Eszenyi Enikő elment, kívülre került. Kívül Budapesten, kívül a Vígszínházon, kívül a budapesti elit értelmiségi léten. Elhagyta a tett helyszínét. Annak a tettnek a helyszínét hagyta el, ahol még mindig nem tudjuk a választ arra az alapvető kérdésre: történt-e bűncselekmény a megaláztatásokkal, erőszakoskodással? (Nálunk Esztergomtól Pannonhalmáig nincs büntetőjogi következmény.) A másik kínzó kérdés, hogyan asszisztáltak mindehhez azok az intézmények, amelyeknek alapvető dolga lett volna az ott dolgozók méltóságának és a demokratikus működésnek a védelme, hogyan asszisztálhatott ehhez az ottani kollektíva az adminisztrátoroktól a színészkollégákig, az öltöztetőktől a rendezőkig.

Most ezek az emberek látni sem akarják őt, de rendőrségi feljelentést senki nem tett. Ez Magyarország, itt nincsenek a bántalmazásoknak  jogi következményei.

Jó nagy kuplerájt hagyott maga után Eszenyi. Nem csoda, hogy nincs itt. Így is úgy is (személyesen és szakmailag) vállalhatatlan, szégyenteljes, ami történt. Szégyelli magát mindenki. Úgy védekezünk, hogy kerüljük a találkozást, mindennel és mindenkivel, aki előhívhatja a kínos élmények emlékeit. Vagy Eszenyi, vagy a többiek. A kettő együtt egyszerre nem lehet jelen. Ebben a helyzetben tud segíteni a cikk végén ismertetett módszer, ami mindannyiunk épülésére szolgálna.

Az egyik legjobb könyvben, amit kiadtunk, Marie Keenan: A gyermekek szexuális bántalmazása és a katolikus egyház  (https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) című vaskos kötetében számos létfontosságú kérdés mellett a szerző leszögezi, hogy az erős hierarchiában működő szervezetek (pártok, katonaság, rendőrség, egészségügy és a színház)  bármikor képesek feláldozni az egyént a szervezet fennmaradásának érdekében. Tudatosan és tudattalanul, explicit és implicit módon is mindenki „tudja” ezt. Talán valami hasonló történt a Vígszínház háza táján is, és társadalmunkban is, szélesebb körben.

Az erőszak megelőzésének egyik fontos lehetősége a hierarchikus szervezetek csúcsos hierarchiájának az eltompítása.

Eszenyi Enikő most visszament oda, ahonnan származik, oda, ahonnan talán soha el sem szakadt, Csengerre, a szüleihez. Így újra belülre került a „tékozló fiú”. Hazament a bázisra.

Csenger ötezres lélekszámú város a Szamos folyó partján. Határátkelő, nagy forgalmú révje évszázadok óta hozza-viszi az átkelőket. Már belül van Magyarországon, itt már jó, itt már béke van. A város hűbérurak területe volt mindig, egyszerre volt fontos kérdés a „ki az úr a házban” és egyszerre volt központi kérdés az átmenet, az eltávozás. Ma még itt, holnap ott. Túlpart és innenső part. Ide meg lehet érkezni és el lehet menni, ahogyan tette ezt pl. Makovecz Imre is, aki iskolát és templomot is tervezett ide.

Számos kérdés felmerül az Eszenyi ügy kapcsán. Lehet-e vidéki embernek budapesti értelmiségivé válnia? Mik ennek az értelmiségivé válásnak a lépcsőfokai?

Most, hogy kiderült, hogyan alázta, kínozta, bántotta kollégáit, felvetődik a kérdés: őt magát bántották-e? Milyen volt a kapcsolata Marton Lászlóval? Vajon Marton elővette-e egy autóban azt, amit sok más nőnek elővett és őt kényszerítette-e bármire? Vajon van-e jelentősége a történtekben annak, ha igen? Vajon Eszenyi van-e annyira tehetséges, hogy semmilyen bántalmazásban nem kellett részesülnie ahhoz, hogy sikeres legyen? Elvágyódott és el is ment Csengerről.

Az elvágyódás a vidéki lét alapfeltevése, megfelelő idealizációval annak irányába, ahova elvágyódik az illető. Milyen nagyszerű az egyetem, a főiskola, a színház, a fantáziában ezernyi szépséggel felruházott főváros! Nagyszerű élet, okos emberek, nem „vidéki bunkók”. Aztán amikor sikerül és „felkerül” Budapestre az illető, azt látja, hogy lábszag és izzadság szag van a próbatermek előterében és a próbatermekben. A cipőkből árad a lábszag, és a rivaldafény a próbák alatt is olyan meleget áraszt, ami megizzaszt a színpadon. Azt az erőfeszítést kíséri az izzadság, ami megelőzi a csillogást és a sikert. Bürokrácia, milliónyi képmutatás, kompromisszum olyan kérdésekben is, ami mást követelne.

Később elindulhat egy fordított idealizációs folyamat, pláne, ha másra is használják az idekerült testeket, s nem csak a művészetnek lesz tárgya és nem csak szellemi áramlatokat kell magába fogadnia. Az idealizáció most megfordul. Hogy lehetett elhagyni, elvágyódni onnan? Megtagadtam azt, ahonnan származom, pedig milyen szép volt, a „a vidéki bunkók” percek alatt „romlatlan ártatlanokká” válhatnak, a kisváros unalma nyugalommá szelídül. Micsoda szörnyű helyzet. Sem itt, sem ott nem vagyok otthon, az identitás válságba kerül. Ki is vagyok én? Vidéki, vagy pesti? Főként, ha olyan a fősodor, hogy nem lehet sokszínűnek lenni ide is és oda is tartozni, a többszörös identitás elfogadhatatlan.

Meg fogom mutatni ezeknek, hogy én…

Mit is mutatok meg és kinek? Kit nézek le? A vidéki énemet, vagy a pestit? Azokat nézem le, akik arra sarkalltak, hogy velük közösséget vállalva valósítsam meg az ő álmaikat is, vagy azokat, akik nemcsak, hogy befogadtak, megszerettek, de felelős pozícióba emeltek engem, a vidékit.

Kinn és benn, belül-kívül mennyi kérdést és kínzó, embert próbáló gondot és bajt foglal magában az „Eszenyi” jelenség. Ne feledjük, Csengernek van egy másik híressége, akit nem olyan régen kapott fel a média, a „csengeri örökösnő”. Mindkét nő elvágyott, mindkét nő ígért, mindkét nő karizmatikus volt, s mindkét nő hatalmas fájdalmat és káoszt hagyott maga után. Szabó Gáborné a híres örökösnő férje és fia is öngyilkos lett. (https://magyarnarancs.hu/belpol/csenger-vegallomas-127178)  Eszenyi miatt pedig pályák törtek ketté, könnyek folytak, elhagytak pályákat. Persze nem Csenger maga a „hibás”. Hiszen Csenger szülötte még többek között Osztojkán Ágnes képviselő, Onyutha Judit televíziós személyiség és Szaniszló Ferenc, szintén televíziós személyiség.

Az otthonra találás a kijózanodás, az idealizáció vége: ilyenek is és olyanok is vagyunk. Jók és rosszak. Kínosan önteltek és gyáva szorongók egyszerre. És még ezernyi fok a skálán. Az önismeretnek része az, hogy eldöntjük, hova tartozunk, s azt is mondhatjuk: ide is és oda is. Fejlődtünk, alakultunk, s most már új otthonunkban vagyunk komfortosak. Megbocsátjuk gyengeségeinket.

Vissza kéne jönnie Budapestre Eszenyi Enikőnek. Szívből, igazán bocsánatot kéne kérnie. (Úgy tudom, hogy ez nem történt meg.)  Van egy módszer, a helyreállító igazságszolgáltatás módszere, ami a helyreállításra teszi a hangsúlyt. Hogyan lehet folytatni az életet az után, hogy ilyen dolgok történtek? Milyen értékek sérültek? Mit kell tennünk a jövőben azért, hogy ezeket az értékeket tiszteletben tartsuk? Ebben a folyamatban eléggé szigorú forgatókönyv szerint minden érdekelt fél bevonásával megvizsgálják, hogy milyen közösségi értékek sérültek, mi vezette az elkövetőt arra, hogy módszeresen, szándékosan folytassa a tevékenységét, milyen kárt okozott, kik voltak közönyös társai, akik mindezt hagyták, a károknak, gonosz, bűnös cselekedeteknek mi lett a következménye, s mindez hogyan hozható helyre. Minden fél elmondja a szempontjait és mindenkit meg is hallgatnak. Ez a helyreállító igazságszolgáltatás. Magyarországon például a Foresee Kutatócsoport mediátorai vállalnak ilyet, meg lehet őket keresni (http://www.foresee.hu/). Ezt a folyamatot én, ha lehet, nyilvánossá tenném és közvetíteném akár televízión keresztül is, ha lehet, mert nem csak azok sérültek, akik az ügy közvetlen szereplői. Mivel a hatalmaskodó emberek a demokratikus intézmények gyengeségeit kihasználva hazánkban módszeresen és évtizedek, ha nem évszázadok óta folyamatosan megsértik a hierarchiában alattuk levők emberi méltóságát, az egész országnak szüksége van arra, hogy higgadtan, mindannyiunk felelősségét áttekintve kifejlesszünk, megtanuljunk egy olyan módszert, ami megőrzi és emeli emberi méltóságunkat, emberi értékeinket beleértve – Eszenyi Enikőét is! Szükségünk van arra, hogy a megtanuljuk, a dolgoknak van következménye, és közösen, okosan, jóindulattal fejlődhetünk. A tisztázó eljárás után újra lehet kezdeni.

Ezért is: Gyere vissza Eszenyi Enikő!