Körülöttem mindenki tenne valamit! Nagy sürgetés van kívül, belül. Ne hagyjuk, lássunk neki, csak el kell kezdeni, találjunk már ki valamit! Görcsbe rándul a gyomrunk, haragszunk azokra, akiknek ez kellett (egy bűnbakra. mondjuk az LMP-re, meg a vidéki kis településeken élő M1 által meghülyített öregemberekre, akihez le fogunk menni, meggyőzni, agitálni, megnyerni). Csalódottak vagyunk; nem ezt akartuk, borzalom ez az egész, de mit tehetünk mi?

Semmit. Most semmit.

Nem is értjük miben vagyunk. Egyrészt az hisszük, hogy azt kaptuk, amit megérdemeltünk, amilyenek vagyunk, ez jár nekünk, birka nép ez.

Másrészt ez a mondat visszhangzik mindenütt: Nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! Mi nem ilyenek vagyunk! Nem ezt érdemeljük! Miért ezt kapjuk?

Talán mégis tehetünk valamit. Találjuk ki Magyarországot! Mintha nem lenne Magyarország most is kitalálva.  Illúziót kergetünk ebben a „Találjuk ki Magyarországot-ban” amiben benne van a vágyunk, hogy együtt végre csináljunk valamit. (beszéljünk, tárgyaljunk, egyeztessünk egymással) de hát hol, kivel? Más véleménye nem nagyon érdekel minket, s nem hisszük azt, hogy a véleményünk bárki mást érdekelne. Mi lenne a fórum? Csak duma van, a szavunk sehova nem jut el, ha agyalunk is ezen. Kinek jusson el? Ki a központ? Hol gyűjtik az információt? Én az értékes gondolataimat csak úgy nem tudom és nem is akarom eljuttatni, inflálni.

Együttműködni nehéz. Kiállni a közösség elé, aki megítélhet félelmetes. (A Civil Csoport hétvégén lehet gyakorolni) Ezernyi érzés és tényező gátolja, hogy megkeressük a fórumot, hogy elmondjuk, hogy végiggondoljuk. Jobb nem látszani, jobb nem megszólalni. Hallgatni arany. Elhitették velünk, hogy félni kell. Nehéz elmondani és nehéz figyelni a másikra. Tanulni sem tudunk, nem sikk. Mit tanuljak, hogyan tanuljak, a honfitársamtól, a másiktól?  És a legnehezebb: hogy tudunk megállapodásra jutni, hogy tudunk megegyezni? Veszekedni, vitatkozni könnyebb. Mert, ha megállapodtunk valamiben, akkor azt képviselni kell, esetleg úgy is, hogy pár részletet nem tudok elfogadni. Szóval felelősséget kell vállalni, pedig ezt aztán végképp nem akarunk és nem is tudunk.

Meg hát ha tetszik, ha nem, Magyarország ki van találva. Úgy van kitalálva, hogy a diskurzus hiányozzon belőle. Pont olyan, mint amilyennek az átlagmagyar akarja. Az átlagmagyar negyven év körüli, elhízott. 80 négyzetméter körüli lakása, kb. 8 éves használt autója van, kb. 175.000-et keres nettó. Felelősséget nem vállal, sem az egészségéért, sem az ország ügyeiért, nem sportol, nem tud lefutni 500 métert és egy gyermeke van.

Félti, amije van. Nagyon megjárta a devizahitellel. Viszonyítási alapja a kilakoltatott, akit a tévében lát, akiről hall, mert húsvér kilakoltatottat testi valójában nem akar látni. Ne legyen sehol, az is csak egy migráns. Azt hiszi talán, ha nem látja, nincs is. (Egyébként hol van a civil kezdeményezés, amelyik összegyűjt a pénzt, az információt: ide mehetsz, ha kilakoltatnak, megsegítünk van egy adatbázisunk, ő elvisz, elköltöztet, itt maradhatsz addig, amíg össze nem szeded magad. Hol van ez? Én nem tudok ilyenről, vagy ha van, ez miért nem hír?)

Az átlagmagyar leértékeli azt, amije van, azt hiszi magáról, hogy nincs semmije, nem tud semmit adni. Elhitették vele, hogy csak nyűg a dolgos, gondos politikusok nyakán. Nem azt kérdezi- leszoktatták erről- hogy mit adhatok én a hazának? Ma az a kérdés, mit adsz te nekem, kis kormányom. Szavazok rád, de adjál valami. Hoci, nesze.

Az átlag magyar személyiségében nem kell.

Ismerünk ma olyan pártot, aki azt mondja: gyertek, legyünk minél többen? Akinek fontos lenne a taglétszám? Aki elvek szerint agitál, hív, toboroz? Én nem ismerek ilyen pártot. Magyarországon nincs sem demokrácia, sem egyetlen demokratikus párt sem. Az összes magyar párttag nincs összesen 100.000 fő, a szomszédos Ausztriában több mint egymillió fő valamilyen pártnak a tagja. (Szociáldemokrata Párt 200.000 fő, Szabadságpárt 50.000 fő, Néppárt 700.000 fő, több kisebb párt további több, mint 200.000 fő)

Mit akar az átlagmagyar? Passz! Nem akar semmit. Pénzt és hogy legyen hol dolgoznia, ahol megkeresi azt, ami kell.  Igazából senki nem kérdezi, mit akar. Így végig sem tudja gondolni.

Ez nem így alakult. Politikai elitünk tervezetten és szándékoltan akarta és tudatosan érte el ezt a helyzetet.

Hamarosan megjelentetünk egy újabb könyvet, (jövő év első felében várható) amiből az derül ki, hogy országunk egyik fő ellenfele a jelenlegi NER-be illeszkedő politikai elit, aki már az Ellenzéki Kerekasztalnál pozícióba hozta magát, s célja volt mindenféle demokratikus mozgalom letörése. A parlamentbe a korábbi 4% helyett csak 5% fölötti szavazataránnyal lehet bekerülni, gátolva bármilyen új párt térnyerését, a demokratikus hullámzás tisztító hatását. Tehát én a helyetekben küzdenék azért kedves Kutyapárt és Momentum, hogy újra 4% legyen a küszöb, sőt 2% még jobb lenne. Nagyon jót tenne mindannyiunknak a nagyobb sokszínűség, de a pártelitek nem engedik.

De térjünk vissza az alapkérdésre! Akar valaki valamit az átlagmagyartól, aki félti a munkahelyét, ami éppen a kenyérre valót biztosítja számára, aki fél, hogy hogyan neveli fel egyszem gyerekét, s félti azt a keveset, ami van neki? Szívesen látja egy demokratikus egyeztető fórumon? Nyilvánvalóan nem.

Beszélnek neki, de őt nem kérdezik pedig lenne mondanivalója.

Elindultak civil mozgalmak. A Magyar Narancs egyik (2018. augusztus 30. 27-29 oldal) számából kiderül, hogy Gyálon, Debrecenben, Pécsbányán elindult valami. (évekig tartó áldozatos munka eredményeként) Összejönnek, beszélnek egymással az emberek. Kíváncsi vagyok élettörténetedre! Mondják az egyik helyen. Nem hagyjuk a sötétséget a Tiborcz dúlta Gyálon, a másik helyen. Kiharcolták, hogy tizenkét égőt pluszban kitesz az önkormányzat még az idén. (Ötletes kampánnyal, ők tényleg nem hagyták. „A városi sötétben igazán jól a szívével lát az ember.” szlogennel pl.) Vannak közösség építő emberek, akik 5-10 főt nyernek meg a közös ügyüknek úgy, hogy először meg akarják ismerni őket. Kérdőívvel, beszélgetéssel, megkérdezik, mit akarnak.

Az egyik civil helyen alkalmanként beadnak 100-100 Ft-ot a közösbe.

100 Ft kevés pénz. Az emberek nagy része azt tippelem azt hiszi, hogy a politika a nagyok dolga, nagy pénz. Ha elmenne egy -egy megbeszélésre azt hihetné, az ő 100 Ft-ja kevés. Mit tud ő adni, mit számít az ő véleménye és a 100 Ft-ja? Gondoljuk végig!

Mire is elég ez a 100 Ft? Arra mindenképp, hogy elvegye a szégyenérzést, az összejövetelekkor. Megmondhatom, amit akarok. Megvettem a figyelmet 100 Ft-ért. A sok önbizalmában tönkrezúzott ember méltóságát kicsit enyhíti és a 100 Ft erre elegendő. Kivált és megvált.

Ha lenne egy párt, amelyik nem az állami pénzre ácsingózik, hanem pártot akarnak építeni, mert …. pártok nélkül nem megy. Ha lenne egy pár, amelynek 100.000 tagja van, s a tagok két hetente találkoznak és összeadnak a pártkasszának alkalmanként 100 Ft-ot, havonta 20 000 000 Húszmillió Ft) jönne össze. Elindítható ebből egy újság? Megoldható lenne a kilakoltatottak ideiglenes albérlete?  Minden bizonnyal, hosszú távon. (Persze, ha nem lopnák el a pártvezetők, ha lenne egy bizalmi szint, ezerszer meggondolnám, hogy a pártközpontba utalom, de 200 Ft -ot utalnék.)

A pártelitek nem új tagokra, hanem állami apanázsra és zsíros pozíciókra hajtanak. Úgy tudom, ha jön egy új tag, sokszor nincs párttagdíjt. A jelenlegi pártok mindenben az államtól függenek. Nem szabad szervezetek, amiket tagjaik tartanak el.

Együttműködni nehéz, ez nem a mi formánk, nem tudjuk, hogy kell ezt Magyarországon csinálni. Az LMP öli embereit, a Momentum a társadalom nagy részét életkor alapján kirekeszti, meg hát ott is ölik egymást ahelyett, hogy a legjobbat hoznák ki egymásból, a FIDESZ egyszemélyes diktatúra, a többi párt pedig nem tudja mi az együttműködés: azaz, mi a módja, formája a kérdések megvitatásának, honnan tudják, hogy megállapodtak valamiben, s aztán hogy képviseljék azt, amiben megállapodtak. Még a kérdések feltevésének sincs rendszere. (Ki is használja ezt az űrt a kormányzó)

A szakmaiság lenne az alap, de hát ezt ellehetetlenítette a mai hibrid, vagy diktatórikus (nem mindegy?)  rendszer.

Itthon a párteliteket nem érdeklik az emberek, a magyarok állampolgárok csak szavakban fontosak, valóságban mindenki leszarja őket. A párteliteket önmaguk érdekli.  A pártelitek akarnak pártot maguknak és nem a működő pártok választanak vezetőket.

Nagyon kéne egy demokrata párt. Hol lehet csatlakozni?

 Azt írja egy pártot támogató facebook-ismerősöm:

„Számomra az ügy, az érték az első, amit pártom képvisel, mint párt. Jól rosszul.”

Hát igen, témánál vagyunk. Az ÜGY.

Mi magyarok ebbe rokkanunk bele folyamatosan: az ÜGY-be. Itt mindig voltak ÜGYEK. Ilyenek, hogy haza, nemzet, nemzettest, megmaradás, tiszta vér, patakvér, nemzethalál (elkerülendő, lehetőleg). Egyszer, hogy hazánk kiválóságai mentik meg a magyar lelket a „komenistáktól”, s bízzunk a nemesi megmentőkben (Horthy, Teleki) máskor meg, hogy pont ezek az emberek azok, akik kizsákmányolnak és tönkretesznek (Rákosi és bandája).

Az ÜGY-et nem beszéljük meg. Egyszerre személyes és egyszerre társadalmi. Intim dolog is, meg valami, amit mindenki „tud”. Elfedi a lényeget (hogy halandók, sebezhetők vagyunk, létünk pengeélen táncol, sok minden fáj), mindent, amiről nem kell vagy nem lehet beszélni. Legalább valami van. Az ÜGY vonz, mint az örvény, nagyon nehéz kívül maradni. pedig a kívülmaradók azok, akik a továbbélés és a nyugalom bázisát jelentik.

Szerintem azok voltak a legjobb évek, amikor az ÜGYek elhalványultak, jelentőségüket vesztették (1890-es évek, Karinthy, Kosztolányi, a Nyugat ideje, a nyolcvanas évek ÜGY-etlenítő szándéka, a kétezres évek eleje). Szerintem az „ÜGYmentesség” a jó, az ügyetlenség az, amikor rendben mennek a dologok, de sajnos kevés ilyen kort értem meg.

Vajon mi most az ügy?

Nem a migráció, a bevándorlás, a kultúránk megmaradása, a veszély az ÜGY, vagy hogy segítsük a földönfutókat. Nem a fejlődés, az, hogy több pénzünk legyen, hogy gazdagodjunk, vagy hogy itt a digitális korszak, nem a magyar foci. Vagy a magyar emberek egészsége? Nem, szerintem mindez az ÜGYgondozóknak érdektelen.

Vagy mi, magunk az emberek?! Nem. Mi, a nép sohasem számítottunk.

A hatalom? Igen, nagy a csábítás, hogy azt higgyük, ez az ÜGY, de nem ez az, mert a hatalom – bár nagyon élvezetes lehet- csak eszköze valaminek.

Szerintem az az ügy, hogy Orbán Viktort szeretni kéne.

Ott van egyedül a nemzetközi találkozókon. Senki nem áll vele szóba. Nézi Trump tarkóját. Sokszor kikerül a csoportkép szélére. Egyedül van. Ciki. Egyedül lenni pocsék, főleg egy nagy társaságban, s biztos, hogy rosszul érzi magát, hiszen nem sugárzik a boldogságtól, egyáltalán ez az ember mindig szomorú, görcsös, nem örül ez semminek. Körülötte mindenki társalog, ismerkedik, felszabadultan beszélget.

Ő nem.

Visszagondolok arra a videora, amikor fiatalon, még álmokkal telve arról beszélt, nevetve, hogyan rugdosta őt az apja, amikor bulizni akart menni, de apja ezt nem engedte. Rugdosta, mondta bele a kamerába (úgy verte meg, hogy földre került? azt mondják, rendszeresen verte az apja) de ő erős volt, túlélte. Nem sírta el magát ezen a szörnyű történeten, a szomorúság az ilyen embernek luxus, amit nem engedhet meg magának. Sírni akkor tudunk, ha bízunk, s elbírjuk a szomorúság kiszolgáltatottságát. A könnyeit szabadjára engedő ember, bízik a megvigasztalásban, s gyászolva túl tud lenni a történteken. Orbán talán fél, s azt hiszi, annyi bánat érte, hogy a világ összes tengerének könnye nem lenne elég arra, hogy bánatát elsirassa.

Orbán nem tart itt. A világot már régen két részre osztotta, jóra és rosszra, ellenségekre és barátokra, feketére és fehérre. A traumatizált ember gyakran van így.

Orbán gyenge ember, mert a traumával szembenézni nagy erőt jelent. Orbán nem rendelkezik ilyen erővel. A traumáját nem kezeli, hanem viszi tovább, örökíti, szétosztja, terjeszti és gerjeszti. Nem belenyugszik, kapcsolódik és próbál elengedni, hanem a sebezhetetlenség és mindenhatóság illúzióját kergeti. Népét sikerült megosztania és ez a megosztás egy kísérlet a trauma problémáinak megoldására.

Diktátorrá vált. (Sokan mondják rá, s ez épp elég, hogy az legyen, bár azt is mondják, nem igazi diktátor, hogy sokan nem haltak még bele az ő államrendjébe -állítólag. Tényleg nem haltak bele? Kb. 30.000 honfitársunk végezte kórházakban elkerülhető egészségügyi okok miatt, s nem is tudom, hogy hol van az a demokratikus diskurzus, amelynek során eldöntjük, hogy kórházra, vagy stadionra költünk. A határon történő éheztetés nem egy diktátor aljas húzása?).

A diktátorok gazemberek, akik nem bíznak, ezért hatalmat akarnak. Kiiktatják a törvényességet és általában rossz véget ér az életük. Az immunrendszerében gyenge hazám belement ebbe a személyes háborúba, ebbe a személyes ÜGY-be, amit sokan játszmának próbálnak beállítani, de valójában egy szomorú haláltáncot látunk.

Van ÜGYÜNK.

Az ügy az, hogy Orbán Viktort szeretni kéne.

Nekem is lett egy ügyem, minél hamarabb eltakarítani, újra demokratizálni az országot!

Szar ügy, hogy ÜGY-es lettem, és ügyesnek kell lennem, pedig alapból ügyetlen vagyok. Most ügyesnek kell lenni, nem félni. Belém is beköltözött a félelem, minden lépésemet, cselekedetemet ötször meggondolom. Hiába, a diktatúrákban tétjük van a dolgoknak.

Szeressük Orbán Viktort? Nem könnyű, hiszen, a szeretet számára nem egy emberi érzés, kapcsolat, hanem igény sérelmei kezelésére. A másik ember nem érdekli.

Szeretni kell, mert ő az a legkisebb gyerek, aki mindig vesztes, akinek furfangosnak kell lennie, túl kell hogy járjon mások eszén, hogy győzzön. A neve is erről szól, (kompenzáló név, vesztes sorsok kapnak sokszor győzelemre utaló nevet), nyomorult, megalázott győztes álmokkal.

Orbán Viktor nem fejlődött, sőt, maradt, aki volt. Felcsúti. Orbán Viktor nem lett budapesti. A feudalizmusban él, ami nem ismeri az egyenrangú kapcsolatokat. Előjön a kép, amikor Lázár János bokázott neki? Csak úgy visszhangzott drága cipőinek csattanása. Orbán csak szolgákkal veszi magát körbe. Virtuális világban él, álomvilágban, nem teszteli a valóságot, hanem alakítani akarja, s azt hiszi, ismeri.

A tramuatizált vesztes sikerről álmodik. „A siker annak édes, akit kerül a siker” (Emily Dickinson)

Van egy dolog itt Budapesten, amit azt hiszem nem értenek meg azok, akik nem itt élnek. A lazaság, a kávéházak világa. Az elengedett nyugalom, amire itt Budapesten annyira törekszünk, hogy szinte át is éljük. Persze nem vagyunk teljesen lazák, de majdnem. A teli budapesti kávéházakban, ahogyan beszélgetnek az emberek, erősítik, megismerik egymást, és a játékon keresztül magukat is. Ebben a lazaságban dolgoznak. Úgy dolgozunk, hogy játszunk, kooperálunk.

Na, ezt életérzést Orbán nem ismerheti, illetve sejtheti, hogy van ilyen, esetleg irigykedhet erre.

Szerintem nincsenek jó ÜGYEk, de kis eséllyel lehetnek ilyenek. Félek, hogy Orbán eltakarításának a célja rossz ügy! Pont ezt a félelmet, bizonytalanságot használja ki a NER.
De lehetnének jó ügyek.

Például a német Fritz Bauer ÜGY-e. Aki a halálgyárak működésével szembesítette Németországot a hatvanas években és nem csak jogi felelősségre vonta hazája bűnös polgárait, hanem azt akarta elérni, hogy belássák: „Minden törvény és minden parancs felett ott áll a világos ismeret, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem szabad megtenni, mert ellentmondanak minden vallásnak és minden erkölcsnek.” Bauer a passzív ellenállás jogát és kötelezettségét vezette le a törvénytelen törvények ellen. Bauer azt üzente honfitársainak: nemet kellett volna mondanotok! (Magyar Narancs, 2018. július 12. 23 oldal) (Nem a halálgyárak országával állítom párhuzamba hazámat, hanem a betagozódás és félelem mechanizmusát látom nagyon hasonlónak.)

Fritz Bauer ügye a törvényesség.

A miénk az, hogy Orbán Viktor ÜGYére nem mondtunk nemet. Vele vagyunk, vele foglalkozunk, de nem szeretjük. Mert a szeretet elfogadás, játék, az élet élvezete, egy folyamat, ami kölcsönös. Orbán a törvényességet építette le, hogy ne legyen felelősségre vonható.

Belementünk, hogy gonosztevőként lebontotta a jogállami ellensúlyokat, s a törvényekkel úgy játszik, ahogy akar.

Nem államférfi, aki szolgál, hanem zsarnok, aki azt az illúziót üldözi, hogy az az erős, akit szolgálnak.

Találjunk más ügyeket!  Ne törődjünk vele, ne törődjünk bele! Ne is reagáljunk rá! Ügyünk legyen Pl. az interneten keresztül történő népszavazás, mert így jó sok népszavazást lehetne létrehozni, hogy minél több ügy legyen közügy, s vegyük ki a dolgok irányítását a parlamenti bolhacirkuszból, vagy valahogy temessük be az árkokat ebben a polgárháborús országban. Na a béke, az emberek jólléte az lehetne ÜGY, de távol vagyunk ettől. Ha megteremtenénk a békés, ÜGYetlen Magyarországot, még Orbán is jobban érezné magát talán benne, még akkor is, ha a helye börtönben lenne.

A fő ügyünk a törvényesség kell, hogy legyen.

Az előítéleteknek sokszor vannak pozitív hozadékai (pl. nem kell gondolkodnunk, néha hasznosan eligazítanak), de nagyon sokszor akadályoznak. Például akkor, amikor évszázados előítéletek (nők elleni, gyermekek elleni, népcsoportok elleni előítéletek) akadályozzák a tisztelet légkörének létrejöttét és az együttműködést.

Bármelyikünk lehet bármikor beteg, vagy a társadalmi előítéletek célpontja. Minden társadalom jóllétének indikátora az, hogy a legkiszolgáltatottabbak, a legelesettebbek felé hogyan fordul, milyen módon integrálja vagy rekeszti ki őket a többség. Ez az indikátor a társadalmi bizalom meglétéről vagy éppen hiányáról szól. Ez pedig mindennapi közérzetünkön keresztül sok mindenre hatással van, akár a forint erejére is, hiszen azt jelzi, hogy a társadalom tagjai a bizalom mentén hogyan tudnak az élet számos területén együttműködni egymással.

Magyarországon – számos objektív statisztika szerint is – az előítéletesség magas, a társadalmi bizalom és az együttműködési képesség alacsony.

Hogyan növelhető ez a bizalmi szint, s hogyan csökkenthető az előítéletesség? Komplex kérdésről van szó. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Alapítvány évek óta igyekszik a maga eszközeivel változtatni, javítani ezen a területen. Évek óta működik nálunk szkizofrén hozzátartozók klubja. Mi ezzel tudunk erősíteni a társadalmi bizalom szövetén, több-kevesebb sikerrel.

A címben idézett cikk a kérdést a közgondolkodásba emeli, ám sajnos rossz úton indul el. Tipikusnak mondható a számos bulvár jellegű állítás, a mai magyarországi előítéleteket erősítő kijelentés, ami nekünk és a tagjainknak nem tesznek jót, sőt mondhatom azt is, hogy elég sokat ártanak.

A cikk már a címében elkülönít, kiemel: „Ott állt anyám, machetével a kezében…” A késes támadó ijesztő. Csak később derül ki, hogy „sosem volt veszélyes másokra”. De akkor miért ez a cikk címe? Nem lehetne egy olyan címmel indítani, hogy „Sosem volt veszélyes másokra a machetét ragadó szkizofrén beteg anya”? A mondatban megbúvó ambivalencia figyelemfelkeltő és közelebb áll a cikk témájához.

Az a fontos állítás, miszerint

„Nagyon jó ember és anya volt. Amikor az tudott lenni”

csak a cikk közepén derül ki. Aztán az is kiderül, hogy

„a családtagok többsége évtizedek óta képtelen volt arról beszélni, milyen egy skizofrén mellett élni.”

Hát igen, egy olyan társadalomban, amely azt üzeni az elesett tagjainak, hogy elesettségedben leginkább magadra számíthatsz, sőt légy tisztában azzal, hogy olyan hátrányok érnek (kevesebb jövedelem – el kell tartanod a keresőképtelen, tényleges rehabilitációban nem részesülő családtagodat –, összezártságból adódó kényszerű lemondások) amiben a többségi társadalom annyit nem segít, hogy a hátrányaid kiegyensúlyozza. Sőt erkölcsi fennsőbbrendűséggel tolja bele a családba a bűntudatot és aktívan létrehozza azt az erkölcsi konstellációt, amely lehetővé teszi, hogy ő ápolja szeretett hozzátartozóját a társadalom hatékony segítsége nélkül. (Az lenne a hatékony segítség, ami a hátrányokat teljes mértékben kiegyenlítené.)

Edina kapcsán a cikk számos kérdést felvet, amit illusztrál, de nem fejt ki, hanem a „tudjuk, milyen” homályába utal.

Mit kezdünk az öngyilkossági kísérletet elkövetőkkel? Félünk tőlük? Adunk számukra terápiát? Beszélünk a cselekedetekről? Van olyan társadalmi környezet, ami ezt lehetővé teszi?

Mi történt Edinával? Miért marad egyedül? Egyáltalán: egyedül maradt? Hogyan maradhat egyedül egy 13 éves gyerek a beteg anyával? Nem történt-e orvosi mulasztás, hiszen az orvosnak a beteg környezetére is figyelnie kellene? Hát milyen ez a rendszer? A gyermekelhelyezésnél hogy dönthet úgy a bíróság, hogy a beteg anya mellé helyezi a gyermeket (ha a válóper Edina gyerekkorában történt)?

Homályos dolgok, melyek mind azt jelzik, hogy a társadalomnak feladata van. Ezeknek a kérdéseknek utána kellett volna járnia a cikk írójának!

A legnagyobb gond, ami valójában a cikk fő témája, hogy senki nem foglalkozik a család traumájával.

 „Az erőforráshiány mellett ennek az az oka, maga az egészségügyi rendszer sem teszi egyszerűvé, hogy hivatalos kereteket és a finanszírozást találjanak,  hiszen a hozzátartozók nem számítanak betegnek. A szakemberek így szabadidejükben vezették a foglalkozásokat. Húsz-huszonöt hozzátartozó járt a csoportba, elsősorban szülők, jellemzően anyák, de testvérek és skizofrén szülők gyerekei is részt vettek rajta.”…

(Volt szakmai és/vagy társadalmi párbeszéd a erőforrások elosztásáról? - OK)

 „A folyamatos stressz mellett nem ritka, hogy a hozzátartozók maguk is depresszióval vagy különböző szorongásos panaszokkal küzdenek.” 

Ha beteg a hozzátartozó, akkor a magyar törvények és jog alapján ellátásra szorul, s ha ellátásra jogosult, akkor ellátást kell kapnia. Az információhoz és ellátáshoz való jog alapján informálni és ellátni kell (de jó lett volna, ha a cikk írója felsorolja a betegjogokat, már ez nagyon nagy segítséget jelentett volna, hiszen nem csak a betegek, de az orvosok sokasága sincs tisztában a betegjogokkal). Nem csak a kórház és a gondozó orvos tehet arról, hogy nem kérnek segítséget a családtagok, hanem a magába zárkózó családi konstellációk sokszor annyira lebénítják a családot, hogy a családtagok jóllétére nem is gondolnak, pedig az egészséges, teherbíró, az élet örömeit átélni képes családtag tud igazán segíteni. (Arról nem is beszélve, hogy a mentális betegséget egészen másképp éli meg egy anya, egy apa és egy testvér, különös tekintettel mindegyikük életkorára.)

Nagyra becsülöm a szegedi kollégák munkáját, de meg kell jegyezni, hogy számos más helyen is van hozzátartozói csoport (nem szeretnék senkit sem kihagyni, azért nem sorolom fel az általam ismerteket), de tény, hogy a szakmai protokollban tudomásom szerint nem szerepel sem családterápia, sem hozzátartozói csoport a szkizofrén betegek kötelező terápiás eszközeként.

Muszáj arról is beszélni, hogy a szkizofrén betegek sokaságát érinti a tisztázatlan jogi státusz. Nem kerülnek „rokkantosításra”, nem kapnak segélyt, a család végső erejével, önmaga kizsigerelésével tartja el a hozzátartozót, de fenntartja a látszatot: ebben a családban nincs probléma. A bezárkózó család sokszor nem ismeri és nem jár utána a társadalom által kínált szerény lehetőségeknek sem, így sok elérhető segély és ellátás kiváltatlanul és felhasználás nélkül a költségvetésben marad. (Pl. közgyógyellátás, utazási kedvezmény – itt elérhetők a lehetőségek https://www.lelekbenotthon.hu/2016/08/ellatasok-es-tamogatasok/)

Muszáj beszélni arról is, hogy a betegápolás egy szakma. Semelyik családtag nem született úgy, hogy tudná, hogyan kell egy beteget, pláne pszichiátriai beteget ápolni, s nem tudom, hogy hol vannak azok a fórumok, amik ebben segítenek, de a családsegítőket is meg kell kérdezni. Két könyvet ajánlok: http://hu.orioldbooks.com/2010/12/felepules-a-betegsegbol.html és http://hu.orioldbooks.com/2009/08/nem-vagyok-beteg-nincs-szuksegem-segitsegre.html)

A cikk érinti a valóság képviseletének a kérdését (fogadjuk el a paranoid gondolatokat). A szkizofrén betegségben a beteg állapota folyamatosan változik. A gondozás, kezelés és ápolás egyik célja a relapszusok (rosszabbodások) megelőzése. Ehhez a beteg együttműködésére és a valóság, a tényleges státusz valamilyen belátására van szükség. Nagyon fontos, hogy a helyzetükkel maguk a betegek tisztában legyenek. A betegek jobb állapotukban állásba tudnak helyezkedni. Nem beszélt a cikk arról, hogy ezek a betegek jó része rehabilitálható. Az akkreditált munkáltatók várják a munkára minimálisan is képes dolgozókat. Itt vannak a lehetőségek: https://www.lelekbenotthon.hu/2018/02/akkreditalt-munkaltatok-listaja/

A szkizofrénia komplex betegség, ahol a folyamatos kommunikációnak óriási jelentősége van. A magyar ellátórendszer az ilyen komplex betegségek kezelésében nagyon gyenge. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány a jövőben erőteljesebben szeretné ezeknek a betegeknek és a segítő szakmáknak az érdekeit képviselni. (Az EMMI mentális zavarok nemzeti programjához eljuttattuk javaslatainkat.) Nagyon fontos lenne, hogy a pszichoterápiás kezelések – hiszen a cikkben szereplő csoport is egy pszichoterápiás csoport, ha jól értettem – a célcsoport számára sokkal nagyobb számban elérhetőek legyenek (egyéni pszichoterápia, családterápia), olyan keretet adva, amelyben az érdekeltek megérthetik magukat (miért felelős az egyén és miért nem, mit tehet és mit nem) és olyan szakmai segítséget kapnak, amely a hatalmas terhek elviselését megkönnyíti.

Megkerestem a cikk íróját, s bízom abban, hogy ehhez közösen hozzájárulhatunk, hiszen a jövőben több témában is szeretnénk együttműködni.

Az eredeti cikk itt olvasható el.

https://abcug.hu/ott-allt-anyam-machetevel-a-kezeben-mert-kitort-a-vilaghaboru/

18 éves koromig éltem ott, ott nőttem fel, másmilyen lennék, ha mindez másutt történt volna. Ma már budapesti vagyok.

Ennek a blognak a megértés a célja. Most pl. azt kéne megérteni, hogy szavazhatott Bácsalmás a FIDESZ-re, s megosszak pár olyan gondolatot, amit más talán nem vett észre, nem gondolt át.

Sosem láttam szebb települést! Két park a főtér. Mi kell még? Élővíz a falu közepén (nekem falu) Itt tanultam meg játszani, élvezni az élet szépségeit, a fákat, a felhőt, a napot, a füves réteket, a fáramászást, a víz csillámlását, szinte hallottam a fény játékát víz felszínén (Mint parányi sarkantyúk pengése)  

Sosem láttam ilyen egyensúlyt ember és természet között, legalább is azt hittem, hogy egy egyensúlyban éltem.

Itt kezdtem el gondolkodni.

Nem tudom, ki hogy van vele, ha autóval érkezem, s néhány kilométerről meglátom a templomtornyot, megnyugszom. Most már nem tévedek el.

Itt tapasztaltam meg először az erőszakot, a kirekesztést és a megszégyenítést. És a kultúrát: az önképzést, a műveltséget, a tanulást, persze a kirekesztésektől és megszégyenítésektől nem függetlenül.

Gimnáziumba is itt jártam. Az a tanárom, aki később az egyik legnagyobb templomjáró lett, mondta az óráján: Nincs Isten, mert tegyük fel, ha lenne, mit kezdene azzal a feladattal, hogy hozzon létre egy olyan követ, amit még ő sem tud felemelni. (1981 lehetett az időpont)

Nem volt beszélgetés, nem volt vita, elmondta, kész. Kezdj ezzel a gondolattal, amit akarsz! Verseny, verseny, verseny. Ki jobb, kiből lesz valami, mert most senki vagy.

Csak ez számít. Hogy mit gondolsz, mit akarsz, senkit nem érdekel. Hajtsd végre azt, amit várnak tőled.

Bácsalmás sziget. 1700 körül alakult. Távol van mindentől. Határos mindennel és mindenkivel, leginkább a szerb határral. Itt csak úgy maradhatsz életben, ha betagozódsz. Régebben még segítették egymást az emberek, ma talán kevéssé, de ezt nem tudom.

Mindig is féltek, hogy elvesznek. Elvesznek a többiektől, egyedül maradnak vagy elvesznek tőlük. El is vettek sok mindent. (Földet, vagyont, házat, hazát, kitelepítettek svábokat- dédszüleimet is-, deportáltak zsidó bácsalmásiakat, akik közül csak páran jöttek vissza, ez egy sziget, ha innen elmész elvesztél)

A soknyelvűség a gyermekkorom idején halványult el. Nagypapám, miután hazatért a Don mellől, azt mondta, soha nem beszél többet az életében németül, ami pedig szinte anyanyelve volt. Persze később azért megszólalt, ha rokonok jöttek.

Itt mindennek tétje van, közben pedig minden jelentéktelen.

Egyik utolsó látogatásomkor az egyik unokatestvérem azt mondta, aláaknázná a határt, menekült csak szabályosan jöjjön be. Vörösen izzó arccal, frusztrációval telve mondta ezt. Én hallgattam.

Emlékszem, mennyit bicikliztünk a határ közelében. Kedves Unokatestvérem, és ha te bicikliznél arra, ha te, vagy unokád lépne rá arra az aknabombára? Milyen lenne a sorsod egy ilyen tragédia után? Unokád halála után. Mi kell ahhoz, hogy észheztérj?

Itt szeretik a kerítést.

Itt előírnak, itt nem cicóznak, itt megmondják. A falu a szájára vesz. A kívülálló már nem közölünk való, itt az van, amit mi mondunk. Ugyan mindig jönnek urak, akiket szolgálni kell, meg kell fizetni nekik azt, ami jár, de itt mi vagyunk többségben, bácsalmásiak. Az országgyűlési képviselők is mind jöttmentek voltak Vörösmarty Mihálytól Ortutay Gyulán és Tabajdi Csabán át Bányai Gáborig senki nem élt itt, csak vitték a pénzt a bácsalmásiak nevében. Nevükben, de sem velük, sem értük, sem nekik semmit.

Innen menekülni kell, míg a második világháború előtt jóval többen éltek itt, mint 10.000 fő, ma a lakosság száma csökken, alig vannak többen, mint 6000.

Bácsalmás próbára tesz. A háború előtt, ha cselédnek születtél az is maradtál, isteni és egyházi segédlettel, a háború után, ha nem söpörték le a készletedet, örülhettél volna, de lesöpörték. A hatvanas évek végén a hetvenes évek elején reménykedtek, megjelent a lehetőség, hogy az egyenlőtlenség csökken, a vidékiekből is lehet orvos, közgazdász, jogász. Lett is sok bácsalmási.

Ma a nemes törekvés ellenére történelmet hamisítanak a bácsalmási történetírók. A fényképész könyvtáros- aki végigfényképezte Bácsalmás eseményeit, a párt által szervezetteket is-  ma azt állítja történetíróként megírt könyvében, Bácsalmás mindig is keresztény világban élt, mindig is tisztelet övezte a papokat és az egyházat. Hát, ez az ember az én két nagymamámat biztos nem ismerte, akik – ugye lányként, nőként- csak hat elemi iskolát végezhettek, és haláluk napjáig gyűlölték az őket napszámba alázó papokat.

Itt a történelemhamisítás nem téma. A város történelemkönyvéből minden gond nélkül kihagyták a falu felét gyógyító orvos nevét az orvosi felsorolásból. Az életét Bácsalmásnak szentelő Dr. Jámbor Zoltán kimaradt a város történetéből, a többi hibát ne is említsem.

Innen ma elmennek, elmentek, itt is valószínűleg Németország a legfőbb munkaadó, mint a legtöbb alföldi településen. Ha oda kimennek, akkor már jöttmentek ott is. (így jár a bácsalmási ész)

Ez a jövés menés van az egyik oldalon, a végtelen határozottság, végtelen nyugalom és változatlanság a másikon.

Figyelni kell, mit mondanak a népek, a mijeink, a főnök, akihez tartani kell magát az embernek.

Ha figyelsz és félsz, nem tudsz beszélni. Meg hát kinek, mit mondanál?

Az országban itt az egyik legmagasabb arányú az öngyilkosság és az alkoholizmus. (kéz a kézben jár a kettő). Amikor Koreában, két órás előadást tartottam az öngyilkosság megelőzésének lehetőségeiről, Szöulból megkerestem a helyi közösségi házat, szívesen tartanék előadást a témában. Nem kellett. (a statisztikák azóta is tragikusak). Itt nem beszélünk húsba vágó dolgokról. Ide focisták és vattacukor emberek kellenek.

Itt a református pap a piacon kampányol a FIDESZ-ért, a hűbérura fiának mindent megtesz, hogy ő világíthassa be a köztereket. Jó pénzért. Hogy mi a viszonya a köztörvényes bűnhöz, arról nem nyilatkozik, csak az elvont bűn érdekli.

Sötét van. Az emberek hallgatnak, mindig is azt tették Ebben biztosak lehetnek Bácsalmás urai.  

Itt nem tudnak beszélni. Ki kérdezné meg őket? Akik „lemennek Bácsalmásra?” Vagy ők maguk, a bácsalmásiak? Ki?

Helyettesíti a beszédet egy színjáték, egy mintha, egy akármi, amit O. V. játszik és lejátszat velük.

Több Európai Uniós projektben vettem részt. Nagyszerű élmény évekig olyan emberekkel dolgozni, akik az első találkozáskor idegenek, majd egy idő után kollégák lesznek. Ahogy haladunk előre, megismerjük egymást, szlovákok, németek, olaszok, románok, dánok, franciák. Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak másoknál, része vagyunk a világnak. Nem mi fújjuk a passzát szelet. Az ilyen projektekben van módom megtanulni jobban beszélni. Nagyon jó lenne, ha bácsalmásiak százai részesei lehetnének ilyen projekteknek, hogy megismerjék az idegeneket és rajtuk keresztül önmagukat.

Én azt ma sem tudnám elmondani, hogy Bácsalmással kapcsolatban mit szeretnék, milyen Bácsalmásnak örülnék, hogy lehetne az, hogy a bácsalmásiak egyszer végre megszólaljanak és kitalálják, milyen települést akarnak maguknak. Nincs könnyű dolguk.

 Die Wahlen in Ungarn sind vorüber. Sie brachten ein „momentum medialer Entrüstung“, welches verpufft ist. Claudia Roth, die streitbare Grünen-Verfechterin von Menschenrechten empörte sich in einer Sendung auf Phoenix über den undemokratischen Wahlablauf in Ungarn. Gleiches gabe es auch bei ARD und ZDF. Nach 2-3 Tagen war dann „alles“ vorbei.

Aber, es wäre schön und gut, wenn die westlichen EU Bürger nicht vergessen hätten, dass in Ungarn im April 2018 keine freie Wahl stattgefunden hat sondern nur eine Abstimmung. Eine freie, unbeeinflußte Willensbildung des ungarischen Bürgers um eine Wahlentscheidung zu treffen war zu keinem Zeitpunkt gewährleistet.

Die Spieleinsatz von Orban ist Gefängnis oder Gewinn der Wahlen. Orban ist ein Verbrecher geworden. Er müßte sofort ins Gefängnis gehen, hätte er nicht die Wahlen gewonnen und hätte er nicht seine Macht erhalten. Er hat den Rechtstaat in seinem Interesse abgebaut. Maßgebliche Positionen in der Justiz wurden durch seine Anhänger besetzt. Die ungarischen Gesetze wurden in seinem Sinne verändert. Das ungarische Rechtssystem beschützt ihn.

 Es gibt drei Verstöße gebe, die Orban zu einem Verbrecher gemacht haben.

1. Steuerbetrug: Diebstahl der EU Gelder und die Steuer der Ungarischen Steuerzahler.

EU-Gelder wurden durch die FIDESZ-Partei zweckentfremdet und in den Wahlkampf gesteckt. Wahlplakate wurden mit EU-Geldern und mit ungarische Steuergeldern gedruckt. Dieser unlautere „Wettbewerbsvorteil“ erbrachte das bekannte Wahlergebnis. Von der EU gewährte Subventionen werden zweckentfremdet und für „privat ausgegeben, z.B. Kauf von Schlössern“.

 2. Hetze gegen Gruppen der Menschen (Juden und Flüchtlingen- Ungarische Gesetz: § PTK 332 ).

 Jedes autoritäre System benötigt einen Sündenbock, einen Feind, um von eigenen Fehlern abzulenken. Im 3. Reich waren dies die Juden. In Ungarn sind es von einer Seite die enthumanisierten Flüchtlinge (sie werden als Migranten genannt und nicht als Menschen und werden als Gegenstände bezeichnet). Auf der anderen Seite ist dies der „jüdische Großkapitalist“ George Soros. Er soll eine Bedrohung für das ungarische Volk darstellen, weil er Ungarn mit Millionen von Migranten besiedeln will und auf diesem Wege die Gesellschaft untergraben und „jüdisch infiltrieren will“.

Dieses Bild zeigt eine Ketzerei. ( Es ist ein staatlicher Wahlplakat der FIDESZ)

3 Flüsterpropaganda (ungarische Gesetz § 338 PTK). *

Nach diesem Gesetz ist Flüsterpropaganda verboten. Orban hat über Opposition eine Flüsterpropaganda ausgeführt. Er hat Gerüchte gestreut. Die sozialen Netzwerke der Opposition wurden gesperrt. Die Leiter staatlicher Einrichtungen, wie z.B. Kindergärten, Schulen, Krankenhäuser etc. wurden dergestalt beeinflußt, daß bei einer Niederlage von Orban und seiner Partei, die stattliche Unterstützung „weg sein könne“.

 Eine Pressefreiheit gibt es nicht in Ungarn und gab es nicht. Orban und seine Clique haben über Strohmänner die Medien der Opposition aufgekauft und danach, ganz clever, geschlossen.

 Ungarn wird gleichgeschaltet. Dies hatte in Deutschland „schon mal“.

  Die EU nimmt für sich in Anspruch für „gewisse“ Werte zu stehen, wie Pressefreiheit, Meinungsfreiheit, Menschenrechte. Der „eiserne Vorhang“ steht jedoch immer noch. Die EU braucht im Osten ihres Reiches ein Bollwerk gegen Putin. Deshalb läßt sie Orban sehenden Auges gewähren und nimmt dessen Verletzung der EU Werte in Kauf, um sich im Osten der EU gegenüber Putins Reich abzusichern. Allen voran die Europäische Volkspartei mit Manfred Weber an der Spitze, verkaufen ein Mal mehr“ die Ungarn und opfern diese auf dem Altar ihres Machtkalküls. Claudia Roth als Jeanne d´Arc europäischer Werte reitet weiter und läßt ihren Auftritt auf Phoenix, der zunächst sehr engagiert erschien, hinter sich. Wo bleibt das Rückgrat der EU und der westlichen Politiker ? Ich sehe keines mehr.

Das reiche, wohlhabende, satte  Europa schweigt. Schweigt wie immer. Schwieg während der spanische Bürgerkriege, schwieg als Hitler an die Macht kam, schwieg wenn die Russen Ungarn und andere Nachbarländer ausraubten. Schwieg, als mehrere Hunderttausende von Ungarn von den Russen „gekidnapped wurden und zu Malenkij Robot in Rußland verschafft wurden“ („kleine Arbeiten in Rußland“). Die EU schwieg im Jahr 1956. Sie schwieg auch bei Bosnien.

Wir, ungarische Demokraten sind für die EU nicht wichtig, dies zeigt uns das Verhalten der EU und ihrer zögerlichen und opportunistischen Politiker.

Wir sind Feind in unserem eigenen Land und haften für diese Politik der EU. So ist es. Ich bin als ungarischer Staatsbürger in einer Diktatur geboren, lebe in Ungarn und werde in einer Diktatur sterben, Ok, „zwischendrin hatten ein paar gute demokratische Jahre, träumend und hoffend, auch wir könnten EU-Werte dauerhaft erfahren und leben.

 * Von Magyar Narancs Magyar Bálint-Madlovics Bálint: Törvénytelenségben született kétharmad 2018.05.03. 43-44pp

A Klubrádió nyomorúsága…

mindannyiunk nyomorúsága.

A Klubrádió nyomorog? Tényleg? Alig gondolja így bárki, vagy mégis? A tények szerint (vagy amiket én tényként tudok):

• Szinte a teljes vidéki sugárzási lehetőségét elvesztette, csak Budapesten érhető el.
• Hatalmas nemzetközi botrány volt a sugárzási területek elvesztése miatt, de a botránynak komoly következménye nem volt. Morogtak, tárgyaltak, kezet fogtak Brüsszelben a rádió vezetőivel ilyen-olyan EU-biztosok, de aztán nem történt semmi.
• A nemtelen pályázati kudarcot (szürreális indokok) bírósági eljárás követte, amelyen az 1,2 milliárd forintos kártérítési igényből néhány milliót ítélt meg a bíróság.
• A magyar jog a rádió mellett van, Európa és a világ elcsendesült. Kártérítés nem lesz, a sugárzás vélhetően csak Budapesten marad meg, ha egyáltalán.

Ez bizony nem túl biztató. Százezrek hallgatják az utolsó ellenzéki hídfőállást; én is. Mostanában sokszor máshova kapcsolok. Nem csak azért, mert túl sok a rossz hír és lever a reménytelenség ezt a rádiót hallgatva, hanem azért is, mert azt gondolom, hogy a választási kudarcért nem csak a magyar ellenzéki pártok, de a magyar média is felelős, s ahogyan a pártok, úgy a Klubrádió sem vonta le a következtetéseket, és se változásnak, se változtatási szándéknak még nyoma sincs.

Megteheti, hiszen a hallgatók pénze tartja el. (A kis hirdetőket, mint amilyen én is vagyok, nem keresik. Ez is egy nyomor, hogy én pl. áttételen keresztül hirdetek a Klubrádióban, a Lírán keresztül, pedig hirdetnék önállóan is. Azt hiszem, hogy a hirdetési osztályt meg is szüntették.) Hirdetések alig vannak, az irány ugyanaz.

Ezt a műsort a Klubrádió hallgatói támogatták – hallani sokszor.

Szerintem a Klubrádió, ugyanúgy, mint az ellenzéki pártok, egyrészt visszatükrözi a mai illiberális, mondhatni vezérelvű helyzetet, másrészt újra és újra meg is teremti.

Egy rövid elemzésben leírom azt, ahogyan én látom ezt a mechanizmust.

Néhány hónappal ezelőtt Csepeli György azt mondta egy reggeli műsorban, hogy legközelebb ne őt hívják meg, hanem hívjanak meg egyszerű, Csepeli szóhasználatával élve „normális” embert, és kérdezzék őt.

Nem történt meg. Az átlagemberek hiányoznak a műsorokból. Átéljük azt a nyomorúságot, ami szinte minden média alapvető ellentmondása: nem érdekes az átlagember, az okosat, a különlegeset, a nálunk nemesebbet, az ismertet és a híreset akarjuk hallani, a magunk szintje érdektelen. Ez a gondolat vezet a celebvilágba. Vattacukor embereket hozunk létre közösen, s aztán síránkozunk, hogy nem jelenik meg a mi világunk a médiában.

Talán ezért is van az, hogy a politikai színtéren kudarcot vallott a rádió. És itt bizony már komoly szakmai kifogást is emelek, mi szerint politikát csak úgy szabad a médiába vinni, hogy megkövetelem a tárgyilagosságot, nem vagyok elfogult senki felé és ami a legfontosabb, a szakmai felkészültséget nem pótolom valamiféle sármmal.

Nemrégiben történt, hogy Baán László, a Liget projekt miniszteri biztosa volt Rózsa Péter vendége. Az a Rózsa Péter, aki a legvehemensebben, legindulatosabban támadja a regnáló hatalmat egyéb műsorokban, teljes felkészületlenséggel, vagy teljes alávetettséggel fogadta vendégét. A maximum, ami tellett tőle az az volt, hogy az utolsó mondatban azt kérte, hogy regulázza meg azt az őrző-védő szervezetet, a Valtont, amelyik a Liget projektet védi a tiltakozóktól. Ennyi? Hol a látleletekre, verekedésre való hivatkozás (megverték a tiltakozókat), hol a riporteri vehemencia, hol voltak a felkészült, szembesítő kérdések a kivágott fákról – kiderült, hogy már számos fa pusztult el a biztos korábbi, faéltető ígérete ellenére. Ha nem megy a riporteri működés, miért nem hívott meg egy olyan felkészült szakembert (pl. Lukács Andrást a Levegő Munkacsoporttól), aki az ő felkészültségi szintjét feljavítja? Hogy jött létre percek alatt az az alávetettség, amelyből Rózsa Péter szakmai vesztesként lépett ki? Nem akart vitatkozni? Kerülte a konfliktust?

A vita mögött kellemetlen konfliktust sejtünk, míg magyaros délibábos lelkünk az egyetértés szépségébe szerelmes. Nem szeretik a Klubrádióban a vitákat. Nincsenek vitaműsorok, pedig még pénzt is hozhatna egy emelt díjas betelefonálós vitaműsor, amiben a betelefonálók dönthetnének, hogy ki legyen egy jól körbejárt vita győztese. Lehetne mérlegelni, hogy kinek az érvei voltak meggyőzőbbek, ki adott új szempontokat, világított rá logikai buktatókra stb.

A Klubrádió lemondott a vitákról. Vita maximum Bolgár György és egy-egy kormánypárti betelefonáló között van, ha azt vitának lehet nevezni.

De nem csak a viták hiányoznak a Klubrádióból, hanem a tárgyilagosság és a szakmaiság is.

Két etikus lehetőség van. Vagy felvállalja nyíltan, hogy baloldali a rádió (az, hogy ellenzéki, még nem jelenti azt, hogy baloldali), vagy a tárgyilagosságot választja. (Fontos, hogy korábban letették a voksot az MSZP mellett – pl. teljesen értelmetlen hirdetést adott le korábban a BKV, ami akkor persze nem volt problémás – s most nehezen szerzi vissza a neutralitás látszatát. A kissé zavaros múlt ennek a látszatnak az elérését igencsak megnehezíti.)

Egyikhez se tartja magát a rádió.

Azt tippelem, hogy minden újságíró álma a mindenkitől egyenlő távolságot tartó, magas újságírói szakmai színvonalat tartó szolgálat. Azt hiszem, hogy ez egyfelől drága mulatság (sokszereplős szakértő stáb kell ehhez), másfelől pedig azért rendkívül nehéz, mert a jelenlegi kormányhatalom, ami a hit, elvakultság, nacionalizmus talaján áll, nem áll szóba egy gondolkodó rádióval. Alig jelennek meg kormánypárti személyek a rádióban, de ha megjelennek (pl. Gulyás Gergely, Palkovics László, Kósa Lajos, Lázár János), akkor az az attitűd, hogy jaj, végre nálunk is megjelenik és bizony alámennek az interjúalanyoknak. Van egy visszatérő elem ezekben az interjúkban, ha Bolgár György műsorába kerül a beszélgetés. Ez a visszatérő elem az, hogy ha nem ért egyet, akkor elkezd Bolgár György vitatkozni, definiálni, kioktatni. Nem az történik, hogy ügyes kérdésekkel olyan irányba tereli az interjúalanyt, hogy kiderüljön, mennyire téved, milyen rémes helyzetet teremtett a hatalomban levő, hanem megtudjuk, mi B. Gy. véleménye az adott kérdésben, az adott kérdést B.Gy. hogyan látja, s azt is megtapasztalhatjuk, mennyire dühös azon, hogy interjúalanya másként vélekedik.

Szeretném én, a hallgató, kialakítani a véleményemet, szívesen veszem, ha az interjú alanyt hosszasan hagyják beszélni, s szeretném tudni azt, hogy pontosan mit gondol, honnan indul, hova tart, aztán én szeretném ezt véleményezni. Nekem nem hiányzik B. Gy értékítélete.

Tehát a neutrális irány nem működik.

És a rádió nem működik ténylegesen baloldali médiaként sem. A legelesettebbek nem jelennek meg. Ők hallgatnak. Nem kap szót az ózdi munkanélküli, beszél helyette Almási Tamás, aki filmre vette őt (mármint az ózdi munkanélkülit), (nem szólalnak meg és nincsenek megkérdezve azok a szocialista politikusok, akik a privatizációval földönfutókká tették ezeket az embereket, biztosan ez közelmúlt és nem történelem). Nem szólalnak meg azok a napszámosok, akik a FIDESZ oligarchák földjein dolgoznak, de megszólalt helyette Gőgös Zoltán (azt elfelejtik megkérdezni, hogy a TSZ-ek felszámolását hogyan próbálta megakadályozni az MSZP? Vagy ő is inkább a fazék körül lebzselt?). Nem kap szót a meghurcolt tanár, aki elmegy egy Momentum rendezvényre és másnap az iskolaigazgató rendre utasítja, de megszólal Fekete-Győr András. Nem szólal meg a holland, német, svájci húsvásárra kicsempészett magyar prostituált, de megszólal helyette Papp Réka Kinga és esetleg a szexmunkások szakszervezetének képviselője. Sem Kuncze Gábort, sem Lamperth Mónikát nem kérdezik meg, hogy belügyminiszterként mit tettek a kirabolt, kitántorgott, vagy kiebrudalt legszerencsétlenebb honfitársaink – magyar nők – hazahozataláért, miért csak a helyi (svájci, német, holland) szociális munkások segítik őket? (Rádai Eszter és Lamperth Mónika jó pár évvel ezelőtti interjúja azt hiszem a Klubrádió történetének egyik legrosszabb beszélgetése volt.)

Nézzük az egészségügyi riportokat! Az egészségügy komplex kérdés, ha a Klubrádiót hallgatjuk, csak egy dologra juthatunk: az egészségügyet a több pénz mentheti meg. Hogy sok szakember szerint egy fillért nem szabad beletenni ebbe a rendszerbe, mert szétlopják? Hogy az egészségünkért az életmódunk a leginkább felelős? Hogy ez egy komplex kérdés? Ez fel sem merül. Hosszú riportok jelennek meg most pl. az amputálásról, de egyetlen amputált beteg nem nyilatkozik, de nem nyilatkozik az a kórházi pénzügyes vagy orvos, aki tisztázza, hogy hogyan van az, hogy a mi társadalombiztosítónk több pénzt fizet egy amputálásért, mint egy hatékony prevencióért, edukációért? (A döntéshozó nem jelenik meg, nem járnak utána, nem elemzik a tarthatatlan helyzetet – Magyarországon évente több, mint 4000 ember lábát vágják le, Ausztriában alig több, mint 1000 főét. A finanszírozó, aki ezt az egészet kitalálta vagy működteti, mintha nem is lenne.) Ha a Klubrádiót hallgatjuk a kérdés megoldása az, hogy itt ez a gazember kormány és nem ad több pénzt az orvosoknak. Kb. ennyi.

A hallgatók egymondatos választ várnak és meg is kapják. Vannak a jók és vannak a rosszak. A Klubrádiónak is megvannak a barátai, hadd legyenek, minek ide más elv és más gyakorlat,

Néhány héttel ezelőtt volt egy szombati Filmklubrádió adás (szerintem Rózsa Péter legjobb műsora). Többször megismételték. Szántó Erika volt a film rendezője, azt hiszem, Titok volt a film címe. Kiváló beszélgetés követte a filmvetítést, kiderült milyen érdekesek a hallgatók, milyen sokat tudnak. A riportba bejátszottak egy jelenetet a filmből, amiben az apa munkaidőben a folyóparton sétálva találkozik a fiával. Az Andorai Péter által játszott szereplő titkolta, hogy munkanélküli. „Egyszer majd elmondom”, mondta a fiú, „Egyszer majd én is”, mondta a filmbeli apa - Andorai. Így jelent meg a munkanélküliség nyomorúsága, a haszontalanság kínja. Áttételesen, kicsit sterilen. Nem konkrétan. A kisemmizett, a nyomorult, aki most vélhetően a Fideszre szavazott, nem kap szót a rádióban. Ehhez vagyunk szokva a Klubrádióban, az igazán elesettek nem szólalnak meg, de tudjuk, hogy az igazság valahol odaát van.

Tényleg azt gondoljuk, hogy jobb országunk lesz, ha a mostani elitet a Klubrádiónak jobban tetsző elitre cseréljük? Szerintem aligha.

Hogy mi a baj Ungár Péterrel?

Nem, nem az,

• hogy annak ellenére, hogy egy zöld párt színeiben versenyez a parlamentben, terepjáróval közlekedik Budapest utcáin. (Neki is lehetnek gyengéi, a gyarlóság emberi jog, szereti a sebességet, s ennyi szórakozás neki is jár, büdösítsen nyugodtan).
• nem az, hogy tulajdon lapja listázza a „SOROS ügynököket” és a listázó cikk megjelenésekor az érdeklődő újságírókat melegebb éghajlatra küldi, később sem kérve elnézést.
• nem az, hogy „Soros ügynökök” lapszám hirdetési bevételeit jó célra fordítja, (bár az zavar, hogy a Sorosozás nyilvános, ott vannak a szervezetek, emberek, de a lap állami hirdetéseiből jövő haszon jótékony céljai titkosak)
• nem, nem az, hogy beavat abba, hogy vitái vannak édesanyjával a vasárnapi ebédkor. (talán így akar jó pontot szerezni a közutálat övezte anyjával szemben?), s olyan magánéleti dolgokról tudok meg adatokat, amik nem tartoznak rám.
• nem az, hogy nem menti meg a Magyar Nemzetet,
• nem az, hogy a Momentum bulin nőket és férfiakat vegzál részegen, s az általa anyagilag támogatott pártban ennek semmilyen következménye nincs. Ez a pártja szégyene.
• nem is az, hogy az LMP-ben pénze nélkül feltehetően nem kerülhetett volna vezető pozícióba és a parlamentbe sem jutott volna.

Mindezt hagyjuk meg pártja, lapja (Figyelő), a listázottak, a média és a vegzáltak magánügyének (tényleg az, magánügy?, jó viccelek – nem az) . Ezek még talán (persze nem mennek el,) talán elmennek. De egy valami nagyon nem stimmel.

S ahhoz, hogy ezt megértsük fontos egy kicsit beleolvasnunk és megnéznünk Michael J. Sandel: Mi igazságos… és mi nem? C. könyvét. (Felcsúti Péternek hála a könyv magyar nyelvű publikálásáért)

 A könyvben hosszan ír a szerző arról, hogy az USA-ban majdnem elfogadtak egy olyan törvényt, ami alapján minden afroamerikai több 10.000 USD kapott volna kárpótlásul az őseiket ért megkülönböztetésért, bántalmazásért, rabszolgasorsért.

Németország mind a mai napig segíti Izraelt, az izraeli gyerekeket. Sok német extrém dolgot tesz (pl. magára tetováltatja, hogy bocsánat, többféle módon vezekel, stb) bűnbánat címén.

Hogy van ez? Nem voltak ott a mai leszármazottak sem a gázkamráknál, sem a rabszolgavásárokon. Mi az az erkölcsi alap, ami miatt kárpótlást kapnak, vagy kapnának a megalázottak és kisemmizettek? Ráadásul nem a kisemmizett megalázottak, hanem a leszármazottaik? Miért az elkövetők bűnbánata? Mit akarnak ezek az emberek, s miért milliós támogatottságuk hazájukban? A megalázott és/vagy megölt milliók leszármazottai miért kellene, hogy kárpótlást kapjanak, hiszen nem ők szenvedték el a sérelmeket, nem őket bántották?

 A Sandel könyvben hosszasan írnak arról, hogy senki sem a semmibe születik. Manapság nagyon megtervezik, gondoskodnak az újszülöttről a szülők. Kiváló klinika, vagy otthon szülés, ülve, vagy vízben, apával többnyire. Ismerős ez a gondoskodó aggodalom? Az én környezetemben igen.. A gyerekek nem a semmibe születnek és sajnos a szülői alapok még fontosabbak lesznek az esélyeket egyáltalán nem kiegyenlítő magyar iskolákban. Az a liberális alapelv, hogy az ember a „saját tetteiért felel, nincsenek apák és fiúk, vagy anyák és fiúk.," amire Ungár a Magyar Narancs interjúban hivatkozik, a ma Magyarországán nem igaz.

 Nagyon fontos, hogy hova születünk, melyik az a történet, aminek részei leszünk.

 Tegyük fel, hogy Ungár Péter apjának a vagyona bűnös módon jött létre. Tegyük fel, hogy így van, vannak ezt igazoló írások és hát a vagyon létrejötte mentén börtönbe is kerültek emberek (http://magyarnarancs.hu/egotripp/k_tortenetei_nemetora-67729) de ha nem is bűnös úton jött létre az a vagyon, ami az Ungár család felemelkedését biztosította U.P. több helyen leírta, hogy a jelenlegi ingatlanjai után NER pénzt kap, s ez a pénz jövedelemként a zsebében landol. Bár zsörtölődik, hogy így meg úgy, de a pénzt nem utasítja vissza.

 Képzeljük el, hogy egyszerre születik Ungárral egy roma honfitársunk Szabolcsban, vagy Borsodban, Komolyan azt gondolja valaki, hogy saját erejéből az ottani körülményei figyelembevételével kijut Edinburgh-ba egyetemre, vagy geográfus lesz a nyomorba született roma honfitárs? A családi indíttatás Magyarországon kulcskérdés. A NER létrejöttekor UNGÁR Péter 19 éves. Ha a roma és a U.P. közötti különbséget vizsgáljuk, és feltesszük a kérdést, OK, eljön egy pillanat, amikor már az ember önmagáért felel, nem lehet fontos az apa és az anya, tessék mondani, melyik az a pillanat? 14 év? 18 év? 22 év? Melyik? Miért pont az? Sandel és hivatkozott tudósai szerint nincs ilyen pillanat. Az ember nem tud kiszabadulni abból a keretből, amibe született, főként, ha a társadalma mostohán kezeli azt az alapvető emberi szükségletet, hogy a társadalom enyhítse a születési esélyegyenlőségeket..

Ungár Péter soha nem határolódott el szülei bűnösségétől, mind a mai napig hízlalja pénztárcáját a NER. (Nem határolódik el, mert a NER pénz anyján keresztül jön, nem független tőle)

Vajon lesz elhatárolódási pillanat? A bűn milliárdjait gátlástalanul felhasználó FIDESZ gyerekeknek mi lesz az erkölcsi sorsuk? Lesz olyan, aki rájön miben él? S ha igen, a kapott előnyökről hogyan tud elszámolni. Hagyjuk ezt arra kevés emberre, ha eljön az idő.

Persze a ma Magyarországán a morál nem kérdés. Illetve csak annyiban, hogy mi mindent meg lehet tenni erkölcsi gátakat, morális megfontolásokat áthágva. Ebben az értelemben, az, hogy U.P. ott ül a parlamentben mindannyiunk számára intelem, és arra kell, hogy biztasson hogy ezt kikérjük magunknak. Ungár Péter bár papíron az LMP politikusa, a valóságban a NER kegyeltje, s kihasználja születéskor kapott előnyeit, s sem erkölcsileg, sem anyagilag nem tesz semmit egy jobb világért.

Térjünk vissza a kárpótlás akaró amerikaiakra, a vezeklő németekre! Miért teszik? Nem voltak ott, csak a nagypapa, a nagymama, a többi német, a többi amerikai. Mi az ok? Az, hogy a múltba révednek ezek az emberek nem jelenti azt, hogy ne a jövőbe néznének. A társadalmi morál, a társadalmi bizalom mind a ma élők, mind a leszármazottak számára létkérdés. Csak egy olyan társadalom építhet bizalmat, amely felelősséget vállal. Az, hogy vállalják a felelősséget a honfitársak bűneiért azt jelenti, hogy felelősséget vállalnak a jövőért, és be akarják gyógyítani a sebeket, egyszerre simulnak bele a történelembe és emelkednek ki, egyszerre fogadnak el és tiltakoznak. Felelősséget vállalnak a felmenőkért is és az utódokért is. Azt mondják, hogy a leszármazott afroamerikai feketék nem azonos eséllyel indultak az amerikai életbe, mint a többi amerikai.  A bűnbánók azt teszik, ami a legjobb a sebek gyógyítására és ez a vezeklés, elhatárolódás a bűnösöktől, erőszaktevőktől: pl. rabszolgaárusoktól, kegyetlen gazdáktól, megsemmisítőtáborok közömbös  és/vagy kegyetlen munkatársaitól. Akkor a többség bűnözött. A jogszabályok a bűnt szolgálták, nem az emberei méltóságot. Most igyekeznek helyre tenni a dolgokat. Mi messze vagyunk ettől.

Nem azt várom Ungár Pétertől hogy megtagadja szüleit, de azt igen, hogy azok bűnös cselekedeteitől határolódjon el.  Ha ez megtörténne lenne közösségvállalás és felelősség irányukba, a szülők felé is. Ungár Péter a társadalmi bizalmat rombolja. (In God we trust- van az USA Dolláron, jelezve és üzenve, hogy a társadalmi bizalom a közös pénz egyik alappillére- nézzük csak meg a Forint árfolyamát 2018. július 6-án) 

Ungár Péter nem vállal felelősséget senkiért és semmiért. Nem határolódik el, rontja a társadalmi bizalmat. Na, ez a baj vele.

A MAGYIPETT 42. kongresszusán, májusban Galyatetőn két előadás hangzott el a gyermekszegénységről, illetve arról, hogy a gyermekszegénység hogyan betegíthet meg. John Oates  professzor, aki a Biztos Kezdet gyermekházak elindítója, és L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítványt alapítója tartottak előadást. Nemcsak maga a téma, de a megközelítésbeli különbség is nagyon izgalmas volt.

Ouates professzor a jogi környezettel kezdte. Elmondta, hogy mind hazája, Nagy-Britannia, mind Magyarország aláírt olyan egyezményeket, amelyek alapján számonkérhetőek az államtól a gyermekjóléti intézkedések. Még idézett is az egyezményekből. Arról is beszélt, hogy a szegénység hogyan kumulálódik, miként hatnak egymásra a szegénységből következő hátrányok. Például a szülői stressz által a gyermek is stresszes lesz, s a megnövekedett stressz-szint kihat a kommunikációs képességek kialakuláslára, a tanulási képességekre. Azt is elmondta, hogy a szegény családok számára az adományozási aktus meglehetősen ellenszenves. Nem elég, hogy szegények, de a „charity” még további szégyent is jelent azoknak, akik azt igénybe veszik, mert ez által hangsúlyt kap szegénységük, megkülönböztetettségük. Oates professzor újra behozta a jogi alapokat, miszerint a jóléti intézményekre és gyermekellátásra mindenkinek joga van, s ha a jogosultság mentén fogják fel a nyújtandó szolgáltatást, talán könnyebb a helyzet.

Az összeadódó, egymást erősítő negatív hatások eredményezhetik azt, hogy az EU-ban Magyarországon a legrosszabb a helyzet a szociális helyzetek rögzülésében: a szülői, otthoni viszonyok a legmeghatározóbbak az iskolai előrejutásban. A magyar iskola a hátrányos helyzet javításában, a szociokulturális hátrányok felszámolásában, vagy legalább csökkentésében semmit nem segít. Pl. szegregál, így a hátrányos helyzetet tovább erősíti.

1. Ritók Nóra előadásában konkrétan, fényképekkel mutatta be azokat a döbbenetes harmadikvilágbeli viszonyokat, amelyek jobbításán dolgozik. A falu- és városközpontoktól távolabbi helyeken, a falu szélén, a düledező viskókban nincs se víz, se áram. A csak egyetlen helyiséget fűteni képes családban nincs személyes tér, a félelem és nélkülözés rontja a családi kapcsolatokat. Ha leteszel egy személyes tárgyat, pár perc múlva már nem lesz ott. Nincs személyes tér, minden közös. Egy aggódó, önmagát érteni nehezen tudó család nehezen tud erős családi kötődést kialakítani, nincs mese, (a szó szoros értelemben), nincsenek játékok. Dughagymával játszott egy hároméves gyerek az egyik képen. Nincs fűtés, néhol a gyerekeknek kell fát lopniuk az út mellől, ott, ahol nincs erdő, és a gyerek így közvetlenül tapasztalja meg, hogy mi a társadalmi kirekesztettség, félelem és bűn. Tél végére néhol jobb híján eltüzelik az ágylábat, a szekrényajtót, és téglára állítják matracot. Egy ilyen helyzetben, ha valaki megbetegszik, nem tudják kiváltani a gyógyszereket, s csak az a beteg, aki vérzik és lázas. Szemüvegre nem futja, éveken át szenvedett és bukdácsolt több olyan gyerek, akiről kiderült, hogy nem lát: 5 dioptriás szemüvegre volt szüksége, s miután megkapta, már tudott tanulni. A mínuszról eljutott a nulla szintre.

Hatalmasok a társadalmi szakadékok, s szinte kezelhetetlenek. Ezekről a mélyszegénységben élő emberekről az állami intézmények lemondtak, azt mondják csak akkor lépnek velük kapcsolatba, ha van fogadókészség részükről. Ám a családgondozás vagy korai fejlesztés ezen célszemélyek számára ismeretlen, értelmezhetetlen kategóriák. Az eredmény: az út szélén maradnak!

Ahogyan hallgattam L. Ritók Nórát először tehetetlenséget éreztem. Nem jelentek meg arcok. Nem jelentek meg személyiségek. Ágy, nyomorúságos szobák, kopár falak, sötétség, ahogy eljön az este s nincs mit csinálni, néznek ki a gyerekek az ablakon, de csak kontúrok látszanak. Hogy lehet egy ilyen helyzetben létezni? Itt csak helyzet van, arc, személyiség nincs. Nem is voltak látható személyek, nem jelentek meg beazonosíthatóan azok, aki itt élnek, nyilván nem is szívesen vállalták volna arcukat, mutatták volna pőre kiszolgáltatottságukat.

Szégyen.

Aztán, ahogy haladt tovább az előadás, a köszönet érzése jelent meg bennem. Köszönöm neki. Helyettem csinálja. Én nem tudok ott lenni, én dolgozom, adót fizetek, s az adóm pont azt a célt szolgálná, hogy oda juttassák az erőforrást, ahova kell, s az állam nem végzi el ezt a feladatot. Ezeken a helyeken nincsenek állami intézmények, az iskolák is a züllés állapotába süllyednek. A focistadionokba épülnek be a gyerekkönnyek, meg azok a gyógyszerek, amiktől ők jobban lehetnének.

S aztán jön az Igazgyöngy alapítvány. Odamegy. Szóba áll, odahat: épít, kapcsolatba lép és megjelenik a személyesség. Ha jól láttam, pl. a művészetek által nyílnak ki és fejlődnek a gyerekek. S azáltal jelennek meg az arcok és nevek, ahogy a kapcsolat létrejön.

Bár nincs kimondva, a kategóriák celláiba zárt embereket (szegregáció, gyerekszegénység, halmozott hátrányos helyzet, SNI) csak a kapcsolat változtathatja személyekké. Ahogy kapcsolatba lépnek, jelennek meg a nevek: Józsi, Pista, Rózsi, Edit.

A túlélési alapképletet, az élet vagy halál dilemmáját, a,vagy-vagy helyzetet lassan a közösség váltja fel. Ha már vannak közös célok, akkor a közös cselekedetek szövetségeket hoznak létre és létrejön az együttműködés.

Az előadás végén a pozitív példák ismertetésével megjelent a remény. De a szégyen és tehetetlenség letaglózó érzése mégis megmaradt.

Mit tehetek én? Semmit..? Adhatok néhány olyan könyvet, aminek remélhetőleg hasznát veszik. A hatalmas szakadékot át nem léphetem, esetleg pénzt adományozhatok.

Talán pár tapasztalattal és ötlettel mégis hozzá tudok járulni ahhoz a gondolati körhöz, amiben ez a munka folyik.

1. Jogszabályok. Sajnos újra és újra azt látom, hogy még a művelt és képzett emberek is lemondanak a jog erejéről. Oates prof. a jogi környezet ismertetésével kezdte mondanivalóját és elmondta: a jogi környezet bizonyos mértékben adott ahhoz, hogy lépéseket lehessen tenni. Itthon a jogállamiság leépülésével a különalku intézménye erősödik: „Intézkedj most, pályázz most (a pályázat maga is külön tészta a szó szoros értelmében), figyelj rám, alkudjunk meg! „Jogszabályok? Nevetséges! Senkit nem érdekelnek.” Nem tudom, hogy végig van-e gondolva az, hogy milyen jogszabályok vonatkoznak ide (gyermekvédelem, családellátás, egészségügy, járványügy?). Amikor pár mondatot tudtam váltani Nórával, megosztottam azt a benyomásomat, hogy szerintem ők állami feladatot látnak el. Egyetértett. Jó lenne tudni, hogy konkrétan milyen állami feladatot látnak el, majd kiszámítani, hogy mennyivel segítik az állami feladat megvalósítását és azt bevasalni az államtól. Jogi környezetben kell működni, a jogszabályok betartása és betartatása kulcskérdés szerintem.
2. A jogi környezet másik fele, hogy rosszak a jogszabályok. Mit kéne változtatni a jogi környezeten a sorsok könnyebbé tételéhez? Melyik jogszabály rossz, kell-e új jogszabály? Nincs más hivatkozási alap – még ha ez sokak számára komikus is –, mint a jogszabályok betartatása. A jogszabályok jobbátételéhez képviselőkre és társadalmi megmozdulásra lenne szükség, és talán, ha látnánk, értenénk, milyen jogi változtatás kellene, lenne hozzá akarat (pl, ne lehessen az áramszolgáltatást kikapcsolni télen, lehetne egy állampolgári „elektromos minimálcsomag”). A jogszabályok L. Ritók Nóra munkakörnyezetében „élesednek”, és ott kérdőjeleződnek meg. Meg kellene kérdezni őket a jogalkotóknak, a jogi környezet alakítóinak, hogy mik azok a tételelek, jogi intézmények, amik változást követelnek. Nem az alapítványnak kellene kéréssel fordulnia az államhoz, hanem tőlük kellene tanácsot kérniük – és megköszönve munkájukat – azoknak, akiknek az állami intézményeken belül ezen feladatok ellátása, jogszabályok korszerűsítése lenne a dolguk. Ma azt hiszik és akarják elhitetni velünk, hogy mi – L. Ritók és többiek – vagyunk őértük. Tévedés! Ők vannak miértünk. A jogaszabályi környezet megváltoztatását ki kell követelnünk!
3. Van egy javaslatom. Mivel a mi alapítványunkak is sok kapcsolata van, külföldi mintára létrehozhatnánk egy olyan zsilip intézményt, amelyik képzéssel és tréninggel felkészíti a nehéz helyzetben levő munkavállalót (hátrányos helyzetű, problémás régióban levő, pszichiátriai beteg, rokkant stb.) a munkába lépésre. Ebben a zsilipszerű intézményben lehetne szakmákat tanulni (pl. akár honlapkészítést, internetes marketing, esztergályozás, kertészkedés, szakács, pincér stb.), lennének megbízó cégek (akik vállalnának foglalkoztatást), valamint tanárok, képzők. Lehetőség az, hogy a nagyobb termelő vállalatok saját képző helyeket hoznak létre, mert a jelenlegi iskolai oktatás nem az elvárásuknak megfelelő szakembereket bocsát ki.
4. Ideteszek egy képet. Marokkóban készült. Marokkóban a lányokra nem vonatkozik a kötelező oktatásban való részvétel. Francia jószándékú emberek létrehoztak és működtetnek két 25-25 fős lánykollégiumot. A legjobbak – legalább azok – tanulhatnak. Nagy a verseny. A kollégiumnak szüksége volt egy sarokgarnitúrára. Nem valami puccos bútor. Ezt kérték az intézmény fenntartói, néhány jószándékú francia ember összeadta azt a pár száz EUR-t, amibe a sarokgarnitúra került. Meglátogattam az intézményt az adományozók megbízottjával, aki megnézhette, hogy tényleg arra fordították a pénzt, amire kérték. A célzott jótékonykodás, a célzott támogatás szerintem idehaza ismeretlen, s lehet, hogy nem lenne rossz. „Csak úgy” nem biztos, hogy adnak pénzt az adományozók, célzottan hátha könnyebb, nem tudom.
5. Nem tudom, hogyan lehetne ezekben a kérdésekben együttműködni. Nem tudom, mik a fórumai a demokratikus eszmecserének, talán pont ez a konferencia, de tartok attól, hogy ez nem elég. Nekünk Civileknek kell összefognunk! Valahogy úgy, mint az Igazgyöngy Alapítvány, a halmozottan hátrányos helyzetben levő emberekkel. Megismerni, kapcsolatba lépni, álmodozni, óhajtani, tervezgetni, tervezni, cselekedni, visszacsatolni, újra tervezni, és megint csak cselekedni.

Az Izlandi Gyermekház Intézmény megalkotója azt mondta, neki 5 évébe került Izlandon ennek az intézménynek a bevezetése. Nagyon „aláment” a döntéshozók érdekeinek, mosolygott szépelgett. Kerülte a konfliktusokat. Azt mondta, ma sokkal több konfliktust vállalna. Összefogva szerintem nekünk is ezt kell tennünk.

Szex és politika 2. Mit tehetünk?

Legyen minden magyar állampolgár MVM és/vagy MOL tulajdonos!

„Én pedig honunk minden lakosát, ha nem is gazdagnak,

magas helyen állónak, de legalább szabadnak látni óhajtanám”

Széchenyi István: Garas Sámuelhez

„a három legfőbb igazság: minden ember önmagáért van,

minden egyformán szabad,

és minden ember egyformán gyarló.”

Meszlényi Artúr: Jogpolitika

Előző cikkemben arról beszéltem, hogy a szabadság, a tulajdonosi státusz, a műveltség szexi, a szolgaság és alávetettség magyar változata nem szexi.

A NER félelmen, lemondáson és önkorlátozáson alapszik, aminek részei azok a bűnök (közösségi elleni uszítás, közveszéllyel fenyegetés, befolyással üzekedés és bűnpártolás [Magyar-Madlovics: Törvénytelenségben született kétharmad, Magyar Narancs, 2018, május 3.]), amelyek a rendszer lényeges jellemzői és amik lehetővé tették az újabb kétharmad elérését. Ez a félelem, lemondás és alávetettség vélhetően sok gondot fog még okozni a kormánypárt berkeiben (is), de ezt hagyjuk rájuk.

Arra is gondolok, ahogy a közintézmények hogyan mondtak le fokozatosan a magyar emberek méltóságáról, hogyan szorult ki ez a fogalom a közbeszédből, párhuzamosan azzal, ahogyan a magyar alaptörvényből is kijjebb szorult.

A félelem, a bizonytalanság aláássa az emberi méltóságot. Az emberi méltóság tiszteletén kellene alapulnia korunk társadalmának. (Német alkotmányban ez az alaptörvény 1. cikke https://www.btg-bestellservice.de/pdf/10060000.pdf ) A méltóságnak pedig része az, hogy gyarlók is lehessünk. Az emberi méltóság sárba tiprása teszi lehetővé a félelemkeltést és azt, hogy az alávetettség és a félelem létrejöjjön. Ez a megfélemlítés lesz valószínűleg a következő kormányzati ciklus alapja (Soros törvény, civiltörvény).

Nagy a csalódottság, a bénultság nem csak azokban, akik nem a FIDESZ-re szavaztak, hanem azokban is, akik rájuk tették voksukat.

Az emberek most még tüntetnek, utcára mennek, de célok nincsenek. Megfogalmazható és világos célok nélkül egyre kevesebben fognak tüntetni, aztán kiderül, igaza volt valakinek, aki azt mondta: majd hazamennek „osztjónapot”

Én három dologért küzdenék.

1. Az Európai ügyészséghez való csatlakozásért,
2. ezzel párhuzamosan azért is küzdenék, hogy lehessen interneten szavazni. (Ha lehetne népszavazás az Európai ügyészségről, fontos lenne, hogy arról interneten lehessen szavazni. Ez hatalmas eredmény lenne, hiszen sokaknak nem kellene utazni a szavazáshoz, s sokkal több kérdést el lehetne népszavazással dönteni a jövőben internetes népszavazással. 2017-ben a magyar lakosság 76%-a volt internet használó!)

Tehát küzdjünk azért, hogy interneten is lehessen szavazni!

3. Valós tulajdonhoz juttatni a magyar lakosságot!

Már az első két kérdés elegendő lenne ahhoz, hogy a tüntetések ne fulladjanak ki, de van ez a harmadik is, ami vélhetően egyesítené az ellenzéki erőket és pont azokat a nincsteleneket hozná könnyebb helyzetbe, akik a jelenlegi rezsimre szavaztak érthető módon saját biztonságuk miatt, meg hát azért is, mert a puccos elit nem áll velük szóba, illetve, ha van is valami üzenni való számukra, akkor az egy fensőbb pozícióból történő leszólás.

De nézzük meg hogy is van ez.

Az ellenzéket szerintem is leváltották.

Hogyan hitetheti el bármelyik párt, hogy a saját zsebén kívül érdekli a közjó? Hogyan tudja elhitetni azt, hogy vezetősége nem érzi magát feljogosítva, nem tartja önmagát különbnek, nagyszerűbbnek választónál? Egyáltán ez a feljogosítottság, pökhendiség, hogyan szüntethető meg, ha a teljes magyar politikai életnek ez az alapelve az ellenzéki kerekasztal idejétől napjainkig? (én vagyok a magyar, rám más szabályok vonatkoznak és egyáltalán a szabályokat én hozom) A feljogosítottság elve számtalan szinten lényegi ismérve annak a feudális társadalomnak, amiben élünk.

A feudális intézményrendszer egyik része a félelemkeltés, de a másik része a feljogosítottság. Azt állítom, hogy ez az alapelv már a rendszerváltás óta ott van a közéletben búvópatakként.

De lássunk egy lehetséges megoldást!

Az állami tulajdonban levő cégeket, mint például az MVM és a MOL, a mindenkori politikai elit nem közvagyonnak tekinti, hanem a saját személyes tulajdonának, egy lehetőségnek, hogy saját talpnyalóit a vezetőségbe és a felügyelőbizottságba delegálja és vegyen ki milliárdokat saját célokra. Mind az MVM, mind a MOL a teljes politikai palettát anyagilag támogatja. Az olimpiát szervező kormánypárti cég akkor kapott az MVM-től több mint 3 milliárd forintot, amikor már eldöntött tény volt az, hogy lemondunk az olimpia megrendezéséről. Úgy loptak el több mint hárommilliárdot, hogy igazából semelyik párt nem tiltakozott. Hozzászoktunk, ez van, ez volt, ez lesz. Ha a mieink kerülnek oda, mi is ezt fogjuk csinálni – ezt jelenti a passzivitás!

Márpedig ez egy bűncselekmény.

Ez a bűncselekmény rendkívüli állapotot jelent, ami azt jelenti, hogy az MVM tulajdonosa – a magyar állam – nem tulajdonoshoz méltó módon működik, megkárosítja a tulajdonost, nem a közjót szolgálja.

Mit lehet tenni? Ebben a helyzetben az MVM, ami egy részvénytársaság, fokozott kontroll alá vonandó. A fokozott kontroll lehetne, ha a magyar állam nem áttételes, metaforikus módon jelenne meg, hanem konkrétan. A részvénytársaság kisebbségi tulajdonát (kb. 40%-ot) 1000 Ft névértékű részvényre osztanám és névre szólóan minden magyar állampolgár számára kiosztanám. Ugyanezt tenném a MOL azon tulajdonrészével (21,2% tulajdonrész), amit Orbán hatalmas összegért a Surgutneftegastól vásárolt vissza. Egyfajta „új földosztás” történne. Ez fejenként több 100.000 Ft tulajdont jelentene, a széchenyi értelemben vett hitel magját.

Milyen előnyökkel járna ez?

• enyhítené a privatizációs bűnöket, amiket a rendszerváltás után az elit a magyar nép ellen elkövetett,
• minden magyar megtapasztalhatná a tulajdonosi lét előnyeit,
• tőkéhez juttatná a magyar állampolgárokat, végre nem csak lenéznék a vállalkozókat, szemléletet formálna,
• csökkentené a lopás lehetőségeit,
• erősítené a demokráciát, az egyenlőség érzését,
• és ami a fő, Paks II-höz részvényesi közgyűlés kellene, ami így előszobája lehetne egy népszavazásnak. Meg lehetne vele akadályozni Paks II-t.
• visszahozná ’56 örökségét.

Mik a hátrányai?

• sokan azt mondhatják, a magyar lakosság erre nincs felkészülve, elherdálná, a mészároslőrincek, schmittmáriák járnának ismét jól, mert a nincstelenek azonnal eladnák. – Igen ez lehetséges, de a tulajdonhoz való juttatás más dolog, mint az, hogy a tulajdonával mit kezd a jogosult (mellesleg az eladás korlátozható is). A privatizációs igazságtalanságot ez a lehetőség enyhítené.

További előnyök:

• csökkentené a korrupciót,
• végre azok is elkezdenének tanulni, akik ezt ma nem teszik meg. El kell kezdeni megismerni, utána járni a tulajdonnak, a jognak, a vállalkozások működésének, hogy mit jelent a részvény, a tőzsde stb.
• sokan nem adnák el a részvényt, bízva abban, hogy jó lesz az unokáknak, jó lesz rosszabb időkre stb.

Hatalmas adósságot, bűnt enyhíthetne az, aki ezt elkezdi és végig viszi.

Persze sokan mondják, hogy ez technikailag kivitelezhetetlen. Óriási tévedés! Íme a példa és módszer arra, hogy a leggazdagabbak (akik csak a markukat tartják, mint Parragh László) magukért megteszik azt, amit a magyar lakosságért nem tesznek meg.

https://www.portfolio.hu/vallalatok/kozzetettek-mennyi-mol-reszvenyt-kapnak-a-igazgatosag-tagjai.4.284420.html

„A 10 fős igazgatóságból Csányi Sándor, az igazgatóság alelnöke 19 200, a többi tag (Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató, Molnár József vezérigazgató, Járai Zsigmond, Anwar al-Kharusi, Martonyi János, Parragh László, Anthony Radev, Martin Roman és Világi Oszkár igazgatósági tagok) egységesen 14 400 részvényt kaptak. Így összesen 148 800 darab részvényt juttatott a cég az igazgatóságnak.„

Hogy lehet leváltani ezt a tolvajbandát? Hogy lehet áthidalni a vidék-Budapest szakadékot? Mi a közös nevező, amit ma mindenki keres?

Bármennyire is furcsa, szerintem a szex a megoldás.

Orbán és családja, az összes parlamenti képviselőjével és jelöltjeivel nem hogy nem szexi emberek, de egyenesen önmagukról lemondó, derűtlen, görcsös, megfélemlített emberek benyomását keltik. Meg kell felelniük a vezér elvárásának, nem lehetnek felszabadultak, örökké bizonyítani kell, örökké figyelni kell, nehogy valamit elrontsanak, rosszul mondjanak. Jaj nekik, ha hibáznak. Nők nincsenek sem a kormányzatban, sem a parlamentben, a szex így eleve kiszorul, mert a nemek közötti játék egyik pólusát kiiktatták. Orbán, Habony, Lázár (ahogy összecsapja bokáját a parancsnoknak), Rogán, Rogán Cecília, Schmitt Mária szexik? Aligha. Mind megfélemlítettek, akár csak az utóbbi időben elbizonytalanodó Orbán Ráhel. Meg hát Anikó is inkább megfáradt és meggyötört asszony képét idézi, semmint boldog kielégült érzéseket.

Ezek az emberek valamilyenek akarnak lenni, de nem belső meggyőződésük szerint, hanem a feltételezett elvárások szerint.

Orbán félelmet kelt, a halállal játszik úgy, hogy mindenki reagál, komplementer módon viselkedik. A halál, a félelem, a tehetetlenség dimenziójában mozgunk és a diskurzust Orbán diktálja.

Mi lehet az ellenszer?

A szex,  az élet, a biztonság, de szélesebb dimenzióban.

Az erotika és a szex személyes ügy, egyfajta kiteljesedés; teljességét, az élet örömét nem lehet félelemben átélni. Az élet ünnepe, amely humoros, játékos de mégis komoly, de másképp. Személyességében komoly.

A FIDESZES-ek ellensége, és Achilles sarka bármi személyes megnyilvánulás.

Emlékszik még valaki a hetvenes évek elejére, Nixonra és csapatára, vagy akár a szürke magyar pártcsinovnyikokra? Hogy mennyire vesztesek voltak a boldog, humoros, szexi virágokban öltözött, vagy azokból levetkőző fiatalokkal szemben? A Hair világa, Woodstock hatalmas eredményeket ért el. A politikában elérték a háború végét, nálunk is jó lenne befejezni a háborút. Divatot diktáltak, új iparágat indítottak el, a zeneipart, hatalmuk volt. Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay, Janis Joplin, John Lennon, mindegyikük azt üzente, a személyesség szexi. Legyél felszabadult, éld át az élet örömét.

Orbán is mindig laza akart lenni, igazából budapesti akart lenni, át akarta élni a budapesti polgár derűjét (megvan a régi mondás: bárcsak megengedhetném magamnak hogy úgy élhessek, ahogy élek! ) budapesti sikeres fickó akart lenni. A siker gazdagsága jelenthetett volna neki valami féle hatalmi csáberőt, de mivel ezt nem érte el, ezért a gazdagság sikerességét a hatalom erejére cserélte és ő is lemondott az élet vidámságáról. Meghízott, elfásult.

Ki kell lépni az ő halálos köreiből.

Szexxel le lehet győzni ezt a halálra vált, megfélemlített siserehadat, ilyen jelmondatokkal, ilyen kampánnyal:

A szabadság szexi!

Vállalkozónak lenni szexi!

Nem tudunk mindent, tanulunk, tanulni szexi? Akarsz szexi egyetemista lenni?

Erkölcsösnek lenni szexi!

A szolgaság nem szexi! A cselédsors nem szexi!

A műveltség szexi!

A legutolsó tüntetésen már megjelent az életvidám szexi tömeg, erősítsük fel ezt tulajdonságot! Legyünk mi azok, akik vagyunk öntudatos, önbizalommal teli, felszabadult egymásra figyelő, kapcsolatokban élő, egymást tisztelő, egymástól nem félő, életvidám emberek. Ezzel nyerünk, mert ez az élet oldala. Orbánék a halál pártján vannak.