolatban él a férfi és a nő), s a gyermeket saját történetébe illeszti. Ez a feladat, külső is és belső is. A feleségtől rögtön a gyermek születése után olyan hatalmas feladatot kap az apa, aminek nem tud megfelelni. A feleség, a gyermek anyja szerelmes rajongással veszi körül a gyermekét, szinte egybeolvad vele és saját szerelmes rajongásának a szintjét várja el élete párjától is. Az apa friss szerepében ilyen rajongásra képtelen. Többek között azért sem képes erre, mert hatalmas belső munkát végez az apává válás során. Nem csak meg kell emésztenie azt, hogy most már osztoznia kell szerelmesén hiszen betolakodtak abba az intim kapcsolatba, amit épp a gyermekvárás periódusa erősített meg, hanem a születés után első pillanatokban egy nagyon furcsa lelki átalakulás, mondhatni csere történik. Ő maga átváltozik saját korábbi apjává, és a gyermek -főként, ha fiú – az ő szemében- korábbi önmagává válhat. (Akit érdekel, olvashat erről Friedman-Downey: Férfiasság és szexualitás c. könyvében az "Apává válás" fejezetben)

Ahogy az anya hatalmas rajongással körbefonja gyermekét, az apának dolga az, hogy ebbe az összefonódásba, esetleg veszélyessé váló szimbiózisba belépjen, s meggátolja a túlságosan bekebelező viszony létrejöttét a kellő időben, megfelelő módon.

Később persze jönnek új szerepek, pl. a világ megmutatása, a törvények ismertetése- milyen módon működik a világ, mik a működési szabályok (nem véletlen, amit a fenti mottóban olvashatunk, hogy az apa jól boldogul a világban, mert ismeri működési mechanizmusát, szabályait), hogyan lehet a gyermek úgy egy a sok közül, pont az az egy, aki úgy tudja átélni egyediségét, hogy a világot biztonságosnak gondolja. Jó esetben szülei biztonságosnak mutatják be, bíznak benne és a világban, s ő hisz nekik, s jól érzi magát ebben a biztonságban.

 Az apa biztonságot nyújt, ám sajnos ebben a legtöbbször kizárólag a sztereotip pénzkeresést értik pedig az apa kötődési személy is, de több is annál. Az apa vár és ott van.  Winnicott-i mintára definiálnak egy „elég jó apa” fogalmat, elég, ha ott van, nem kell erőlködni, sőt egy- egy apai hiba a gyermek személyiségfejlődésére jó hatással is van, egy kis csalódás akadályozza az idealizáció kialakulását.

Az apa, amellett, hogy megakadályozza a pusztító szimbiózist, azzal, hogy ott van, azzal, hogy hallgat és figyel, olyan személy, aki a bontakozó gyermek szelfjének tanúja. Szerető tekintete és tekintélye hitelesíti a folyamatokat, örül és gyönyörködik gyermeke fejlődésében. Az a folyamat amíg a gyermek megtanulja, hogy mi az, ami ő és mi az, ami nem ő, hatalmas megpróbáltatásokkal teli periódusokon történik meg, az utat a belső káosz szinte elviselhetetlen kínjai kísérhetik. Az apa ebben is segít (persze nem csak ő). Segítenek a szabályok, amik védenek és szolgálnak. Az apa tudja, hogy nem lehet a konnektorba nyúlni, s jól van ez így.

De mit lehet tenni, ha nincsen apa, vagy ha rossz apa van? Olyan hatalmas és fontos  feladatokat kell megoldani a személyiségfejlődés során, hogy ha nincs apa, akkor lehetséges és talán érdemes elképzelni és megalkotni egy virtuális apát, egy apa fantomot, mint a fenti írásból is kiderül. Kell valamilyen apa, mert meg kell védenie valakinek a gyenge gyermeket a veszélyes belső és külső viharoktól.

Ha nincs apa, nincs biztonság.  Az elképzelt apa lesz az, aki hitelesít, aki virtuális térbe helyezi el a gyermeket, s a hitelesítés folyamata csorbát szenved. Felmerül a veszély, hogy ez valamiféle hamis játszma, mint a fenti sorokban is. Az elképzelt apa ideális, hibátlan, s a képzeletben tökéletes gyermek egy képzeletben tökéletes apát teremt magának.

Vannak rossz apák, akik bántalmaznak és nem védenek, akik nincsenek ott úgy és akkor, amikor kell.

A gyermeki én nagyon kiszolgáltatott és mágikusan gondolkodik. Azt gondolja, hogy minden érte, tőle és miatta van. A gyermek nem tudja elképzelni, hogy otthagyták, hanem mágikus módon kimagyaráz, fantáziál, létrehoz.

A rossz apa sok gyerek szerint nem rossz valójában, hanem valami módon kicsavarodott, félreértett. Jó, most ver, ha másért nem hát, azért, mert most épp valamit elhibáztam, nehéz a helyzet, de ő jó. Ő mindig jó. Én egy kicsit rossz voltam.

Vagy hogy álruhát öltött, mint a mesében, ami rossznak látszik, de belül valahol mélyen jó, mégis jó. Mégiscsak egy apa.

Ha valami tartósan félremegy, előbb utóbb azt gondolja a gyermek, hogy vele van baj, nem azokkal, akiktől az élete függ, akik őt bántják, vagy elhanyagolják. Az nem lehet, hogy elhagyják, az nem lehet, hogy rosszak vele, az nem lehet.

Ideig, óráig működik az idealizálás, ez a helyzet, de később, akár évek, múlva jöhet a kijózanodás. S ez a kijózanodás összetörhet. A világ nem biztonságos, az apa nem jó, én, a gyerek is rossz vagyok. Mindezt tudva nem tudja, nem tudva tudja. Idegenné, „unheimlich”-é válhat a világ, s válik ugyanilyen unheimlich-é gyerek maga is. Kétségbeesett állapot alakulhat ki, ha nincs bizalmas, szerető kapcsolat.

A kijózanodás nem egyik percről a másikba következik be. Előbb egy incselkedési, csínytevési fázis van. Mik a határok, mit szabad, ugye vigyázol rám, s ha a határok kijelölése elmarad, egyre kijjebb csúszik a megtehető dolgok köre.

Ugye világos, a folyamat, hogy hogyan lesz az egy apából kettő, vagy egy sem? Egy megkettőző folyamat alakul ki, ami a hiányra reagál.

A világot bizonytalannak tartó gyerek azt tapasztalja meg, hogy nincsenek szabályok, illetve ha vannak, akkor azok a szabályok nem az ő biztonságát szolgálják, ezért áthágandók.

Az előhuzalozott gyermeki agy a szeretett szülői kapcsolatra van beprogramozva, s ha ez csorbul, traumatizálódik, megsérül a világ gyémánttengelye, vesztes pozícióba kerül. Ez t a vesztes pozíciót fogalmazza meg újra és újra s kérdőjelezi meg úgy, hogy folyamatosan újrateremti őket. Vannak szabályok, mert viselkedni kell, de ezek a szabályok  nem őt védik.

Sőt! Szabály lenne az, hogy őt megvédjék, de ezt a szabályt nem tartják be. A jó apa léte is egy szabály, járna neki.

A tramuatizáló kör: Szabály=apa. Apa = bizonytalanság, Bizonytalanság=veszély, Veszély=nincsenek szabályok, résen kell lenni, Apa hiánya=nincsenek szabályok, Nincsenek szabályok= az erős hoz szabályokat. Ha erős vagyok, én is hozhatom a szabályokat= nekem is bármit szabad, az erős  diktál.

Mindez a folyamat csínytevésekkel kezdődik, s a konkrétan megjelenő szabályt/jogot/rendet képviselő alak (tanár, rendőr, felügyelő, stb.) megjelenésében végződik.

Az egyik oldalról a kontroll hozhat nyugalmat, hogy az így fejlődött ember örökké résen van. (át akarnak vágni, be akarnak csapni, ki akarnak használni) a másik  oldalról az is lehetséges, hogy a szabályokat nem betartja, hanem olyan helyzetet akar létrehozni, amikor ő diktál, a szabályokat ő hozza, de ez is egyfajta kontroll funkció.

Sokféle kimenete lehet ennek a kijózanodásnak. Visszavonulás, uralkodni vágyás, depresszió. A kijózanodás után kemény időszak következhet, eltart egy darabig, míg az idealizált állapot és a valóság közti szakadék vékonyabbá válik. Sokaknál mindig megmarad a szakadék.

Például pénzügyekben. A kijózanodás után hiheti azt a felnőttben élő traumatizált gyerek, hogy mindenki be akarja csapni, ki akarja használni, el akarják venni a pénzét. A pénzbőség a korábbi paradicsomi, vagy idealizált állapot szimbólumává válhat, a régi egység, s a pénzhajhászás megtestesítheti az idealizált állapot elérésének törekvését. A veszteséget átélt személy minden energiáját arra fordítja, hogy gyűjtsön. A pénz annak az ígérete, hogy újra olyan lesz, mint régen, amikor egység volt, amikor minden összeért, amikor még minden szép és jó volt, s a pénzt erőt és tekintély ad. Pénzen majdnem minden megvehető, még az az ideális állapot is talán, ami természetesen sohasem volt.

A régi egység újrateremtésének kísérletei egészen aggasztó jelenségeket okozhatnak. Mások kihasználása, szabályok be nem tartása (kiskapuk keresése, átejtés, becsapás, például jogosulatlan kedvezmények igénybe vétele) olyan meggyőződés, hogy a szabályokat a „kihasznált” áldozat hozhatja, s a szabály nem valamilyen megállapodás eredménye, amit el kell fogadni és be kell tartani, illetve a kötelező érvényű szabályok be nem tartása jelentheti sokaknak a szabadság illúzióját.

Ez a mechanizmus kollektív formákat is ölthet ez a folyamat talán országok, nemzeti csoportok esetében is működhet. Elindulhat a kollektív áldozati csoportok kialakulása, amelyek fájdalmak és veszteségek mentén alakulnak. A stabil szabályokkal működő országok korlátozzák az inverz szabályok kialakítására vonatkozó törekvéseket. Gátolják a bűnbandák, maffiacsoportok kialakulását, uralkodását.

A nem stabil országokat a törvényeket átalakító vagy figyelmen kívülhagyó apátlanok irányítják.

A szabályokat hozó, figyelő apa, aki hitelesít és véd és biztonságot ad, bensővé válik a társadalom széles rétegeiben, azaz betartják a szabályokat. Boldog nemzetek bensővé tett apái, vezetői kiszámíthatók, a mieink meg olyanok, amilyenek.

Ezek az apátlan vezetők szigorú, büntető, látható apára vágynak, mint mondjuk Putyin, s úgy is viselkednek, Pont úgy, mint a saját elhanyagoló, szívtelen rideg apáik.

Nem babra megy a játék. Apának lenni nehéz és megerőltető.

Horthy Miklós, Kádár János, Rákosi Mátyás, Orbán Viktor a nemzet apái voltak. Szeretett és elfogadott vezérek voltak sokáig. Amíg ilyen gyilkosok(is) kerülhetnek apaszerepbe- nektek ilyen apa kell?- addig lesznek olyan apák, akiktől rettegnek, ha hazaér, mert szétveri a családot, veri a gyereket, a családanyát, aki mellett rettegés egy családi együttlét, aki tör és zúz.

Egyelőre még mentegetjük őket, meg vagyunk szégyenülve több szinten és tagadjuk az egészet.

A dolog mégis reményteli. A férfi- és apakép változik. Az én apám és nemzedékének férfiideálja Jávor Pál volt a sármos és potens szerető. Apaszerepben elképzelhetetlen. Manapság az egyik nemzetközi férfiideál David Beckham. Férfiképének szerves és hangsúlyos része az apaság. Büszke apaszerepére és gyerekeire. A világ férfiai az apaszerep új minőségeit és mélységeit fedezik fel és alkotják meg. Apák is akarnak lenni. Talán azért is van ez, mert régóta békében, háború nélkül élünk és a férfiak is egyre tovább élnek, szerencsére. A magyar férfiak is próbálkoznak jó apák lenni,  -  jó nagy ellenszélben. Élni is jó - még tovább- és jó apának lenni is.

Reménykeltő, nagyszerű este volt október 27-én, amikor is a Felcsuti Péter közgazdász és Szelényi Iván szociológus professzor voltak vendégeink a Lélekben Otthon beszélgetésén.

Különleges este volt. A különlegességet a beszélgetés higgadtsága, reménytelisége és a lehetőségek számbavétele jelentette.

Először Felcsuti Péter adott  hosszabb elemzést. Elhelyezte Magyarországot a világtérképen. Szerinte a kapitalizmusnak voltak csúcskorszakai a 19. században és a múlt században, a második világháborútól a hetvenes évek közepéig. Később beköszöntött a globalizáció, aminek voltak nyertesei és vesztesei is. Számos ország nyert, és sok ország vesztes pozícióba került. A globalizációs folyamatok és a 2008-as gazdasági válság hatalmas hatással voltak a gazdaságra, a közgondolkodásra, s úgy tűnik ez a mostani kapitalizmus mégsem annyira jó, mint korábban gondoltuk.

Szelényi Iván szerint a globalizáció az emberiség számára a felvilágosodás mellett az egyik legjobb dolog. Indiában, Kínában de sok más országban is milliók szabadultak ki a nyomorból és élhetnek  emberhez méltóbb életet. Ugyanakkor a korábban vezető országokban számos társadalmi réteg került nehezebb helyzetbe Ezek a rétegek nem kaptak megfelelő védelmet a kormányzat részéről, vagy ez a védelem, nem volt számukra elég. Elindult egy establishment elleni lázadás, s ennek a lázadásnak vagyunk most tanúi.

Az előadók szerint a magyar helyzetet is ez az establishment elleni lázadás jellemzi, s ennek a folyamatnak a nyertese Orbán Viktor, akinek nagy szerencséje volt eddig.

Amikor végig gondoljuk a magyar helyzetet, meg kell értenünk, hogy Orbán  klientúrát épített ki. Ezt a klientúrát nem csak Mészáros Lőrinc jelenti, hanem azok a több gyermekes százezrek, akik kevesebb adót fizetnek, vagy a közmunkások, akik a harmincvalahányezer Forintos segély helyett ötvenezer Forintnál is többet kereshetnek. Meg kellene érteni és elemezni kell, hogy miért szavaztak az emberek a Fideszre. Az elemzés és megértés hozhat létre olyan terveket, amik a változás csíráit magukban foglalják, de a közeli évekre valószínűnek tűnik ennek a rezsimnek a maradása.

Itt hangzott el az előadóknak az a reménye, hogy bíznak abban, hogy Kornai Jánosnak nincs igaza, miszerint demokratikus eszközökkel ez a kormány már nem váltható le. Szerintük a Fidesz kormányzat elméletileg leváltható választáson.

Ekkor a hallgatóságból többen megjegyezték, hogy hazánk nem demokratikus ország, mert ahol szavazatok vásárolhatók, az nem demokrácia. Illetve erős hangok jelentek meg azzal kapcsolatban, hogy hazánkban göbbelsi és hitleri folyamatok vannak jelen. Orbánt Hitlerhez hasonlították és  diktátori pozícióba helyezték többen.

A hallgatóság egy része olyan indulatos lett, hogy az előadók egyike többször is megjegyezte, hogy az ilyen állapot lebénít és nem teszi alkalmassá az egyént és a közösséget a higgadt gondolkodásra és cselekvésre.  (Számomra éppen az volt az est egyik felismerése, hogy Orbán ezzel az indulatkeltéssel teszi alkalmatlanná ellenfeleit a higgadt gondolkodásra és cselekvési terv kidolgozására, és ez az indulat mindent elural.)

Ebben a vonulatban szólalt fel ugyancsak indulatosan egy roma meleg srác, aki már nagyrészt külföldön dolgozik, s a magyar helyzetet a kirekesztettség és nyomor miatt reménytelennek látja. Újra külföldre készül.

Egy bírónő elmondta, hogy a nyolcvanas években bíróként dolgozott, s szerinte akkor demokratikusabb volt a helyzet, mint most. (Engem elgondolkodtatott az a lelki állapot, amibe ő került. Nem lehet Orbánnak nagyobb elégtétel, mint ez a kialakult mentális helyzet: egy potenciális ellenféllel kevesebb! De érhető a bírónő frusztrációja is, hiszen tehetetlennek érzi magát, s tudattalan szinten a tehetetlenségét újra és újra megerősíti ezzel az önhergeléssel. Persze ezekben az indulatokban a magam indulataira is ráláthattam, s ez az indulat régi traumák megoldatlansága, kibeszéletlensége okán talán érthető.  Orbán ráérez ezekre a folyamatokra és kihasználja, hogy ezzel ellenfeleit lebéklyózhatja.)

Szelényi elmondta, hogy az itt résztvevőket semmilyen retorzió nem fogja érni az itteni jelenlétük miatt, de őt az előző rendszerben bevitték a Gyorskocsi utcába és megtapasztalhatta az ottani grenadírmars ízét.

Sajnos Szelényi érve nem jutott el a bírónőhöz. Nem mondta azt, hogy „ezen elgondolkodom” vagy olyasmit, hogy „tényleg…”.

Az előadók elmondták, hogy mindentől függetlenül a magyar ellenzéknek semmilyen programja és gondolata nem volt a választások előtt. Nem üzentek semmit a magyar választóknak. Például semelyik magyar politikai párt nem beszél higgadtan a menekültekről. Az idegenséggel meg lehetne barátkozni, (több szinten is, a társadalomban is). Lehetne azt üzenni a magyar választóknak, hogy bevándorlók nélkül nem lesz nyugdíj. (Persze mindig bajban van az, aki bonyolult összefüggéseket akar egyszerűen megfogalmazni.)

A zárógondolatok a reményre vonatkoztak, hogy megfelelő üzenettel megnyerhető az a 30% magyar választó, aki nem szavazott, s hogy azt sem szabad elfelejteni, hogy többen szavaztak Orbán ellenében, mint rá.

S jó lenne, ha a forradalmat – amiről manapság sokan beszélnek – el lehetne kerülni. Nincs rosszabb, ami Magyarországon történhet, mint egy forradalom.

Nagyon megköszöntük az előadóknak a részvételt. Nagyszerű este volt.

Ami látható és ami nem

Az OSA öngyilkosság kiállításáról

Sokak szerint az egyetlen hiteles magyar sors az önpusztítás sorsa. Ez az a lehetőség, ami tűrt, nem tiltott, talán támogatott. Friss adat- Magyarországon isznak legtöbb alkoholt részegségig a fiatalok, a vidéki kábítószerfogyasztás virul; nincs semmilyen terv és szándék arra, hogy ezt tendenciát csökkentsük, megsegítsük a szenvedő fiatalokat, családokat, magunkat. Az önpusztítás annyira benne van a levegőben, hogy sok külföldi is belekóstol az ízébe, ha hozzánk látogat. Ez van: Arany Jánostól Borbély Szilárdig sorolhatnánk a példákat.

Az önpusztító életmód alternatívája az önépülés. Ez azonban nagyon nehéz Magyarország gyilkos ellenszelében, ahol az emberek egyedül érezhetik magukat abban, hogy nincsenek jól bevált és elfogadott magyar minták a kivirágzásra. Nálunk önpusztító költők az ideálok (pl. Ady, József Attila) a megvalósító mérnökök, szervezők pedig (Richter Gedeon, Puskás Tivadar, Irinyi János stb.) „futottak még” kategória. Széchenyi is és Teleki is… Ugye.

Az önpusztító életút végállomása gyakran az öngyilkosság. Ez egy folyamat, amiről azért is nehéz beszélni, mert csak a végét lehet látni, tudni; magát a folyamatot lépéseiben nem érzékeljük, de a végpont ott van a fantáziánkban, ahogy honfitársunk felmegy a padlásra, vagy kezébe veszi a pisztolyt a végső pillanatban.

Az OSA Archívum a Centrális Galériában állította ki 100 öngyilkosság helyszínelési fotóit. Méltósággal, tervezetten, óvatos gondossággal. Az archívum megkapta a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlegének fotóarchívumát az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig. Szilágyi Lenke fotóművész hosszú hónapokon át több ezer öngyilkossági helyszínelési képből válogatta ki azokat a képeket, amelyek egyrészt nem sértik az áldozatok, hozzátartozók, kollégák méltóságát, másrészt úgy hívják fel a figyelmet erre az égető problémára, hogy nem engedik meg a bulvár alapvető nézőpontját, az olcsó felháborodás felgerjesztését, majd a gyors tovább lepést.

A kiállításhoz jómagam tanácsadóként csatlakoztam Rihmer Zoltán pszichiáter professzorral közösen. Igyekeztünk kellő óvatossággal és tudományossággal felhívni a szervezők figyelmét a veszélyekre. Többek között megpróbáltuk ismertetni az öngyilkosság lélektanát, definiálni azt, hogy kik a legveszélyeztetettebbek, mi a sajtó szerepe. (Nem csak a Blikkel hadakoztunk, de az egyik vezető egészségügyi újságíró is kikérte magának nagyképűnek ítélt tanácsomat, mondván: „Nehogy már valaki azért öngyilkolja meg magát, mert én írok az öngyilkosságról!” Hiába mondtam, hogy Molnár Csilla Andrea példáját követve kb. 200 fiatal lány hunyt el, hiába utaltam a Werther-effektusra, nem érdekelte.) Átbeszéltük, hogy mit is jelent az öngyilkosság-megelőzés. (Nap mint nap küzdünk a Lélekben Otthon Alapítványban azzal a téves gondolattal, hogy nem lehet semmit sem tenni az öngyilkosságok megelőzéséért, pedig nagyon is lehet!)

Nekem nagy élmény volt az alkotó légkör az OSA kollégákkal, az, hogy kíváncsiak voltak, érdeklődők és az különösen, hogy nekem úgy tűnt, hogy készek voltak számos kérdésben módosítani korábbi álláspontjukon. A második hosszabb találkozó után kételkedtem, nem voltam biztos, abban, hogy átment az üzenet.

Az eredmény nagyon megnyugtatott.

A kiállítás olyan, mintha egy temetőbe mennénk. Magas, mogyorószínű posztamenseken egy zárt dossziéban lezárva vannak a képek. A posztamensek olyanok, mint egy-egy sírkő. Mintha temetőben lennénk, ahol az emlékezésnek van helye. A dossziék is mogyoró színűek, kapoccsal zártak, s ha kinyitjuk, akkor egy fényképet és egy leírást látunk egymás mellett. Az értelmező adat tompítja a kép ijesztő tragédiáját. A fényképen ott az évszám, s mellette a cikk beszél a lehetséges okokról és a körülményekről, keresi a miérteket (falusi nyomor, a városba vándoroltak gyökértelensége, depresszió, alkoholizmus stb.) a fotózás mikéntjébe avat be. Tóth Krisztina nyitotta meg a kiállítást szép és elgondolkodtató szavakkal.

Mit láthatunk, mi az, ami látható? Nekünk középkorúaknak nagyon otthonosak a helyszínek. Mintha ez lenne az a falu, ahol felnőttem, de ismerős a városi hangulat is, amit utazásaimon tapasztaltam. A tűzhely, a fotel, a konyhabútor, a fészer, a linóleum padló. Mind, mind beégett az emlékeimbe. Mennyire otthonos, mennyire ismerős! Mintha az én történetem lenne. Egy-két fényképen tűnnek csak fel a halott áldozatok, kellő méltósággal, fel nem ismerhetően, távolról. Hát igen, mintha a szomszédom lenne. Az utca, ahol felnőttem, két öngyilkosságot „produkált”, megjelentek a személyek az emlékeimben. Meg a pohár, a hamutálca, a cipő, a ruha is ismerős. Igen, ez egyfajta sors. Tehetetlenség, végtelen elkeseredettség, alkoholizmus és fájdalom, ez látható. De ezt lehet, hogy csak gondolom. A fényképezésnél a helyszínelő fotósoknak  is vigyázniuk kell magukra, távolságot kell tartaniuk, s a kamera sokszor inkább hideg páncél, mint résztvevő tekintet.

Mi az, ami nem látható? A legfontosabb, ami nem látható, az a szenvedés és fájdalom egy másik formája. Egyesesek azt mondják, hogy az öngyilkossággal az elhunyt fájdalma nem szűnik meg, csak másra vagy másokra kerül át, a jövőben más viseli. Az öngyilkosság egy bomba, ami olyan pusztítást okoz, mint egy pokolgép a piactéren. Nem találkoztam olyan gyermekét vesztett szülővel, aki ne szedett volna antidepresszáns gyógyszert. Az öngyilkosok családjában 28-szor nagyobb eséllyel lesz valaki öngyilkos, mint azokban, ahol nincs ilyen tragédia. A fenyegetés megjelenik és ott marad ezekben a családokban.

Minden egyes öngyilkossági eset, ami közelről érint vagy hírként elmondásra kerül a médiában, egy-egy „probléma megoldó” mintaként tárolódik el gondolatainkban – ha akarjuk, ha nem. A tükörneuron rendszer végzi el ezt a munkát.

Az önépülés egy formája számomra a veszélyben levő emberek segítése, a közös gondolkodás azon, mik a lehetőségeink az öngyilkosság megelőzésében.

Beszélni kell az öngyilkosság elkerüléséről, vigyáznunk kell egymásra és magunkra. Ki kell találnunk az önépülés és önszeretet formáit. Nagy feladat. Egy ilyen körültekintő, gondos, az emberi méltóságot tisztelő kiállítással könnyebb. Köszönet érte!