Filmvígjátékokról nem nagyon szoktak lélektani elemzést írni. Szerintem nagyon is van min gondolkodni, van mit elemezni vígjáték kapcsán is, főként, ha ilyen kiváló alkotással találkozunk a moziban.
Apropó… miért is nézünk filmeket egyáltalán, miért adunk ki nem kevés pénzt azért, hogy egy sötét teremben árnyjátékokakat nézzünk? Slavoj Žižek a The Pervert’s Guide to Cinema című filmjében valami olyasmit mond, hogy a valóság bonyolultsága, érthetetlensége és borzalma, kicsinyke létünk törékenysége miatt van szükségünk a filmekre, amelyek őszerinte modellt adhatnak annak megértésére. A valóság értelmezésének folyamata a filmeken keresztül történik, nem fordítva.
A vígjáték még rátesz egy lapáttal erre a megértési folyamatra. Olyan módon szembesít a nehéz kérdésekkel, hogy nem csak a kérdések megértéséhez kerülünk közelebb, hanem azok elfogadásához is, elfogadjuk, magunkévá tesszük nehézségeinket, mintegy felülemelkedünk rajtuk. Amikor ez sikerül, úgy jövünk ki a moziból, hogy szó szerint könnyebbnek, derűsebbnek érezzük magunkat, a földfelszín felett járunk két lépéssel, mintha súlyok kerülnének le rólunk, egyszóval megkönnyebbülünk. Ugye ismerős dologról írok? Ilyen film A beszéd.
Woddy Allen-nek is sikerül ez néhány filmjében. Például, amikor mondja, hogy az élet dolgait két részre lehet osztani: rettenetes és nyomorúságos dolgokra. Ahogyan és amikor ezt kimondja, hahotázunk, nevetünk, olyan kontextusba helyezi nehézségeinket, ami nemcsak lehetővé teszi súlyos, nyomasztó gondolataink kimondását, de meg is könnyebbülünk, egyszerre elviseljük és meg is értjük szenvedésünket. Könnyebben hordjuk keresztünket. Egy olyan fajta idézőjeles művészi működésmód szükséges ehhez az élményhez, ami az igazi művészet sajátja. Az idézőjel azt jelenti, hogy az, amit látunk nem a valóság, de mégis, a valóságnak a képe, egyfajta „átmeneti” térben történik mindez, olyan „átmeneti” szereplők megjelentetésével, akik így egyszerre valóságosak- hús vér emberek- és egyszerre képzeletünk, fantáziánk által felöltöztetett szellemek, olyan ismerős kísértetek, akik adott esetben félelmetesek is lehetnének. Ebben az átmeneti térben jön létre az az élmény, hogy III: Richárd púpja egyszerre III. Richárd púpja: a valaha élt emberé, a szerepé és a szereplőé, a miénk, szinte hátunkon érezzük és közben tudjuk, hogy az a púp nem más a hajlott hátat csak mívelő színészen, mint egy szalmával kitömött párna, amit a színész a fekete gúnyája alá rejt, úgy ahogyan Shakespeare megírta.
Visszatérve Woody Allen-re: A beszéd film kapcsán azért is indokolt őt megemlíteni, mert a rendezőnek Laurent Tirard-nak, ő a példaképe. Woddy Allen nagyon fontos számára. A beszéd kicsit Woddy Allen filmjeinek rokona. Kicsit hasonló, de mégis nagyon más, olyan mintha egyik unokatestvérünk lenne. Apánk testvérének a gyermeke.
A történet dióhéjban: a szimpatikus francia család vasárnapi ebédjét tölti. Az ötvenes házaspár mellett két felnőtt gyermekük (Adrian és Sophie) és leendő vejük (Ludo) ül az asztalnál. Adrien-től szerelme, Sonja hónapokkal ezelőtt szünetet kért. Nem szakított, csak szüneteltetni akarta éppen kifáradt kapcsolatukat. A türelmetlen Adrien pont a vasárnapi ebéd közben küldött egy SMS-t Sonjának azt jelezve neki, hogy hiányzik és szeretné a szünetet letudni és újraindítani a kapcsolatot. Az üzenetet elküldte és tűkön ülve várja, hogy válaszoljon neki Sonja. A vasárnapi ebéd a megszokott keretek között zajlik. Ugyanazok a működésmódok, ugyanazok a storyk, viccek, történetek sokadszor. Unja családtagjai megnyilvánulásait. Annak kapcsán, hogy a pár a padlófűtésről beszél, beszűrödnek korunk problémái, a környezeti katasztrófa félelmetes valósága, a tudomány átlagembertől való távolodása, a megértés és megnem értettség személyes és társadalmi szintjei, a tehetetlenség több szintje. Ebben a hangulatban fordul Adrien- hez Ludo, a leendő férj és arra kéri, hogy közelgő esküvőjükön Adrien mondjon egy beszédet. Adrien lemerevedik, szinte sokkot kap az ijedtségtől, mert nem szeret nyilvánosság előtt beszélni.
A film innentől kezdve ennek a beszédnek a kialakításáról, belső megdolgozásáról szól párhuzamosan azzal, hogy Adrien a válasz SMS-re várakozva visszaemlékszik Sonjával kapcsolatos közös életére, a szép, vidám és kedves dolgokra és azon is elgondolkodik, hogy mi az, amit hibázott. Egy olyan belső fejlődésnek leszünk tanúi, amely belül, Adrien gondolatvilágában történik, amelynek egyszerre tanúi, tárgyai és elszenvedői a családtagok. Olyan szívet melengető átalakulásnak leszünk tanúi, ami egyszerű, intelligens és nagyon ritka a filmművészetben. Egy önismereti folyamat sok buktatóval, nehézséggel együttjáró megpróbáltatás.
Amikor Adrien elképzeli milyen beszédet is mondana, egyszerre olyan gondok, problémák sokaságával szembesül, amivel mindannyian szembesülünk életünk folyamán.
Az első kérdés mindjárt nagyon kínzó: hogyan is látunk rá magunkra? Kinek a tekintetében létezünk? Elemi szükségletünk van az intim kapcsolatra. Szükségünk van arra, hogy Ady Endre után “látva lássanak” minket és mi is látva lássunk valakit, „legyünk valakié”, s legyen miénk valaki. A gyermek a szülei tekintetében létezik; a felnőtt helyzete bonyolultabb, önmagát szülei tekintete által elnyert tapasztalatokban érzékeli és értékeli, de arra vágyik, hogy párja tekintetében létezzen. A kapcsolat jelenlétet jelent, a szülői tekintet pedig nem mindig támogató, lehet rossz is. Egy magányos, meg nem értett gyerek olyan elbizonytalanító tapasztalatokat szerezhet primer családja körében, ami a párkapcsolati bizalom kialakulását megnehezíti, mert a meg nem értettség magányossághoz vezethet. Ebből a magányosságból kapunk ízelítőt azokban a rövid jelenetekben, amikor Adrian önmagához beszél, mintegy megjelenik iker önmaga:
Nem csak intim szinten létezünk mások szemében. Kollégák, barátok, közeli és távoli ismerősok tekintetében is létezünk. Fontos az is, hogy társadalmi szinten is elismerjenek bennünket. Aki ezt nem így gondolja, vessen egy pillantást a mai magyar valóságra. Milyen sok szenvedést okoz a társadalmi meg nem értettség, adott esetben kirekesztettség. A rokonok és ismerősök előtt elmondott esküvői beszéd sok minden szempontból jelentős: egyrészt feltételez egy olyan bizalmat, ami a honfitársakról szól, hogy meg fognak hallgatni, türelemmel fordulnak hozzánk, másrészt egy bizalmat önmagunk felé is, hogy van olyan mondanivalónk, ami értékes lehet magunk, szeretteink és távolabbi ismerőseink számára is, mindezt mások tekintetében kell megcselekedni. És van még egy harmadik összetevő is, mi szerint el tudjuk különíteni, fel tudjuk ismerni azt, hogy mi az a mondani való, ami nekünk magunknak, szeretteinknek és a tágabb társadalomnak szól. Nem csak felismerjük, de ki is tudjuk fejezni, értjük és kifejezzük.
Ennek a feladatnak a bonyolultságát is ragyogóan illusztrálja a film. Egy ilyen beszéd megírása nehéz feladat. A főszereplő többféle variációt elképzel magának, elképzeli, hogy mi lehet a siker és mi lehet a kudarc. Nagyon érdekes, hogy az ismeretlen senki, aki nézi és hallgatja a beszédet, hogyan válik fontos valakivé a beszéd sikere vagy kudarca kapcsán. A középkorú pár lelkesen rajong, vagy csalódva levonul a terepről.
Az önértékelés ennek a belső munkának a hullámzásával együtt változik. Ha lidérces és kudarcos események bekövetkezése a valószínűbb, az önértékelés a padlón van. Egy rossz beszéd az esküvőn, azt a fantáziát szüli, hogy Sonja már talált valaki mást magának. Egy gitározó szívtiprót, aki sármosabb, érdekesebb izgalmasabb a főszereplőnél. Amikor viszont a siker a valószínűbb, az önismeret is helyre áll.
A másik kérdés, amire a film ragyogóan reflektál az a magány, a magányosság kérdése. Mindig, minden időpillanatban egyedül vagyunk. A magány fájdalma enyhíthető, de folyamatosan sajog. A magányosság egy illusztrációja a meg nem értettség visszatérő motívuma: minél meg nem értettebb valaki, annál magányosabb lesz. A meg nem értettség nem csak fájdalmas, de pusztító is lehet. Nem csak arról van szó, hogy hegyekben kapja Adrien azokat az enciklopédiákat, amiket utál előbb nővérétől, később barátaitól is, de akkor, amikor szerelmi bánata van és erről beszélne anyjának, az anya azzal intézi el fia világvégi élményeit: hogy „igyál narancslevet!” Magára marad meg nem értettségében.
Mindannyiunknak vannak ilyen „igyál narancslevet!” mondataink. A „bölcs anya” a gyógynövényekre esküszik, az erőtől duzzadó sportoló a futásra, a tehetetlen pszichoterapeuta „buddhista meditációra” ösztönöz.
Minden esetre a könyvben többször is visszaköszön a megnemértettség, a kitettség élménye. A film játékos teszthelyzeteiben, ezek a fájdalmas élmények elmondhatóvá és megoszthatóvá válnak. Ezen élmények puszta elmondásával elindul a gyógyulás és a megbocsátás folyamata akkor is, ha elmondásra nem kerülnek, csak elképzelik őket. Mint egy családtagnak szóló pszichoterápiás levél, ami rendkívül fontos, de soha nem kerül átadásra, feladásra, a címzetthez nem jut el.
A problémák vígjátéki megoldásával párhuzamosan visszatér a remény. Nem lehet az, hogy a film úgy érjen véget, hogy nincs remény. Sonja válaszol egy SMS-ben, és a visszatérés lehetősége éppen elég. Éppen elég arra, hogy az említett személyes beszéd létrejöjjön és éppen elég arra, hogy életünket tovább éljük. A film azzal ér véget, hogy a beszéd megszületik. Egyszerre személyes és egyszerre közösségi. Kikristályosítva megjeleníti azokat a múltbeli élményeket, amik a szeret és összetartozás érzését erősítik, a megbocsátás és felülemelkedés tapasztalatát. Lehetővé teszi annak a szeretetnek az átélését és megélését, ami egyszerre szól a primer családtagoknak a családi asztalnál, az esküvőn a közösség számára. Szívet melengető, okos intelligens film. Sokat fogunk még hallani kiváló alkotóiról.
