Amikor a konferenciáról beszámolok, akkor azt hiszem, az a legokosabb és legillusztratívabb lehetőség, ha a záró nagycsoport egyik első megnyilvánulásaként elmondott álmot írom le.
Egy hölgy álmodta a következőt (fontos, hogy arab vezetéknevű hölgy álmodta): be van zárva egy helyiségbe. Tudja, hogy nála van a kulcs, hogy kiszabaduljon, de hirtelen nem találja. Sokáig keresi, végül megtalálja, és kinyitja az ajtót, vízbe zuhan egy a vízen elterülő kendőn keresztül. A vízben, a víz alatt találja magát. Ahogyan a vízbe esik, megváltozik a neme: férfivá válik, és azt látja, hogy a víz alatt néhány hableány úszkál. Ott lebegnek ezek a lányok, akik tulajdonképpen szűzlányok. A helyzetnek többféle feszültsége van, egyrészt nem kap levegőt, másrészt egyfajta erotikus feszültség is ébred benne, de a víz alatt nem lehet folytatás és felébred.
Mielőtt további részletekkel szolgálnék néhány információ: a két nagycsoportvezető ugyanaz volt, mint tavaly, Jutta Menschik-Bendele és Robi Friedmann.
A csoporthelyzet leírásához két fontos dolgot szükséges megemlíteni és tudni. Mindkettő a férfi nagycsoportvezetővel függ össze. Robi Friedmann izraeli állampolgár és az egyik vejét október 7-én a terrortámadásban elvesztette, miután terroristák megölték. A másik dolog az, hogy évek óta ő volt a nagycsoportvezető a konferencia nagycsoportjain, most elköszön. Ugyan az egyesületből nem lép ki, de ez az év volt az utolsó, hogy nagycsoportot vezetett. Mindkét nagycsoportvezető hetven évnél idősebb ember.
Az elköszönése nagy feszültséget és visszhangot váltott ki, megköszönték sok éves munkáját és sok elismerést kapott, hogy mennyire jól tudta (egyben) tartani (holding) a csoportot, mennyire emocionálisan reagált a csoport eseményeire.
Ugyancsak fontos megjegyezni, hogy több nem német anyanyelvű résztvevő is volt rajtam kívül Angliából, Új-Zélandból, Izraelből érkeztek néhányan, 5-6 fő. Nekik egy német hölgy fordított szinkronban, aki egyszerre volt csoportrésztvevő és tolmács. Egy fiatal, lelkes hallgató lehetett, s a fordítás úgy történt, hogy egy mobilapplikáción keresztül a hölgy belesuttogta az éppen elmondott és lefordított szöveget, amit a többiek mobiltelefonjuk fejhallgatóján keresztül hallgattak.
Minden résztvevő kapott egy-egy kitűzőt. A kitűzőn a résztvevő neve mellett a város, vagy az ország szerepelt, ahonnan az illető származik. Tehát a szervezők szerint a tekintetben, hogy mi definiálja a személyt, a származási hely kulcskérdés.
Jóval nagyobb volt a feszültség idén, s ennek mentén kevesebb volt a személyes történet a tavalyi nagycsoporthoz képest. Érezhetően sok fenyegetés volt jelen, nem csak az ukrán és az izraeli háború, de a német belpolitikai események is feszültséget keltettek.
Érdekes, hogy ezen a nagycsoporton több ember is felállt amikor megszólalt, mert fontos volt neki, hogy értsék, vagy hogy lássák. Valahogy úgy volt ez a nagycsoport, hogy nagyobbnak látszott, mint amekkora, fel kellett állni, hogy látva lássák a beszélőt. A felállókra senki nem szólt rá, hogy le is lehet ülni.
Néhány részlet a nagycsoport eseményei közül:
Például az első csoportülésen (három nagycsoport ülésen vettem részt), megjelent az izraeli konfliktus több formában is. Egyrészt a csoportvezető elmondta, hogy ő vezetett csoportot palesztinoknak, de rá kellett, hogy jöjjön, hogy ők nem palesztin emberek, résztvevők saját jogon, hanem a HAMASZ képviselői voltak, s át kell, hogy értékelje akkori csoportvezetését.
Két iráni származású csoportanalitikus hölgy beszélt az iráni nők sanyarú helyzetéről. Ezzel kapcsolatban elhangzott, hogy milyen nagyszerű, hogy a német nők itt élnek, ahol és hogy biztonságban érezhetik magukat. Egy harmadik megszólaló nagyra értékelte a bátor iráni nők lázadását.
Egy másik hölgy elmondta, hogy boldog, hogy az eddigi életét nagyrészt biztonságban élhette, most ez a biztonság nem teljes a háború miatt. Erre egy fiatal férfi elmondta, hogy az az állapot, amiről ez a hölgy beszél az ő számára nem valós, egyáltalán nem volt teljesen biztonságos az ő gyermekkora, mert féltek. Nyugat-Németországban féltek az amerikai katonáktól, neki gyerekként többször el kellett bújnia, ha az amerikai katonák feltűntek az utcájukban. Aztán féltek kelet-németektől, mert hogy biztosan olyan emberek az NDK-ban felnövők, akiktől félni kell, s most sokan közülük odajöttek a közelükbe a két ország egyesülése után. Az ő apja, nem volt egy könnyű ember, hanem egy konfliktusos valaki, aki börtönbe is került. Szóval a hölgy által emlegetett biztonság ő szerinte nem volt teljes.
Érdekes, volt, hogy itt-ott megjelent a kérdés, hogy mi a német. Pl. német népdalok a náci időkben ahogy nácik által lettek elénekelve, bekoszolódtak, már nem lehetett őket nyugodt szívvel énekelni.
Egy férfi erre elmondta, hogy az apja néhány hónapja meghalt. A halálos ágyához hívta gyerekeit és unokáit és azt kérte, hogy énekeljenek el neki egy népdalt. A férfi elkezdte énekelni a népdalt ott a nagycsoporton és többen csatlakoztak hozzá. Igencsak megindító élmény volt ez a közös éneklés. Mintha a távozó csoportvezetőnek is szóltak volna a dallamok.
Az egyik csoporttag hölgy elmondta érdekes élményét Lengyelországban, mi szerint kapott olyan véleményt az ottani lengyel ismerőseitől, hogy milyen szimpatikus pedig német. Nem tudnak megszabadulni a hitleri örökségtől. (tehát odatartozni kell, mintegy elkerülhetetlen kényszer a német múlttal való közösség vállalás a vonzás és taszítás ereje közül a vonzás az erősebb)
A tolmács hölgy az utolsó nagycsoport ülésen elmondta, hogy ő is zsidó, hogy németként és zsidóként nagyon sok rossz élményben van része október 7 után. Az egyre szaporodó antiszemita tüntetések mellett, ha el kell haladnia, gondosan titkolnia kell, hogy ő zsidó. Nem gondolta volna, hogy erre Németországban még egyszer sor kerül. Sok támogatást kap barátjától, barátaitól. Mégis eléggé sokkolja az, ami történik. Mindezt sírva, könnyek özönében mondta el.
Feszültséget keltett, hogy az egyik nagycsoporton egy izraeli férfi azt mondta, hogy szerinte sokan nem szeretik Izraelt. Mintha önmagát kizárólag izraeliként azonosította volna. Többféle reakciót kapott. Egyrészt, hogy az októberi terrortámadás rémes és szörnyű tett, hogy a túszokat ki kell szabadítani, velük vagyunk, de az is elhangzott, hogy az Izrael Gázai tettei rettentők és sokan elítélik ezeket a tetteket. Egy orosz hölgy felállva elmondta, hogy nagyon nehezen van itt, nehéz orosznak lenni, fél, hogy mindenki elítéli és örül, hogy itt van, reméli, hogy befogadják.
Először itt szólaltam meg. Mondtam, hogy magyarnak sem túl jó lenni, szeretném azt, hogy emberként lehessek itt jelen függetlenül attól, hogy milyen országból érkeztem.
A csoportvezető elmondta, hogy ő bizony óvatos ezzel a kérdéssel, emberből van, előítéletekkel és haraggal.
Minden nagycsoportülést egy levezető zongora improvizáció zárt le. Ezek a 4-5 perces improvizációs mintha visszaadta volna az ülés folyamatát, és hangulatát. Nagyon érdekes volt.
Mondanék néhány szót a konferencia előadásairól. A Frankfurti iskola jelentős társadalomtudományi iskola volt a húszas-harmincas években ebben a városban sok olyan zsidó taggal, akit később elüldözött a náci rezsim és akik túléltek- kiváló szakemberekként volt esélyük USA-ban és Angliában elhelyezkedni és menedéket találni. A tudós kutatók később visszatértek a városba. Volt, aki örökre, ezek voltak kevesebben, alig néhányan, sokan évente egy-egy rövidebb időtartamra érkeztek. Kik ők, akik az Egyesület szerint sokat hozzátettek a csoportanalízis elméletéhez és gyakorlatához is, hiszen néhányan csoportanalitikusok voltak.
Ilse Seglow- Cafe Laumer
Külön szemináriumot kapott a személye a konferencián. A frankfurti zsidó családba született hölgy a frankfurti iskola egyik facilitátora volt: sok embert hozott össze keresték társaságát. Először színésznek tanult, s kétszer házasodott, sajnos menekülnie kellett, később szociológus és csoportanalitikus lett, egy időben a kommunista párttal is kokettált. Angliába emigrált, ahol élete végéig élt. Három hölgy adott elő róla. Izgalmas személy lehetett, akit visszahívtak egy -egy pszichoterápiás rendezvényre csoportot tartani Németországba a háború után. Itt ismerkedett össze fiatal pszichoterapeutákkal, segítő szakemberekkel, akiket elhívott magához blokkos önismeretre Angliába. Az egyik előadó egy olyan hölgy volt, aki részt vett évek alatt ebben a blokkos önismeretben és nagy szeretettel beszélt Ilse Seglow-ról, ahogy a másik két előadó is.
Három dolog fontos vele kapcsolatban:
A Cafe Laumer volt a törzshelyük, ahol olyan heves viták voltak, hogy majdnem egymás torkának estek a kor tudósai, mégis együtt maradtak.
Ilse nem csatlakozhatott sem az angol pszichoanalitikus egyesülethez, sem a némethez, mert vagy túl öreg volt, vagy nem volt megfelelő a képesítése. Nem kellett. Ezért inkább maga alapított eleven egyesületeket, amik később betagozódtak azokba az egyesületekbe, amik őt magát nem fogadta tagjai közé. Itt és most, a német csoportanalitikus egyesületben téma volt az, hogy nemzetközivé váljanak, ezen esetek mentén.
Norbert Elias
Szociológus volt, ugyancsak Angliába emigrált. Az elüldözés szörnyű, a visszatérés dicsőséges volt. Kicsiny termetű ember volt, s az 1000 fős teremben, ahol kétezer fő zsúfolódott össze az ő háború utáni visszatérése alkalmából rendezett frankfurti találkozóra, alig vette észre az ember az előadó gondolkodót. Az elüldözése után egy angol egyemen oktató tudós szociológussá vált, aki ugyancsak sokat tett a csoportanalízis társadalmi vetületéhez, (pl a csoporttagok tagok teste, neve, társadalmi helyzete és státusza fontos volt szerinte) A civilizáció folyamata című könyvét én is el fogom olvasni. Norbert Elias meleg volt, a melegségégének témája többször megjelent a nagycsoportokon. Szemináriumain, amik a lakásán hajnalig folytatódtak szinte csak férfiak voltak jelen. Nem tűrt nagyon ellentmondást heves, indulatos természete. Earl Hopper zoomon kapcsolódott be Angliából, személyesen a munkáit Thomas Mies ismertette. (Leginkább a publikációit, kiadóként meglepett és büszkévé tett, hogy mennyire fontos a könyvek publikálása).
Erich Fromm
Erich Fromm talán a legismertebb személy a konferencián megidézettek közül. Sokan ismerték személyesen a jelenlevők közül.
Thodor Adornoval, aki véglegesen visszatért Frankfurtba az emigrálása után, utálták egymást. Mindenféle szitkokat vágtak egymás fejéhez. Max Horkheimerrel volt a Frankfurti iskola szellemi irányzatának vezetője. Ha jól értettem, Erich Fromm volt az első, aki a szociálpszichológia oldaláról csatlakozott ehhez az iskolához, aztán valamilyen konfliktus folytán Fromm kiszorult és Theodor Adorno foglalta el az ő helyét még a harmincas években. Erich Fromm csoportanalízist érintő gondolatairól egy Skóciában felnőtt, ma Yorkban dolgozó angol-ír kutató, Kiearn Durkin tartott angol nyelvű előadást. Később beszélgettem vele. Előadásában ő is beszélt a megkülönböztetésről, hogy ír apa gyermekeként milyen rengeteg megaláztatásban volt része Skóciában.
Itt voltak ezek a nagyszerű, elüldözött tudósok. Többször felmerült a jóvátétel, kárpótlás kérdése. Mindenki befogadó volt a konferencia résztvevői közül, a nagycsoportban is és a később a beszélgetésekben is felmerült, hogy legyenek, lehessenek külföldi tagjai a Német Csoportanalitikus Egyesületnek, mintegy gesztust gyakorolva igazolva azt, hogy ők befogadók.
Az elüldözött zsidó tudósok nagy része hosszabb- rövidebb időre visszatért. A befogadásról volt szó, a jóvátételről volt szó. Az elüldözést megelőző gyűlölethullámról (pl. a zsidó múzeumban láttam, hogy már a századforduló első éveiben is jelen volt az antiszemitizmus Frankfurtban. Nem csak „zsidómentes” kávéházak és szállodák voltak nagy táblával hirdetve magukról azt, hogy ott „zsidók” nincsenek, de számos képeslap volt ezen intézményekről, meglehetősen ízléstelen stílusban.(Pl. a szálloda képe, az ajtón egy olyan láb lóg ki, aki kirúgott egy „zsidó” személyt- ez egy képeslapon. Ezen képeslapok megtekinthetők voltak a néhány száz méterre levő múzeumban.) nem volt szó, nem volt szó: az a bosszú, a harag érzéséről, arról milyen emberek voltak – szintén németek- az elüldözők, akik most a remigráció témájában újra megjelentek a német közéletbe. (Remigráció: küldjék haza a beilleszkedni képtelen külföldi gyökerekkel rendelkező német állampolgárokat)
Van hiányérzetem a német holokauszt feldolgozással kapcsolatban, ami ezen a konferencián is megjelent. Az, hogy ki a zsidó, azt a fanatikus gyűlölő dönti el. Ma a külföldi gyökerekkel rendelkező ember a zsidó, tegnap a kommunista, a homoszexuális, és a cigány. Azt nem tartom elegendőnek, hogy a Holokauszt emléknapján bemutatják a német médiában, milyen nagyszerűen főznek a zsidók Izraelben, milyen jó az izraeli konyha, milyen jól táncolnak. Vagy hogy a holokauszt túlélő milyen nagyszerű ember. Szerintem a holokauszt csak részben szól az áldozatokról Akkor is elképzelhetetlen és beláthatatlan bűn, ha az áldozat nem nagyszerű, ha esetleg ronda, ha esetleg becstelen, ha egy buta bűzlő, hajléktalan semmirekellő, vagy egy tolvaj az áldozat, akik megöltek Auschwitzban. Nem csak a jó embereket ölték meg és azáltal nem váltak jobbá, hogy megölték őket.
Az lenne az adekvát megemlékezés szerintem, ha kiállna egy német és azt mondaná: én voltam az, én bevettem a német goebbelsi propagandát, én voltam az, igen én voltam, aki rájuk szavaztam és én voltam az, aki néztem a zsidók megalázását, az erőszakot és sajnálom. Én voltam az, aki láttam, hogy az utcán fegyveresek kényszerítették vonulni őket, a szomszédaimat, a kollégáimat a biztos pusztulásba, néztem őket és nem tettem semmit és most bocsánatot kérek.
Én nem látok ilyen megnyilvánulásokat Németországban, de biztosan vannak ilyenek, az, hogy nem látok ilyet, nem jelenti azt, hogy nincs.
Az elhangzott a nagycsoporton is és a beszélgetésekben is, hogy a nagycsoport résztvevőinek szüleit szembesítették a tetteikkel, esetleges passzivitásukkal és bele mentek a nagycsoport résztvevői komoly konfliktusokba felmenőikkel. Hogy tehették ezt az egészet! (de ez a mondat inkább számonkérő, semmint elemző)
Ahogyan az is, hogy vannak itt olyan emberek, akiket a közelmúlt „remigrációs- AFD” botrány érint és közösségi helyi szinten kiálltak egymásért, a megijedt gyerekeket megnyugtatták, összefogtak. Elképzelhetetlen a „remigráció” ma Németországban. Sok százezres tüntetés hullámot váltott ki a téma.
A csoport jó. Ezt egyidős angol úr szép szavakkal őszintén ki is fejezte, miszerint ilyen befogadó nagycsoporton nem igen vett még részt. (az úr az utolsó előtti nagycsoporton örömmel újságolta, hogy az angol helyhatósági választásokon a Munkáspárt elsöprő győzelmet aratott, a közelgő választásokon is biztosan ők nyernek és akkor eltörlik a Brexitet) nem csak a nagycsoport jó egyéni és csoportszinten is, de UK is. Szüksége is volt erre az elismerésre a nagycsoport minden résztvevőjének egyéni és csoportszinten egyaránt.
Az utolsó nagycsoporton is megszólaltam. Elmondtam, hogy a szállodámba 12-14 éves gyerekek érkeztek Angliából, Hollandiából, Németországból. Különböző focicsapatok tagjai. Az, hogy ők focisták, és adott ország focicsapatának tagjai, nagyom meghatározó körülmények számukra, a csoportnormák erősek, nagyon meghatározó viselkedést írnak elő. A személyük, az arcuk, alig látszik. Nagyon jó lehet egy ilyen csoporthoz tartozni, és nagyon rossz lehet egy ilyen csoporthoz tartozni. Nekem nagyon tetszik ez a nagycsoport, és szeretném azt, ha csak ember lehetnék a csoportban, de úgy tűnik, hogy magyarként erre nincs sok esélyem, ahogyan a tegnapi csoportvezető ezt elmondta. Eszembe jutott a kitűző is, hogy mennyire fontos az, hogy honnan jöttünk. Azt is elmondtam, hogy talán sok országban működik egy-egy Caffe Laumer, hogy vannak műhelyek és okos emberek, akik idehozhatják tudásukat, tapasztalatukat, mert hogy együtt okosabbak vagyunk.
Mi az álom megfejtése? Van értelme megfejteni ezt a gyönyörű álmot, ami a nagycsoportnak zsigeri szinten jelentett élményt? Ez az álom egyszerre volt elindult folyamatok visszatükröződése és lezárása, valamint új dolgok kezdete. Sok olyan csoporttag szólalt meg az álom elmesélése után, akik korábban hallgattak.
Én mégis teszek egy kísérletet a megfejtésre. A bizonytalan, konfliktusokkal terhelt világtól jó lenne elmenekülni, bezárkózni, a pszichoterápia világa zárt világ, emberek találkoznak zárt helyszíneken és jó is ez így, egy olyan gyűlölettel, előítéletekkel terhelt világból, amely kockázatos, hiszen az elüldözés és az erőszak újra megtörténhet. Így, zártan érkezünk a nagycsoportba. A nagycsoport egyszerre elfogadó és egyszerre érzelmileg zsúfolt, telített. Jó lenne nyitni, részt venni a vibráló eseményeiben. Ehhez nyitni kell, és ez a nyitás nem evidens. A kulcs nálunk van, nekünk kell kinyitni a saját zártságunkat. Ha bízunk és nyitunk olyan különleges szigetszerű helyszínen találjuk magunkat, amit a tudattalan tengerében is egyfajta védett sziget- erre utalhat a kendő a víz felszínén- a tudattalan élmények olyan mély áradata törhet felszínre, amit szabályozni kell, mert ha elragad, megfulladunk, ugyanakkor ebben a tengerben megtisztulunk átalakulunk, olyan új csábító tartalmakkal találkozhatunk, ami nagyon intim (kire van ráírva, hogy szűz?- ezt nem látjuk, nem tudjuk) és ami nagyon nem evidens. A feszültség szabályozatlanul elviselhetetlen, ezért kell felébredni.
Szóval nagyon élő, vibráló hangulatú, eleven konferencia volt, eleven nagycsoporttal. Nem mondtam ott, de Robi után talán jöhetne egy szűzlány csoportvezetőnek.