#metoo 2 Szín és viszály, lesz-e a vagy-vagyból és?

Sokan gondolják, hogy nem jó ez a metoo mozgalom. Elidegenít, sok olyan tiltást és korlátot hozhat, ami korábban nem volt. Catherine Denevue, Csányi Vilmos szerint egy érintésektől, természetes közelségtől eltávolodó világban élünk és a metoo kampánnyal a helyzet csak romlik.

Én értem, átérzem, egyetértek. Metoo.

Az erőszak nem érintés. Az erőszak az érintés ellentéte.

Korábbi HVG-be szánt véleménycikkem nem a tervezett formában jelent meg. Megjelenés előtt elküldtem Pannonhalmára, hogy nézzék meg, járuljanak hozzá a közléshez. Korábbi formájában nem járultak hozzá, átírtam.  A bántalmazások kiderülésével a felnőtt ott élő férfiak ledermedtek, bűntudat gyötri őket, vigyázni kell rájuk is.

Nehéz ez az egész, nehéz ügy. Mi nehéz? Összerakni a dolgokat, folytatni. Kijönni a dermedtségből, ez a nehéz.

És még nem tartunk az őszinte bocsánatkérésnél sem.

Korábban ezt írtam:

„Még egy fontos momentumot észre kell vennünk. A bántalmazás nem kétszereplős. A bántalmazó és a bántalmazott mellett van még egy igen fontos szereplő: a tanú, aki jelen van, aki nemtudva tud a dolgokról, s aki hitelesít. A metoo a tanúnak szól: lásd, és értsd megtörtént.Elhiheted”

A közvélemény fontos szereplő, ő a tanú, ő szentesít, mint az egyházban, vagy a maffiákban a nem tudva tudó sokaságáé. (Szégyellik magukat, nem tudnak megjelenni, nyilatkozni) Hitelesítették a bűnüket. Néztek, de nem láttak, s amit láttak…

A trauma kapcsán (egyéni és társadalmi szinten is) mindig eltűnik, elfojtódik az egyik fél. Vagy ez van elöl, vagy az. A trauma és a szégyen vagy az áldozat oldalán van, vagy az elkövetőén. Az elfojtás hosszú csendjében az áldozat megszégyenült, mintha ő és traumája nem is lenne, majd, amikor az elkövetőről kiderül a tett, az áldozat kerül reflektorfénybe, az elkövető lesz a megszégyenült és a hallgató  (Nagy-Britanniában megvolt az első öngyilkosság, az )

Itthon a bántalmazó (Marton) tűnt el a közvélemény szeme elől. Odadobott egy át nem élt bocsánatkérésre emlékeztető koncot, most ő érzi valószínűleg megszégyenítettnek magát. Bujkál, korábban áldozatai bújtak el szégyenükben.

Egyszerre szem előtt a traumatikus élmény teljes valóságában, bántalmazó és bántalmazott együtt, egy képernyőn, egy szobában, egy térben sosincs. (kivéve Kiss László bocsánatkérését, ami igen megrendítő és katartikus pillanat volt, pedig metoo-n kívül történt)

Pedig jó lenne olyan légkört teremteni, hogy mindkét fél egyszerre jelen lehet. A vagy ez, vagy azból legyen és. Mindkét fél legyen jelen, mindenki megnyilatkozhasson. Legyen találkozás.

Adjunk teret, megfelelő teret!

Társadalmi szinten mi is ott voltunk, részei voltunk. És részei vagyunk most is, mert minden mondattal definiálunk, jelentést adunk, módosítunk.

Mélységesen megvetem a bántalmazó cselekedeteket. Kiadóként, művészetterapeutaként egy erőszakkal kevésbé fertőzött világért dolgozom. Magam is érintett vagyok, mint sokan, de szeretném, hogy értsük meg azt is, mi hozza létre a bántalmazást. A megértés nem elfogadás és nem szentesítés, de lehetőség az integrálásra és a későbbi megbocsátásra.

Lehet, hogy a bántalmazók anyái, valami ilyesmit mondtak az elkövetőknek gyerekkorukban, mint, amit előző cikkemben írtam.

(Bár meg sem szültelek volna, kár, hogy vagy, te anyaszomorító, te, akinek úgysem fog semmi se sikerülni, mert szar vagy! Örülj annak, hogy én nevellek, mert amilyen te vagy, te senkinek nem kellenél. (Most láthatunk egy ilyen jelenetet Zagincev nagyszerű filmjében a Szeretet nélkülben)

Mit mondhat erre egy 4-8-12 éves fiú az anyjának? Semmit. Elfojt, lemerevedik, meg akar halni.  Jó tanuló lesz, viselkedik, persze a megfelelő helyen problémás és rosszcsont. Olyan életpályát választ magának, ahol bizonyíthatja értékeit, ahol teljesít, valamiképp kibontakozhat, de ezeket a mondatokat nem tudja kitörölni explicit és implicit memóriájából. Ezek a szavak önnönmaga viszonyítási pontjai lesznek, beégnek. A siker csillogás, pénz csillapítja, de meg nem szünteti a vesztes mentális diszpozíciót. Ha pedig később, felnőttként, testi és lelki megalázottságát tudattalanul átélve kapcsolatot akar létesíteni, akkor azt csak olyan hatalmi kapcsolatban teszi, amelyet erővel kontrollálni tud, ahol az ő megszégyenülése, halálos fenyegetettsége nem történhet meg, mert a megszégyenülést, bár az újra megjelenik, nem ő éli át, hanem a partner, mert ő lesz erőszakos Ja, hogy ez nem szerelem, ja hogy ez nem intim kapcsolat?… Hogy ismétlődik a trauma? Neki a bántalmazás a szex. Ja, hogy most ő traumatizál? Feltehetőleg nincs tudatában.

Most, amikor a botrány kipattan, pont az a közvélemény háborodik fel a szexuális bántalmazáson, a hatalommal való visszaélésen, talán pont az az ember, aki hallotta fenti szavakat a játszótéren, vagy kihallotta a szomszédban a gyerekével üvöltő anyukát, a falon, vagy a nyitott ablakon át.

Akkor régen, amikor még más idők jártak, talán tehetett volna valamit tenni, de beavatkozni nehéz.

Bion írja a Figyelem és értelmezés c. könyvében, hogy a trauma szexualizálódik. És a trauma egy boldogabb végkifejlet reményében újra és újra lejátszódik.

A fenti anyai bántalmazás kapcsán ilyen helyzetben nagyon nehéz segíteni, beavatkozni nagyon nehéz; olyan szavakat találni, amik hatékonyan segíthetnek. (Persze kinek kell a segítség? Tulajdonképp annak, aki hallja a gyerek kínzását, inkább kibírja, mint beleszóljon.) Egy szomszéd, vagy egy játszótéri szemlélő nem tud beavatkozni.  Beavatkozni nehéz. Tanár sem, rendőr sem, ügyvéd sem. Ugyanis ők mind részei a rendszernek.

Alkalmazzák és szentesítik az erőszakot.

Ha az erőszak rendszerszinten fordul elő, az egész rendszer változtatásra szorul. Az erőszakon alapuló szervezetek a rendszer érdekében bármikor képesek egy-egy tagjukat feláldozni azért, hogy a rendszer adott formájában tovább élhessen (önmagáért). Így van ez a börtönben, a rendőrségen, az iskolákban, az egészségügyben talán sok színházban is és másutt is, ahol az erőszak része a csoportműködésnek.

Az egyén azért sem fog szólni, mert ezt a törvényt pontosan ismeri és tudja, ha szól, rendszerellenesként egy-egy erőszakos szervezetben, valószínűleg őt áldozzák fel.

Most mégis be kell avatkozni. Arra a beavatkozásra van most szükség, ami akkor ott elmaradt.

Új intézményeket, az intézményeknek új jelentéseket és feladatokat, új módszereket kell kitalálni, hogy megakadályozzuk a jövőben bántalmazásokat elszenvedőket, és hogy a mostani bajban levőket jól tudjuk segíteni.

Minden tekintély kikezdése, megkérdőjelezése, ellehetetlenítése egy sokkal magasabb biztonságú és barátságosabb szervezetet eredményez, még ha a káosz esélye magasabbnak tűnik is (nem az)

A cél az, hogy egy olyan erősen védett társadalmi közeget hozzunk létre, ahol megélhetjük sérülékenységünket, védtelenségünket, sebezhetőségünket.

Hosszú út van még előttünk.