Szakmai nap

2018. január 31. - Agycsavar

Néhány szó a szakmai nap elé…

„Világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újra a béke ujja…”

(Radnóti Miklós: Nem tudhatom)

Bár sokan azt gondolják, hogy a pszichoterápiás piac gyógyító szegmensét a magánpáciensek jelentik, a valóság az, hogy az egyik legfontosabb vevő az egészségügyi biztosító (biztosítók), illetve azok lehetnének. A magánegészségügyi pénztárakkal viszonylag könnyű szerződni, a társadalombiztosítás mechanizmusait kevesen látják át, s igazából senkit nem is érdekel ez a szegmens. Hogy lehet ez? Miként lehetséges, hogy ennyire érdektelen a pszichoterápiás szakma az iránt, hogy mennyi pénzt kap a társadalombiztosítástól egy-egy pszichoterápiás beavatkozásért, amikor egyrészt a legtöbb ember a társadalombiztosítás terhére kívánja a gyógyító beavatkozásokat igénybe venni, másrészt hatalmas indulatokat vált ki az alacsony finanszírozás.

A közelmúlt konferenciáin sokan panaszkodtak, illusztrálták milyen hősi küzdelmet vívnak pszichoterápiás osztályuk fennmaradásáért, az alacsony finanszírozást kárhoztatva az osztályok bezárásáért. (Faludy utca pl.)

Közben azt látom, hogy az érdekeltek saját egyesületüket, szakmai szervezetüket nem kérdezik meg, hogy miért annyi a pontja egy beavatkozásnak amennyi, miért nem több.

Ezen kérdések tárgyalása, a vezetők esetleges beszámoltatása olyan konfliktusokkal járna, amit nem akarnak a szakmabeliek saját vezetőikkel szemben felvállalni, inkább pl. a kórházi vezetőséggel hadakoznak, az „távolabb” van, és nem baráti.

A NEAK (korábbi nevén OEP) statisztikája alapján 2015-ben az 560.000 ambuláns pszichiátriai beteg közül 2000 fő kapott csoportpszichoterápiát. Ez a 2000 fő 8 alkalommal volt csoportban.

Ez a csekély szám azt jelenti, hogy a pszichoterápiás szakmának az állami ellátás nem áll figyelmének középpontjában, nem tudja vagy nem akarja gyógyító módszerét az állami ellátásba bevinni. (A CSAKIT alapszabályában a gyógyítás szó nem vagy alig szerepel, az alapszabály arra vonatkozik leginkább, hogyan lehet valaki tag, illetve, miként működik az egyesület.)

A betegek ellátatlanok maradnak. Visszaköszönnek azok a társadalmi erők, folyamatok, amiktől semelyik állampolgár sem tudja magát függetleníteni magát. Szerintem a pszichoterápiás szakma sem. Pedig a csoportpszichoterápia az egyik legköltséghatékonyabb beavatkozás.

S a továbbiakban magánvélemény következik.

Vajon a jelen társadalmi helyzettől mennyire tudja magát függetleníteni a magyar pszichoterápia? A pszichoterápiák egyszerre tartoznak a tudomány és a művészetek hatáskörébe. A tudományos oldal azt ígérhetné, hogy alapelvei, működése kikezdhetetlen alapokon nyugszanak, ugyanakkor – Bion nyomán – el kell oszlatni azt az illúziót, hogy a pszichoterápiák függetlenek lennének a mindenkori társadalmi helyzettől, annak változásaitól, s arról, hogy művészet is, még nem is szóltunk. Vajon van-e igény megérteni azt, hogy a mindenkori társadalmi helyzet, jelen esetben az erőteljes magyar társadalometikai erodálódás hatásai hogyan jelennek meg a terápiákban, a pszichoterápiában, mint szakmai csoportban, ha megjelennek egyáltalán. (Nem is biztos, hogy megjelennek.)

Milyen társadalmi folyamatok lehetnek azok, amik hatással vannak ránk? Szerintem először is számolni kell a szavak és korábbi jelentésük elválásával. A szavak definíciója összezavarodik, és igény teremtődik azok újra definiálására. Ki ad definíciót? Hogyan történik megállapodás a szavak jelentéséről? Közmegegyezéssel vagy hatalmi szóval?

Hazánkban minden szinten erősödik a származási előjogok hangoztatása az egyenlőség rovására, a függőség, szolgaság, alávetettség jelensége előtérbe kerül, a szabad akarat második sorba kerül a valós lehetőségek tárgyilagos figyelembe vétele nélkül, a túlélést fenyegető veszélyek elkerülésének hangsúlyozásával. A lét veszélybe kerül és a túlélés válik értékké. Mondhatjuk, hogy ehhez vagyunk szokva. Szakmai csoportunkat a tűrt, tiltott, esetleg támogatott mezsgyébe űzte a mindenkori társadalom a rendszerváltás előtti években. Ki van közöttünk, s ki nem? Ki tag, ki nem? Ki besúgó? A terápiás szakma vajon kielégítette a korábbi kormányzat vagy pártelit igényeit, esetleg jelent, vagy befogadja azokat, akiket az ilyen-olyan hatalommal rendelkező kirekeszt? (Hajnóczy Péter)

Manapság előtérbe kerültek az identitás kérdései és ezzel párhuzamosan a hatalmi kérdések.

Identitást a hatalmi pozícióban levők adnak. Minél bizonytalanabb egy-egy identitás, annál erősebb az igény a hatalomban levők, vagy hatalmi pozícióba vizionáltak felé az identitás megerősítésére, visszaigazolására.

A magyar pszichoterápiában a második világháború után jelentős változások álltak be, amelyek változások tudományos feldolgozása még várat magára. (Tudomásom szerint ez a feldolgozás folyamatban van.)

Nem csak szakemberek menekültek külföldre a magyar pszichoanalitikus mozgalmat gyengítve, hanem olyan fontos alapelvek is eltünedeztek (talán), amiket Ferenczi és Bálint fontosnak tartottak, és munkásságuk alapjait képezték. A szakmai csoportok etikája, a gyógyítás, a társadalmi hatás, az egyenlőség és a szabadság elvei mintha háttérbe szorultak volna a háború után, s mintha ma újra igény lenne minderre. Egyre jobban előtérbe kerül az, hogy nem feltétlenül a szakma, hanem a piac, magyarul a páciensek adnak identitást. Illetve az, hogy módszereink jelentős társadalmi hatást gyakorolhatnának. (ld. Városi csoport)

A korábbi társadalmi egyenlőség, társadalmi szerepvállalás elvét (ld. pl. Ferenczi 1919-es szerepvállalását és írásait) a pszichoterápiák túlélési kényszere és elve váltotta fel a Rákosi rezsimben, és a Kádár érában, amely számtalan tudattalan csoporttartalmat eredményezett.

Ezek:

kiszolgáltatottság,
kiválasztottság,
társadalmon kívüliség,
identitás krízis, (lehetünk-e mi szakma társadalmi ellenállás és tiltás esetén)
különlegesség,
túlélés,
felelősségről való lemondás, illetve a biztonságért alávetni magunkat.

Ezen elvek olyan hierarchiát és hitvilágot eredményeztek, amik a túléléshez fontosak voltak, amelyek kikezdhetetlenek, megkérdőjelezhetetlenek, és nem lehetnek tárgyai semmilyen tesztnek, s biztosítják, hogy a bekerülők és a vezetők számos privilégiumhoz jussanak. A hierarchiában vannak erősek, akik megmentik a szakmát, akik tartjuk a hátukat, akik kommunikálnak a mindenkori hatalmakkal, annak ígéretében, hogy segítik a túlélést szakmailag mind kollektív, mind egyéni szinten. Ebben a szigorú hierarchiában a tekintélyszemélyek nagyon fontossá válnak, mint az identitás és tudás „őrzői” és a tagok és az eszme védelmezői.

Kétségtelenül voltak ilyen személyek a közelmúltban.

Köszönet és hála illeti azokat, akik tovább vitték azt, amit kellett, s akik megőrizték a tudást, s lehetővé tettek hatalmas tudásanyagok külföldről történő átvételét. De megváltoztak az idők, s a kor változásai, kihívásai ezeket a korábbi működési mechanizmusokat megkérdőjelezik.

Pusztán azzal, hogy megjelent az interszubjektivitás és mentalizáció jelensége, felmerült a korábbi hatalmi hierachia megkérdőjelezése.

Minden szervezet él és élni akar. Az élet mozgás, hatás, öröm, bánat, alakulás. Kiterjedés és összemenés.

Most a statisztikák alapján az identitás lett a legfontosabb kérdés. Ki ad identitást kinek? Az identitást adó folyamatosan vigyáz identitátást adó pozíciójára, semmiképp nem árnyalódik az identitás (pl. visszalépett-e bármely kiképző a státuszából, vagy haláluk pillanatában is kiképzők maradtak? Visszaadta-e valaki a státuszát azért, mert pl. meggyöngült a hallása? Nem tudok ilyenről.).

Ne feledjük el, megjelent az üzleti szemlélet. Az identitást vásároljuk is. Az identitást vásárlók (milliókba kerül a képzés) áldozatot hoznak az identitásukért, amely áldozatot aztán a „körülmények” megtérítenek.

Ősi mechanizmus: áldozat, beavatás, identitás… S a tudattalan mechanizmusokhoz a piaci szabályozók illeszkednek és működnek, biztosítják azt, hogy a hatalmas kereslethez (gyógyítás) ne legyen túl nagy kínálat, tehát a hatalomban levők folyamatosan kommunikálják a kompetencia határokat, amelyeket a hetvenes évekhez képest jelentősen meghatározottabbak és szűkebbek lettek, jelentősen tovább tart az a képzés, ami kompetenciát ad ma, mint ezelőtt 20 évvel.

Közben a társadalmi szerepvállalás csökken, a pszichoterápiás kezelések a gyógyításból kiszorulnak, kiszorultak. Bezárnak pszichoterápiás osztályokat, klinikákat, a klinikák azt kommunikálják, hogy oázist hoznak létre, közben ne feledjük: egyesületek jöttek létre, de az egyesületek nagyon furcsa módon működnek. A tagság legtöbbször szükséges rosszként éli meg az egyesület működését. Pl. nem akarnak vezető szerepet vállalni, az egyesületi alapszabályokat nem vizsgálják felül, s a vezetői programokat nem ellenőrzik. Mintha tovább élne a felelőséget átadó, azt nem vállaló embertípus, aki kér, de kívül van az eseményeken.

Mi történik? Mi a cél? Mi maradt a gyógyításból? Használják-e az egyesületeket a hatalomban levők? Van -e társadalmi hatása a pszichoterápiáknak, vagy valami más történik?

Egy idézet a Macsope Honlapjáról, az Alapszabályból, ahol az egyesület céljai vannak megfogalmazva. (Az Alapszabályban a gyógyítás szó nem szerepel.)