Elolvasva a Jelen hetilap 2021. május 20-i A katolikus egyház sötét titkai c. összeállítását mondhatnám azt is, hogy végre. Végre, elindul valami itthon is. Végre tisztulhat az egyházi élet, vele a közélet. Egy lépéssel közelebb kerülhetünk egy magasabb szintű közbizalomhoz egy bízni alig tudó országban, hogy elindul egy olyan folyamat, ami megakadályozza azt, hogy a katolikus egyház berkein belül az ilyen-olyan hatalom birtokosai ne élhessenek vissza helyzetükkel, hogy a bennük bízó kiszolgáltatottak nagyobb biztonságban legyenek. Azzal, hogy leírják, hogy pszichológusokkal létrehoznak egy áldozatvédő, trauma feldolgozó csoportot, hogy jogi szakértők segítenek az ügyek feltárásában, illetve annak célkitűzése, hogy legyen feljelentési kötelezettsége a katolikus egyháznak, ha ilyen ügyek tudomására jutnak, igazán reményteljes folyamatot ígérnek. A tűhegyes hierarchiának szüksége lenne arra hazámban is, hogy kicsit ellaposodjon, kicsit emberségesebb legyen. A dolgok egyre csak durvulnak.

A magyar hatalomnak egyetlen üzenete van polgárai felé: a hierarchia fenntartásának érdekében az egyén bármikor feláldozható, legyen az NER, katolikus, egészségügy, börtön, színház vagy MSZP hierarchia. Ezt bőrünkön érzékeljük, tapasztaljuk, tudjuk, nap mint nap.

Jómagam három szinten is érintett vagyok. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Közhasznú alapítvány a „Civilek a gyermekekért” program keretében évekkel ezelőtt prevenciós tréningeket tartott országszerte a gyermekeket érintő szexuális visszaélések megelőzéséért. Majdnem háromszor annyi tanárt, szülőt, óvónőt képeztünk ki, mint amennyire a Norvég Civil Alap keretein belül szerződtünk. Hatalmas volt az érdeklődés és nagyszerű volt a program is. Kb. 800 felnőtt vett részt képzéseinken.

Kiadóként is érintett vagyok a témában hiszen az egyik legjobb szakkönyvet erről kiadóm, az Oriold & Társai Kft adta ki: Marie Keenan: A gyermekek szexuális bántalmazása és katolikus egyház címmel. Ebben a vaskos kötetben (https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) a szerző komplex módon vizsgálja a jelenséget, 480 oldalon keresztül. Egyrészt felméri a vallási területen dolgozók szexuális életét (van nekik), másrészt vizsgálja a katolikus egyház történeti felelősségét (van neki, mert a Vatikán évtizedekig bűnrészes volt a bántalmazási ügyek eltusolásában, és ugye egyet értünk abban Perintfalvival, hogy van még tennivaló Németországban is, lásd a cikkben igencsak egyoldalúan bemutatott német helyzetet, ahol egyáltalán nincs lezárva a téma, sőt, Perintfalvi hivatkozásai szerintem nem mindig teljesen helytállóak). A könyv hosszan elemzi, kutatja azt az egyik legizgalmasabb kérdést, hogy hogyan lesznek a bántalmazottakból maguk is bántalmazók. (Arról leginkább hallgat Perintfalvi sajnos, hogy ez így van.) Ugyanis a bántalmazók körülbelül a 80 százaléka maga is bántalmazott volt korábban. Itt egy generációkon átívelő traumaátörökítésről is szó van egyházon belül.  Vajon mi kell ahhoz, hogy a korábban magára hagyott bántalmazottból bántalmazó legyen? Melyik életkor hajlamosít? Milyen helyszín? Vagy egy arra hajlamos áldozat megjelenése hozza ki a könyörtelen gonosztevőt a korábbi bántalmazottból? Egyáltalán, milyen ez az átalakulás? (Mariee Keenan említett könyvében leírja, hogy amerikai és ír börtönökben készített interjúkat a büntetésüket töltő elkövetőkkel, hogy utána járjon, hogy is van ez? Mit éltek át? Vannak-e közös pontok.)

A könyvben van egy rész a társadalom és média szerepéről. Tóth Ákos, a cikk írója és Perintfalvi Rita, a könyv szerzője mintha azt hinné, megteheti, hogy kívülről szemlélje az eseményeket. A cikk olvasójában is kialakulhat ez az érzés. Végül is Perintfalvit az események, az áldozatok találták meg és most használja a médiát, nyilván nagyon helyesen.

Itt jön a képbe az én harmadik „érintettségem”, ami nem más, mint mindannyiunk felelőssége. Ahogy beszélünk erről az egész jelenségről, a szóhasználatunk, a viccek, amiket meghallgatunk és összekacsintva továbbadunk. Hogy van az például, hogy társadalmunk egyszerre szexualizálja a gyerekeket és egyszerre kéri ki magának a szexuális visszaéléseket? Milyen nyelven, milyen módon beszélünk a szexualitásról, az egyházi (van református és evangélikus egyházi bántalmazás is, a cölibátus csak egy elem) berkekben előforduló hierarchiáról, a traumáról? Milyen szavakat formálunk, hogyan adunk lehetőséget a trauma elmondására, ha egyáltalán? Mit gondolunk, milyen a jó férfi, ha pap, ha szerzetes, ha presbiter, ha hatalommal van felruházva? Milyen a jó nő, ha apáca, ha szerzetes, ha ápoló, ha hatalom van a kezében? Az alábbi naptárat (éveken át megújuló sorozat!) százezrével vásárolták, nem csak Olaszországban. A kérdés relevanciájának illusztrálására teszem ide a képet.

Handsome Priests Featured on Roman Calendar

Úgy tűnik, a szenzációkeltés csapdáját sem a Jelen hetilap, sem Perintfalvi Rita nem kerülte ki. Amikor ilyen mondatokat írnak:

T.Á: Ahogy Ferenc pápa mondja: a tettes „életben hagyja, de elpusztítja őket.”

P.R: Igen, a testük tovább él, de az életük egy darabja meghalt. Ez a lélekgyilkosság.

Súlyos, messze hangzó, zengzetes szavak! De mi a cél vele? Nagyon úgy tűnik, hogy a helyreállítás helyett a bosszú. A kiút keresése helyett megrekedés a gyászban. Amit Ferenc pápa mond, az a dolognak csak a kiinduló pontja, ami megrendültségében hagyhatta el a száját. Talán érthető, de ami a legfontosabb: ez fenntartja a lehetőségét a trauma újrajátszásának.

Hol van a remény, hol van a helyreállítás, hol van a megbékélés, az esetleges bocsánatkérés, megbocsátás a fenti gondolatmenetben?  

Próbálom elképzelni, hogy milyen az a test, aminek a lelke meghalt, a teste még él. Nekem nem megy, nem tudom elképzelni. Amig van test, van gondolkodás, van remény is. Kell, hogy legyen. Ijesztőek a pápa és a cikk mondatai, mert végzetesek.

A bűnösöket meg kell büntetni, ez a bűnelkövetők érdeke is, Marie Keenannak a fenti könyv szerzőjének azt mondták a börtönben levő papok, hogy sose voltak szabadabbak, mint a börtönben.  (Egyébként a Hintalovon Alapítvány, mint az egyik fő gyermekvédő szervezet, Pannonhalmán rendezett konferenciát e témában. Oda, ahol annak ellenére, hogy több szexuális bántalmazási ügyre is fény derült, egyetlen jogi lépés sem történt. Senkit sem büntettek meg, senkit sem tartóztattak le. Van olyan elkövető, aki az egyházi nyugdíjasotthon nyugalmát úgy élvezi, mintha mi sem történt volna. Alig páran tiltakoztunk a konferencia helyszíne ellen, és a média is teljes belenyugvással fogadta a helyszínt.)

De visszatérve a pápa és Perintfalvi Rita „szenzációszagú” mondataira: véleményem szerint, Marie Keenannel egyetértve, az ilyen kifejezések nagyon ártanak, mert hasítóak, megosztók és szenzációhajhászok. Nem. Nincs vége a történetnek. A tettesek, ha bűnhődtek, új életet kezdhetnek. Az áldozatoknak pedig reményt, megbékélést, helyreállítást kell kínálni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy sebeik begyógyuljanak, és méltó életet élhessenek. (Ha én újságíró lennék, foglalkoznék azzal, hogy állami szinten milyen pszichoterápiás segítségre számíthatnak az áldozatok, a NEAK [társadalombiztosítás nincsen már] mit tud ajánlani nekik? Megmondom: semmit! Pannonhalmán az áldozatok pszichoterápiáját a pannonhalmi egyház fizette!)

A média és mindannyiunk felelőssége óriási abban a tekintetben, hogyan beszélünk a témáról. A média tipizál, formálja a narratívát a kérdésben, meghatározzák a nyilvánosság véleményét és a nyilvános vitákat, refenciakeretet ad ezen érzékeny kérdés jövőbeni tárgyalására.

Ne felejtsük el, hogy a bűnöket emberek, és nem ördögök követték el. Az elkövetők nem csak pedofíliával és szexszel foglalkoztak. Volt biztosan jó cselekedetük is. Nem csak bűnözők. A rendszer, a társadalom, a szűkebb és tágabb közösség lehetővé tette a bűn létrejöttét. Nem védte meg a gyerekeket és nem védte meg őket sem, sem saját maguktól a tett elkövetésekor, sem korábban, amikor nagy részüket bántalmazták. Nagyon bonyolult kérdés ez.

A média „Tényeket és igazságokat” mutat be, amely „tények és igazságok” rendkívül komplexek.

Írországban az ottani sajtó sokat tanult a „Brendan Smyth sablon”-ból. Brendan Smyth kétségkívül bűnös volt és börtönbe is került 143 gyermek molesztálásáért. Amikor letartóztatták mindent elveszített, az ír és amerikai sajtóban úgy jelent meg, mint maga az ördög. Ezt a szerepet nyomták rá és el fel is vállalta. Íme két kép róla.

Én itt egy az elkövető-sajtó összmunkát látok az ördögi szerep beteljesítésére. Tényleg aljas gazember. De! Amikor helyiek el akarták távolítani a helyéről és fel akarták függesztetni a hetvenes-nyolcvanas években, egyházjogra hivatkozva előbb az ír katolikus egyház hatalmasságai, később a Vatikán helyeztette vissza pozíciójába. Később börtönbe került, ott is halt meg szívinfarktusban. A Vatikán felelősségét nem nagyon vizsgálták, az ír hatalmasságok felelősségét már annál inkább. (Muszáj lenne kommunikálni a magyar sajtóban is, hogy az egyházjog és az államjog nincs mindig fedésben, hanem eltérhet, s ez nálunk is így van. A katolikus egyház folyamatosan azzal hiteget, hogy házon belül elintézik.) A sajtóban az eset a „Brandon Smyth sablon” néven lett tananyag.

Végülis reménykedem abban, hogy a magyar ügyek közelgő kivizsgálásakor és tárgyalásakor az első érték az emberi méltóság tiszteletben tartása lesz, az a méltóság, ami mind az áldozatot, mind az elkövetőt megilleti. Aztán a remény és helyreállítás jegyében mindent megtesznek a sebek begyógyítására, a bűnösök megbüntetésére. A cikk alapján azonban nem tudom azt mondani, hogy nincs esélye annak, hogy egyesek saját ilyen-olyan céljaira használják fel a történteket. Ez a végletesség, a szenzációkeltő mondatok nem túl reménykeltőek. Meglátjuk, végülis…

 P.S. Perintfalvi Rita könyve megjelenése előtt tudomásom szerint nem olvasta, Marie Keenan könyvét. Ezt a cikket, mind Perintfalvi Ritának, mint Tóth Ákosnak eljuttattam, a könyvet Tóth Ákosnak  is eljuttattam. Érdemi választ Perintfalvi Ritától kaptam, egy dolgot javítottam is a cikkben. Rita számára felvetéseim (a Pápa azon kijelentéseinek végiggondolása, hogy nincs halott lélek,  az elkövetők, akiknek egy része korábban áldozat volt, s ennek a szempontnak figyelembe vétele, a társadalmi szerep és a méltóság tiszteletben tartása) nem tűnnek relevánsnak. Elmondta, hogy készül egy második kötet ahol az áldozatból tettessé válás dinamikáját fogja vizsgálni.