Néhány szó a szakmai nap elé…

„Világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újra a béke ujja…”

(Radnóti Miklós: Nem tudhatom)

Bár sokan azt gondolják, hogy a pszichoterápiás piac gyógyító szegmensét a magánpáciensek jelentik, a valóság az, hogy az egyik legfontosabb vevő az egészségügyi biztosító (biztosítók), illetve azok lehetnének. A magánegészségügyi pénztárakkal viszonylag könnyű szerződni, a társadalombiztosítás mechanizmusait kevesen látják át, s igazából senkit nem is érdekel ez a szegmens. Hogy lehet ez? Miként lehetséges, hogy ennyire érdektelen a pszichoterápiás szakma az iránt, hogy mennyi pénzt kap a társadalombiztosítástól egy-egy pszichoterápiás beavatkozásért, amikor egyrészt a legtöbb ember a társadalombiztosítás terhére kívánja a gyógyító beavatkozásokat igénybe venni, másrészt hatalmas indulatokat vált ki az alacsony finanszírozás.

A közelmúlt konferenciáin sokan panaszkodtak, illusztrálták milyen hősi küzdelmet vívnak pszichoterápiás osztályuk fennmaradásáért, az alacsony finanszírozást kárhoztatva az osztályok bezárásáért. (Faludy utca pl.)

Közben azt látom, hogy az érdekeltek saját egyesületüket, szakmai szervezetüket nem kérdezik meg, hogy miért annyi a pontja egy beavatkozásnak amennyi, miért nem több.

Ezen kérdések tárgyalása, a vezetők esetleges beszámoltatása olyan konfliktusokkal járna, amit nem akarnak a szakmabeliek saját vezetőikkel szemben felvállalni, inkább pl. a kórházi vezetőséggel hadakoznak, az „távolabb” van, és nem baráti.

A NEAK (korábbi nevén OEP) statisztikája alapján 2015-ben az 560.000 ambuláns pszichiátriai beteg közül 2000 fő kapott csoportpszichoterápiát. Ez a 2000 fő 8 alkalommal volt csoportban.

Ez a csekély szám azt jelenti, hogy a pszichoterápiás szakmának az állami ellátás nem áll figyelmének középpontjában, nem tudja vagy nem akarja gyógyító módszerét az állami ellátásba bevinni. (A CSAKIT alapszabályában a gyógyítás szó nem vagy alig szerepel, az alapszabály arra vonatkozik leginkább, hogyan lehet valaki tag, illetve, miként működik az egyesület.)

A betegek ellátatlanok maradnak. Visszaköszönnek azok a társadalmi erők, folyamatok, amiktől semelyik állampolgár sem tudja magát függetleníteni magát. Szerintem a pszichoterápiás szakma sem. Pedig a csoportpszichoterápia az egyik legköltséghatékonyabb beavatkozás.

S a továbbiakban magánvélemény következik.

Vajon a jelen társadalmi helyzettől mennyire tudja magát függetleníteni a magyar pszichoterápia? A pszichoterápiák egyszerre tartoznak a tudomány és a művészetek hatáskörébe. A tudományos oldal azt ígérhetné, hogy alapelvei, működése kikezdhetetlen alapokon nyugszanak, ugyanakkor – Bion nyomán – el kell oszlatni azt az illúziót, hogy a pszichoterápiák függetlenek lennének a mindenkori társadalmi helyzettől, annak változásaitól, s arról, hogy művészet is, még nem is szóltunk. Vajon van-e igény megérteni azt, hogy a mindenkori társadalmi helyzet, jelen esetben az erőteljes magyar társadalometikai erodálódás hatásai hogyan jelennek meg a terápiákban, a pszichoterápiában, mint szakmai csoportban, ha megjelennek egyáltalán. (Nem is biztos, hogy megjelennek.)

Milyen társadalmi folyamatok lehetnek azok, amik hatással vannak ránk? Szerintem először is számolni kell a szavak és korábbi jelentésük elválásával. A szavak definíciója összezavarodik, és igény teremtődik azok újra definiálására.  Ki ad definíciót? Hogyan történik megállapodás a szavak jelentéséről? Közmegegyezéssel vagy hatalmi szóval?

Hazánkban minden szinten erősödik a származási előjogok hangoztatása az egyenlőség rovására, a függőség, szolgaság, alávetettség jelensége előtérbe kerül, a szabad akarat második sorba kerül a valós lehetőségek tárgyilagos figyelembe vétele nélkül, a túlélést fenyegető veszélyek elkerülésének hangsúlyozásával. A lét veszélybe kerül és a túlélés válik értékké. Mondhatjuk, hogy ehhez vagyunk szokva. Szakmai csoportunkat a tűrt, tiltott, esetleg támogatott mezsgyébe űzte a mindenkori társadalom a rendszerváltás előtti években. Ki van közöttünk, s ki nem? Ki tag, ki nem?  Ki besúgó? A terápiás szakma vajon kielégítette a korábbi kormányzat vagy pártelit igényeit, esetleg jelent, vagy befogadja azokat, akiket az ilyen-olyan hatalommal rendelkező kirekeszt? (Hajnóczy Péter)

Manapság előtérbe kerültek az identitás kérdései és ezzel párhuzamosan a hatalmi kérdések.

Identitást a hatalmi pozícióban levők adnak. Minél bizonytalanabb egy-egy identitás, annál erősebb az igény a hatalomban levők, vagy hatalmi pozícióba vizionáltak felé az identitás megerősítésére, visszaigazolására.

A magyar pszichoterápiában a második világháború után jelentős változások álltak be, amelyek változások tudományos feldolgozása még várat magára. (Tudomásom szerint ez a feldolgozás folyamatban van.)

Nem csak szakemberek menekültek külföldre a magyar pszichoanalitikus mozgalmat gyengítve, hanem olyan fontos alapelvek is eltünedeztek (talán), amiket Ferenczi és Bálint fontosnak tartottak, és munkásságuk alapjait képezték. A szakmai csoportok etikája, a gyógyítás, a társadalmi hatás, az egyenlőség és a szabadság elvei mintha háttérbe szorultak volna a háború után, s mintha ma újra igény lenne minderre. Egyre jobban előtérbe kerül az, hogy nem feltétlenül a szakma, hanem a piac, magyarul a páciensek adnak identitást. Illetve az, hogy módszereink jelentős társadalmi hatást gyakorolhatnának. (ld. Városi csoport)

A korábbi társadalmi egyenlőség, társadalmi szerepvállalás elvét (ld. pl. Ferenczi 1919-es szerepvállalását és írásait) a pszichoterápiák túlélési kényszere és elve váltotta fel a Rákosi rezsimben, és a Kádár érában, amely számtalan tudattalan csoporttartalmat eredményezett.

Ezek:

• kiszolgáltatottság,
• kiválasztottság,
• társadalmon kívüliség,
• identitás krízis, (lehetünk-e mi szakma társadalmi ellenállás és tiltás esetén)
• különlegesség,
• túlélés,
• felelősségről való lemondás, illetve a biztonságért alávetni magunkat.

Ezen elvek olyan hierarchiát és hitvilágot eredményeztek, amik a túléléshez fontosak voltak, amelyek kikezdhetetlenek, megkérdőjelezhetetlenek, és nem lehetnek tárgyai semmilyen tesztnek, s biztosítják, hogy a bekerülők és a vezetők számos privilégiumhoz jussanak.  A hierarchiában vannak erősek, akik megmentik a szakmát, akik tartjuk a hátukat, akik kommunikálnak a mindenkori hatalmakkal, annak ígéretében, hogy segítik a túlélést szakmailag mind kollektív, mind egyéni szinten. Ebben a szigorú hierarchiában a tekintélyszemélyek nagyon fontossá válnak, mint az identitás és tudás „őrzői” és a tagok és az eszme védelmezői.

Kétségtelenül voltak ilyen személyek a közelmúltban.

Köszönet és hála illeti azokat, akik tovább vitték azt, amit kellett, s akik megőrizték a tudást, s lehetővé tettek hatalmas tudásanyagok külföldről történő átvételét. De megváltoztak az idők, s a kor változásai, kihívásai ezeket a korábbi működési mechanizmusokat megkérdőjelezik.

Pusztán azzal, hogy megjelent az interszubjektivitás és mentalizáció jelensége, felmerült a korábbi hatalmi hierachia megkérdőjelezése.

Minden szervezet él és élni akar. Az élet mozgás, hatás, öröm, bánat, alakulás. Kiterjedés és összemenés.

Most a statisztikák alapján az identitás lett a legfontosabb kérdés. Ki ad identitást kinek? Az identitást adó folyamatosan vigyáz identitátást adó pozíciójára, semmiképp nem árnyalódik az identitás (pl. visszalépett-e bármely kiképző a státuszából, vagy haláluk pillanatában is kiképzők maradtak?  Visszaadta-e valaki a státuszát azért, mert pl. meggyöngült a hallása? Nem tudok ilyenről.).

Ne feledjük el, megjelent az üzleti szemlélet. Az identitást vásároljuk is. Az identitást vásárlók (milliókba kerül a képzés) áldozatot hoznak az identitásukért, amely áldozatot aztán a „körülmények” megtérítenek. 

Ősi mechanizmus: áldozat, beavatás, identitás… S a tudattalan mechanizmusokhoz a piaci szabályozók illeszkednek és működnek, biztosítják azt, hogy a hatalmas kereslethez  (gyógyítás) ne legyen túl nagy kínálat, tehát a hatalomban levők folyamatosan kommunikálják a kompetencia határokat, amelyeket a hetvenes évekhez képest jelentősen meghatározottabbak és szűkebbek lettek, jelentősen tovább tart az a képzés, ami kompetenciát ad ma, mint ezelőtt 20 évvel.

Közben a társadalmi szerepvállalás csökken, a pszichoterápiás kezelések a gyógyításból kiszorulnak, kiszorultak. Bezárnak pszichoterápiás osztályokat, klinikákat, a klinikák azt kommunikálják, hogy oázist hoznak létre, közben ne feledjük: egyesületek jöttek létre, de az egyesületek nagyon furcsa módon működnek. A tagság legtöbbször szükséges rosszként éli meg az egyesület működését. Pl. nem akarnak vezető szerepet vállalni, az egyesületi alapszabályokat nem vizsgálják felül, s a vezetői programokat nem ellenőrzik. Mintha tovább élne a felelőséget átadó, azt nem vállaló embertípus, aki kér, de kívül van az eseményeken.

Mi történik? Mi a cél? Mi maradt a gyógyításból? Használják-e az egyesületeket a hatalomban levők? Van -e társadalmi hatása a pszichoterápiáknak, vagy valami más történik?

Egy idézet a Macsope Honlapjáról, az Alapszabályból, ahol az egyesület céljai vannak megfogalmazva. (Az Alapszabályban a gyógyítás szó nem szerepel.)

• Csoportpszichoterápia és határterületeinek művelése
• A szakemberek tudományos tevékenységének támogatása
• Képzés és továbbképzés, kutatás elősegítése
• Csoportpszichoterápia és határterületeinek művelése
• Rendezvényszervezés, módszerek terjesztése
• Ügyel a csoportpszichoterápia klinikai, etikai és szakmai színvonalára.

Hát itt tartunk.

Szolidaritás, teljesítmény, nemzet. Ezek az alapelvek tetszenek nekem. Ezek a Momentum alapelvei. Klassz, ez kell, csatlakozom (mondjuk a jogbiztonság, a méltóságra alapuló alkotmányosság, európaiság hiányzott, de odaképzeltem) Nem lesz Olimpia, megakadályoztunk egy újabb lopást, haverjaim is gyűjtöttek aláírást, elsőként írtam alá. Hatalmas örömmel és lelkesedéssel csatlakoztam. Nem volt egyszerű. Írtam honlapjukra, aztán rám telefonáltak. Egy szimpatikus fiatalember hívott. Később találkoztunk, elbeszélgetett velem, jó másfél óráig kérdezett (állítólag sztenderd kérdések vannak) és kérdeztem én is. Bemutatkoztunk. Elmeséltem, hogy szerintem mihez értek (egészségügy) hogy betegszervezetekkel dolgozom, több EU projektet vittünk, alapítványunk norvég projektet nyert és valósított meg két éven keresztül, a teljesítésig. Sok kapcsolatom van más szervezetekkel, betegcsoportokkal. Nagyon aktívak vagyunk, aktív, felelősségteljes módon próbálok élni, talán tudunk ezt, azt megszervezni és akár pénzt is adok.

Egymásra hangolódtunk, úgy láttam, megértettük egymást.

Mosolyogva mondta, hogy milyen nagyszerűek voltak a vidéki fórumok (legtöbbjükön részt is vett), hogy ott milyen kreatívak az emberek. Mennyi ötletet mondanak. Mondom nagyon érdekel, ha lehet, mondjon hármat. Gondolkodott, zavarba jött. Látva zavarát, jegyeztem meg, hogy egy is elég lesz. Most nem jut eszébe egy sem… Mindegy, jó lesz. (de a kisördög megszólalt bennem, mi történhetett akkor a lakossági fórumokon, ha az egyik vezetőnek egyetlen ottani kreatív ötlet sem jut eszébe).

Én 9000 Ft-ot fizettem be, mint pártolótag, egyben a három hónapot. Aztán Z.P. intézkedett és meghívtak az Egpol csoportba. Ez azt jelentette, hogy alakult egy facebook csoport, (EGPOL) néven, s azt mondták, hogy mi vagyunk a felelősök a Momentum Egészségpolitikai programjának kidolgozásáért. Ez a csoport már megvolt, ehhez csatlakoztam. Körülbelül három hónapot (valamivel többet) voltam a csoportban, sokat tettem bele, sokat foglalkoztam azzal, hogy megosszam, amit tudok, s megértsem amit mások tudnak, s azt be is építsem az én tudásomban.  A keretekről annyit tudtam, kedd esténként skype konferencia lesz, ahol az akkor kb. 8 tag megbeszéli a megbeszélni valókat. Engem felszólítottak, hogy írjam le elképzeléseimet. Leírtam, azt hittem, mások is ezt tették, de nem; Cseh Katka, Kanka Andor, Kofrán Gergely nem írt semmit a csoportba elképzeléseiről. Másodrangúnak éreztem magam, te írd le a dolgaidat, mi meg nem. Mindegy, leírtam mindent, ahogy kérték.

Ott vagyok én, bekerültem az EGPOL csoportba, hogyan tovább? Megkérdeztem. Feltettem a kérdést, mondjátok, hogyan lehet ide témát behozni, mik a keretei a megvitatásnak, s honnan tudjuk, hogy megállapodtunk? Társadalmi szinten is fontos lenne ez a kérdés. A nyomtatott szabad sajtó vergődésével, vagy a közszolgálati és kertévék nyomorúságával, hogy lehet egy téma téma? Mik a keretei a megvitatásnak, s honnan tudjuk, hogy megállapodtunk? (Jenleg országos szinten az a téma, amit Orbán témának tart, s onnan tudjuk, hogy „megvitattuk”, hogy Orbán már nem beszél róla)

(És itt máris egy alapkérdés felvetődik, amire azt hiszem minden ellenzéki párt rossz választ ad. Magyarország demokrácia, vagy nem? Ha bíznak a választás tisztaságában és úgy tesznek mintha demokrácia lenne, (pl. azt hiszik, hogy a hatalmi ágak szétválasztása, a választási törvény, sajtószabadság rendben van, stb.)  azzal szentesítik Orbán rendszerét, s neki dolgoznak. Ha pedig Magyarország nem demokrácia, s a választók jelentős része szerint itt tartunk, akkor minek mennek bele a választásba? De a demokrácia hiányának megfelelő alternatív stratégiát, taktikát nem látni. )

Az EGPOL munkacsoport akkori vezetője Kofrán Gergely közgazdász volt. Nagyon szimpatikus, nyitott ember, s az különösen tetszett, hogy nem orvos. (Azt gondoltam, hogy remek, semmiképpen nem gondolom, hogy orvosnak kellene lennie az egészségpolitikai csoport vezetőjének, mert egy szolgáltató ellenérdekelt a szolgáltatást igénybevevő érdekeivel (minél alacsonyabb színvanalú/mennyiségű szolgáltatásban érdekelt adott áron a szolgáltató)

Feltettem a kérdést a facebook csoportban, semmi válasz, aztán két hét múlva újra, újra (hogy lesz téma egy téma…??)  semmi válasz. A két skype konferencia volt három hónap alatt, amin részt vettem, vagyis, figyeltem. Egyrészt elolvastam a nyögvenyelősen feltett javaslatokat, amik nagyobbrészt a praxisközösségről szóltak. Szerintem én mindent elolvastam, felszólítottak, hogy írjam le javaslataimat, leírtam. Így feltettem akciótervünket (neves szakemberekkel közösen írtuk) az öngyilkosság megelőzésére, egy nemzetközi tanulmányt, ami az egészségügyi empowerment és közös döntéshozatal európai helyzetértékeléséről szólt (a nemzetközi kutatásban Magyarország is szerepelt), az Európai Unió e-health irányelvét. Senki el nem olvasta, se egy like, se egy köszönöm, se bármilyen reakció nem volt.

Sejtettem, hogy valami nem stimmel.

Először a „pályám” elején javasoltam, hogy foglalkozzunk a kórházi fertőzésekkel. Javasoltam, hogy azonnal hozzuk nyilvánosságra a kórházi fertőzések számát. Az orvosok fanyalogtak. (Benne Cseh Katka nőgyógyásszal) nem lesz jó, mert a lakosság nem fogja tudni összerakni, nem érti meg. (az Egpol vezetője csendben, eszébe sem jutott moderálni a kialakuló vitát) Az orvosok azt mondták irányelv kell. Nem ismerték a jelenlegit, nem tudták, hogy van. Megszereztem, feltettem az ide vonatkozó irányelvet.  Kérdeztem, minek kell történni ahhoz, hogy az irányelvet betartsák, mert hogy a jelenlegit, ami nem rossz, senki nem tartja be.  Hát sok időnek kell eltelnie, volt a válasz. Szóval sok embernek kell meghalnia? Semmi válasz. Közben a praxisközösséget tárgyalták.

Az alapvető kérdésre: ki az orvos főnöke a mindennapokban, kinek tartozik felelősséggel (a betegnek, a kórház vezetőségnek, a finanszírozó biztosítónak, az őt érdekeltté tevő gyógyszergyárnak?) sem az egpolban, sem a főnökségben nem volt reakció. Nincs válasz. Miért hajtana végre bármelyik orvos reformot, miért változtatna? De ha változtatni kell, ki a tulajdonos, aki ellenőrzi a változások végrehajtását? Többször kérdeztem, semmi válasz. (Az október 15 után nyilvánosságra hozott MOMENTUM egészségügyi program erre az alapkérdésre nem válaszol. )

Eltelt kb. két hónap. Az elnökségből jött egy üzenet a főnökség részéről. Kórházi fertőzésben meghalt egy csecsemő, Orosz Annának nyilatkozni kell tévében rádióban sürgősen. (Orosz Anna nem ért az egészségügyhöz egyébként, nekem az volt az érzésem őt hallgatva, mintha egy Benke Valériát hallgatnék) mondjunk valamit. Addig a felvetéseimre a kórházi fertőzésekről semmilyen, vagy alig volt visszhang.  Miután nem volt visszhang, leszálltam a témáról. Reggel üzenet Pass Dánieltől, délutánra kell valami. ….

Mi ez? Az egészségpolitika folyamatos, nem határidős feladat. Addig semmi, most mondjunk valamit. Az én javaslatom elhangzott Orosz Anna nyilatkozatában a halálesetek nyilvánosságra  hozataláról.

Mondták örüljek.

Aztán elvetődtem a hétfői, vagy keddi Momentumos marketing ülésre a Rózsa utcába. Ott ült négy marketinges. Ők a párt agyai. Nem elvek mentén történik a politizálás, hanem marketing mentén. Ott ült négy nagyképű fiatal és eldöntötték,  hogy a szakpolitikai javaslatokból mi az, ami kommunikálható és mi nem. (eléjük járult minden munkacsoport) Ők döntöttek. Pökhendien, bemutatkozás nélkül, valamilyen furcsa, számomra érthetetlen elvek mentén tárgyaltunk.

Szóvá tettem K.Gergelynek. Mi ez a nagyképűség? Hát majd változtatnak, igen tudják, hogy bunkók a marketingesek, de értsem meg, ők ilyenek, majd megismerem és megszokom. Sok volt ez nekem. (Pl. azt sem értettem, hogy a Momentum több vezetője május elsején elmondta, hogy nem hagyjuk ezt, nem hagyjuk azt. Minek mondták, ha júliusban is még megvolt az, amit nem hagytak? Ha mondják miért hagyják, vagy ha tudják, hogy tehetetlenek, minek mondják? Gáz…. Elvesztik a szavak a súlyukat. Elinflálódnak. Mint minden új párt. A szavak jelentését vesztik el először mindig.)

Nem tetszett a fesztivál sem. Az én kis 9000 Ft-os is benne volt. Nyitás fesztivál, ahol lézengtek. Hívtak, menjek, 50 év felett már nem bulizok. OK, nem baj, van ez így. De miért mondják, hogy jó volt a fesztivál, ha egy dolog miatt emlékezetes, mégpedig attól, hogy Urbán Pétert kitiltották, illetve csak akarták? Az is egy ilyen nem hagyjuk, de éjszakára még maradjon.  Miért nem lehet azt mondani, hibáztunk a fesztivál szervezésével, sokba került, elcsesztük a befizetett pénzt, ezt még tanulnunk kell. Az alázat mentes, nagyképű kommunikáció jelent meg, a hiba beismerése marketing szempontból kényelmetlen.  Nem tetszett a fesztivál kommunikálása sem.

Mindegy, maradtam, dolgozgattam, aztán kiderült, hogy megkértek valamilyen Harvardon végzett egészségközgazdászt, hogy írja meg a Momentum egészségpolitikai programját, csak erről nekünk EGPOLOSOk-nak elfelejtettek szólni. (mondjuk feltettem a kérdést, mit tanítanak a HARVARDON a hálapénzről) Bejött egy ember a facebook csoportba, aki nem mutatkozott be és elkezdett utasítgatni. Csináljam ezt, csináljam azt. A nevét sem tudtam jóformán. Tegyem föl azt a programunkat, amit már korábban kétszer megosztottam (teremtett lélek el nem olvasta) valamilyen DROPBOX programba. Nem tettem fel.

Lelkes voltam, sokat dolgoztam a kb. három hónap alatt. Szerintem én voltam az egyetlen, aki mások ötleteit elolvasta. Párbeszéd, vita nem volt.  Az a stílus, az a hangnem, amit az új ember velem szemben megengedett, minősíthetlen volt. Hajnali háromkor kiléptem. Letiltottam magam minden csoportról. Közben megalakult a helyi szervezet. (Az alakuló ülésről Gyuris Dóra és még három másik vezető több, mint húsz percet késett, jaj ugye nem baj….. )

Közben elkészült a program. Egy két ötletem talán visszaköszönt, de az alapkérdés: miért változtatna bármit az orvos, mert ugyan keveset keres, a szegénységet szabadsággal, zéró felelősséggel kompenzálják, bármit megtehet, nem ellenőrzi senki, hogy fogad-e el hálapénzt, nyugodtan használja az állami infrastruktúrát magáncélokra, nem sorolom. Nincs ellenőrzés.

Bár a Momentum azt mondta, hogy az elmúlt 25 év vezetőivel semmit nem fog együttműködni, egy volt államtitkár képviselte a Momentum egészségügyi programját a bemutatón.

Sajnáltam, megbántottak. Elmondták, hogy tudnom kellett volna, hogy itt kemény hieararchia van, s az elnökségnek nem kötelező kommunikálni a tagsággal. Tiszta Fidesz módi már most. Nagyképű, klikkes önérvényesítő csapat önmagának.

Kiléptem, nem bántam meg.

Elmentem egy lakossági fórumra, amit Orosz Anna tartott. (szerintem nem talált közös hangot a közönséggel a tizenegyedik kerületben. Fiatalokat várt, de 50 év fölötti volt a többség). Orosz Anna elmondta, hogy egy vidéki tanárt behívatott az igazgatója, mikor megtudta, hogy elment egy Momentum rendezvényre. Kérdeztem, hogy mit segítettek a tanárnak, ha már a szolidaritás alapérték a pártban? A kérdést Orosz Anna elengedte a füle mellett (több kérdéssel így tett). Egy hallgató számonkérte – nem én- hogy hogy lehet, hogy nem válaszol kérdésekre? Én azt mondtam, hogy ha ügyvédet fizettek volna a tanárnak, hogy képviselje abban a jogvitában, amit az igazgató számonkérése jelentett, ez a tett üzenhette volna azt a választóknak, hogy a Momentumon belül a szolidaritás tett, nem csak szólam, hanem tett, s hogy a védelem és az emberi méltóság mindennél fontosabb. Az a szolgasors amit Orbán kínál a vidéki szegényeknek, közmunkásoknak felváltható a felelős szabadsággal, amely érték kivívásában a Momentumra számítani lehet. Kommunikálhatta volna ezt, de nem tette.  A szolidaritás, szabadság szólam, de ez érthető, ha nincs definiálva a párt tulajdonhoz, jogbiztonsághoz, globalizációhoz, tulajdonhoz, vállalkozókhoz való viszonya.

Szerintem nincs pénze a Momentumnak erre. (ez csak tipp) Elköltötték fesztiválra, meg marketingesekre. Azok biztos több szavazatot hoznak, mint mi, igaz szóra és hitelességre áhítozó választók, akik közül sokan még a kerítést is lebontanánk. A Momentumnak tetszik a kerítés.

Rosszul viszonyulok a hiteltelen, következetlen tekintély felé, nem tűröm a pökhendiséget, amit a Momentumban tapasztaltam.

Aztán már örülök, hogy Fekete-Győr András lejáratja magát nem csak azzal, hogy Juhász Péter ellenében indul a választáson, de azzal a sok ostobasággal, amit ezzel kapcsolatban nyilatkozik.

Reménykedtem, csalódtam. Fájt, elvesztettem valamit.

Fiatal koromban sokat olvastam Pilinszkyt. Divatos volt, magával ragadott, érdekelt. Aztán kiszerettem belőle. Magam is meglepődök, mennyire foglalkoztat a könyörület témája mostanában akár az ő személyének kapcsán is. A mainstream médiában kevés szó esik az irgalomról, pedig könyörtelen korban élünk. A politikai megosztottság, a gyűlölet, a szegénység, a tehetetlenség, a frusztráció sokunk életét megkeseríti. Ezek az érzések, élmények betüremkedtek az életünkbe. Mindannyian szőjük országunk csoportmátrixát. Mindannyian benne vagyunk, tetteinknek, szavainknak következményei vannak ránk, kultúránkra, az utánunk jövőkre. De miről is van szó, hogy jön ide Pilinszky? Az alábbi írás véleményem szerint megfelelő elemzés és kritika nélkül került be a lélektannal kapcsolatos közgondolkodásba és most kísérletet teszek arra, hogy jobban megértsük a történteket és másféle szempontok szerint értékeljük azt.

Hónapokkal ezelőtt bukkant fel újra és újra az alábbi rövid írás Popper Pétertől:

 “Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a katolikus költő megjegyezte:

– Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat.

– Miért utálsz, János?

– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása.

Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik.

A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”

A leírt attitűdök összessége egyik oldalról tipikus, más oldalról nagyon is egyedi. Sok ember éppen azért nem kezd bele a tudományosan hatékonynak bizonyult pszichoterápiába nehézségei elviselhetőbbé tételére, mert egyik oldalról hülyének gondolja magát és nem akar megszégyenülni, másrészt a feltételezett szembesítéstől tart, hogy a terapeuta azt mondja rá, hogy ügyetlen, hogy „csak” ennyit hozott ki lehetőségeiből.   A potenciális kliens nem hisz abban, hogy irgalomra, megbocsátásra, megértésre talál, sokkal inkább könyörtelen megítélésre számít egy lehetséges pszichológustól. A másik nagyon gyakori akadály a terapeutához való fordulásban – a cikk központi elemének bizonyult gondolat – az a felelősség. Vagyis választásaimért, életemért, sikereimért és kudarcaimért én is felelős vagyok. A felelősség kérdése összefügg a szégyenérzettel; mindkettő fájdalmas kulcselem, egy jó pszichoterápiának témája lehet, azaz megbeszélhető témák.

Mi is történt a fenti találkozáskor? Elemezzük egy kicsit!

Szégyen, harag. Popper megalázottan és megszégyenülten távozott Pilinszkytől. Mintha ő lett volna könyörtelen/irgalmatlan pedig fordítva történt, Pilinszky volt megszégyenítő Popperrel szemben szerintem ebben az epizódban. Popper azért is volt leforrázva, mert azt látta be, hogy Pilinszkynek van igaza. De tényleg igaza van?  Szerintem Popper szakmai hibát vétett, azért mert nem vette észre, hogy itt egy segítségkérés történt. (Egy pszichológus, minden helyzetben pszichológus, ráadásul pszichológusként osztotta meg a találkozás élményét, amelyre nem okosan és nem szakember módjára reagált, elhagyta humorérzéke és bölcsessége. )

1. Ki szólít meg kit? Pilinszky szólítja meg Poppert és nem fordítva. Pilinszky virágnyelven elmondja, hogy problémái vannak, (szülők, szex, politika, tragédiák) de már előtte az utálat és általánosítás kontextusába helyezi az egész beszélgetést. Talán lennének megoldások, de az ő tragédiáira nem lehetnek. A kezdet kezdetén ellehetetleníti Poppert. Ha bárki kicsit is ismeri Pilinszky műveit, és/vagy életútját, megismerheti mennyi veszteség érte a költőt. A veszteségek egyrészt konkrétak: helyek, otthonok elvesztése a gyakori költözések miatt, családtagok, ismerősök halála, gyakori osztályfőnökcsere (6 gimnáziumi osztályfőnöke volt, egyik szeretett osztályfőnöke az USA-ba emigrált) válások, nővére öngyilkos lett. Másrészt veszteségei nem konkrétak, de ezek a nem konkrét veszteségek szintén nagyon fájdalmasak. Ezek az elveszett lehetőségek.
2. Elveszett lehetőségek kínzó gyásza, mint veszteség. Pl. a katonás apa megkeserítette gyermekkorát, sokat verte. Ha nővérét bűntette volna, a nőverés tilalma miatt a fiúgyermek kapott a lány helyett is. Számtalan hasonló megpróbáltatás érte a költőt később is. Fontos, hogy nem csak azt kell tudnunk meggyászolni, ami a miénk volt, szerettük és elvesztettük, hanem az elveszett lehetőségeket is. Vajon ki gyászol könnyebben, az az özvegy, akinek jó volt a házassága, vagy az, akinek rossz? Természetesen nehezebb gyászolni a rossz házasság után, mert az elfecsérelt éveket is meg kell gyászolni. Nővére 1975-ös öngyilkossága után identitást adó tevékenységéről, a költészetről is lemondott, feladta a versírást. Pilinszkyt talán olyan sok veszteség érte, hogy nem tudott gyászolni. Az elvett boldog gyermekkor rémülete köszön vissza verseiben is, ahol legtöbbször szenvedés pillanata van kinagyítva és kifeszítve a verssorokban, s az esemény szinte öröklétű időhorizontot kap. Az elmúlás, a pillanat tovaillanása, a lehetőség a felejtésre, az, hogy a figyelembe más kerül nem tűnik lehetőségnek költészetében.
3. Ez terápiás találkozás? Semmiképpen nem. Poppernek lehetősége sem volt arra, hogy figyeljen, hangolódjon, reagáljon, értelmezzen, azaz terapeutaként munkálkodjon. Ugyanakkor létrejön a projektív identifikáció jelensége. Azok az elviselhetetlen lelki tartalmak, amelyekkel a páciens (Pilinszky) nem tud mit kezdeni: szégyen, (el is hangzik a jelenet végén a szó), harag, tehetetlenség az ott levő másik személybe (majdnem azt írtam, hogy terapeutába) tevődik át, hogy azt Pilinszky kontroll alatt tarthassa. Popper készségesen átveszi ezeket az érzéseket.
4. Idealizáció. A tragédiákra a narcisztikus páciens ideális megoldást keres és két illúzióval gyötri/jutalmazza magát. Egyrészt hogy van ilyen tökéletes (100%-os) megoldás és csak az ilyen tökéletes megoldás számít, másrészt, hogy tragédiáinak ő maga semmiképpen nem részese/felelőse. Egy jó terapeutával való kapcsolatban a tragikus eseményekhez való viszony úgy alakítható, hogy jobb, elviselhetőbb, könnyebb legyen az élet. Lehet, hogy nem tökéletesen jó, de jobb. Célja lehet egy terápiának a jobb életminőség elérése, egy jobb közérzet talán neki is elérhető lett volna.
5. Általánosítás. Vegyük észre az általánosítás szintjeit. A pszi-vel kezdődők, ti. Az emberség, a személy, a személyes elveszik az általánosítással. Popper egy pszi lesz, aki legfeljebb reagálhat az általánosításra, de itt most Pilinszky  az, aki az aktív fél, Popper személyes lehetősége az általánosítással jelentősen korlátozódik.
6. Ellenállás a változással szemben. A legtöbb páciens időlegesen ellenáll a terápiának, a változásnak. Lehetnek bármilyen traumatikusak az élmények, azok ismertek, azokhoz létrejött egyfajta olyan alkalmazkodás, ami bizonyos helyzetben jó volt, de más helyzetben szenvedést okozhat. Úgy tűnik, a jelenetben Pilinszky változással való szembenállásának is tanúi vagyunk.

 Ha valakinek, akkor Pilinszkynek egy jó terapeutára és nem gyóntató papra lett volna szüksége, valakire, akivel kapcsolatba lépve megtapasztalhatta volna azt az irgalmat, amire annyira vágyott, s amiről azt hitte, nem létezik. Nem is csoda: a vallás; az a könyörtelen isten, akihez imádkozni kell, akinek szigorú büntetése a bűnökért a vallási gondolkodás része, irgalmatlan.

Könyörtelenség és könyörület

Minden pszichoterápiában a páciens visszatérő vágya, hogy a terapeuta szeresse őt. Tudattalan vágy, hogy önmagáért szeresse a terapeuta, sőt rajongjon érte. Ne kelljen pénzt adni, ne kelljen fizetni; az időt a kliens kedvéért lépje túl, vagyis ne kelljen elmenni a biztonságos kuckóból akkor, amikor menni kell, esetleg tartson dupla órát, ne legyen probléma a határok átlépése. A legrosszabb esetben legyen ölelés, vegye ölbe, cirógassa, kényeztesse. Szerencsés esetben mindez megmarad fantázia szinten, szerencsétlen esetben nem.

Sokak szerint minden terápiás óra az életnek egyfajta szimbóluma. Megérkezünk, együtt vagyunk, elmegyünk. Az életnek van egyfajta könyörtelensége. Senki nem kérte, hogy megszülessünk, senki nem kérte a tudást, hogy meghalunk és a halált sem. Sérülékenyek, sebezhetők, kiszolgáltatottak vagyunk. Ki lettünk téve azoknak az élményeknek, amik értek minket, amik miatt terápiába, analízisbe jöttünk. Sokunkat értek traumatikus élmények, amiknek gyerekként teljesen ki voltunk szolgáltatva. Néhányan azt hiszik, hogy a traumatikus élmények feldolgozása azt jelenti, hogy meg nem történtté tesszük őket, kiradírozzuk vagy, hogy valamiféle jutalomkoktéllal ellensúlyozzuk, vagy esetleg megbosszuljuk. Hetedíziglen harsogjuk, hogy ártatlan áldozatok vagyunk, s a történelmi traumának okozói hetedíziglen bűnösök. Sokféle mód van a kísérletezésre. Az, hogy mi lesz a megoldás, a terápia szereplői döntik el. Legtöbbször éveket dolgoznak rajta. Ez jó lehet, ez nem, ebből egy kicsit vennék, ez elfogadhatatlan. Maga a keresés a terápiás folyamat egy része, ami érdekes, termékeny, kreatív, de fájdalmas lehet.

Az alávetettségnek, amire a kliens tudattalanul rá akarja venni terapeutáját, a kezdeti gondolatfutamban sokféle formája van (szeressen, töltsön velem sok időt, lépje át a határokat az én javamra). Az, hogy szabadok vagyunk a kérdés másik, fontos aspektusa. Jogunk van választani, jogunk van rossz kapcsolatokból kilépni, jogunk van arra, hogy szeretve magunkat, jó dolgokkal vegyük körbe magunkat. Szeretve magunkat választunk, van, amit elvetünk. Amikor valaki mellett lehorgonyzunk, mindenki mást elutasítunk. Mindannyian könyörtelenek is lehetünk, sok helyzetben azok vagyunk. Ez a könyörtelenség sokak számára ijesztő, mégis szükségszerű.

Jegyezzük meg, hogy a terapeuta is sérülékeny. Ha leszerződtünk és elköteleződtünk egymás iránt, valamennyire kiszolgáltatottak vagyunk. A terapeuta is és a páciens is. A terapeuta ideje is telik, ő is ki van szolgáltatva. Átérzi, átveszi a klienst ért élményeket, részese lesz a kötődési minták ismétlődésének, kiszolgáltatja magát ezeknek és ő maga is – ha jó, leginkább kísérőként – dolgozik a megoldásokon. Esetleg ő is sérülhet, fájhat neki is. Az, hogy fizetünk neki, az ő sérülékenységének, kiszolgáltatottságának is szimbóluma, amit a fizetéssel ellensúlyozunk. Ő is mulandó, csak úgy, mint a terápiás idő. Ez azt is jelenti, hogy kínzóan fontos a mielőbbi megoldás, most kell továbblépni, most kell változni, változtatni.

Szóval fizetni kell, de hogy mennyit az már egy más kérdés, amin külön cikkben gondolkodom.

Sokan mennek úgy terápiába, hogy sokat olvasnak előtte. Csoportba, pszichodrámába, akár analízisbe is úgy érkeznek, hogy már olvastak Freudot, Jungot, Adlert, esetleg sokan Feldmárt, Bagdyt, esetleg Szendi Gábort, látták Csernust, olvastak is tőle.

Nincs mit tenni, amikor ez a tudás megvan, ha megvan, már megvan. De vajon jó ez? Mit ad hozzá a személyes pszichoterápiás kultúrához? Jobb lesz ettől a terápia? Szerintem a pszichoterápia olyan, mint a szex. Vajon, ha valaki olvas a szexről, vagy pornót néz, tudja milyen a szex? Vagy az önkielégítés ugyanaz, mint a partnerrel való szex? Szerintem nem. Csak valóságosan lehet átélni.

A pszichodinamikus terápiák abból indulnak ki, hogy kötődési minták alakulnak ki bennünk tudatosan és tudattalanul. Anyánkkal, apánkkal, fontos személyekkel kialakult kapcsolatainkból olyan kötődési mintákat alkotunk, amelyeknek végeredményeként bárkivel ilyen minta szerinti kötődést tudunk (nem feltétlenül tudatosan) létrehozni. A minta adott, a személy pedig bárki lehet. Ezért van az, hogy sokan ugyanazon élményeket élik át különböző emberekkel kapcsolatban, ha valakihez tartozni akarnak, vagy kapcsolatba akarnak lépni. Hányszor hallani, „pont ugyanezt éltem át X-szel, Y-nal?”. „Az emberek ilyenek vagy olyanok!” Ezek a kötési kapcsolati minták működnek, ezt visszük terápiába. Ezen a kötődési mintán akarnak sokan változtatni, egy könnyebb, kevésbé szenvedésteli életet akarnak élni.

Pl. ha anyánk azt üzente nekünk, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, akkor ez a kapcsolati tudás ijesztő és félelmetes, amit egyszerre elhiszünk, egyszerre lázadunk ellene, egyszerre magunkévá tesszük, és ismételjük a kötődési diszpozíciót. Mindenkitől ugyanazt kérdezzük: Ugye szerethetőek vagyunk? Új kapcsolatainkban a másiktól várunk valamit. Mégpedig azt, hogy győzzön meg bennünket arról, hogy igenis szerethetőek vagyunk, anyánk tévedett, de azt is talán, hogy ugye anyánk nem tévedett, ő szeretett mindentudó valaki, akinek mindig igaza van. Zavar. Bonyolult dinamikai rendszer jön létre, amiben A egyszerre egyenlő és nem egyenlő B-vel, B-ből pedig egyszerre következhet C, C ellentéte és A. Ebben a kötődési felállásban a másik személye, az ő vágyai, tervei velünk, mellékessé válnak, nem lesznek érdekesek. A lényeg az lesz, hogy a személy, akivel kapcsolatban vagyunk, bebizonyítsa, szerethetőek vagyunk. Tudattalanul feladatot adunk neki, várunk tőle valamit. Ha nem teszi meg amit várunk, azt hisszük nem számítunk, közben pedig fordítva van, ő az, aki bizonytalan belső kötődési viszonyainkhoz képest teljesen mellékes.

Sok fájdalom, szenvedés kíséri a fenti példa viszonyait. Ami valamikor, valahol, valakivel hasznos volt és működött, később már működésképtelen. Sok terápia szól erről, hogy a régi hatékony kötődési mintát át kell alakítani, nyitottá kell válni.

Mindezek a kliens vagy páciens ügyei. A terapeutára a terápiában rávetítheti ezeket a kötődési mintákat és egyszerre élheti át, és a bizalmas kapcsolatban jó eséllyel dolgozhatja át ezeket a mintákat. Sok éven át történik mindez, és a jó esetben egy különleges találkozás is létrejön a terapeutával. Bizalom alakul ki és a terápia terében megtörténik az átdolgozás.

De mindezt át kell élni. Könyvekből szerintem alig lehet megtudni magunkról valamit. Az önismeret a terápiák egyedi, személyes, intim terében alakulhat ki, fájdalommal, frusztrációval, bizalommal. Némi frusztráció, könny és verejték, amelyeknek megspórolási illúzióját hirdetheti a fenti művek elolvasása, együtt jár a terápiával. Az áttétel és viszontáttétel könyvekből nem tanulható meg szerintem, azt át kell élni, de ezzel együtt biztosan nem árt, ha valaki jó irodalmat olvas.

Olyasmi ez, hogy még akkor is, ha az olvasott gondolatok igazak, nem biztos, hogy a személyiség részét képezik, a személyes átéléssel válnak igazán részünkké.

A gurukról

Jó lenne megérteni a gurukat, nem is a gurukat, hanem a követőiket, vagy nem is a követőiket, hanem a viszonyt, ami kialakul közöttük, vagy ezt az egészet egyszerre. Nem fogom tudni megérteni, évezredes dologról van szó. A gurukra óriási szükség van, azért szeretném megérteni ezt a jelenséget, mert igencsak bosszant, de törekszem a megértésre.

A guru messze van, elérhetetlen, nincs vele személyes kapcsolat, illetve a kapcsolat vele lehetetlen.

A gurut követni kell. A guru nem kérdez, hanem mond és kijelent. Ez így van. El tudod képzelni, hogy Soma (http://www.borsonline.hu/aktualis/soma-megmondja-mikor-szuljon-a-no/114885 Soma megmondja, mikor szüljön a nő), Szendi, Bagdy, Csernus azt mondja, NEM IS TUDOM, EBBEN NEM VAGYOK BIZTOS? Lehet, hogy ez így van, lehet, hogy úgy… Mondana ilyent? Aligha. Próbáltam olvasni őket, nem ment, pont azért, mert receptkönyvet adnak.

Halott dolog ez a guruság szerintem. Némelyikükkel személyesen is találkoztam. Az egyik férfi megkérdezte tőlem, nem tudnék-e neki gyógyszergyári támogatást szerezni, s arról beszélt, milyen sok szép lány van a kávézóban, ahol találkoztunk, de csak halkan mondja, nehogy az asszony megtudja.

Hogy valójában milyen a guru arca, személye, a rajongásnál, követésnél teljesen érdektelen.

Életünk káosz. Sok lemondás, sok kompromisszum, sok veszteség. Keserves tapasztalatokkal tanuljuk meg, hogy alig van ráhatásunk, alig tehetünk valamit. Ahogyan érünk, fejlődünk, egyre több veszteség ér, s ha a könyörtelen jelenségekkel megbarátkozunk és megbocsátunk a világnak, magunknak és másoknak akkor kerülhetünk intim, személyes kapcsolatba magunkkal, és fontos más emberekkel.

Ha mindez nem működik, akkor az intimitásra képtelenül ki kell találni valamit. Egy lehetőség a guru. Itt nem pusztán követésről, hanem követésről és rajongásról van szó.

Guruknál szerintem a halál tagadásáról, a kiszolgáltatottság tagadásáról van szó, az erősség és védelem illúziója van a háttérben, személytelenséggel társítva. Bár a sebezhetőség és kiszolgáltatottság van a háttérben, az nem kapcsolatba kerül, hanem valahova máshova. A rejtőzködés lehetséges.

A védettség illúziója azzal társul, hogy az erős, szerethető tekintélyszeméllyel, akit érdekel a rajongó, törődik, és akiért szexuális értelemben is úgy lehet rajongani és vágyakozni (nézzük, meg mennyire dívik a sztárok meztelenkedése és szexuális értelmű ilyen, olyan üzenete), a félelmetes szexuális interakció ki van zárva, irreális. Figyelj rám, te ott a kilencedik sor hatos székén, de remélem, hogy nem fogsz megszólalni.

Más cikkben írtam, hogy szakma szerint a pszichodinamikusság valami olyasmit jelent, hogy kialakítunk egy kötődési mintát, s azt a kötődési mintát hordozzuk, visszük mindenki felé. A minta bennünk van, s a személy, akihez kötődhetünk, változik. Terápiában ezen kötődési minták kiigazításán dolgozunk, ha kiigazítandó.

A kötődni képtelen ember belső káoszán valahogyan uralkodni kell. A bizonytalanság, kitettség, káosz fenyegetése ellen jó egy guru, aki megmondja, aki tudja, aki dönt helyettünk (milyen a jó nő, milyen a jó férfi, hogy kell viselkednie egy anyának, apának). Eligazítanak a világban, útmutatót adnak, s ez a biztonság és bizalom illúzióját kelti.

Rendnek kell lennie, de hogy mi a rend, valaki más mondja meg, a guru iránti rajongó nem alakíthat ki saját rendet, mert erre képtelen.

Ez a fajta biztonság illúzió. A személyesről nem lehet lemondani, át kell élni a pillanatot, teljességre vágyunk. Amikor intim kapcsolatot élünk át, kockázatot vállalunk. Megosztjuk, odaadjuk magunkat, drága időnket, kiszolgáltatjuk magunkat, odaadjuk, amink van, a legdrágábbat, s ha azt mondják, nem kell, értéktelen, rossz, pocsék, csúnya, nem tudok veled lenni, maradj magadnak, sokan összeomolhatnak.

A reális intim kapcsolatok fontos része az önfeltárás. Megmutatom, ez vagyok, itt és így alakultam, így fejlődtem, testet és lelket viszek bele. Kockázatos, félelmetes lehet, mert az intimitás az énhatárok kitolásával az önfeladás egy formája is. Vigyázni kell. Én vigyázok rád és te vigyázol rám.

A terápiákban évekbe telik az, hogy mindentől függetlenül elfogadjuk és szeressük akik vagyunk, s azt, hogy párhuzamosan azzal, hogy átéljük és megértjük, jogos dolgokra vágyunk vagy vágytunk (biztonságra, törődésre, nevetésre, tükrözésre, hogy megtanuljuk, kik vagyunk, hogy tévedhessünk), egy idő után egy nyitás következik. Meggyászolása a veszteségeknek. Elengedés és megbocsátás, tudomásul vétel.

Egy olyan bizalmi állapot, ami belülről irányított.

Guruval ez már nem megy.

Nagyon klassz dolog könyvkiadónak lenni! A legjobb emberekkel találkozom, akik már túl vannak ezen, azon. Túl vannak a kínlódáson, a munka dandárján, az alkotáson. Éveket dolgoztak könyvükön. Kezembe adják alkotásukat, tudásukat; felelősséget jelent, az hogy ránk bízza. Öröm érezni a bizalmat, de felelősséget is jelent. Jónak kell lenni.

Órákat lehet beszélgetni, kávézni ezekkel a kiváló szerzőkkel. Megáll a pillanat. (George Baallal, mikor eljött Párizsból Pestre, rendszeresen három órákat beszélgettünk, jó sokat röhögve.)

Aztán meg rohan az idő, hol így, hol úgy. A könyv egy próbálkozás megállítani a mulandóságot. Ott marad a könyv az idők végezetéig a Széchenyi könyvtárban.

Már marad utánad valami és ez öröm.

Engem a pszichoanalízis, a pszichoterápia, az orvoslás érdekel. Lehettem volna orvos, de művészetterapeuta és csoportanalitikus csoportvezető lettem és könyvkiadó; orvos nem. Folyton tanulok.

A gyógyszeripari partnerekkel együttműködni is nagyszerű, kedves társaság, de a verseny nagy, nem hibázhatsz.

Jónak kell lenni.

Hogy mi a rossz a könyvkiadásban? Mikor az a mondat elhangzik, hogy ezt még szeretném megérni, hogy ez a könyv megjelenik. Ijesztő! Tessék? Éntőlem függ, hogy mikor halsz meg, drága szerzőm? Na, ne, ezt a felelősséget ne tedd rám! Akkor késleltetem, ne jelenjen meg. (Sajnos jártam már így, a könyv megjelent, a szerző néhány hónapra rá meghalt.)

Az idő és nem csak a határidő kínzó fenyegetés.  Még egyszer ez az egész a mulandóság ellen van, és mindannyiunkért, hogy lássuk és tanuljunk. A szerző ott akar lenni a fejekben, a gyakorlatokban és mi erre teszünk kísérletet. Jobbá tenni ezt az egész helyet, küldetéstudatom van.

Ha rossz kedvem van, rámegyek néhány könyvtár katalógusára. Ez és ez a könyv kikölcsönözve, egy sincs a könyvtárban. Abból a címből több könyvet töröltek a katalógusból, majdnem odaírják, ellopták, mert ez azt jelenti. Kölcsönözve, kölcsönözve, lejár ekkor és ekkor.

Tavaly több mint 24.000 könyvet adtunk el. Ki vagyunk szolgáltatva vevőinknek és az 30-55%-os kereskedői árrésnek.  De a szabad piac jó, a szabadság jó. Szabadok vagyunk és sok mindent megtehetünk.

És nagyon nem mindegy, hogy mit választunk, mit jelentetünk meg.

Jót szabad választani csak. Felelősség, hogy mi jelenik meg.

A külföldi kutatások és a magyar kutatások metszéspontjában is vagyunk. Egyáltalán, a laikus érdeklődők és a tudós szakma között vagyunk. Újabb metszéspont, vagy inkább híd? Tán mindkettő.

Könyvkiadóként minden híresztelés ellenére szegény maradsz. Gabbardot, B. Gáspár Juditot, Pető Katalint ki kell adni, mert nagyon jók, nincs mese, és SOS könyveket, és Kardiovaszkuláris Prevenció és Rehabilitáció újságot és ezt és azt. Így mulat egy magyar úr, könyvet és lapot ad ki, nem urizál, de fel kell készülni, nem leszek gazdag.

Könyvkiadóként sok pszichoterapeuta, pszichiáter, klinikai szakpszichológus alkudozik (sorolhatnék neveket). Miért ilyen drága? (Mondjuk, harmad annyiba kerül a fordítás, mintha külföldről szerezné be.)

A fentiek nem értenek az üzlethez. Ez nem lenne baj, de azt hiszik értenek hozzá, és ez baj (én tanultam üzletvitelt, vállalkozásfejlesztést, cégvezetést is, szeretek tanulni, na). Nagyon kicsi a hazai pszicho piac. Kevés a páciens, kevés a potenciális vevő és a piac nagy része az elszabadult gurukhoz (Feldmár, Bagdy, Csernus, Szendi, Pál Feri) dörgölődzik. Egy pszichiáter ismerősöm azt mondja, Magyarországon mentális analfabetizmus van.  Ez sajnos a felelőtlen egyesületek amatőrségének is a következménye. Nincs piacépítés, gyenge az edukáció, az egyesület vezetői a saját pozícióikból alig látnak ki, piacépítéssel nem, identitás businessel foglalkoznak. Ez az egyik legkelendőbb árucikk, az identitás, ennek is része a könyv. Igen, régebben kötelező volt ingyen is fogadni egy, két pácienst a pszichoterápiába, én ilyenről nem tudok, persze lehet, hogy van ilyen. (Szerintem, ha lenne, az egyesületeknek, az éves beszámolóikban benne lenne a jótékonyság, dicsekedhetnének legalább egy kicsit, hogy ilyen arcuk is van, de szerintem nincs.)

Szóval, ha valaki alkudozik, az alkunál megkérdezem és mennyit engedsz a pszichoterápiás óra árából? Lehet alkudozni? Talán egy könyvünk van, ami az átlagos pszichoterápiás óra áránál több. Mégis sokszor van, hogy konferenciákon engedünk.

Sokan a burzsujt látják bennem. Mikor egy pszichoanalitikusnak elmondtam, hogy Biont ki kell adni, mert kell a hazai pszichokultúrához, mert kell, de anyagilag bukás, nézett egy nagyot. Azt hittem, mondta, hogy csak üzleti alapon döntesz egy könyv megjelenéséről. Könyveinknek csak harmada nyereséges másfél éven belül.

Szóval ez nem könnyű. 2008-tól rengeteg könyvkiadó csődbe jutott. A pénzügyi káoszon is úrrá kell lenni. Egy újabb metszéspont, az anyagi.

De a legfontosabb a tanulás. Én a pszichológiát tekintve folyamatosan olvasok, képzem magam, élethosszig való tanulás is a könyvkiadás. Klassz, nagyon, annak aki szeret tanulni. Én szeretek. Ezen a blogon ilyesmi gondolatokat találsz.

Oriold Károly vagyok. Hatvanéves. Ugyanúgy hívnak, mint a rég meghalt nagypapámat és a nem túl rég meghalt apámat.

Sokfelé figyelek. Matek, magyar, művészetek, lélektan. Nem tudtam jól pályát választani. Vegyészet felé orientálódtam. Volt egy jó tanárom az egyetemen, aki azt mondta, hogy nekem a vegyészet nem való, menjek üzletembernek. A BA diploma után elvégeztem a külkert, manager képzőt, lett nyelvvizsgám. Sokfelé dolgoztam, aztán kikötöttem az egészségügynél, pontosabban a pszichiátriánál és a pszichoanalízisnél . Létrehoztam egy honlapot, (www.lelekbenotthon.hu) és egy könyvkiadót (www.orioldbooks.com) rajongásig megszerettem a pszichiátria tudományát, a pszichoanalízis elméletét, történetét, gyakorlatát, a pszichológiát. Politikus alkat vagyok.

Néhány éve különleges dolog történt velem, ami nagy hatással volt rám. Egy közeli hozzátartozónkat, akivel korábban nagyon jóban nem voltunk, befogadtuk magunkhoz, hogy nálunk haljon meg. Rákos volt. A két és fél hónap alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Megszerettük egymást, jobban megszerettem magunkat, ahogy minden létezőt megtettünk a jó haláláért. Sajnos ő nem tudott mindent elfogadni, amit adtunk neki. Aztán nem lett könnyű a halála. Egy részünk vele halt meg. Sok sebet is kaptunk. Főleg, hogy a gyerekeink akkor repültek ki, amikor M-et, aki meghalt, befogadtuk.

Ott voltam akkor, amikor meghalt, amikor utolsót lélegzett, sóhajtott, amikor feleségem lemosdatta.

Azóta nem vagyok türelmes. Rövid az életünk. Azt gondolom, az lenne jó, ha támogatnánk, segítenénk egymást.

Nem bírom az egyre több fasiszta jelleget mutató Magyarországot. Az én országom nem ilyen. Múlik az életem és ezt a polgárháborút nagyon nehezen viselem.

Azt gondolom, hogy ebben a beteg országban mindenkinek analízisbe vagy terápiába kéne mennie, mert jó dolog, sokat segít és könnyebbé tesz sok mindent, bár néhány dolgot meg nehezebbé. Ezeken az oldalakon erről és magamról írok.

Türelmetlenül, talán erőszakosan. Azt hiszem, hogy ez a szar azért alakult ki, mert a védtelen emberek nem tudtak mit kezdeni a kirekesztőkkel, nem tudták magukat megvédeni. 

Jó olvasást.