Fiatal koromban sokat olvastam Pilinszkyt. Divatos volt, magával ragadott, érdekelt. Aztán kiszerettem belőle. Magam is meglepődök, mennyire foglalkoztat a könyörület témája mostanában akár az ő személyének kapcsán is. A mainstream médiában kevés szó esik az irgalomról, pedig könyörtelen korban élünk. A politikai megosztottság, a gyűlölet, a szegénység, a tehetetlenség, a frusztráció sokunk életét megkeseríti. Ezek az érzések, élmények betüremkedtek az életünkbe. Mindannyian szőjük országunk csoportmátrixát. Mindannyian benne vagyunk, tetteinknek, szavainknak következményei vannak ránk, kultúránkra, az utánunk jövőkre. De miről is van szó, hogy jön ide Pilinszky? Az alábbi írás véleményem szerint megfelelő elemzés és kritika nélkül került be a lélektannal kapcsolatos közgondolkodásba és most kísérletet teszek arra, hogy jobban megértsük a történteket és másféle szempontok szerint értékeljük azt.

Hónapokkal ezelőtt bukkant fel újra és újra az alábbi rövid írás Popper Pétertől:

 “Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a katolikus költő megjegyezte:

– Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat.

– Miért utálsz, János?

– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása.

Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik.

A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”

A leírt attitűdök összessége egyik oldalról tipikus, más oldalról nagyon is egyedi. Sok ember éppen azért nem kezd bele a tudományosan hatékonynak bizonyult pszichoterápiába nehézségei elviselhetőbbé tételére, mert egyik oldalról hülyének gondolja magát és nem akar megszégyenülni, másrészt a feltételezett szembesítéstől tart, hogy a terapeuta azt mondja rá, hogy ügyetlen, hogy „csak” ennyit hozott ki lehetőségeiből.   A potenciális kliens nem hisz abban, hogy irgalomra, megbocsátásra, megértésre talál, sokkal inkább könyörtelen megítélésre számít egy lehetséges pszichológustól. A másik nagyon gyakori akadály a terapeutához való fordulásban – a cikk központi elemének bizonyult gondolat – az a felelősség. Vagyis választásaimért, életemért, sikereimért és kudarcaimért én is felelős vagyok. A felelősség kérdése összefügg a szégyenérzettel; mindkettő fájdalmas kulcselem, egy jó pszichoterápiának témája lehet, azaz megbeszélhető témák.

Mi is történt a fenti találkozáskor? Elemezzük egy kicsit!

Szégyen, harag. Popper megalázottan és megszégyenülten távozott Pilinszkytől. Mintha ő lett volna könyörtelen/irgalmatlan pedig fordítva történt, Pilinszky volt megszégyenítő Popperrel szemben szerintem ebben az epizódban. Popper azért is volt leforrázva, mert azt látta be, hogy Pilinszkynek van igaza. De tényleg igaza van?  Szerintem Popper szakmai hibát vétett, azért mert nem vette észre, hogy itt egy segítségkérés történt. (Egy pszichológus, minden helyzetben pszichológus, ráadásul pszichológusként osztotta meg a találkozás élményét, amelyre nem okosan és nem szakember módjára reagált, elhagyta humorérzéke és bölcsessége. )

1. Ki szólít meg kit? Pilinszky szólítja meg Poppert és nem fordítva. Pilinszky virágnyelven elmondja, hogy problémái vannak, (szülők, szex, politika, tragédiák) de már előtte az utálat és általánosítás kontextusába helyezi az egész beszélgetést. Talán lennének megoldások, de az ő tragédiáira nem lehetnek. A kezdet kezdetén ellehetetleníti Poppert. Ha bárki kicsit is ismeri Pilinszky műveit, és/vagy életútját, megismerheti mennyi veszteség érte a költőt. A veszteségek egyrészt konkrétak: helyek, otthonok elvesztése a gyakori költözések miatt, családtagok, ismerősök halála, gyakori osztályfőnökcsere (6 gimnáziumi osztályfőnöke volt, egyik szeretett osztályfőnöke az USA-ba emigrált) válások, nővére öngyilkos lett. Másrészt veszteségei nem konkrétak, de ezek a nem konkrét veszteségek szintén nagyon fájdalmasak. Ezek az elveszett lehetőségek.
2. Elveszett lehetőségek kínzó gyásza, mint veszteség. Pl. a katonás apa megkeserítette gyermekkorát, sokat verte. Ha nővérét bűntette volna, a nőverés tilalma miatt a fiúgyermek kapott a lány helyett is. Számtalan hasonló megpróbáltatás érte a költőt később is. Fontos, hogy nem csak azt kell tudnunk meggyászolni, ami a miénk volt, szerettük és elvesztettük, hanem az elveszett lehetőségeket is. Vajon ki gyászol könnyebben, az az özvegy, akinek jó volt a házassága, vagy az, akinek rossz? Természetesen nehezebb gyászolni a rossz házasság után, mert az elfecsérelt éveket is meg kell gyászolni. Nővére 1975-ös öngyilkossága után identitást adó tevékenységéről, a költészetről is lemondott, feladta a versírást. Pilinszkyt talán olyan sok veszteség érte, hogy nem tudott gyászolni. Az elvett boldog gyermekkor rémülete köszön vissza verseiben is, ahol legtöbbször szenvedés pillanata van kinagyítva és kifeszítve a verssorokban, s az esemény szinte öröklétű időhorizontot kap. Az elmúlás, a pillanat tovaillanása, a lehetőség a felejtésre, az, hogy a figyelembe más kerül nem tűnik lehetőségnek költészetében.
3. Ez terápiás találkozás? Semmiképpen nem. Poppernek lehetősége sem volt arra, hogy figyeljen, hangolódjon, reagáljon, értelmezzen, azaz terapeutaként munkálkodjon. Ugyanakkor létrejön a projektív identifikáció jelensége. Azok az elviselhetetlen lelki tartalmak, amelyekkel a páciens (Pilinszky) nem tud mit kezdeni: szégyen, (el is hangzik a jelenet végén a szó), harag, tehetetlenség az ott levő másik személybe (majdnem azt írtam, hogy terapeutába) tevődik át, hogy azt Pilinszky kontroll alatt tarthassa. Popper készségesen átveszi ezeket az érzéseket.
4. Idealizáció. A tragédiákra a narcisztikus páciens ideális megoldást keres és két illúzióval gyötri/jutalmazza magát. Egyrészt hogy van ilyen tökéletes (100%-os) megoldás és csak az ilyen tökéletes megoldás számít, másrészt, hogy tragédiáinak ő maga semmiképpen nem részese/felelőse. Egy jó terapeutával való kapcsolatban a tragikus eseményekhez való viszony úgy alakítható, hogy jobb, elviselhetőbb, könnyebb legyen az élet. Lehet, hogy nem tökéletesen jó, de jobb. Célja lehet egy terápiának a jobb életminőség elérése, egy jobb közérzet talán neki is elérhető lett volna.
5. Általánosítás. Vegyük észre az általánosítás szintjeit. A pszi-vel kezdődők, ti. Az emberség, a személy, a személyes elveszik az általánosítással. Popper egy pszi lesz, aki legfeljebb reagálhat az általánosításra, de itt most Pilinszky  az, aki az aktív fél, Popper személyes lehetősége az általánosítással jelentősen korlátozódik.
6. Ellenállás a változással szemben. A legtöbb páciens időlegesen ellenáll a terápiának, a változásnak. Lehetnek bármilyen traumatikusak az élmények, azok ismertek, azokhoz létrejött egyfajta olyan alkalmazkodás, ami bizonyos helyzetben jó volt, de más helyzetben szenvedést okozhat. Úgy tűnik, a jelenetben Pilinszky változással való szembenállásának is tanúi vagyunk.

 Ha valakinek, akkor Pilinszkynek egy jó terapeutára és nem gyóntató papra lett volna szüksége, valakire, akivel kapcsolatba lépve megtapasztalhatta volna azt az irgalmat, amire annyira vágyott, s amiről azt hitte, nem létezik. Nem is csoda: a vallás; az a könyörtelen isten, akihez imádkozni kell, akinek szigorú büntetése a bűnökért a vallási gondolkodás része, irgalmatlan.