Embert próbáló változásoknak vagyunk tanúi a világban. Mintha az, hogy a legszemélyesebb ügyeink és a világban zajló események összekapcsolódjanak, valahogy egymásra hangolódjanak teljesen reménytelen lenne. Nincs hatásunk a világ folyamataira. Miféle egymásra hatásról van szó? Ebben a cikkben a személyes és a társadalmi folyamatok kapcsolódásáról próbálok írni. Időben hosszabban tartó jelenségeket vizsgálok.

Hogy mi a Bácsalmás szindróma? Én neveztem el így azt a jelenséget, amiben sajnos részem volt, részem van. Évekkel ezelőtt meghívást kaptam Dél-Koreába, hogy tartsak előadást az öngyilkosság megelőzésével kapcsolatos tevékenységünkről. Sokcsillagos szállodában szállásoltak el, minden költségemet fedezték. Privilegizált helyzetbe kerültem.

Azt hiszem én a rendszerváltás nyertese vagyok. Rengeteget dolgoztam ezért és szerencsém is volt/van.

A kétórás előadásom Szöulban a visszajelzések alapján jól sikerült, a hallgatóságtól sok kérdést is kaptam, beszélgetések is voltak. Szeretem a sikert, szeretem azt, ha jól mennek a dolgaim. Ahogy az előadás után ültem a szállodai szobámban, az jutott eszembe, hogy szívesen elmondanám ugyanezt az előadást Bácsalmáson is, mivel ott is magas, legalábbis akkor az országos átlagnál magasabb volt az öngyilkosság „előfordulása”. Írtam hát a Bácsalmási Közösségi Háznak, hogy előadnék, válaszoltak is, hogy jó, vették az adást, szólnak majd, ha aktuális lesz, hogy menjek. Aztán nem szóltak. Egyszer-kétszer rákérdeztem még, aztán hagytam az egészet. Mindig is büszkén vállaltam, hogy bácsalmási vagyok. Egy az ottaniak közül, bár most már sokkal inkább vagyok budapesti. A Bácsalmás szindróma lényege ez: fiatal bácsalmásiként megkapod a feladatot a családtól, közösségtől, hogy képviseld majd a bácsalmásiakat, lépj ki a világba, menj, legyél sikeres, mutasd meg, hogy a bácsalmásiak mennyire jófejek, okosak (jó a gimnázium), tehetségek, mutasd meg a világnak mindezt! Ebben az élményvilágban keveredik a kisebbségi érzés, az erős odatartozás vágya, valami olyasmi, hogy mi szerencsétlenek a peremvidéken élünk, de összetartunk, számítunk egymásra, hátrányos a helyzetünk, de küzdünk, mert jók vagyunk és ezt be is bizonyítjuk. Aztán ha ezt elérted és sikeres vagy, bizonyítottál a világnak a világban és visszatérnél és megmutatnád, hogy helló, csináltam valamit, akkor azt mondják: de hát te nem is vagy már bácsalmási, „messzire kerültél”, nem kellesz.

Mondhatjuk azt, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban, de nem egészen erről van szó. A nem lehetsz próféta mondás eredeti forrása a Biblia. Jézus nemhogy próféta nem volt a saját hazájában (Márk 6:5-6), de semmilyen csodát nem tudott tenni, amikor visszatért Betlehembe, pedig állítólag akart. (https://szentiras.hu/BD/Mk6,5-6 : „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában.”  Nem is tudott ott csodát tenni, csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét.) Benne lenne a pakliban az, hogy ha visszamennék előadni, lebőgnék, nem sikerülne?

Szóval van itt egy szakadék a nyertesek és vesztesek között. Érzések, meggyőződések, előítéletek és tapasztalatok olyan tárháza vezet szakadáshoz, amit talán érdemes végig gondolni, hátha tudunk kezdeni vele valamit. Arról nem is szólva, hogy a mai Bácsalmás régről nem az a Bácsalmás, ahol én felnőttem, s lehet, hogy ez a puszta tény eléggé dühít engem. (Pl. az utca, ahol felnőttem, sokkal kisebbnek tűnik most, mint gyerekként.)

Meglepve tapasztalom, hogy az én esetem egyáltalán nem egyedi, de még csak nem is magyar jelenség. Hozok nemzetközi példákat.

A Váratlan dallamok c. film, Didier Eribon: Visszatérés Reimsbe, és Marsha M. Linehan: Út az élethez, amit élni érdemes c. könyvének is fontos eleme a központ és a periféria ellentéte, a köztük levő szakadék mélyen személyes aspektusa.

Az én esetemben Bácsalmás elhagyása után nem sokkel megjelentek ellenérzéseim szülőfalum iránt. Hiába akartam szeretni, nehezen ment. Sok oka volt ennek, például az, hogy megláttam, hogy a búcsúban Hitler: Harcom (Mein Kampf) c. könyvét árulják, és senki nem háborodik fel ezen, senki nem tesz feljelentés. Aztán később megláttam egy  fényképet Márai András facebook oldalán, aki a Hunyadi János Gimnázium igazgatója most is, amin örömmel pózol a gyűlöletkeltő Bayer Zsolttal és a FIDESZ-es országgyűlési képviselővel, Bányai Gáborral.Senki nem tiltakozik, mindenki csöndben van. Az én belső Hunyadi János Gimnázium képemmel (a soknemzetiségű, békés, befogadó Bácsalmás)  teljesen összeegyeztethetlen Márainak Bayerrel való együtt szereplése, ezáltal gyűlöletkeltése. Senki nem tiltakozott a fénykép miatt. Aztán az unokahúgom lányának pasija, általam jobbikosnak vélt náci egyenruhájára azt mondták, hogy hagyományőrző, fogjam be a számat. Aztán le kellett tiltanom egy csomó bácsalmási ismerősömet a facen, mert annyira ízléstelenül és gátlástalanul cigányoztak, hogy nem tűrhettem. Aztán a viszonylag friss esemény: az indiai vendégmunkások álmukban történő megverése elborzasztott (megjegyzem, szerintem egyenes következménye a Mein Kampf terjesztésének és az igazgató Bayer rajongásnak). Az utolsó csepp a pohárban a híres háziorvos esete, aki a „fertőzések megelőzésére” hivatkozva a parkban (egymás előtt) vizsgálja meg betegeit, majd a panasztétel után a váróteremben, de még szintén egymás előtt. A bácsalmásiak méltósága, betegjogai nem érdekli a helyi vezetőket, a potentátokat (Németh Balázs, Tóth Árpád, Márai András). Talán nem tudtak róla, de ha nem tudtak róla, ki a bánatot képviselnek? Mit mondjak, elment a kedvem az egésztől. Bácsalmás Fidesz fellegvár lett, sugárzik a gyűlölet és az, hogy a helyiek nem látják a saját felelősségüket sorsuk irányításában.

Valószínűleg téves és hibás az én Bácsalmás képem is, nagyképűen kioktatok, számonkérek, de hát ők szavazzák meg a NER-t. Mit lehet tenni? Közben nem lehet elfelejteni azt, hogy a politikai elit kilopta és tönkretette Bácsalmás legnagyobb munkáltatóját, az Állami Gazdaságot, a benne dolgozók szeme láttára, a benne dolgozók teljes kisemmizésével és megalázásával. Bácsalmásiak sokaságának lett volna mondandója. (De így vannak ezzel a dologgal a vidéki franciák is, többek között a reimsiek: elviszik, megszüntetik a hétköznapi emberek méltóságát biztosító munkahelyeket. Romániába, Thaiföldre és csak a jó ég tudja hova telepítik át ezeket a munkahelyeket.)

Tárgyalni, találkozni, egyeztetni kéne azoknak, akik valamit elértek (beleértve engem is), és a Bácsalmásiaknak. Mi van a méltósággal? Mi a közjó, ki dönti el, mik a közös értékek? Ne adj’ isten, lehet-e arról beszélni, hogy mi az, hogy magyar? Természetesen nem csak az én esetemben lehetetlen ez, de világviszonylatban is. Bácsalmásnak, Reimsnek, Oklahomának egy a hangja.

A Váratlan dallamok c. film szép mese. A film nemcsak engem mozgatott meg annyira, hogy kritikát írtam róla, de azt hiszem a rideg valóság kellemetlen történései is megerősítik, világjelenségről szól a film. A kritika után számos formában visszatért a periféria–központ, elit-köznép ellentéte a médiában. Ahhoz, hogy a film párizsi elithez tartozó karmesterének és a vidéki szerencsétlen harsonás testvérnek találkoznia kelljen, egy életbe vágóan fontos oknak kellett lennie. Ez az ok, hogy a gazdag párizsinak szüksége volt a vidéki szerencsétlen harsonás csontvelőjére. Ez olyan fontos szála a filmnek, aminél el kell időznünk egy pillanatra. A szegény francia régió és párizsi gazdag nagyon távol van egymástól, a valóságban sosem találkoznak. A csontvelő kérdés pont elegendő ok arra, hogy létrejöjjön az a találkozás, ami a valóságban soha nem történik meg. A film végén felhangzó váratlan dallam a valóságban teljesen elképzelhetetlen. A vidéki szegény azt érzi, hogy a párizsi elit negligálja őket, pedig pont ugyan olyan emberek, mint ők, ugyanannyi emberi méltósággal, mint amennyi a párizsi „sznoboké”. A gazdag párizsi elit tagja vélhetően azt gondolja, hogy ezek a szerencsétlen, igénytelen vidékiek lehúzzák egymást, akadályozzák egymás fejlődését, azt, aki kicsit is tehetséges, eltiporják. Ezek a szerencsétlen semmirekellők reménytelenek. Csak kérnek, de semmit nem adnak.

Tathcher és Reagan kormányzása óta a vagyoni és egyéb különbségek nőttek, és folyamatosan nőnek, a szakadék növekszik, s ennek a szakadéknak lehet egyik következménye az elmagányosodás, és a világban általánosan jelenlevő frusztráció. Az lenne szerencsés, ha létrejöhetne párbeszéd és találkozás az elit és a plebs között. A találkozásoknak azonban nincsenek helyszínei, maximum a futballstadionok, ma már nincsenek olyan közösségi terek, ami a felsőbb és alsóbb rétegek találkozását lehetővé tennék. A Váratlan dallamok végén a klasszikus elit zenekara és a vidék fúvószenekara együtt játszik – a valóságban soha nem történik meg az együtt zenélés.

Megjelent két nagyszerű könyv, két hasonló életút bemutásával, hasonló problémákkal, de a megoldások mások, részben mások.

Didier Eribon francia filozófus Reimsből, Normandiából származik, egy munkáscsaládból. 4 fiútestvér közül ő a második és az egyetlen – családjában is egyedülálló módon –, aki le tudott érettségizni. Szülei gyári munkások. Anyja anyagi áldozata tette lehetővé gimnáziumi és egyetemi tanulmányait, de amikor anyjának középiskolásan le akar fordítani egy angol dalt franciára, az anyja azt mondja neki, hogy ne nagyképűsködjön, hagyja, a fordítás nem érdekel senkit, maradjon csendben. Apja erőszakos, gyakran italozó férfi, aki részegen bántalmazza az anyját, aki egyszer komolyan visszaüt. Az apa a gyerekek rettegése ellenére cirkuszol, italos üvegeket tör ripityára a falon. Didier testvérei közül senki nincs, aki szellemi társa lehetne. 

Didier Eribon

Párizsba kerül egyetemre, később professzor lesz, nem csak Párizsban, de másutt is. Évekig nem megy haza, testvéreivel hosszú évekig nem találkozik, később apja temetésére sem megy el, mert az emlék, ahogy kisgyerekként megélte apja bántalmazásait, egy életre beleégett. Baloldali, szinte marxista filozófus lesz, akinek a fantáziájában ugyanolyan ideális kép él a munkásokról, mint az én fejemben Bácsalmásról. Amikor a tradicionálisan a kommunista pártra szavazó munkások, köztük Eribon családja is a Le Pen-féle szélsőjobboldaliakra vált, Eribon nagyot csalódik. Határozott elképzelései vannak, arról, hogy a reimsieknek hogyan kéne élniük, gondolkodniuk, kire kéne szavazniuk. Amikor a várost ellepik az arab bevándorlók és az anyja panaszkodik, hogy a lépcsőházban végzik dolgukat, Eribon nem a bevándorlókra, hanem az anyjára mérges, hogy miért nem türelmesebb velük. „Nem te élsz itt”– mondja neki az anyja, és a lakótelepről nagy áldozatok árán a kertvárosba költöznek. Eribon minden kapcsolatot megszakít felmenőivel és testvéreivel. Amikor egyszer az apja Párizsban meglátogatja, annyira szégyelli a lumpennek kinéző apját, hogy nagyon meggondolja, hol találkozzanak, mert nem akarja azt, hogy bármelyik ismerőse meglássa őket. A család és Eribon értékrendje teljesen elszakadt egymástól, ami nem csak Reims hibája, hanem az derül ki, hogy Eriboné is. Mindenesetre a szégyen, amit megélt azért, mert ő reimsi, egy mély kötődést és elköteleződést is magában hordoz szerintem, amiről egyáltalán nem beszél. A szégyen Eribon esetében transzgenerációs trauma. Egyrészt Eribon meleg, másrészt a családtörténet rettenetes epizódja az, hogy a nagymama, gyerekeit hátrahagyva, ki akarva törni a nyomorból, a második világháború utolsó éveiben átment Németországba dolgozni, és amikor a háború után visszatért, ő is egyike volt azon nőknek, akiket az utcán bántalmaztak, megaláztak, kopaszra nyírták azért, mert náci kurvának gondolták, holott munkavállalóként semmi ilyesmiről nem volt szó.

A képen nem Eribon nagymamája szerepel. 

Ő is és Eribon is megtapasztalta azt, milyen megszégyenítő egyedül maradni, másmilyennek lenni, milyen rettenetes érzés a megalázottság.

Marsha M. Lienehan sorsa messze szomorúbb, de sokban hasonlít. A ma már világhírű pszichológusnő az USA déli államában, a konzervatív Oklahamában nőtt fel dúsgazdag, katolikus családban.

Marsha M. Linehan

Az apja az olajiparban felsővezető, az anyjának nem kellett dolgoznia. Négy fiútestvére van és egy lánytestvére. Linehan ma is aktív, ha rákerestek a youtube-on, remek rövid filmeket közöl a borderline személyiségzavarról, annak nehézségeiről, terápiás kihívásairól. A konzervatív környezetben egy fiúnak erősnek és tehetségesnek kellett lennia, a lánynak szépnek és jól kellett férjhez mennie. Mit tehetett Marsha, aki okos és kövérkés volt és ő is hithű katolikus? Mit tehetett akkor, amikor barátok, ismerősök bántó megjegyzéseket tettek a testére, és az anyja nem hogy nem védte meg, de tovább alázta azzal, hogy a kritikát megfogalmazók mellé állt: „Látod, igaza van Mártának, tényleg le kéne fogynod és akkor sokkal jobb, sokkal szebb lány lehetnél”. Az apa nem volt jelen, s a bűnbánó Marsha, szeretve szüleit, ismerőseit a tehetetlenségébe belebetegedett. Pszichiátriára került, borderline tüneteket produkált (többek között vagdosta magát). Két éven át kezelték egy pszichiátriai intézményben és mindenféle korlátozó intézkedésben része volt, elektrosokkot is kapott. Megfogadta Istennek, hogy kijön ebből a pokolból és másoknak is segít minden erejével, hogy ki tudjanak kerülni saját pokoli helyzetükből. Szerencséje volt, jó pszichiátert talált, elindult a felépülés felé és kijött az intézményből. Egyetemet végzett, megalkotta a Dialektikus Viselkedésterápiát, ma is aktív. Nemzetközi hírnevet és megbecsülést szerzett azzal, hogy mindfulness elemeket épített gyógyító módszerébe akkor, amikor ez még nem volt egyáltalán elfogadott. A konzervatív tudományos élet kétkedéssel, sőt ellenséges módon fogadta a dialektikus viselkedésterápiát. Ő is megtapasztalta a szégyen érzését, de igyekezett az ellenségességeit maga mellé állítani, hatalmas munkával tudományosan is igazolta klinikai módszerének hatékonyságát. Élettörténetét az általunk most kiadott könyvben (https://orioldbooks.com/termek/ut-az-elethez-amit-erdemes-elni/ ) írta meg. Az eredeti könyv bemutatóját abban az intézményben tartották, ahol kezelték. Minden szerette ott volt, Istennek tett ígéretét megtartotta, kijutott a pokolból, meggyógyult és másoknak is segített kijutni saját poklukból.

Ugyanakkor muszáj megjegyeznem, hogy mind Eribon, mind Linehan fontos dolgot nem említ a könyvében. Míg Eribon hangsúlyozza szégyenét, magányosságát, dühét: a Reimshez és hozzátartozóihoz fűződő szeretet kimarad, pedig nagyon ott van a sorok között. Például anyjához kapcsolódóan nem jelenik meg a hála érzése, pedig az, hogy továbbtanulhatott, neki köszönhető.

Linehan nem ír arról a mindent pusztító dühről, frusztrációról, esetleg gyűlöletről, amit anyjával és apjával kapcsolatban érezhetett. Igaz, hogy azt leírja, hogy anyjának el tudta mondani vele kapcsolatos fájdalmait és sérelmeit. Ezután évekre meg is szakította a kapcsolatát vele. Halála előtt anyja valamennyire be is látta, hogy mennyi fájdalmat okozott lányának, de az érzések leírását mégis hiányosnak találom.

Itt vagyunk. Sajnos a periféria és központ nem a földrajzi helyzettől függ. Mindenhol vannak leszakadók, olyanok, akik vagy nem akarnak, vagy nem tudnak fejlődni. A vesztes lehet manhattani vagy londoni lakos is. A fejlődés fontos feltétele az önismeret, a kommunikáció, a párbeszéd. Tisztázni, hogy mi az, amiért én vagyok felelős, és mi az, amiért nem. Ha az emberek egyre frusztráltabbak, mert azt tapasztalják, hogy nem tudnak egyről a kettőre jutni, s ez nem csak a saját, de a gyerekeik életére is kihatással van, mert ők már nem fognak jobban élni, mint a saját szüleik, akkor a düh, a csalódás, a frusztráció mentén fogalmazzák meg önmagukat, a körülmények áldozataként. És azt hiszem, hogy ez teljesen érthető is. Frusztrált állapotban nem lehet gondolkodni.

Így jön a képbe a NER, Trump, az AFD. (Alice Wiedel budapesti látogatásának tényébe majdnem belebetegedtem, de abba még inkább, hogy semmilyen tüntetés és tiltakozás nem volt a látogatás ellen.) Ők a frusztrációra, a csalódottságra és a dühre építenek és ez mindenféle háborús viszonyokba torkollik, azt hangsúlyozzák, hogy választóik vesztesek, a periférián vannak, s hogy ők megvédik őket.

Szóval Bácsalmásnak, Reimsnek egy a hangja és még Oklahomának is, és a Bácsalmás szindróma egyre csak terjed. Fogalmam sincs, hogyan lesz megállítható. Talán meg kellene hallanunk egymást, még akkor is, ha a frusztráció hangjai nehezen érthetőek.

Szerencse, hogy nálam okosabb embereket is foglalkoztatja a kérdés. Michael J. Sandel talán a kedvenc filozófusom. A Harvard egyetem kiváló professzora, eléggé érthető angolsággal osztja meg tudását és hív olyan közös gondolkodásra, amire mindannyiunknak szükségünk van.

https://www.youtube.com/watch?v=IuMoGbAam-U