Kegyetlen idők érkeztek el a betegellátásban, a lakosság bizalma fogyóban, megalakult a FREE EÜ, ami kritika és alternatíva a mai vezetőségnek és a kamarának. Az, amit az orvosszakma és a Magyar Orvosi Kamara etikai ügyekben gondol és cselekszik, társadalmunk széles rétegeire van hatással és példát mutat, ezért nagyon fontos. Felülkerekedik a józan ész, a szolidaritás, az együttműködés a felvilágosodás fénysugara, vagy a feudális hierarchia és hitrendszer sötétsége marad az uralkodó irányelv?
Jelenleg rendszerszintű az adósság és káosz. Az egészségügy mi vagyunk, mi hagytuk azt, hogy bekövetkezzenek az életveszélyes helyzetek, mi voltunk képtelenek, tehetetlenek a hatékony védelemre és párbeszédre (stadionok épültek, nem kórházakat korszerűsítettek) . A mindenkori politikai elit, akik mi is vagyunk, a rendszerváltás óta kegyetlenül elbánt egészségügyi rendszerünkkel, akik valahogyan szintén mi vagyunk. A demokratikus hagyományok hiánya itt fájó igazán. Nem sikerült demokratikus hagyományokat teremteni, ami azt jelenti, hogy nem sikerült a szakmáknak (nekünk) hatékony intézkedési tervet létrehozni és végrehajtani a feudális rendszer átalakítását. Ott tartunk ahol voltunk, legyen a vezetőé minden hatalom, felelősség, probléma. Kiderült, hogy a vezető – az ilyen-olyan professzor- egy szélhámos, kegyetlen kókler, aki nem tud motiválni, nem tud információkat gyűjteni nem tud szóba állni nem a kollégáival és a betegeivel, de saját magával sem. Minden megmozdulása hamis. Ami van, nem a mi sarunk. Kegyetlenség van mindenütt, pedig mi vagyunk kegyetlenek és nem törődöm emberek, a társadalom.
A kegyetlenséget ma leginkább bármelyik magyar kórház sürgősségi osztályának előterében tapasztalhatjuk meg. Folyosóra kitett, szenvedő, magányos idősek, víz és étel nélkül, de ha vizet és ételt kapnak is egy idő után, jó szót, kedvességet biztosan nem. Ha bárki belép egy magyar egészségügyi intézménybe, ridegséget, barátságtalanságot, valamiféle iparidegenséget tapasztal. A sürgősségi osztályokon olyan nyílt kegyetlenség uralkodik, ami igazolhatatlan és megmagyarázhatatlan. Lehet a kormányzatra fogni, de itt másról, többről van szó, az ott dolgozók közönyéről és kegyetlenségéről. Sajnos ebben helyzetben nekik mindkettőre szükségük van. Életeket menteni nem lehet úgy, hogy érzelgősen odafigyel az illető orvos, vagy nővér a folyosói jajongásra. A páncél kegyetlensége a többi szerencsétlen ellátásának és megmentésének a záloga. Annyian vannak, hogy nem győzik a segítségnyújtást, de a szervezés is gyalázatos színvonalú. Az egészségügyből hiányoznak a szervező, mindenkivel kommunikáló managerek ötleteikkel, kreativitásukkal. A kórházvezetők nem ilyenek (sem az odarendelt katona, sem a tudományos professzor nem kreatív, modern vezető) . Ebben a helyzetben a NER viszi el a balhét, de az is hozzátartozik, hogy a feudális rendszer annyira erős és stabil, hogy nem lehet ellene menni sehogy, a páncél a rendszerben való túléléshez is kell.
A páciensek érdekeit ebben a nagy zűrzavarban senki nem képviseli. Az ő képviselőik nem ülnek ott semelyik tárgyalóasztalnál, nem jelennek meg, ők nincsenek. A biztosító képviselőjének kéne képviselnie őket, ott lenni minden döntésnél. Oda kéne menni a szolgáltatást nyújtó kórházhoz és számonkérni: „hogy képzeled, hogy 8-20 órát a folyosón étlen- szomjan hagyod a biztosítottamat? Hogyhogy ott várakoztatod órákon át? Tárgyalok, egyeztetek, mindent megteszek, hogy ez ne így legyen! Védem a biztosítottam érdekeit!” Ez az attitűd teljesen hiányzik a ma Magyarországán. Nem csoda, hiszen az egészségügyi szolgáltatás kínálója és vevője ugyanaz, a magyar állam, mely teljesen átláthatatlan módon szervezi, vagyis inkább nem szervezi az egészségügyet. A viszonyok és működési szempontok átláthatatlanok, követhetetlenek és érthetetlenek. A betegek érdekei, mint írtam, nem szempont (kb. 6-8000 ember hal meg kórházi fertőzésben, nem tudjuk, hogy hol vannak a fertőzési gócpontok, most épp a COVID fertőzés gócai a kórházak és akkor még nem beszéltünk a megelőzhető betegségekkel kapcsolatos nihilről), olyan pazarlás folyik az egészségügyben, amiről könyvtárnyi irodalom született, mégse történik semmi.
A beteg elégedettsége, gyógyulása kellene, hogy a fő cél legyen. Az elégedettséget és gyógyulást, folyamatosan mérni és felmérni kéne.
Az EU-ban szinte egyedülálló módon nem tudjuk, hogy egy- egy magyar egészségügyi intézmény milyen hatékonysággal működik. Nem tudjuk, hogy adott kórház adott osztályán adott beavatkozásokat milyen sikerrel vagy sikertelenséggel végeznek el. Pl., ha ön, kedves olvasó választási helyzetben lenne, hogy melyik kórházban végeztesse el bypass műtétjét, ott, ahol száz beavatkozásból négy ember hal meg, vagy ott, ahol száz beavatkozásból negyven, akkor hova menne, melyike választaná? Nincs lehetősége választani, mert a gyógyítási adatok titkosak.
Ha én orvos, vagy orvosszervezet lennék, mindent megtennék azért, hogy tudjam, mennyire vagyok sikeres, mennyire elégedettek a munkámmal, szükségem lenne egy objektív értékelési rendszerre, mindent megtennék, hogy transzparens legyek. Mi fényévekre vagyunk ettől.
És itt van a Magyar Orvosi Kamara. A MOK már nem vadonatúj vezetésének egyetlen üzenete az állampolgár felé az, hogy ha több pénzt kapunk, nem megyünk el. Közben asszisztált a több mint 30.000 ágy kiürítéséhez (semmit nem segített abban, hogy segítse, képezze milyen módszerrel ápoljanak a kétségbeesett hozzátartozók frissen műtött vagy az elfekvőből hazapaterolt demens, rákos betegeket.) és ,, és... és...
A káoszban, ahol az az általános feltételezés, hogy költség és maradékelven működik az egészségügy (a pénzek elosztása teljesen titkos és kiszámíthatatlan, nem nyilvános, mintha nem lenne hozzá közünk) a szimpátia, „szeretet”, érdekérvényesítő képességek lesznek fontosak, nem a jog és jogbiztonság, ami kiszámítható módon előírja, hogy kinek milyen szolgáltatás jár. Diktatúrában így megy ez. A jognak kellene érvényesülnie és minden páciensnek Battonyától Felsőrákosig, Pécstől Bácsbokodig ugyanazt az egészségügyi szolgáltatást kéne kapnia. (Ezen lehetőség megléte előzheti meg és iktatja ki a hálapénzt szerintem)
Tehát a bizonytalanságban, a kiszolgáltatottságban felértékelődnek az érzelmek pl. a félelem és szimpátia és a kreativitás, pedig egy jól működő rendszerben nem kellene szeretnie az orvosoknak a betegeket, és a társadalomnak sem kell szeretnie az orvosokat, olyan körülményeket kell teremteni a jog alapján, hogy jól érezzék magukat a felek. Jól (jog)biztonságban érezheti magát mindenki. Most pedig a rendszerváltás óta teremtett káosz adósságában oda jutottunk, hogy az orvosok életéért is aggódunk kell.
Biztonság és etika összefügg. Az etika rendkívül fontos, mert az abban explicit módon megfogalmazott alapelvek kiszámíthatóságot és átláthatóságot eredményeznek.
Állítólag létezik egy munkacsoport a kamarán belül, aminek az a dolga, hogy kidolgozza az egészségügy etikai szabályait. (A saját etikai normáikat kizárólag orvosok dolgozzák ki? Hol vannak az etika átalános szakemberei és a betegek a munkacsoportból?) Most lenne mivel foglalkozni.
A legfrissebb a Rovó ügy Szegeden. A síelésből hazatért, COVID fertőzést terjesztő nagyúr kirúgta azt a kollégáját, aki hivatalból és kötelességből kivizsgálást indított az ügyében. Az ilyen embereket, mint Rovó szankcionálni kellene, de a MOK ezek mellé az emberek mellé áll. Rovó viselkedése az amerikai partnerénél nem elfogadható. Felmondta együttműködését a Szegedi Tudományegyetemmel (SZTE) Mirnics Károly, a Nebraska Egyetem professzora éppen Rovó etikátlan viselkedése miatt. (https://444.hu/2020/10/22/rovo-rektor-intezkedesei-miatt-egy-amerikas-magyar-orvosprofesszor-felmondta-az-egyuttmukodeset-a-szegedi-tudomanyegyetemmel). A MOK-ban vizsgálnak valamit valami bizottságban, de hát az eredmény az lesz, hogy évek múlva odadobnak valami erkölcsi elégtételt az akkor már évek óta külföldön dolgozó tisztessége miatt kiebrudalt Horváth Szatmárnak. Ugyan többféle segítséget is felajánlott Horváth Szatmárnak, aki beperelte Rovót, de ezek a segítségek informálisak, a sajtóban nem jelenik meg, a közvélemény azzal szembesül, hogy Horváth-tal szemben Rovó a nyerő. A MOK nem Horváth támogatását kommunikálja.
Jó volna szolidaritást látni a tisztességes orvosok és a betegek felé. A Magyar Orvosi Kamara saját tagjai irányában felemás módon szolidáris. Védi tagjait, a legkegyetlenebb és legalávalóbb gazember tagjait is, amivel viszont a tisztességeseket hozza zavaros helyzetbe. Még mindig tagja három prominens orvos a kamarának, akik közül kettőnek van neve, a harmadiknak nincs.
Bene Krisztián a jogerősen elítélt lúgos orvos, dr. Udvary János, veszprémi nőgyógyász , aki csak azért nem kezdte meg börtönbüntetését, mert a bíróság úgy nyilatkozott, hogy egyedülálló szaktudására szükség van a kórházban. Őt fél évre kizárták a kamarából, de egy MOK szervezet visszavette. (Itt a rendelési ideje https://centrum-medical.hu/orvosaink/dr-udvary-janos/) A harmadik, a jogerősen elítélt ortopéd sebész, aki az állam által (mi általunk fizetett) támogatott beavatkozásokért százezreket kért el a szerencsétlen rászorulókról.
Az ugye, világos, hogy csak kamarai tag praktizálhat kies hazánkban. Az, hogy ezeket az embereket nem zárják ki, szerintem a tisztességes orvosok arculcsapását jelenti. Van itt egy etikai szabály állítólag, hogy miszerint futó bírósági ügyekben nem foglal állást a MOK, csak hát fenn jogerős esetek után sem lép a kamara. Védi a gazembereket.
A NER kegyetlenül rúgott bele emberek százezreibe, millióiba. Az első több 10.000 fős réteg, akibe belerúgott, azok a cukorbetegek voltak. Sok ember csak feltétellel juthatott hozzá korszerű inzulinhoz TB támogatással. Senki, de senki nem védte meg ezeket a kiszolgáltatott embereket akkoriban 2010-ben. Sem a Magyar Diabetes Társaság, sem a Magyar Orvosi Kamara, sem a töméntelen mennyiségű alapítvány, sem az Innovatív Gyógyszergyártók Szövetsége, sem Erős Antónia nem tiltakozott. Mindenki hagyta azt, hogy a legkiszolgáltatottabb emberek egy nagy csoportját megalázzák, s a betegek között ellentéteket szítsanak. Aztán később enyhítettek a szigoron, de így kezdődött a NER uralkodása 2010-ben. Aztán jöttek a kilakoltatott szegények, devizahitelesek, elzavart hajléktalanok, melegek, filozófusok, bölcsészek, Index, Népszabadság, szabad sajtó, továbbtanulni nem tudó tehetséges gyerekek, alternatív pedagógusok, bekerített gazdálkodók és szinte minden gondolkodó. Lépésről lépésre alakult, ki tudja, ki lesz a következő, akibe belerúgnak? Mindannyian sorra kerülünk. Nem tanultuk meg, hogyan álljunk ki egymásért.
Meg kell állítanunk ezt a folyamatot, s most a nemzetközi tendenciáknak megfelelően és az SZFE kapcsán is van lehetőség a fordításra, a „MEGÁLLJ!” kimondására. Hogyan lehet jobb egészségügyünk? Mit tegyünk? Az SZFE milyen tanúságot jelent az egészségügy számára? Hogyan tudunk elfogadhatóbb állapotokat teremteni?
Van egy javaslatom, amivel szimpátiát lehetne kelteni a választókban, orvosokban, s alapja lehetne annak, hogy úgy érezzék a betegek, a lakosság egésze, hogy az ő szempontjaikat is képviseli valaki, s ez az orvosoknak is jobb lenne. Közösen tisztáznunk kéne az alapelveket, s vissza kéne térni ahhoz, hogy a gyógyítási iránytűje a beteg jólléte, a beteg joga (az IJSZT át kell szervezni, a beteggel lenni és nem az észt osztani, paragrafusokat ismertetni az asztal egyik oldaláról a panaszost). A betegjogok biztosításához kellene hozzárendelni az ellátórendszert (a befizetett biztosítási díjak elosztását egy kerekasztal mellett kellene folyamatosan egyeztetni, megtárgyalni. Kéne egy Egészségügyi Kerekasztal) Itt vannak az európai betegjogok.
Három fontos betegjogot nem ismer el a magyar egészségügy, ami az Európai Chartában benne van:
- A beteg idejének tiszteletben tartási jogát,
- A szűrésekhez, megelőző programokhoz (prevencióhoz) való jogot,
- A felesleges fájdalmak elkerülésének jogát.
Ha ezek a betegjogok érvényesülhetnének, és jogszabályba kerülnének, akkor a betegeknek is és az orvosoknak is könnyebb lenne. Előbb ennek a jognak kellene bekerülni a magyar jogrendbe, s utána lehetne hozzárendelni az eszközöket, forrásokat.
Küzdünk ezért? A betegek képviselete nélkül akkor sem fog menni. Létre kéne hozni egy az „Együtt a betegekért” mozgalmat, amely mozgalom képviselői képviselhetnék a betegeket, az ő érdekeiket a döntéshozatali mechanizmusban. A kegyetlen attitűdöt pedig váltsa fel a bizalom, kiszámíthatóság és a párbeszéd légköre, ami magában foglalja a fejlődés, a megértés és a tisztesség esélyét.
