Nem olyan régen egy német csoportanalitikus adott elő magyar csoportanalitikusoknak arról, hogy ő hogyan tart Németországban pszichoterápiás csoportokat az ottani társadalombiztosító finanszírozásában. Örömmel mesélte el a kereteket, hogy mennyire hatékony ez a csoportműfaj, hogyan lesznek jobban a rászoruló csoporttagok. A magyar csoportanalitikusok kissé meglepődve, értetlenül álltak dokumentációs kötelezettségek láttán. Hogyan? Jelenteni kell? Beleszólnak, hogy mit csinálsz? A német kolléga elmondta, hogy egyrészt nem elviselhetetlen kötelezettség ez a dokumentáció, hiszen eléggé definiált, hogy kik, milyen gyakorisággal, milyen időtartamban járhatnak, mit, hogyan kell dokumentálni, másrészt igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy milyen nagyszerű dolog az, hogy a német társadalombiztosító (Krankenkasse) segíti ezen páciensek/kliensek gyógyulását. A biztonságot kétféle anonimitás védi. A biztosító tudja, hogy kinek a terápiáját fizeti, de nem tudja, hogy milyen betegségre. A terápiás folyamatot független szakértők követik nyomon, ők nem tudják, hogy ki jár terápiába, de azt tudják, hogy milyen betegség miatt kerülnek kezelésbe.

A tekintélynek kétféle modellje jelenik meg itt (tekintély az állam, a hatóság, ami lehetővé is teszi a csoportba járást és valamelyest ellenőriz is). A német modellben a tekintély felelős, gondoskodik, hatékonyan igyekszik beosztani a társadalombiztosításba bejövő pénzt. A német tekintélyt magát ellenőrzik, és ott fontos a közjó. A magyar tekintély kiszámíthatatlan, távoli, nincs információja sem a páciensekről, sem a terapeutákról, nem gondoskodik, ellenőrzése kötözködés inkább, a közjó nem, hanem saját maga önző szempontjai érdeklik- legalábbis ez lehet a közvélekedés.

A tekintély alatt általában a férfitekintélyt értjük, az apák tekintélyét főleg errefelé. Hogy lehet az, hogy a magyar csoportanalitikusok ottani fantáziájában a tekintély, az apa ilyen típusú?  Úgy tűnik, a felelős, szerető vezető modellje fel sem merül, még fantáziában sem? Szomorúnak találtam ezt az apamodellt, hogy a „csoportgondol” ilyen apát hoz létre. Hazámban ez a jelenség általános. A „csoportgondol”, mint az általános apamodell egyszerre személyes és egyszerre közösségi, társadalmi. A rossz apa kérdése húsba vágóan fontos. Egyszerre zsigeri, testi kérdés, és egyszerre gondolati. Egyén és közösség hat itt egymásra és az egyéneken belül is a zsigeri élmények hatnak a gondolkodásra és fordítva. Manapság a magyar apák azt tippelem jó apák akarnak lenni, tekintélyt kiérdemelve felelősségük tudatában élni, de  gyerekeikkel, unokáikkal egyszerre hancúrozva felfedezni a világmindenséget, amiben otthont lel apa, anya, gyerekek. Sajnos a tekintély és a játékosság könnyen ellentétbe kerülhet. A tekintéllyel bajlódó férfi nem szabályoz, csak játszik, így erodálja a biztonságot, míg a túlszabályozó apa nem tud játszani, távolra kerül. Nem egyszerű feladat.

Egy kis történeti áttekintés

Hát igen, vannak rossz apák. A rossz apák sokszor annyira rosszak, hogy meg sem érdemlik az apa nevet, vagy ha apák, akkor egyszerűen megfosztják az apai címtől, megfosztják őket az apa nevétől. Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regényében pl. emberként hivatkoznak az apára a címben. Ugyan rögtön tudjuk, hogy egy rossz apáról van szó, ám észre sem vesszük az apai névtől való megfosztást, identitászavar jelenik már a címben is és a regényben is. A három fiú (Richárd, Jenő és Ödön) az anyjuk és az író tekintetében az idős Baradlay Kázmér ember és nem apa. A zsarnok apától annak halála után felszabadulnak a fiúk és a feleség, de a regényből jól ismert önsorsrontó, önpusztító példát követik, boldogulni akarnak, lázadnak, aztán a dolgok rosszra fordulnak. Lázadásuk büntetést érdemel? (Az osztrák bosszúban, talán az apa túlvilági bosszúja is benne van, akit ugyan ki lehet cselezni, de a rettenetes végben, mintha az ő akarata érvényesülne, azaz a tekintély elleni lázadás büntetést érdemel.)

A magyar történelem, a magyar közelmúlt tele van rossz apákkal.

Itt van a legnagyobb magyar, Széchenyi István, aki annyira rossz apa volt, hogy egyik fia, Széchenyi Béla egy nagyobb veszekedés után otthagyott csapot-papot, meg sem állt Borneóig, Japánig, Amerikáig. Gyerekkora úgy telt, hogy éveken keresztül, minden nap reggel is és este is apja 40 -40 kérdésre kellett válaszolnia, hogy mit evett, hogy kötötte be a cipőfűzőjét, hogyan beszélt másokkal, hogy tanúsítsa, hogy egy Széchenyi rendesen viselkedik. Döblingben (ami inkább szanatórium volt, mint pszichiátriai otthon) rendszeresen látogatta apját, akinek öngyilkossága nem volt független Béla azon segítségétől, hogy írásait ő csempészte ki, a később öngyilkos tettéhez vezető nemzeti őrületébe a fiát is bevonta. Másik fiának Ödönnek sem volt egyszerű élete. Apjától egyrészt ő is menekült (Konstantinápolyig), de valamelyest rivalizált is vele. Ő alapítja meg Budapesten az Önkéntes Tűzoltóságot. A rossz apák nagy teljesítményre is sarkallhatnak. 

A képen Széchenyi Béla szerepel

A másik rossz apa, nagy teljesítményre sarkall, a földön fekvő fiába rúgó apa története közismert (két „győztes” viaskodik itt: Győző és Viktor, a valóság sajnos az, hogy ebben a verekedésben mindketten vesztesekké váltak, örök vesztesekké). Érdekes, hogy a korábbi áldozat nem emelkedik felül a bántalmazó- bántalmazott viszonyon, nem tud kilépni a traumából, áldozati szerepben marad, újra és újra létrehozza a bántalmazás élményét, de most már ő a bántalmazó, az áldozat pedig a környezete és a magyar nép. Ez a jól ismert megoldás. Ma te vagy alul, holnap te leszel fölül, a megbosszulás lehetőségével fizeti meg a társadalom a sok megaláztatást, ha ebbe viszonylatba belemész és nem emelkedsz felül, nem lépsz ki. De van választás! (Van itt a Viktor- Győző konfliktusban egy kérdés: a rugdosásnál, hol volt a pedagógus anya? Miért nem csinált botrányt?)r

Hogyan válik bántalmazóvá egy apa?

Régi történet, így történt a hetvenes években. A hároméves Varga Marcikától szülei jelenlétében azt kérdezi az anyukája: Itt van a másfél éves húgod, ugye szereted? Adj neki egy puszit! Marcika nem szereti a húgát, vág egy fintort, elfordul, puszit nem ad. A jelenlevő Marcika apja egy hatalmas pofont ad Marcikának a fintor és a puszi megtagadása miatt. A hároméves Marcika elsírja magát. Akkoriban, a hetvenes években ez volt a „normális” reakció, mondják. Később, négy és fél évesen már vissza tudja tartani a könnyeit, de igyekszik elkerülni a verést és úgy öleli meg húgocskáját, hogy fél szemmel anyjára néz, ugye jól csinálom, ugye így kell csinálni, hogy ne jöjjön a pofon?  Marcika anyás lesz. Amikor 12 évesen anyukájával cukrászdába megy, az anyja könnyek között meséli el barátnőinek, hogy Marcika apja, Márton milyen vadállat, hogy megverte őt is, meg a gyerekeket is. Marcika anyja szabadjára ereszti könnyeit. Neki szabad, a fia védendő a „mundér” becsületét nem sír. Marcika megtanulta, hogy ő ezt a luxust nem engedheti meg magának. Karót nyelt felnőtt lesz belőle. Az ő fiát már nem Mártonnak, hanem Andráskának hívják. Hatalmas kihívás számára, hogy hogyan legyen ő jó férj, hogyan legyen jó apa, mert a neve ugyanaz, mint az apjának, talán ugyanaz a „sorsa” is. Hogyan bízzon férfiként magában, hogyan ne legyen olyan vadállat, mint az apja?  A világhoz való bizalma az első pofon pillanatában darabokra tört.  Míg önmagával viaskodik, András fia apja által megára marad, aki gyermekkori énjéhez hasonlóan szövetséget köt saját anyjával, s ő az apa- Marci kapcsolata kezd hasonlítani saját apjáéhoz, kívül reked felesége és Andráska kapcsolatából. Kamaszkorában nagyszülei is és anyja barátnői is elmondják neki, hogy az ő Varga Márton édesapja milyen nagyszerűen ellavírozott a rendszerváltás környékén. Házat, autót nyaralót vett a családjának a Rózsadombon, (csak később derült ki, hogy III/III-as ügynök volt, hogy összemosódik a besúgás kényszere a család eltartásának, a sikerességének kényszerével) gondoskodott róluk, mindenki azt várja tőle, hogy dicsérje apját. Neki ez nehezen megy. Amikor az anyja arra biztatja, hogy legalább a rokonok előtt, a nagymamának, nagypapának szóljon Mártonról, a férjéről, az apáról néhány jó szót, az anyja érve ez:

Mégicsak az apád. 

Rossz anyák

Hát igen, a rossz apák mellett rossz anyák vannak. Rossz anyák mondják ki ezt a mondatot. A rossz anyák nem tudnak elköteleződni párjuk mellett. Lebegtetik, hogy a fiúk, akikbe egyfajta módon szerelmesek, a párjuk lehet. A kirekesztett apa pedig tudattalanul rivalizál a fiával, ami a helyzetet tovább rontja. A fiú érzi ezt a versenyt és tudattalanul az lesz a meggyőződése, hogy soha nem haladhat túl az apja „sikerein”. Ezért lesz karótnyelt felnőtt Marci. (Szintén szépen illusztrálja ezt a képet O.V. esete. Hatvanpuszta apja nevén van, így O.V. örök betolakodó lesz apja O.GY. birtokán, ahol soha nem érezheti otthon magát.)  A „mégiscsak az apád” mondat ennek a bonyolult tudattalan viszonynak egyfajta megnyilvánulása, aláhúzása, felszólítás a fennálló viszonyok elfogadására..

Hány családban hangzik el ez a mondat?

Nagyon változnak az idők. A mai apák jó apák akarnak lenni, de a korábbi traumáik mindezt nagyon megnehezítik számukra. Jó lenne, ha tudnának beszélni erről, de az apákkal ilyesmiről beszélni szinte lehetetlen.

Pszichológiai berkekben a hatalom kérdése tabu

A megalázás egyik legrettenetesebb példájáról, a Különbség c. bejegyzésemben (https://agycsavar.blog.hu/2019/04/04/a_kulonbseg_745)  írtam: a módszerspecifikus kiképző terápiás csoportot ketten vezették: egy küzdősportban jártas férfi és egy orvosnő. A férfivezetőn elhatalmasodik a játékszenvedély és a több, mint húsz évvel ezelőtti csoport sok tagjától akkor pénzt kér kölcsön. Sok pénzt, százezreket. Sokaktól, hónapokon keresztül. Amikor kitudódik, mi történt, nem történik rendőrségi feljelentés, falaznak neki, megoldják közösségen belül. (mint a katolikus egyházban is, pedig csalás, erőfölénnyel való visszaélés történt, a tekintélyen alapuló csoportok alapszabálya, amit tudattalanul mindenki tud, hogy a hierarchia fenntartása érdekében a közösség bármikor képes az egyént feláldozni. Ennek vagyunk tanúi most a katolikus egyházban. https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) A falazásban a fő szerepet a másik csoportvezető, az orvosnő játssza. Minden kapcsolatot megszakítanak a férfival amikor kiderül, de nem történik hivatalos eljárás, nincs feljelentés. A módszer önálló egyesülete, ahol a módszer gazdája, az orvosnő az egyesület vezetője, az, aki a kiképzőcsoportot a függő férfival vezette. Ha lejár az időhatáros vezető mandátuma az egyesületben, akkor is hozzá közelálló ember lesz a vezető, mindig ő van a háttérben. Szokásos magyar módszer: egy elnökségnek van egyesülete, nem egy egyesületnek elnöksége. A gond akkor jelentkezik újra, amikor kb. 15 év múlva a korábbi férfi vezető, mondván kigyógyult a szerencsejáték függőségből, felvételét kéri az egyesületbe. Nem az történik, hogy végigkérdezik a károsultakat, megadta-e nekik a férfi a pénzt? Nem, nem ez történt.  Az egyesület akkori vezetője, az egyesületet háttérből irányító nő közeli munkatársa- a korábbi kiképző csoport tagja- azt mondja kérdésemre, miért nem történt hatósági intézkedés, hogy Henry Weinsteint sem jelentették fel (ez igaz volt akkor, azóta persze börtönben ül az amerikai bűnöző) és három, az ügyben nem érintett fiatal egyesületi tag részvételével etikai bizottságot hívnak létre annak eldöntésére: hogy beléphet-e a férfi az egyesületbe, vagy nem. (A korábbi csoport vezetője, az orvosnő a taggyűlésen elmondja, hogy nem tudott a visszaélésről, nem kér elnézését a kifosztottaktól, nem iratkozik be csoportdinamikát tanulni, ő nem felelős, őt is megvezették, neki is fáj.)  Rossz anyaként szinte azt mondja a csoporttagoknak, mégiscsak az apátok, nem jelenthetem fel. Azért írom ezt le, mert az egyesületben tudomásom szerint az orvosnő szerepéről, semmilyen dialógus, vita nem volt, még mindig árulásnak állítják be a külső segítségkérést, ami maga a feljelentés lett volna, ami elmaradt. Pedig a feljelentés az elkövető érdeke is lett volna, megállította volna azt az ördögi kört, ami további kölcsönöket jelentett volna akkor. A bizottság nem járult hozzá a tagfelvételhez.

Az egyesületben a hatalom kérdése még a bántalmazásnál is nagyobb tabu és nem csak ebben az egyesületben. A hatalom, a hierarchia a pszichoterápiás egyesületekben talán a legfőbb tabu, abba az illúzióba ringatva az egyesületi tagokat, hogy az ő szervezetük a társadalmon kívül létezik, de ez komplex dolog)

A bántalmazás több szintjéből nehéz kilépni. Pedig mindenki ugyanarra vágyik, játékra, hancúrozásra, annak a világnak a közös felfedezésére, amely többek között a felfedezéssel válik otthonunkká. Újabb szerepekre vágyunk, ezek az apák új szerepekre vágynak, de ezt a szerepet nagyon nehéz elsajátítani és megkapni mert a fájdalmak, traumák ott dolgoznak bennünk és megoldást követelnek. Nagyon fontos, hogy minden elkövető is és áldozat is találkozik a szabadság problematikájával, az áldozatnak van választása, nem muszáj bántalmazóvá válnia, s az áldozatok 80%-ából nem is lesz elkövető.

Az egyesületbe vágyó kiképző szerencsejátékfüggő férfi újfajta szerepet kívánt magának, a tag szerepét, s ennek az új szerepnek olyan ára volt, amit ő nem tudott megfizetni, bár a vágya teljes mértékben jogos. Az egyesület távol tartotta, nem beszélte meg megfelelő módon az egész esetet, aminek az egyesület életére máig tartó hatása van. (én az etikátlan lépések egymást követő folyamata miatt kiléptem)

Az apa neve

Visszatérve Varga Marcira, az ő neve ugyanaz, mint az apáé és Marcinak hívják a nagypapát is. És ez nem minden. Egymás vérei. A vér számít. A vér, a nemzetség mindent visz. (Ahogyan ezt Pascal Boyer: A társadalmat az elme alkotja c. könyvében leírja: https://orioldbooks.com/termek/a-tarsadalmat-az-elme-alkotja/)  A családok határai képlékenyek, a nemzetség határai nem annyira.

Az apa neve mágikus erővel hat. Az apa neve a fiú neve, egy és ugyanaz úgy, hogy kettő, egyszerre egység és egyszerre különb-ség.

Az apa kérdés nem egyszerű kérdés. Ez az egység-különbség komoly akadálya annak, hogy ezt a kérdést meg lehessen beszélni. Az apákkal szinte lehetetlen beszélgetni. Az apa nevét örököljük, az apa révén kapcsolódunk be minden közösségbe, amikor bemutatkozunk, az ő nevét mondjuk ki legelőször, ha tetszik, ha nem. Amikor a magyar fociért és a magyar olimpikonért szurkolunk a vérvonal dolgozik bennünk. (hiába nincs semmilyen köze az elhízott, 500 métert lefutni nem tudó, önpusztító magyar többségnek az olimpikonok sportteljesítményéhez, az ő lemondásaikhoz, kínjaikhoz) az apa vérvonala adja identitásunkat, s az identitás kulcsfontosságú széthulló világunkban.

A magyar társadalom nem bízik a tekintélyszemélyekben, nem bízik az apákban. Nem bízik a politikusban, a főnökben, a szervezeti vezetőkben, általában. Mondanám, hogy itt Magyarországon mindenkinek minden oka megvan erre. A magyar tekintélyszemélyek levizsgáztak az elmúlt egy- kétszáz évben.

Szűkek a szerepek, szűkek az apamodellek. Ideje van, hogy több szerepet, több lehetőséget kipróbáljunk, erősítsük azt a skálát, ami az apai szerepben rendelkezésünkre áll. Játszunk, s játszásiból fedezzük fel azt a világot, ahol az apai tekintet a biztonságot jelenti nekünk. Az ilyen jelenléttel a bizalmat erősítjük sok szinten, személyesen is és a közösségben is, ha elhisszük, hogy vannak jó apák, ha lehetőséget kapunk és adunk magunknak arra, hogy jó apák lehessünk, ha a élünk a szabadsággal és kilépünk a bántalmazás köréből, boldogabbak lehetünk.

Ideje lenne rendezni közös dolgainkat. Ideje lenne sok szinten szóba állni egymással.