A COVID járvány mérhetetlen károkat okozott. A lelki egészség pozíciói Magyarországon hatalmasat romlottak. Az öngyilkossági kísérletek száma nőtt ( https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0165178121003693?dgcid=coauthor&fbclid=IwAR2l4nTx04RQMC3Nu_sb_iZV_4AHO0As1Sy2HvgC2weTlyTR0icShufCxW4)  a magyar adatok ennek megfelelőek. Kéri Szabolcs elmondja az Indexen található interjúban, hogy a COVID járványnak, hosszútávú mentális következményei vannak. Vajon mi történik itthon? Növekszik a pszichiátriai és pszichoterápiás ellátás kapacitása? Az igények szerint történik-e bővítés, vagy bármilyen kommunikáció az érintettek irányába? Szó sincs erről. Minden marad a régiben.

Alapítványunkat, a Lélekben Otthon Közhasznú Alapítványt sokan keresik meg pszichoterápiás támogatásért. Fülemben csengenek ezek a szavak: „apám halála után több mint egy évvel édesanyám még mindig meg akar halni. Nem tud túlleni a gyászon. Elmentünk a területileg illetékes pszichiátriai gondozóba és pszichoterápiát kértünk. A pszichiáter azt mondta, itt nincs pszichoterápia, a gyógyszer segít. Anyám állapota romlik, hiába szedi a gyógyszereket,” Bár az öngyilkossággal kapcsolatos adataink javulnak, az időskori öngyilkosság nő. Súlyos hiányok vannak a depresszió komplex szűrésében, kezelésében, főként az idősebb korosztály esetében. 

Aztán Győrből keresett meg egy munkanélküli férfi, hogy segítsünk, Nem tudja fizetni a pszichoterápiát, de van tapasztalata annak jótéteményéről. Nem tudtunk segíteni, mert a férfinek nem áll módjában utazni.

Aztán ott vannak az öngyilkosságban hátramaradottak. Akik gyerekként anyjuk, apjuk, gyermekük, vagy testvérük, vagy nagyszüleik elvesztésének pillanatában sem, sem hónapokkal, sem évekkel a történtek után pszichoterápiás segítséget nem kapnak. Ha kérik, nincs, ha nem kérik akkor sincs (az öngyilkossági trauma kezelésére szerintem azonnal ajánlatot kéne adnia az egészségügyi rendszernek, kérés, felszólítás nélkül, semmi nem történik. Nem kell messzire menni nézzük meg Ausztriában hogy csinálják. (nem magyar módon, hanem azonnal segítő team lép kapcsolatba a családdal)

Megkérdeztem háziorvosokat egy konferencián, hogy alvászavarban hányan javasolnak pszichoterápiát közülük, vagy, hogy hány páciensüknek ajánlottak pszichoterápiát ilyen panaszra? A válasz: nulla.

SZOCSOMA mozgalom keretében vittem kenyeret roma rászorulóknak egy kenyérgyárból Borsod és Szabolcs Szatmár megyékbe. Vajon a társadalmilag kirekesztett romák pszichoterápiájával mi a helyzet? Nem tudom, lehet, hogy van, lehet, hogy nincs.  Persze azt mondhatják az okosok, hogy nem mindenki alkalmas pszichoterápiára, meg hogy nem kötelező, ott lesz a gyógyszer, ha kell, ha nem bírja esetleg a gyűrődést, vegyen be tablettát.

Aztán ott vannak az alkoholbetegek és hozzátartozóik százezrei, krízisben levő gyerekek, akiknek a szülei külföldön dolgoznak és ők rokonoknál, nagyszülőknél élnek túl.  Az alkoholbeteg végképp kihullik, velük senki nem törődik. De ott vannak a meddőséggel küzdő párok tízezrei, akik lelki a megpróbáltatásainak enyhítésére kiváló lenne a pszichoterápia.

És ott van Renner Erika ügye. Hogyhogy nem fizeti a pszichoterápiáját a társadalombiztosítás? Ráadásul őt egy orvos traumatizálta. Ő és családja vagyonokat költ pszichoterápiájukra. Ez vajon miért nem a társadalombiztosítás keretében történik.

Bár Magyarországon virágzik a pszichológia; a pszichoterápia gyógyító módszerként való elterjedtsége tragikusan alacsony színvonalú azok számára, akik a piaci árakat nem tudják megfizetni.

A tények

Mielőtt az árakba belemennénk, tisztázzuk, a pszichoterápia az Egészségügyi Törvényben (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700154.tv) szabályozott egészségügyi szolgáltatás. Egyetemeken, képzőhelyeken oktatják. A Pszichoterápiás Tanács Szövetség (https://pszichoterapiastanacs.hu/) felel – miért is? – a „pszichoterápiás szakma sajátosságainak, problémáinak egységes szemléletéért, a szakma képviseletéért, a módszerspecifikus egyesületek összefogásáért.” Képzésért, etikai kódexért, a rendelés segítéséért, a pszichoterápiás ismeretek szélesebb megismertetéséért, akkreditációért igen. Azért, hogy gyógyító módszerként minél többekhez eljusson, azért nem. Az etikáért igen. Azért, hogy a helyére kerüljön a társadalmi szinten, azért nem. A Pszichoterápiás Tanács Szövetségbe 15 egyesület tartozik, ők az alapítók. A pszichoterápia ügyeiért ugyanakkor a Egészségügyi Szakmai Kollégium Pszichiátriai Tagozata ( Elnök: Prof. Dr. Kéri Szabcs, Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet, aki elmondta a cikk kapcsán, hogy semmit nem tehet. Őket csak véleményezésre kérik fel, illetve akkor szólalhatnak meg, ha megkérdik őket. Kéri Doktor ezen pozíciójából tiltakozásként lemondott akkor, amikor országos nagy intézményben vonták össze a neurológiát, pszichiátriát és pszichoterápiát és egy olyan embert nevezett ki Kásler miniszter aki sem a pszichiátriához, sem  a pszichoterápiához nem ért. Fontos még, hogy némi szakmai tiltakozás mellett a pszichiátriai tagozatot elkülönítették az addiktológiától és a pszichoterápiától a Szakmai Kollégiumban)  és a Egészségügyi Szakmai Kollégium PszichoterápiásTagozata (Elnök: Dr. Németh Attila, Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet a 26/2020. (VIII. 4.) EMMI rendelet  (https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A2000026.EMM&celpara=139&searchUrl=/jogszabalykereso%3Fevszam%3D%26sorszam%3D%26para%3D139%26tipus%3Dnincs%26kif%3D%26searchfor%3Don%26pagenum%3D26&goto=-1) is felelős. Sőt, ők a mellékelt jogszabály alapján tényleg felelősök azért, hogy mennyire ékelődik be a pszichoterápia az egészségügyi rendszerbe, a pszichoterápia kinek mennyire érhető el.

Ha bejön egy új gyógyszer, vagy egy új diagnosztikai módszer (hívjuk terméknek), akkor a termék tulajdonosa először is a gyógyító hatósággal elfogadtatja, engedélyezteti azt. (vegyük pl. a most jól ismert Pfizer vakcinát COVID-ra) először az OGYÉI (Országos Gyógyszerészeti és Élelmezésegészségügyi Intézet) https://ogyei.gov.hu/-engedélyezte, majd a NEAK-nál megpróbálja elérni a gyártó, hogy a forgalombahozatali engedély után minél nagyobb mértékű pénzügyi támogatásban részesítse, hogy ne a betegnek kelljen kifizetni a termék árának teljes összegét (Pfizer vakciánál ez könnyen ment, ingyenes mindenki számára, 100% a támogatás). A gyógyszercégek nagyon profik a minél magasabb arányú NEAK támogatás elérésében, és megfelelő lobbi erővel is rendelkeznek (Nagy gyógyszercégeknél külön osztályok működnek a támogatás elérésére, a pénzügyi és egészségügyi döntéshozókkal való kapcsolattartásra). Jól ismerik a hivatalok útvesztőit, és igen jó kapcsolatuk van a különféle orvosszakmák vezetőivel. A NEAK egy külön bizottsága (korábban kódbizottság)  http://www.neak.gov.hu/felso_menu/rolunk/kozerdeku_adatok/tevekenysegre_mukodesre_vonatkozo_adatok/a_hatosagi_ugyek_intezesenek_rendjevel_kapcsolatos/gyogyszer_tb_tamogatas_befogadas/gyogyszer_tapszer_tb_befogadas.html#Gy%C3%B3gyszerek%20%C3%A9s%20t%C3%A1pszerek%20t%C3%A1rsadalombiztos%C3%ADt%C3%A1si%20t%C3%A1mogat%C3%A1sba%20befogad%C3%A1sa,%20a%20t%C3%A1mogat%C3%A1s%20megv%C3%A1ltoztat%C3%A1sa)  (ez 4-6 fős bizottság, az EMMI berkeiben működik) javaslatára hozza meg a döntéseit a támogatásról. A kódbizottságnak már azután, hogy a gyógyító eljárást a NEAK lajstromozta és engedélyt adott a forgalomba hozatalra egy tanulmány alapján tesz javaslatot, hogy 50-75-80-90, vagy 100%-ban támogasson egy-egy terméket. Ebben a tanulmányban költségelemzésekkel kell igazolni, hogy a termék (gyógyszer, diagnosztikai eljárás) támogatása megéri, azaz bizonyítani kell, hogy hoz annyi gazdasági hasznot, hogy megérje támogatni. A tanulmányban össze is kell hasonlítani a már piacon levő termékek költségeivel, azok hatékonyságával. Ezt a tanulmányt magától értetődően a termék tulajdonosának kell megírnia. Nem egyszerű tanulmány, a nagy gyógyszercégek szerencsések, hogy kb. ugyanazt a tanulmányt adják be minden országban.

A NEAK az egészségügyi törvény alapján 18 féle pszichoterápiás beavatkozást támogat (a legfontosabbak: krízisintervenció, egyéni diagnosztikus pszichoterápiás ülés, különféle hosszúságú pszichoterápiás ülések, csoportpszichoterápia, családterápia). A pszichoterápiáknak nincs lobbi ereje. Sőt. Igazából senki nem gondozza a szolgáltatás piaci jelenlétét, mert akik a pszichoterápiák gazdái, azok nem értenek sem a lobbihoz, sem közgazdasághoz, sem a marketinghez. Ez nem lenne baj, a baj az, hogy azt hiszik, hogy értenek hozzá.

Nézzük meg most az árakat. A csoportterápia piaci ára 4-5000 Ft/alkalom, az egyéni terápia 10.000 Ft-nál kezdődik, a családterápia 20.000 körül van. A piaci árak harmadát sem éri el az az összeg, amennyit a NEAK (Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő) egy-egy gondozónak, vagy egészségügyi intézménynek fizet, ha pszichoterápiás szolgáltatást nyújt. A fizetés pontszámok és szorzók alapján történik, úgy nevezett német pontok alapján ambuláns esetben. Az intézményeknek így nem éri meg, hogy ezt az egészségügyi szolgáltatást NEAK keretben elérhetővé tegyék. Hiába mond mást itt a betegjog. A pszichiátriai beteget tájékoztatni kéne az elérhető gyógymódokról, és abban az esetben, ha úgy dönt, elérhetővé is kéne tenni a számára a pszichoterápiát nem csak tájékoztatni róla.

Sokszor leírtam. Magyarországon kb. 750.000 ambulánsan kezelt pszichiátriai beteg van kb. 80 féle pszichiátriai diagnózissal. (az alapítványom fizetett az adatokért – hogy hány beteg van- hányan kapnak pszichoterápiás ellátást NEAK keretben, hogy tudjuk mi a nulla pont. Kaptunk némi anyagi támogatást más egyesületektől, de a kollégiumok és a Pszichoterápiás Tanács tőlünk kapta meg a számokat, hosszú évek alatt állítólag azért nem kérték ki, mert azokat nem tartottak valósnak, de ezek folyosói pletykák. Így volt az, hogy a 280.000 Ft összegnek a felét így is az alapítványunk fizette, természetesen odaadtuk a döntéshozóknak, akik nagy örömmel fogadták és használják azóta is) A 750.000 emberből bármilyen pszichoterápiás kezelésben kb. 80.000 ember részesült ambulánsan NEAK keretben, maximum 3 alkalommal 2018-ban.  Ez a 3 alkalom véleményem szerint nem nevezhető pszichoterápiának.

A szabályozás- mi történt eddig?

A pontokat 1991 körül állapították meg, azóta nem történt felülvizsgálat. Akkoriban még egész jó értékeket jelentettek ezek a pontok. Azóta a pontszámok (1991!) tudomásom szerint nem változtak. A pontszámok elértéktelenedésével párhuzamosan történt meg a pszichoterápia egészségügyi rendszerben (azért nem írok társadalombiztosítást, mert azt a NER megszüntette) történő térvesztése. Intézményeket, osztályokat zártak és zárnak be. Nem csak a pszichoterápia pozíciói gyengültek, hanem a COVID alatt a pszichiátriáé is. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a szakma vezetői nagyon rossz pozíciókkal rendelkeznek. Nem sorolom Szegedtől az Szent Imre kórházig milyen veszteségeket szenvedtünk el az elmúlt időszakban. Minden esetre a pszichoterápia támogatására annak ellenére nem született a kódbizottsághoz beadható kérvény, tanulmány, hogy rengeteg kutatás született a pszichoterápiák hatékonyságáról azóta világszerte és születik meg napjainkban is. A pszichoterápia költséghatékonyan működik, megéri alkalmazni. Ezeket a kutatásokat (study-kat) a kódbizottság felé senki nem kommunikálta, a pontok emelését senki nem kérte. Sem a Pszichoterápiás Tanács Szövetség, sem a szakmai kollégiumok tagozatai, sem az egyesületek. Eszükbe sem jutott, hogy kéne tenni valamit. Azok a személyek és társadalmi csoportok, akikkel a cikket kezdtem pszichoterápiához való juttatása senkinek nem érdeke. A Pszichoterápiás Tanács titkára azt mondja, nincs erre ember.

Volt olyan jelentős (ma már kollégiumi tag) szaktekintély, aki azt mondta, nincs is ilyen study. Azt mondtam neki, látom, hogy nem olvasod az általunk kiadott irodalmat. Gabbard Pszichodinamikus pszichiátria tankönyvében. (Oriold & Társai 2016, 119-121pp) fel vannak sorolva az addigi study-k a szerző azon megjegyzésével, hogy ezeket kell a finanszírozóknak beadni.

Tény, hogy egy ilyen támogatást felülvizsgáló tanulmány elkészítése nagy munka. Megkerestem egy profi céget, az Ideas & Solutions Kft. kiváló céget, akik mivel szívügyüknek tekintették a kérdést, nagyon jelentős kedvezménnyel 1.400.000 Ft-ért megírnák ezt a tanulmányt a szokásos 5.000.000 Ft helyett.

Ajánlatukat elküldtem a Pszichoterápiás Tanács Szövetségnek, akik megértették a dolog menetét, a kérdés fontosságát és Dr. Simon Lajossal együtt elküldtek Dr. Németh Attilához a Pszichiátriai Szakmai Kollégium Pszichiátriai Tagozatának akkori elnökéhez pénzt szerezni, aki azt mondta, hogy nagyon jó lenne, ha sikerülne a támogatást megemelni, és a tanulmányt beadni, de:

• Nem fognak-e visszaélni a betegek ezzel és túl sok pszichoterápiás ülést igénybe venni? Főként a borderline betegek hajlamosak ilyesmire,
• Jó lenne, ha megemelnék a támogatást, mert így sok kezdő terapeuta egzisztenciálisan könnyebben kezdhetné pályáját, meg le is szerződhetne a NEAK-kal (egyébként a NEAK-kal való szerződés, illetve az, hogy a NEAK támogatást el lehessen számolni a magánrendelésen külön téma- ebben is lehetne előrelépni, de erről itt nem írok,)
• Nem is tudom, legyen talán 15 támogatott ülés mindenkinek, mondta Németh doktor.

NEKI NINCS PÉNZE. Ebben maradtunk és távoztunk. Vajon szakmai érvek vagy a rezignált lemondás mondatta-e ezt Németh doktorral? Hiszen van, akinek 10 ülés is elég míg másoknak, pl. a borderline betegeknek akár évekig is terápiába kell járnia. A leginkább a közöny és nemtörődömség visszatükröződése döbbentett le, amit amúgy is tapasztalok, de azt gondoltam magamban, hogy talán a tájékozatlanság és lustaság, de nem rosszindulat van a háttérben. Még mindig ezt remélem.

Az Ideas& Solution Kft ajánlatát elküldtem pár egyesületnek és a Pszichoterápiás Tanács Szövetségnek, nincs -e kedvük összeadni a pénzt, hogy adjunk be végre egy hivatalos tanulmányt a kódbizottságnak. Ugye nem kell írnom, hogy senki nem méltatott válaszra (semelyik egyesület) . Aztán azt is gondoltam, hogy gyűjtés szervezek. Pár nagyon ismert embert, színészeket, irodalmárokat kerestem meg, ők vállalták is volna, hogy nevüket adják a gyűjtéshez, mert a pszichoterápia életet mentett sokuk esetében személyesen, de hogy csináljuk ezt a folyamatot? Tanácstalanul elakadtam.  Álljunk ki a Nyírő Gyula Kórház elé híres emberekkel és kolduljunk? Szerveztem egy szakemberekből álló csoportot arra, hogy kitaláljuk, hogyan gyűjtsünk pénzt, hogyan kommunikáljunk. Kedves, jóindulatú pszichiáterek és pszichológusok jelentkeztek, de aztán hirtelen váratlan haláleset bénított le engem és leálltam hosszú időre. Magától meg nem halad ez az ügy. Úgy tűnik, hogy ez csak nekem fontos, mintha a környezetem azt üzenné, Károly, hogy képzeled, hogy olyasmit feszegetsz, ami 2x2. Igen, tényleg rengeteg érdek van itt, de főként presztízs érdekek.

Két egyesületnek vagyok tagja. Mindkét egyesület jelentős anyagi megtakarításokkal rendelkezik. Hogyhogy nem kérik számon a pszichoterápiák támogatását saját egyesületükön a tagok? Hogyhogy nem érdekel senkit az, hogy a szakmai kollégiumok, elnézik, hogy a gyógyító módszerük (én elolvastam több egyesület alapszabályát, az alapító okiratban benne van, hogy az egyesület célja a módszer terjesztése) kiszorul a gyógyításból, holott ezzel parányi támogatással még mindig a NEAK a pszichoterápiák legnagyobb vevője? Csak egy szám: pszichoterápiákra a NEAK összesen kb. 600 millió Ft-ot költ évente. Xanaxra és generikumaira több, mint 5 milliárd Ft-ot, Rivotrilra és generikumaira is több, mint 3 milliárd Ft-ot.

A pénz tabu

Körbenéztem. Hogyan állnak anyagilag az egyesületek? Lenne -e pénzük kifizetni a tanulmányt? Lenne. A legtöbb egyesület annak ellenére nem teszi ki pénzügyi beszámolóját a honlapjára, hogy elméletileg illene nyilvánosságra hozni. Pár egyesület kiteszi. A Magyar Családterápiás Egyesületnek beszámolója itt van, https://csaladterapia.hu/doc/kozhasznusagik/KOZ2018PK442.pdf) A Vikote is közli mérlegét.  (http://vikote.hu/wp-content/uploads/2019/08/OBH-besz%C3%A1mol%C3%B3-vikote-m%C3%B3dositott-2018.pdf) és a Jung Egyesület is. (https://cgjung.hu/wp-content/uploads/2020/07/2019-evi-beszamolo-es-kozhasznusagi-melleklet.pdf) és a Magyar Mozgás- és Táncterápiás Egyesület is (https://mozgasterapia.net/wp-content/uploads/2019/06/OBHGEPI_PK_442_MMTE_2018-1.pdf) . Meg lehet nézni forgalmukat, tartalékaikat. Szerintem lenne miből, de nincs szervezet, ember, aki ezt intézze.

A Magyar Pszichoterápiás Tanács Szövetség, a Pszichoanalitikus Egyesület, Magyar Csoportpszichoterápiás Egyesület, a Csoportanalitikus Kiképző Társaság nem teszi közzé, a többiekét is kerestem, nem találtam, lehet, hogy rossz helyen keresek.

Azt, hogy az egyesületek, miért nem foglalkoznak azzal, hogy az általuk képviselt módszerek a gyógyítás elérhető szolgáltatásai legyenek nem csak a pénzes társadalmi rétegek számára elérhetők, nem tudom.

Nekem úgy tűnik, hogy az egyesületek saját működésükkel kapcsolatos reflektálása hiányos. Az egyesületek ugyanúgy szolgáltatnak, mint bármely más szolgáltató, de itt a legfontosabb, amit ők eladnak: az az identitás. Ezért is van, hogy a képzés a leghangsúlyosabb elem az egyesületek működésében és nagyon hierarchizáltak. Ez hozza a legtöbb pénzt az egyesületeknek. A vezetőket a tagság olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amik szerintem nincsenek meg bennük: szolidaritás, figyelem, egyfajta szélesebb értelemben vett felelősségvállalás és társadalmi altruizmus, a közjó képviselete. Pl. volt olyan egyesületi vezető, aki a kérdésemre azt mondta, de hát a Pszichoterápiás Tanács ezt csinálja, intézi a támogatás emelését, a pszichoterápiák elterjesztését. Nem kérdezett vissza, nem gondolkodott el, a kétely legcsekélyebb szikrája sem merült fel benne. Mindent tudott. Ja kérem, a pszichoterápiák világa a fantáziák és projekciók világa. Pedig a pszichoterápiák támogatásának növelésével való elterjesztése nagyon fontos tanulmányi kérdés. Szerintem jó, ha a módszerek elsajátítóinak 40%-a dolgozik az elsajátított módszerrel, mert nincs hol dolgoznia annak, aki elvégez egy módszertani képzést. A frissen végzett tanítványok indulását is megkönnyítené a pszichoterápiás módszerek támogatásával elérhető hatalmas igény.

Az tény, hogy nem történt erőfeszítés arra, hogy a pszichoterápia a jelenlegi alacsony elérhetőségből kitörjön és százezrek számára elérhető legyen. Ilyen szándék nincs. Hozzájárulhat ehhez az, hogy a pszichoterápiák korábban a tűrt, esetleg tiltott kategóriában voltak, és akkori vezetőik értékmérője egyedül a túlélés volt. Ha túlélt a módszer, jól dolgoztak, ha nem, akkor nem. Sajnos ezek a vezetők teljesen alkalmatlanok a mai kihívásoknak való megfelelésre, az új viszonyok átlátására, megértésére. Ülnek a vártán és várják hogy alájuk tegyék a feltételeket. Ez régen működött, ma már ez nem fog menni.

Nem pontosan ismerem a külföldi viszonyokat. A németországi viszonyokat ismerem viszonylag jól, az ottani pszichoterápiás szcéna egyik, a nemrégiben elhunyt fő alakját Horst Kächelét személyesen is ismertem. Évek hosszú folyamán érték azt el, hogy az ottani társadalombiztosító támogassa a pszichoterápiákat. A német lakosságnak több, mint 5% -a jár egy időben pszichoterápiákba jelenleg, több, mint 3 millió ember. Ez a szám nálunk 500.000 fő lenne ilyen arányokkal, szerintem jó, ha most 30.000 fő jár mindenféle pszichoterápiákba magánban összesen, de lehet, hogy tévedek. Amikor Kächele utoljára Magyarországon járt azt üzente a pszichoterápiás szakmának a könyvbemutatónkon: kutassanak, publikáljanak, küzdjenek azért, hogy pácienseik pszichoterápiához jussanak. Senki nem hallgatta meg őt.

Nálunk hasított társadalom működik. A társadalmi bizalom folyamatosan sérül, erodálódik. Jómagam is hajlamos vagyok a "Fogjuk meg és vigyétek" szemléletre, arra, hogy csináljon más már valamit. A függőségnek, a felelősség másra hárításának évszázados tradícióiból nehéz kitörni. Ennek a módnak egy része a folyamatosan megjelenő romantikus hősök felbukkanása. „Tegyünk le valamit az asztatra, mert ez így nem működhet tovább.” Aztán a romantikus hősök egyedül maradnak, kifáradnak, meg el is lehetetlenítik őket. Percek alatt minden romantikus kezdeményezés véget ér. (A kétezres évek óta legalább 5 nekibuzdulást értem meg, egyikből sem lett semmi. Most is küldtek egyet, ami különalkuk mentén tervez valamit, de a kidolgozó az idevonatkozó jogszabályokat még hobbi szinten sem ismeri, nem is konzultál olyannal, aki értene hozzá, - de a demoktarikus működésre vonatkozó tapasztalata, széndéka, óhaja nulla.)  A pszichológus és pszichiáter társadalom pont ugyanolyan, mint a magyar társadalom többi része. Nem jobb, és nem rosszabb. Igy állunk itt a gőgünnkel, közönyünkkel, függőségeinkkel. Várjuk, hogy csináljon valaki valamit, de senki nem fog semmit sem csinálni. Magunkra várunk. Ilyen a rendszerünk.

Természetesen a szükséges intézményeket hivatalosan is megkerestük Itt látható a válaszuk összefoglalva. https://lelekbenotthon.hu/2016/02/ujabb-adalek-a-pszichologia-forro-temaihoz/

 „Az a véleményem, mint hozzátartozó anya, hogy a gyermekem önmagában egyik pszichiátert sem érdekli. Gyógyszert ír fel. Ennyit tesz. Amikor a gyermekem mondja a panaszt, duplájára emeli. Amikor én mondom a panaszt, láthatóan zavarban van. Nekem nem emelhet semmit. Legföljebb a hangját. Legutóbb azt mondta (a pszichiáter), hogy most a lányomnak az előre foglalt ideje van. Akinek vagyok a gondnoka. Nos, kértem új időpontot. Magamnak. Hátha akkor meghallgat, de ez korántsem ringat engem abba a hitbe, hogy érdekelni is fogja a lányom. „

Egy hozzátartozó az egyik facebook csoportból

Irodalom:

IsabellaBerardelliaSalvatoreSarubbibElenaRogantecMariarosariaCifrodellidDeniseErbutoaMarcoInnamoratieDavidLesterfMaurizioPompili: The impact of the COVID-19 pandemic on suicide ideation and suicide attempts in a sample of psychiatric inpatients in Psychiatric resarch, 2021.114072

Filmvígjátékokról nem nagyon szoktak lélektani elemzést írni. Szerintem nagyon is van min gondolkodni, van mit elemezni vígjáték kapcsán is, főként, ha ilyen kiváló alkotással találkozunk a moziban.

Apropó… miért is nézünk filmeket egyáltalán, miért adunk ki nem kevés pénzt azért, hogy egy sötét teremben árnyjátékokakat nézzünk? Slavoj Žižek a The Pervert’s Guide to Cinema című filmjében valami olyasmit mond, hogy a valóság bonyolultsága, érthetetlensége és borzalma, kicsinyke létünk törékenysége miatt van szükségünk a filmekre, amelyek őszerinte modellt adhatnak annak megértésére. A valóság értelmezésének folyamata a filmeken keresztül történik, nem fordítva.

A vígjáték még rátesz egy lapáttal erre a megértési folyamatra. Olyan módon szembesít a nehéz kérdésekkel, hogy nem csak a kérdések megértéséhez kerülünk közelebb, hanem azok elfogadásához is, elfogadjuk, magunkévá tesszük nehézségeinket, mintegy felülemelkedünk rajtuk. Amikor ez sikerül, úgy jövünk ki a moziból, hogy szó szerint könnyebbnek, derűsebbnek érezzük magunkat, a földfelszín felett járunk két lépéssel, mintha súlyok kerülnének le rólunk, egyszóval megkönnyebbülünk. Ugye ismerős dologról írok? Ilyen film A beszéd.

Woddy Allen-nek is sikerül ez néhány filmjében. Például, amikor mondja, hogy az élet dolgait két részre lehet osztani: rettenetes és nyomorúságos dolgokra. Ahogyan és amikor ezt kimondja, hahotázunk, nevetünk, olyan kontextusba helyezi nehézségeinket, ami nemcsak lehetővé teszi súlyos, nyomasztó gondolataink kimondását, de meg is könnyebbülünk, egyszerre elviseljük és meg is értjük szenvedésünket. Könnyebben hordjuk keresztünket. Egy olyan fajta idézőjeles művészi működésmód szükséges ehhez az élményhez, ami az igazi művészet sajátja. Az idézőjel azt jelenti, hogy az, amit látunk nem a valóság, de mégis, a valóságnak a képe, egyfajta „átmeneti” térben történik mindez, olyan „átmeneti” szereplők megjelentetésével, akik így egyszerre valóságosak- hús vér emberek- és egyszerre képzeletünk, fantáziánk által felöltöztetett szellemek, olyan ismerős kísértetek, akik adott esetben félelmetesek is lehetnének. Ebben az átmeneti térben jön létre az az élmény, hogy III: Richárd púpja egyszerre III. Richárd púpja: a valaha élt emberé, a szerepé és a szereplőé, a miénk, szinte hátunkon érezzük és közben tudjuk, hogy az a púp nem más a hajlott hátat csak mívelő színészen, mint egy szalmával kitömött párna, amit a színész a fekete gúnyája alá rejt, úgy ahogyan Shakespeare megírta.

Visszatérve Woody Allen-re: A beszéd film kapcsán azért is indokolt őt megemlíteni, mert a rendezőnek Laurent Tirard-nak, ő a példaképe. Woddy Allen nagyon fontos számára. A beszéd kicsit Woddy Allen filmjeinek rokona. Kicsit hasonló, de mégis nagyon más, olyan mintha egyik unokatestvérünk lenne. Apánk testvérének a gyermeke.

A történet dióhéjban: a szimpatikus francia család vasárnapi ebédjét tölti. Az ötvenes házaspár mellett két felnőtt gyermekük (Adrian és Sophie) és leendő vejük (Ludo) ül az asztalnál. Adrien-től szerelme, Sonja hónapokkal ezelőtt szünetet kért. Nem szakított, csak szüneteltetni akarta éppen kifáradt kapcsolatukat. A türelmetlen Adrien pont a vasárnapi ebéd közben küldött egy SMS-t Sonjának azt jelezve neki, hogy hiányzik és szeretné a szünetet letudni és újraindítani a kapcsolatot. Az üzenetet elküldte és tűkön ülve várja, hogy válaszoljon neki Sonja. A vasárnapi ebéd a megszokott keretek között zajlik. Ugyanazok a működésmódok, ugyanazok a storyk, viccek, történetek sokadszor. Unja családtagjai megnyilvánulásait. Annak kapcsán, hogy a pár a padlófűtésről beszél, beszűrödnek korunk problémái, a környezeti katasztrófa félelmetes valósága, a tudomány átlagembertől való távolodása, a megértés és megnem értettség személyes és társadalmi szintjei, a tehetetlenség több szintje. Ebben a hangulatban fordul Adrien- hez Ludo, a leendő férj és arra kéri, hogy közelgő esküvőjükön Adrien mondjon egy beszédet. Adrien lemerevedik, szinte sokkot kap az ijedtségtől, mert nem szeret nyilvánosság előtt beszélni.

A film innentől kezdve ennek a beszédnek a kialakításáról, belső megdolgozásáról szól párhuzamosan azzal, hogy Adrien a válasz SMS-re várakozva visszaemlékszik Sonjával kapcsolatos közös életére, a szép, vidám és kedves dolgokra és azon is elgondolkodik, hogy mi az, amit hibázott. Egy olyan belső fejlődésnek leszünk tanúi, amely belül, Adrien gondolatvilágában történik, amelynek egyszerre tanúi, tárgyai és elszenvedői a családtagok. Olyan szívet melengető átalakulásnak leszünk tanúi, ami egyszerű, intelligens és nagyon ritka a filmművészetben. Egy önismereti folyamat sok buktatóval, nehézséggel együttjáró megpróbáltatás.

Amikor Adrien elképzeli milyen beszédet is mondana, egyszerre olyan gondok, problémák sokaságával szembesül, amivel mindannyian szembesülünk életünk folyamán.

Az első kérdés mindjárt nagyon kínzó: hogyan is látunk rá magunkra? Kinek a tekintetében létezünk? Elemi szükségletünk van az intim kapcsolatra. Szükségünk van arra, hogy Ady Endre után “látva lássanak” minket és mi is látva lássunk valakit, „legyünk valakié”, s legyen miénk valaki. A gyermek a szülei tekintetében létezik; a felnőtt helyzete bonyolultabb, önmagát szülei tekintete által elnyert tapasztalatokban érzékeli és értékeli, de arra vágyik, hogy párja tekintetében létezzen. A kapcsolat jelenlétet jelent, a szülői tekintet pedig nem mindig támogató, lehet rossz is. Egy magányos, meg nem értett gyerek olyan elbizonytalanító tapasztalatokat szerezhet primer családja körében, ami a párkapcsolati bizalom kialakulását megnehezíti, mert a meg nem értettség magányossághoz vezethet. Ebből a magányosságból kapunk ízelítőt azokban a rövid jelenetekben, amikor Adrian önmagához beszél, mintegy megjelenik iker önmaga:

Nem csak intim szinten létezünk mások szemében. Kollégák, barátok, közeli és távoli ismerősok tekintetében is létezünk. Fontos az is, hogy társadalmi szinten is elismerjenek bennünket. Aki ezt nem így gondolja, vessen egy pillantást a mai magyar valóságra. Milyen sok szenvedést okoz a társadalmi meg nem értettség, adott esetben kirekesztettség. A rokonok és ismerősök előtt elmondott esküvői beszéd sok minden szempontból jelentős: egyrészt feltételez egy olyan bizalmat, ami a honfitársakról szól, hogy meg fognak hallgatni, türelemmel fordulnak hozzánk, másrészt egy bizalmat önmagunk felé is, hogy van olyan mondanivalónk, ami értékes lehet magunk, szeretteink és távolabbi ismerőseink számára is, mindezt mások tekintetében kell megcselekedni. És van még egy harmadik összetevő is, mi szerint el tudjuk különíteni, fel tudjuk ismerni azt, hogy mi az a mondani való, ami nekünk magunknak, szeretteinknek és a tágabb társadalomnak szól. Nem csak felismerjük, de ki is tudjuk fejezni, értjük és kifejezzük.

Ennek a feladatnak a bonyolultságát is ragyogóan illusztrálja a film. Egy ilyen beszéd megírása nehéz feladat. A főszereplő többféle variációt elképzel magának, elképzeli, hogy mi lehet a siker és mi lehet a kudarc. Nagyon érdekes, hogy az ismeretlen senki, aki nézi és hallgatja a beszédet, hogyan válik fontos valakivé a beszéd sikere vagy kudarca kapcsán. A középkorú pár lelkesen rajong, vagy csalódva levonul a terepről.

Az önértékelés ennek a belső munkának a hullámzásával együtt változik. Ha lidérces és kudarcos események bekövetkezése a valószínűbb, az önértékelés a padlón van. Egy rossz beszéd az esküvőn, azt a fantáziát szüli, hogy Sonja már talált valaki mást magának. Egy gitározó szívtiprót, aki sármosabb, érdekesebb izgalmasabb a főszereplőnél. Amikor viszont a siker a valószínűbb, az önismeret is helyre áll.

A másik kérdés, amire a film ragyogóan reflektál az a magány, a magányosság kérdése. Mindig, minden időpillanatban egyedül vagyunk. A magány fájdalma enyhíthető, de folyamatosan sajog. A magányosság egy illusztrációja a meg nem értettség visszatérő motívuma: minél meg nem értettebb valaki, annál magányosabb lesz. A meg nem értettség nem csak fájdalmas, de pusztító is lehet. Nem csak arról van szó, hogy hegyekben kapja Adrien azokat az enciklopédiákat, amiket utál előbb nővérétől, később barátaitól is, de akkor, amikor szerelmi bánata van és erről beszélne anyjának, az anya azzal intézi el fia világvégi élményeit: hogy „igyál narancslevet!” Magára marad meg nem értettségében.

Mindannyiunknak vannak ilyen „igyál narancslevet!” mondataink. A „bölcs anya” a gyógynövényekre esküszik, az erőtől duzzadó sportoló a futásra, a tehetetlen pszichoterapeuta „buddhista meditációra” ösztönöz.

Minden esetre a könyvben többször is visszaköszön a megnemértettség, a kitettség élménye. A film játékos teszthelyzeteiben, ezek a fájdalmas élmények elmondhatóvá és megoszthatóvá válnak. Ezen élmények puszta elmondásával elindul a gyógyulás és a megbocsátás folyamata akkor is, ha elmondásra nem kerülnek, csak elképzelik őket. Mint egy családtagnak szóló pszichoterápiás levél, ami rendkívül fontos, de soha nem kerül átadásra, feladásra, a címzetthez nem jut el.

A problémák vígjátéki megoldásával párhuzamosan visszatér a remény. Nem lehet az, hogy a film úgy érjen véget, hogy nincs remény. Sonja válaszol egy SMS-ben, és a visszatérés lehetősége éppen elég. Éppen elég arra, hogy az említett személyes beszéd létrejöjjön és éppen elég arra, hogy életünket tovább éljük. A film azzal ér véget, hogy a beszéd megszületik. Egyszerre személyes és egyszerre közösségi. Kikristályosítva megjeleníti azokat a múltbeli élményeket, amik a szeret és összetartozás érzését erősítik,  a megbocsátás és felülemelkedés tapasztalatát. Lehetővé teszi annak a szeretetnek az átélését és megélését, ami egyszerre szól a primer családtagoknak a családi asztalnál, az esküvőn a közösség számára. Szívet melengető, okos intelligens film. Sokat fogunk még hallani kiváló alkotóiról.

Elolvasva a Jelen hetilap 2021. május 20-i A katolikus egyház sötét titkai c. összeállítását mondhatnám azt is, hogy végre. Végre, elindul valami itthon is. Végre tisztulhat az egyházi élet, vele a közélet. Egy lépéssel közelebb kerülhetünk egy magasabb szintű közbizalomhoz egy bízni alig tudó országban, hogy elindul egy olyan folyamat, ami megakadályozza azt, hogy a katolikus egyház berkein belül az ilyen-olyan hatalom birtokosai ne élhessenek vissza helyzetükkel, hogy a bennük bízó kiszolgáltatottak nagyobb biztonságban legyenek. Azzal, hogy leírják, hogy pszichológusokkal létrehoznak egy áldozatvédő, trauma feldolgozó csoportot, hogy jogi szakértők segítenek az ügyek feltárásában, illetve annak célkitűzése, hogy legyen feljelentési kötelezettsége a katolikus egyháznak, ha ilyen ügyek tudomására jutnak, igazán reményteljes folyamatot ígérnek. A tűhegyes hierarchiának szüksége lenne arra hazámban is, hogy kicsit ellaposodjon, kicsit emberségesebb legyen. A dolgok egyre csak durvulnak.

A magyar hatalomnak egyetlen üzenete van polgárai felé: a hierarchia fenntartásának érdekében az egyén bármikor feláldozható, legyen az NER, katolikus, egészségügy, börtön, színház vagy MSZP hierarchia. Ezt bőrünkön érzékeljük, tapasztaljuk, tudjuk, nap mint nap.

Jómagam három szinten is érintett vagyok. Alapítványunk, a Lélekben Otthon Közhasznú alapítvány a „Civilek a gyermekekért” program keretében évekkel ezelőtt prevenciós tréningeket tartott országszerte a gyermekeket érintő szexuális visszaélések megelőzéséért. Majdnem háromszor annyi tanárt, szülőt, óvónőt képeztünk ki, mint amennyire a Norvég Civil Alap keretein belül szerződtünk. Hatalmas volt az érdeklődés és nagyszerű volt a program is. Kb. 800 felnőtt vett részt képzéseinken.

Kiadóként is érintett vagyok a témában hiszen az egyik legjobb szakkönyvet erről kiadóm, az Oriold & Társai Kft adta ki: Marie Keenan: A gyermekek szexuális bántalmazása és katolikus egyház címmel. Ebben a vaskos kötetben (https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) a szerző komplex módon vizsgálja a jelenséget, 480 oldalon keresztül. Egyrészt felméri a vallási területen dolgozók szexuális életét (van nekik), másrészt vizsgálja a katolikus egyház történeti felelősségét (van neki, mert a Vatikán évtizedekig bűnrészes volt a bántalmazási ügyek eltusolásában, és ugye egyet értünk abban Perintfalvival, hogy van még tennivaló Németországban is, lásd a cikkben igencsak egyoldalúan bemutatott német helyzetet, ahol egyáltalán nincs lezárva a téma, sőt, Perintfalvi hivatkozásai szerintem nem mindig teljesen helytállóak). A könyv hosszan elemzi, kutatja azt az egyik legizgalmasabb kérdést, hogy hogyan lesznek a bántalmazottakból maguk is bántalmazók. (Arról leginkább hallgat Perintfalvi sajnos, hogy ez így van.) Ugyanis a bántalmazók körülbelül a 80 százaléka maga is bántalmazott volt korábban. Itt egy generációkon átívelő traumaátörökítésről is szó van egyházon belül.  Vajon mi kell ahhoz, hogy a korábban magára hagyott bántalmazottból bántalmazó legyen? Melyik életkor hajlamosít? Milyen helyszín? Vagy egy arra hajlamos áldozat megjelenése hozza ki a könyörtelen gonosztevőt a korábbi bántalmazottból? Egyáltalán, milyen ez az átalakulás? (Mariee Keenan említett könyvében leírja, hogy amerikai és ír börtönökben készített interjúkat a büntetésüket töltő elkövetőkkel, hogy utána járjon, hogy is van ez? Mit éltek át? Vannak-e közös pontok.)

A könyvben van egy rész a társadalom és média szerepéről. Tóth Ákos, a cikk írója és Perintfalvi Rita, a könyv szerzője mintha azt hinné, megteheti, hogy kívülről szemlélje az eseményeket. A cikk olvasójában is kialakulhat ez az érzés. Végül is Perintfalvit az események, az áldozatok találták meg és most használja a médiát, nyilván nagyon helyesen.

Itt jön a képbe az én harmadik „érintettségem”, ami nem más, mint mindannyiunk felelőssége. Ahogy beszélünk erről az egész jelenségről, a szóhasználatunk, a viccek, amiket meghallgatunk és összekacsintva továbbadunk. Hogy van az például, hogy társadalmunk egyszerre szexualizálja a gyerekeket és egyszerre kéri ki magának a szexuális visszaéléseket? Milyen nyelven, milyen módon beszélünk a szexualitásról, az egyházi (van református és evangélikus egyházi bántalmazás is, a cölibátus csak egy elem) berkekben előforduló hierarchiáról, a traumáról? Milyen szavakat formálunk, hogyan adunk lehetőséget a trauma elmondására, ha egyáltalán? Mit gondolunk, milyen a jó férfi, ha pap, ha szerzetes, ha presbiter, ha hatalommal van felruházva? Milyen a jó nő, ha apáca, ha szerzetes, ha ápoló, ha hatalom van a kezében? Az alábbi naptárat (éveken át megújuló sorozat!) százezrével vásárolták, nem csak Olaszországban. A kérdés relevanciájának illusztrálására teszem ide a képet.

Handsome Priests Featured on Roman Calendar

Úgy tűnik, a szenzációkeltés csapdáját sem a Jelen hetilap, sem Perintfalvi Rita nem kerülte ki. Amikor ilyen mondatokat írnak:

T.Á: Ahogy Ferenc pápa mondja: a tettes „életben hagyja, de elpusztítja őket.”

P.R: Igen, a testük tovább él, de az életük egy darabja meghalt. Ez a lélekgyilkosság.

Súlyos, messze hangzó, zengzetes szavak! De mi a cél vele? Nagyon úgy tűnik, hogy a helyreállítás helyett a bosszú. A kiút keresése helyett megrekedés a gyászban. Amit Ferenc pápa mond, az a dolognak csak a kiinduló pontja, ami megrendültségében hagyhatta el a száját. Talán érthető, de ami a legfontosabb: ez fenntartja a lehetőségét a trauma újrajátszásának.

Hol van a remény, hol van a helyreállítás, hol van a megbékélés, az esetleges bocsánatkérés, megbocsátás a fenti gondolatmenetben?  

Próbálom elképzelni, hogy milyen az a test, aminek a lelke meghalt, a teste még él. Nekem nem megy, nem tudom elképzelni. Amig van test, van gondolkodás, van remény is. Kell, hogy legyen. Ijesztőek a pápa és a cikk mondatai, mert végzetesek.

A bűnösöket meg kell büntetni, ez a bűnelkövetők érdeke is, Marie Keenannak a fenti könyv szerzőjének azt mondták a börtönben levő papok, hogy sose voltak szabadabbak, mint a börtönben.  (Egyébként a Hintalovon Alapítvány, mint az egyik fő gyermekvédő szervezet, Pannonhalmán rendezett konferenciát e témában. Oda, ahol annak ellenére, hogy több szexuális bántalmazási ügyre is fény derült, egyetlen jogi lépés sem történt. Senkit sem büntettek meg, senkit sem tartóztattak le. Van olyan elkövető, aki az egyházi nyugdíjasotthon nyugalmát úgy élvezi, mintha mi sem történt volna. Alig páran tiltakoztunk a konferencia helyszíne ellen, és a média is teljes belenyugvással fogadta a helyszínt.)

De visszatérve a pápa és Perintfalvi Rita „szenzációszagú” mondataira: véleményem szerint, Marie Keenannel egyetértve, az ilyen kifejezések nagyon ártanak, mert hasítóak, megosztók és szenzációhajhászok. Nem. Nincs vége a történetnek. A tettesek, ha bűnhődtek, új életet kezdhetnek. Az áldozatoknak pedig reményt, megbékélést, helyreállítást kell kínálni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy sebeik begyógyuljanak, és méltó életet élhessenek. (Ha én újságíró lennék, foglalkoznék azzal, hogy állami szinten milyen pszichoterápiás segítségre számíthatnak az áldozatok, a NEAK [társadalombiztosítás nincsen már] mit tud ajánlani nekik? Megmondom: semmit! Pannonhalmán az áldozatok pszichoterápiáját a pannonhalmi egyház fizette!)

A média és mindannyiunk felelőssége óriási abban a tekintetben, hogyan beszélünk a témáról. A média tipizál, formálja a narratívát a kérdésben, meghatározzák a nyilvánosság véleményét és a nyilvános vitákat, refenciakeretet ad ezen érzékeny kérdés jövőbeni tárgyalására.

Ne felejtsük el, hogy a bűnöket emberek, és nem ördögök követték el. Az elkövetők nem csak pedofíliával és szexszel foglalkoztak. Volt biztosan jó cselekedetük is. Nem csak bűnözők. A rendszer, a társadalom, a szűkebb és tágabb közösség lehetővé tette a bűn létrejöttét. Nem védte meg a gyerekeket és nem védte meg őket sem, sem saját maguktól a tett elkövetésekor, sem korábban, amikor nagy részüket bántalmazták. Nagyon bonyolult kérdés ez.

A média „Tényeket és igazságokat” mutat be, amely „tények és igazságok” rendkívül komplexek.

Írországban az ottani sajtó sokat tanult a „Brendan Smyth sablon”-ból. Brendan Smyth kétségkívül bűnös volt és börtönbe is került 143 gyermek molesztálásáért. Amikor letartóztatták mindent elveszített, az ír és amerikai sajtóban úgy jelent meg, mint maga az ördög. Ezt a szerepet nyomták rá és el fel is vállalta. Íme két kép róla.

Én itt egy az elkövető-sajtó összmunkát látok az ördögi szerep beteljesítésére. Tényleg aljas gazember. De! Amikor helyiek el akarták távolítani a helyéről és fel akarták függesztetni a hetvenes-nyolcvanas években, egyházjogra hivatkozva előbb az ír katolikus egyház hatalmasságai, később a Vatikán helyeztette vissza pozíciójába. Később börtönbe került, ott is halt meg szívinfarktusban. A Vatikán felelősségét nem nagyon vizsgálták, az ír hatalmasságok felelősségét már annál inkább. (Muszáj lenne kommunikálni a magyar sajtóban is, hogy az egyházjog és az államjog nincs mindig fedésben, hanem eltérhet, s ez nálunk is így van. A katolikus egyház folyamatosan azzal hiteget, hogy házon belül elintézik.) A sajtóban az eset a „Brandon Smyth sablon” néven lett tananyag.

Végülis reménykedem abban, hogy a magyar ügyek közelgő kivizsgálásakor és tárgyalásakor az első érték az emberi méltóság tiszteletben tartása lesz, az a méltóság, ami mind az áldozatot, mind az elkövetőt megilleti. Aztán a remény és helyreállítás jegyében mindent megtesznek a sebek begyógyítására, a bűnösök megbüntetésére. A cikk alapján azonban nem tudom azt mondani, hogy nincs esélye annak, hogy egyesek saját ilyen-olyan céljaira használják fel a történteket. Ez a végletesség, a szenzációkeltő mondatok nem túl reménykeltőek. Meglátjuk, végülis…

 P.S. Perintfalvi Rita könyve megjelenése előtt tudomásom szerint nem olvasta, Marie Keenan könyvét. Ezt a cikket, mind Perintfalvi Ritának, mint Tóth Ákosnak eljuttattam, a könyvet Tóth Ákosnak  is eljuttattam. Érdemi választ Perintfalvi Ritától kaptam, egy dolgot javítottam is a cikkben. Rita számára felvetéseim (a Pápa azon kijelentéseinek végiggondolása, hogy nincs halott lélek,  az elkövetők, akiknek egy része korábban áldozat volt, s ennek a szempontnak figyelembe vétele, a társadalmi szerep és a méltóság tiszteletben tartása) nem tűnnek relevánsnak. Elmondta, hogy készül egy második kötet ahol az áldozatból tettessé válás dinamikáját fogja vizsgálni. 

Másképp is élhetnénk. Jobban a jelenben, fontosabb, lényegesebb dolgokkal foglalkozhatnánk talán. Fákról, virágokról, ívelt vonalakról, izgalmas szögletekről, a bor ízéről, tájakról beszélgetnénk.  Megmutatnák egymásnak azt, amiért érdemes, amiért megéri. Versekről, sűrített pillanatokról beszélgethetnénk. Azt a pillanatot mutatnánk meg egymásnak, amikor eggyé váltunk minden létezővel. Élnénk. Játszanánk. Mintha lenne egy másik élet.

De kapunk egy történetet, valamilyen sorsot, amit nem mindig mi írunk, sokszor el kell viselnünk terheit, kihívásait. Univerzumunk közepén mi vagyunk. Nincs másik élet.

A másik élet kérdése máshol, másoknak is fontos, nem kizárólag a diktatúra nyomorához tartozik. Hogy van valami másmilyen létezés, másmilyen vágyott élet Hamlettől Irináig, Nórától a Szecsuáni Jó Lélekig, József Attilától Petri Györgyig visszatérő téma. Az álom ismerős érzése ez, hogy tudunk repülni: ugye, megy ez nekünk, lehet ilyen. Régóta sejtettük, hogy tudjuk, és tessék. Repülünk! Megmondtuk, tudtuk. Megy ez, van másik valóság! És aztán az ébredés józansága, hogy nincsen.

Egy egyszerű kifejezésbe össze tudom foglalni azt, amit én a pszichológia tudományából eddig tanultam. Egy Mérő László cikkben olvastam: „az egy másik élet”(ha jól emlékszem, Mérő egy olyan apának mondta ezt vigasztalásul, magyarázatul, akinek a fia az apa elképzeléseinek egyáltalán nem megfelelő életet élt: „de hát az egy másik élet”, mondta Mérő ennek az apának). A „másik élet” a másik ember tiszteletéről és a magányról szól, arról, hogy nem használom a másikat saját céljaimra. Akkor tehetem ezt, ha elfogadtam és megbocsátottam saját halálomat és végtelen magányosságomat. 

A másik élet „ígéretében” és annak „igézetében” reményekedve használhatjuk egymást: a szülők a gyerekeiket saját álmaik megvalósítására, a gyerekek a szüleiket, hogy újra és újra bizonyítsák ott vannak és szeretik őket, párok egymást, saját traumatikus sebeik gyógyítására, hazafinak induló lánglelkek országokat, népeket, hogy bebizonyítsák apjuknak, anyjuknak, hogy ők valakik. Aztán ezek a próbálkozások sorra elbuknak. Generációkon átívelő traumák keserítik meg azok életét, akik a titkos ám mégis nyilvánvaló tananyagot, hogy az egy másik élet, nem tudják elsajátítani. Összegubancolódások alakulnak ki, nincs elszakadás, eltávolodás, tudomásulvétel.

Lehet, hogy a másik élet nem is másik? Lehet, hogy szabadságunkban áll váltani? Észrevenni, hogy mi fontos és mi nem. Lehet, hogy lehetünk olyan kedvesek mint Paterson a város és Paterson a főszereplő ebben a filmben?

A művészet ott kezdődik, ahol a magány tudomásul vétele és az azzal járó szenvedés megbocsátása megtörténik. Lehet, hogy az alkotó életében ez nem tartósan jön létre, de az alkotás létrejöttének pillanatában igen, mert a művészi alkotás létrejöttének két feltétele van: a tökéletes elkülönülés, a megfigyelő pozíció és a tökéletes egybeolvadás azzal, amiről az alkotás szól, a tárgy pontos ismerete.

Alig van szebb ábrázolása az eggyé válásnak és az elkülönülésnek, mint az alvás állapota, amivel ez a költői film, a Paterson kezdődik. Egy szép fiatal párt látunk aludni, teljes bizalomban, egymás megnyugtató közelségében. Egy pár térben és időben, megtudjuk, hogy hétfő van. A férfi felébred megnézi óráját gyengéden megcsókolja kedvesét, aki erre felébred és elmondja álmát, hogy ikrei születtek. Megkérdezi a férfit, örülne-e annak, ha ikreik lennének, igen, mondja a férfi, mindkettőnknek jutna egy.

De miről is szól ez a film? Van egy buszvezető (Paterson), aki éli az életetét, buszt vezet, verseket ír, egy gyönyörű amerikai városban, Patersonban. Találkozik emberekkel, kapcsolatba kerül velük. Néhány napot látunk, a film talán egy hetet ölel fel, minden napot megneveznek, ma kedd van, ma szerda. Megy a napi rutin. A férfi gyönyörű verseket ír, a nő, akivel együtt él, Laura keresi önmagát. Laura kreatívan művészkedik, de nem művész, fest, gitározni akar, használja talán a párját, az ő pénzén vesz gitárt, szinte látjuk magunk előtt a jelenetet, ahogy a gitározást abba fogja hagyni. A férfi a drága gitár vétele miatt kicsit összehúzza szemöldökét, de szeretetben, békében élnek. A férfi őszi tájban jár munkába. Pont úgy gyönyörködik a fákban és színekben, mint én is szoktam. Szép város. Jóindulatú emberek.

Mindannyian az idő és a hely keresztjén élünk, pár évet élünk és meghalunk. Pont itt, pont most teljesedik ki a sorsunk, az idő, a genetika, a hely a társadalmi konfliktusok viharos szeszélyeinek kitéve. Akkor is, ha elmehetünk innen, vagy megpróbálhatunk lavírozni az időben. (múltba révedni, a jelent letagadni, álmodozni, csak a jövőbe nézni, vagy úgy, hogy „a régen minden jobb volt hazugságát” mantrázzák sokan) ez a hely és ez az idő adatott. Paterson a város itt és most Paterson a férfi itt és most. Érdekes, hogy a várost is és férfit is Patersonnak hívják. A férfi verseiben sűrűsödik össze, Paterson a város, de a város is hordozza Patersont, a férfit. A város és a férfi végtelen sokaságban tükröződik vissza egymásban, adott pillanatban adott helyen.

Mi van akkor, ha a traumáinkat letudjuk, megbékélünk a sorsunkkal, megbocsátunk mindenkinek, akinek kell és van arra képességünk, hogy otthont találjunk a világban? Örülünk, megnyugszunk, gyönyörködünk. A gyönyörködés egy-egy bizonyítéka a művészi alkotás. A szenvedés fájdalma is lehet a gyönyörködés egy formája. „Boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak”.

A film lassan hömpölyög, mint a városi folyó vízesésekkel, kanyarulatokkal.

Van módunk körbenézni az utcán, a buszon, a kocsmában és szobában. Nem gyors egymásutánban változnak a helyszínek. Az operatőr lencséjén keresztül mi is átöleljük ezeket tárgyakat, helyszíneket, szereplőket.

Ahogy munkába megy, elhalad a ház előtti postaláda mellett, amit mindig meg kell igazítania és egy gyönyörű parkon át folytatja útját. Mondatokat mond magában. „van itthon rengeteg gyufánk és mind kéznél vannak” s ahogy halad, egy idősebb férfi ikerpárt lát egy padon, akiket köszönt. Természet, tudatos- tudattalan, folytatódó álom játék az idővel és hellyel.

Minden egyben van. Minden a helyén.

Alkotó folyamat indul, amely egyszerre történik kívül és belül, játszik az ébredő kíváncsiság. Az álmok üzennek a valóságnak és a valóság visszatükrözi az álmokat. A buszsofőr a buszon, még indulás előtt, elkezdi írni a versét a vezető ülésen egy füzetbe. Látjuk a szépen formált betűket a hófehér lapon.

„Van itthon rengeteg gyufánk,

És mindig kéznél vannak.

Jelenleg a kedvencünk az Ohio Blue Tip”

Abba kell hagynia az írást, mert egy kollégája sürgeti, indulni kell. A busz a férfi második otthona. Elindul, a városi megállókban beszállnak emberek és elmennek. Jönnek és mennek. Van, aki nyomot hagy és van, aki nem. Gyerekek beszélgetnek arról, hogy milyen jelmezt öltsenek Halloweenkor.

Aztán  folytatja a versírást:

Szerelmes vers

Van itthon rengeteg gyufánk,

És mindig kéznél vannak

Jelenleg a kedvencünk az Ohio Blue Tip

Habár régen a Diamondot szerettük,

Mert nem tudtuk, hogy van Ohio Blue Tip

Ezek remekül csomagolt köpcös kis skatulyák

Sötét világoskéken fehér a felirat

A betűk pedig olyan formájúak, mint egy hangszóró.

Mintha csak kihangosítanák a világnak:

Itt van a világ legszebb gyufája

Négy centis szár, puha fenyőfa,

A tetején szemcsés sötét bíborfej, józan és dühös és

Ugrásra kész, hogy meggyulladjon és lobogjon

Talán, amikor először segítesz rágyújtani a szerelmemnek

A történet folytatódik, a férfi verseket ír egy füzetbe. Kész költő, nem akarja verseit megjelentetni. Laura keresi önmagát. Bizonytalan, nem lehet tudni, hogy hiányzik belőle a tehetség, vagy azért nem tudja tehetségét megjeleníteni, mert annyira fontos számára a siker. Gitározik, fest. Aztán süteményeket süt a piacra, amit mind el is ad. A sütemények formájában, szépségében visszaköszön korábbi festményeinek színvilága. A buszsofőr költő mindenben támogatja párját. A lány pedig nagyon szeretné, ha a verseket kiadnák. Igen ám, de egy baleset eltünteti a verseket. Kutyájuk széttépi a füzetet anélkül, hogy előtte lefénymásolták volna őket.

Én nem bánkódtam nagyon, hiszen a versek beleégtek a gondolatimba, mint a gyufa amiről az egyik vers szól.

Ez a lassú remekmű a művészi élmény egész tárházát vonultatja fel. Belülről kifelé, kintről befelé haladhatunk. Mégis van három téma, amit talán értelmes kifejteni:

• Az ikrek témája. Talán mindannyiunkban van egy vágy a tökéletes hasonmásunk megtalálására, tudomásom szerint létezik egy pszichoanalitikus fogalom, az ikerkeresés fogalma. Nem az iker megtalálása a kérdés, hanem az, létezik -e valaki, aki pont olyan kívül belül mint mi, és ugyanazt éli át mint mi, de esetleg kevesebb sérüléssel? A keresés a fontos. A filmben több ikerpár felbukkan, mint olyanok, akik vagy megtalálták, vagy mindig is volt nekik ilyen testvérük. A legérdekesebb a költő lánytestvér, aki, mintha a költő buszsofőrnek lenne a testvére. Az az érdekes, hogy mindegyik ikerpár harmóniát áraszt, mintha az lenne az üzenetük, hogy ugyan van ikerpár, de nincs másik élet. Az ikrek felbukkanása mintha folyton arra emlékeztetne, hogy egyedül vagyunk, de jól is van ez így. Ahogy írtam fenn, a város és Paterson ugyan nem egyformák, de a kölcsönös hordozottság az ikerélményre hasonlít.
• Az örömre való képesség kérdése. Mi az a képesség, ami megengedi és lehetővé teszi, hogy örülni tudjunk? Weöres Sándor, Károlyi Amy, Emily Dickinson költészetének fontos témája volt az örömre való képesség kérdése. Mikor tudunk örülni, hogyan tudunk derűsek maradni? Ha eggyé válunk, vagy ha elkülönülünk? A halál és elmúlás tudata van-e annyira szorongató, hogy megakadályozza az örömre való képességet? A szorongás könnyen eredményezhet gyilkos birtoklási vágyat, - a kocsma szerelmi vitája a halál fenyegetettségével, a szerencsejáték megjelenése- ami nagy akadálya annak, hogy örülni tudjunk. A kocsmai emberek, mintha küzdenének ezekkel a problémákkal. Paterson pedig ezen problémák fölött van.
• Paterson higgadtsága, elkülönültsége, jelenlevése teszi lehetővé azt, hogy a féltékenység őrületében pisztollyal fenyegető honfitársát leszerelje. Fontos kérdés az, hogy miért jár Paterson kocsmába? Ha minden rendben van vele, éli az életét, akkor mit keres ezen egyszerű emberek között és miért megy el oda? Nem tudom. Nincs mindenre magyarázat. Élményszerzés, igazolása annak, hogy semmivel nem tartja magát különbnek társainál? Távolságot kell tartani a saját elkülönültségétől, és ott kell lenni, vagy csak hogy ne fülledjen be a kapcsolata Laurával? Mindez együtt is lehetséges összeadódik, de még egy fontos elem van, a napi rutin, a napi ritmus betartása. A napi rutin része a kutyasétáltatás és a kocsmába való betérés.
• Mit jelent a szabadság? Választhatunk? Dönthetünk? A szabadság kérdése talán a vízesésben jelenik meg legszebben:

Vízesés

Vízesés a tágas levegőből,

Úgy hullik le, mint fiatal lány haja, ahogyan a vállára zuhan,

Pocsolyákat teremt az aszfaltra,

Visszatükrözve felhők és házak különös rajzolatatait,

Hullik házunk tetejére, anyámra, hullik rám is.

A legtöbben úgy hívják eső.

Belenézek ebbe a filmbe, mint egy prizmába, ezernyi szín, játék és gondolat Lehet benne gyönyörködni és lehet ennek a filmnek örülni. Tiszta szívvel ajánlom.

Aggódva figyelem az itthoni eseményeket, bízom és reménykedem, de félek, reményeim hiábavalók lesznek, marad minden a régiben.

A minap kaptam egy levelet Dobrev Klárától. Egyszerre félve és tartva attól, újabb baklövésnek leszek tanúja, nyitottam ki. Dobrev Klára írta alá, amiben tisztelt Honfitársnak, kedves Barátomnak hív. Rendben van, legyen.

Aztán arra szólít fel, hogy támogassam Barkóczi Balázst, a DK jelöltjét az előválasztáson a körzetemben, amin legyek szíves, vegyek részt.

Ezt írja:

„Balázs odaadó férj és családapa, nem mellesleg egy igazi harcos ellenzéki, aki a Demokratikus Koalíció szóvivőjeként küzd az európai Magyarországért. Az ön körzetének jelöltjeként nap, mint nap tapasztalja az itt élők mindennapi problémáit. Mivel Balázst személyesen is ismerem, biztosan tudom, hogy ő a legalkalmasabb ember a feladatra, aki tisztességgel és kemény munkával fogja meghálálni bizalmát. Az Ön körzetében az ő győzelme a kulcs ahhoz, hogy 2022 után egy élhető, demokratikus, szabad és európai magyar köztársaságban élhessünk.”

Ennyi. Még két kártyanaptár és egy feladatokat kiosztó űrlap van a borítékban, ha a kulimunkázni akarnék.

Azért szavazzak Barkóczi Balázsra, mert Ő egy jó családapa, igazi harcos, és Dobrev Klára személyesen ismeri. Őt ismeri, és a többieket nem. Velük mi a helyzet, vajon? Szóval Barkóczi igazi harcos. Magam elé képzelem harci díszekkel, sárga zöld testfestékkel félmeztelen testén, mint Quanon harcost a Capitoliumban szőrmesisakban, dárdával kezében. Hát, ha van valami, ami nem kell nekem, ami ellen zsigerileg tiltakozom, az a harc. Békepárti vagyok és elegem van a háborúságból. Olyan embert keresek, aki furfangos észjárással békét teremt. Ezek szerint Dobrevtől és Barkóczitól erre ne számítsak, tartós háborúra készüljek.

Másrészt jó családapa és odaadó férj. Család ,vérség, rokonság. Móricz Zsigmond Rokonok című regénye és Ráhel és Tiborc jut eszembe, tisztességes ner rémképe, annak horrorja. Ez se kell. Miért ne örülhetnénk egy magányos, ám elhivatott nőnek vagy férfinak. Másrészt az is megfordul a fejemben, hogy ha harcos, tuti biztos, hogy jó családapa? Ismét elbizonytalandodom.

 Az is kérdés, hogy akar-e együttműküdni velem a levél írója. Pl. hogy lehet egyeztetni vele, összegyűlni (facebook csoport, zoom beszélgetés?)  Állítólag látja a problémáimat. Ok, melyiket? Problémáról nincs szó! De higgyem el…

Nem! Azért szavazzak Barkóczi Balázsra, mert Dobrev ismeri és hisz benne.

Dobrev épp mos hagyott cserben, dobott át a palánkon, amikor azt mondta, hogy nem hagyja a Klubrádió frekvenciavesztését és Donáth Annával órákkal indulatos nyilatkozataik után, mi szerint nem hagyják: leálltak, és hagyták. Már nem is emlékeznek. Miért higgyek Dobrev Klárának ezután?

Egyébként, hogy milyen az az európai Magyarország, az a magyar köztársaság, amit Dobrev és Barkóczi képvisel megválaszolatlan marad. Semmi nem utal erre a levélben, milyen lenne az ő általuk vezetett Magyarország.

Mindezt a XV. kerületben, ahol:

• az útjaink kátyúsok,
• alig van kulturális élet, nincsenek közösségi terek, sportolni nem lehet, bicikli utak is alig vannak,
• az egyik legszemetesebb kerület, hegyekben áll a szemét a kiserdőben.
• éveken át amortizálták az ingatlanvagyont, rosszul gazdálkodtak vele,
• nincsenek vállalkozói fórumok,
• két évre azért zárták le Budapest egyik legforgalmasabb felüljáróját, mert a DK-s önkormányzat Budapest közlekedési felelőseivel együtt éveken, évtizedeken át elfelejtette ellenőrizni annak állapotát, s most ránk zuhant a csődtömeg.
• ahol csak is egyetlen dolog miatt szavaznak a polgárok a DK-ra; azért mert az nem FIDESZ, de módszereiben, céljaiban, ner kompatibilis, a közjó alig számít a DK-s helyi tótumfaktumoknak.
• ahol a DK önkormányzati képviselői annak ellenére nem tartanak lakossági fórumot zoomon, hogy erre kérjük őket. Nem kötelező találkozni a választóval a COVID alatt, mondja DK-s önkormányzati képviselőm.

A nyílt társadalom tudás és tanulás alapú: kérdez, egyeztet, tanul. Tanulja a polgárokat. Folyamatos a kommunikáció, tisztában van az élet nehézségeivel, esendőségével. Tudja, hogy a hatalom korrumpál és folyamatos ellenőrzéssel kezeli azt. A zárt társadalom a hitrendszeren alapszik, a hit a legfontosabb ismérve. Ha Dobrev mondja, hidd el. A zárt társadalom intézmény(DK)párti, azok megkérdőjelezését tiltja és a biztonság az alapelve.

Sajnos a DK ezen levél alapján szerintem a zárt társadalom híve. Semmivel nem jutnánk előrébb a vidámabb, derűsebb, játékosabb, békésebb Magyarországért, ha rájuk szavazunk, nem kerülünk közelebb a célunkhoz. Szerintem nem tudják, mit csinálnak.

Eszenyi Enikő elment, kívülre került. Kívül Budapesten, kívül a Vígszínházon, kívül a budapesti elit értelmiségi léten. Elhagyta a tett helyszínét. Annak a tettnek a helyszínét hagyta el, ahol még mindig nem tudjuk a választ arra az alapvető kérdésre: történt-e bűncselekmény a megaláztatásokkal, erőszakoskodással? (Nálunk Esztergomtól Pannonhalmáig nincs büntetőjogi következmény.) A másik kínzó kérdés, hogyan asszisztáltak mindehhez azok az intézmények, amelyeknek alapvető dolga lett volna az ott dolgozók méltóságának és a demokratikus működésnek a védelme, hogyan asszisztálhatott ehhez az ottani kollektíva az adminisztrátoroktól a színészkollégákig, az öltöztetőktől a rendezőkig.

Most ezek az emberek látni sem akarják őt, de rendőrségi feljelentést senki nem tett. Ez Magyarország, itt nincsenek a bántalmazásoknak  jogi következményei.

Jó nagy kuplerájt hagyott maga után Eszenyi. Nem csoda, hogy nincs itt. Így is úgy is (személyesen és szakmailag) vállalhatatlan, szégyenteljes, ami történt. Szégyelli magát mindenki. Úgy védekezünk, hogy kerüljük a találkozást, mindennel és mindenkivel, aki előhívhatja a kínos élmények emlékeit. Vagy Eszenyi, vagy a többiek. A kettő együtt egyszerre nem lehet jelen. Ebben a helyzetben tud segíteni a cikk végén ismertetett módszer, ami mindannyiunk épülésére szolgálna.

Az egyik legjobb könyvben, amit kiadtunk, Marie Keenan: A gyermekek szexuális bántalmazása és a katolikus egyház  (https://orioldbooks.com/termek/a-gyermekek-szexualis-bantalmazasa-es-a-katolikus-egyhaz/) című vaskos kötetében számos létfontosságú kérdés mellett a szerző leszögezi, hogy az erős hierarchiában működő szervezetek (pártok, katonaság, rendőrség, egészségügy és a színház)  bármikor képesek feláldozni az egyént a szervezet fennmaradásának érdekében. Tudatosan és tudattalanul, explicit és implicit módon is mindenki „tudja” ezt. Talán valami hasonló történt a Vígszínház háza táján is, és társadalmunkban is, szélesebb körben.

Az erőszak megelőzésének egyik fontos lehetősége a hierarchikus szervezetek csúcsos hierarchiájának az eltompítása.

Eszenyi Enikő most visszament oda, ahonnan származik, oda, ahonnan talán soha el sem szakadt, Csengerre, a szüleihez. Így újra belülre került a „tékozló fiú”. Hazament a bázisra.

Csenger ötezres lélekszámú város a Szamos folyó partján. Határátkelő, nagy forgalmú révje évszázadok óta hozza-viszi az átkelőket. Már belül van Magyarországon, itt már jó, itt már béke van. A város hűbérurak területe volt mindig, egyszerre volt fontos kérdés a „ki az úr a házban” és egyszerre volt központi kérdés az átmenet, az eltávozás. Ma még itt, holnap ott. Túlpart és innenső part. Ide meg lehet érkezni és el lehet menni, ahogyan tette ezt pl. Makovecz Imre is, aki iskolát és templomot is tervezett ide.

Számos kérdés felmerül az Eszenyi ügy kapcsán. Lehet-e vidéki embernek budapesti értelmiségivé válnia? Mik ennek az értelmiségivé válásnak a lépcsőfokai?

Most, hogy kiderült, hogyan alázta, kínozta, bántotta kollégáit, felvetődik a kérdés: őt magát bántották-e? Milyen volt a kapcsolata Marton Lászlóval? Vajon Marton elővette-e egy autóban azt, amit sok más nőnek elővett és őt kényszerítette-e bármire? Vajon van-e jelentősége a történtekben annak, ha igen? Vajon Eszenyi van-e annyira tehetséges, hogy semmilyen bántalmazásban nem kellett részesülnie ahhoz, hogy sikeres legyen? Elvágyódott és el is ment Csengerről.

Az elvágyódás a vidéki lét alapfeltevése, megfelelő idealizációval annak irányába, ahova elvágyódik az illető. Milyen nagyszerű az egyetem, a főiskola, a színház, a fantáziában ezernyi szépséggel felruházott főváros! Nagyszerű élet, okos emberek, nem „vidéki bunkók”. Aztán amikor sikerül és „felkerül” Budapestre az illető, azt látja, hogy lábszag és izzadság szag van a próbatermek előterében és a próbatermekben. A cipőkből árad a lábszag, és a rivaldafény a próbák alatt is olyan meleget áraszt, ami megizzaszt a színpadon. Azt az erőfeszítést kíséri az izzadság, ami megelőzi a csillogást és a sikert. Bürokrácia, milliónyi képmutatás, kompromisszum olyan kérdésekben is, ami mást követelne.

Később elindulhat egy fordított idealizációs folyamat, pláne, ha másra is használják az idekerült testeket, s nem csak a művészetnek lesz tárgya és nem csak szellemi áramlatokat kell magába fogadnia. Az idealizáció most megfordul. Hogy lehetett elhagyni, elvágyódni onnan? Megtagadtam azt, ahonnan származom, pedig milyen szép volt, a „a vidéki bunkók” percek alatt „romlatlan ártatlanokká” válhatnak, a kisváros unalma nyugalommá szelídül. Micsoda szörnyű helyzet. Sem itt, sem ott nem vagyok otthon, az identitás válságba kerül. Ki is vagyok én? Vidéki, vagy pesti? Főként, ha olyan a fősodor, hogy nem lehet sokszínűnek lenni ide is és oda is tartozni, a többszörös identitás elfogadhatatlan.

Meg fogom mutatni ezeknek, hogy én…

Mit is mutatok meg és kinek? Kit nézek le? A vidéki énemet, vagy a pestit? Azokat nézem le, akik arra sarkalltak, hogy velük közösséget vállalva valósítsam meg az ő álmaikat is, vagy azokat, akik nemcsak, hogy befogadtak, megszerettek, de felelős pozícióba emeltek engem, a vidékit.

Kinn és benn, belül-kívül mennyi kérdést és kínzó, embert próbáló gondot és bajt foglal magában az „Eszenyi” jelenség. Ne feledjük, Csengernek van egy másik híressége, akit nem olyan régen kapott fel a média, a „csengeri örökösnő”. Mindkét nő elvágyott, mindkét nő ígért, mindkét nő karizmatikus volt, s mindkét nő hatalmas fájdalmat és káoszt hagyott maga után. Szabó Gáborné a híres örökösnő férje és fia is öngyilkos lett. (https://magyarnarancs.hu/belpol/csenger-vegallomas-127178)  Eszenyi miatt pedig pályák törtek ketté, könnyek folytak, elhagytak pályákat. Persze nem Csenger maga a „hibás”. Hiszen Csenger szülötte még többek között Osztojkán Ágnes képviselő, Onyutha Judit televíziós személyiség és Szaniszló Ferenc, szintén televíziós személyiség.

Az otthonra találás a kijózanodás, az idealizáció vége: ilyenek is és olyanok is vagyunk. Jók és rosszak. Kínosan önteltek és gyáva szorongók egyszerre. És még ezernyi fok a skálán. Az önismeretnek része az, hogy eldöntjük, hova tartozunk, s azt is mondhatjuk: ide is és oda is. Fejlődtünk, alakultunk, s most már új otthonunkban vagyunk komfortosak. Megbocsátjuk gyengeségeinket.

Vissza kéne jönnie Budapestre Eszenyi Enikőnek. Szívből, igazán bocsánatot kéne kérnie. (Úgy tudom, hogy ez nem történt meg.)  Van egy módszer, a helyreállító igazságszolgáltatás módszere, ami a helyreállításra teszi a hangsúlyt. Hogyan lehet folytatni az életet az után, hogy ilyen dolgok történtek? Milyen értékek sérültek? Mit kell tennünk a jövőben azért, hogy ezeket az értékeket tiszteletben tartsuk? Ebben a folyamatban eléggé szigorú forgatókönyv szerint minden érdekelt fél bevonásával megvizsgálják, hogy milyen közösségi értékek sérültek, mi vezette az elkövetőt arra, hogy módszeresen, szándékosan folytassa a tevékenységét, milyen kárt okozott, kik voltak közönyös társai, akik mindezt hagyták, a károknak, gonosz, bűnös cselekedeteknek mi lett a következménye, s mindez hogyan hozható helyre. Minden fél elmondja a szempontjait és mindenkit meg is hallgatnak. Ez a helyreállító igazságszolgáltatás. Magyarországon például a Foresee Kutatócsoport mediátorai vállalnak ilyet, meg lehet őket keresni (http://www.foresee.hu/). Ezt a folyamatot én, ha lehet, nyilvánossá tenném és közvetíteném akár televízión keresztül is, ha lehet, mert nem csak azok sérültek, akik az ügy közvetlen szereplői. Mivel a hatalmaskodó emberek a demokratikus intézmények gyengeségeit kihasználva hazánkban módszeresen és évtizedek, ha nem évszázadok óta folyamatosan megsértik a hierarchiában alattuk levők emberi méltóságát, az egész országnak szüksége van arra, hogy higgadtan, mindannyiunk felelősségét áttekintve kifejlesszünk, megtanuljunk egy olyan módszert, ami megőrzi és emeli emberi méltóságunkat, emberi értékeinket beleértve – Eszenyi Enikőét is! Szükségünk van arra, hogy a megtanuljuk, a dolgoknak van következménye, és közösen, okosan, jóindulattal fejlődhetünk. A tisztázó eljárás után újra lehet kezdeni.

Ezért is: Gyere vissza Eszenyi Enikő!

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár. 

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Kedves aHang, kedves Civil Bázis!

 Mielőtt újrakezdjük a folytatást, lehetséges-e, hogy egy percre megálljunk, és elgondolkodjunk. Jól csináljuk? Hogyan tovább? Persze, fogjuk támogatni az aHang-ot, és a Civil Bázist, számolunk szavazatokat, belemegyünk újra a helyzetekbe és dolgozunk egyeztetünk és esetleg kiabálni fogjuk tüntetéseken, hogy nem hagyjuk, de aztán hagyjuk. Ha tisztázzuk, hol tartunk, talán lehetünk hatékonyabbak.

Kérdéseim a következők:

 1. Azok az emberek, akikbe eddig mindegyik elit a lábát törölte miért mennének el szavazni? A vidéki, mélyszegénységben élő emberek (Több, mint egymillió ember!) nem szavaznak. Lehet, elmennek és beikszelnek valamit tíz kiló krumpliért, vagy, hogy a közmunkájuk megmaradjon, de az nem szavazat. Ezeknek a mindenki által lenézett (önmaguk által is) embereknek senki nem mond nekik semmit. Nem számítanak, csak gond és teher a létük. Az ormánsági, ózdi szegények, a prostitúcióban senyvedő ezrek, az újra cseléddé tett falusiaknak az elmúlt időszak csak veszteséget és nyomort hozott. Meg kellett tanulniuk, az szdsz-es, mszp-s, momentumos senkik, akik meglátogatták őket a választások előtt arra bíztatva őket messziről, más, tőlük távoli településről (lementek) hogy őrájuk szavazzanak ma már tudják, hogy mindenki csak átveri őket. Tíz kiló krumpli több, mint az semmi, amivel a nekik ígérgetők megalázták őket is és magukat is számtalanszor. Ehhez szoktak hozzá, én is eladnám szavazatomat a helyükben.. Válaszoljuk meg a kérdést: miért menjenek el szavazni?

 2. Demokratikus választáson és bázison akarunk változtatást, holott már rég nem vagyunk demokrácia. Hazánk nem demokrácia. Nincsenek demokratikus hagyományaink, egy önző tolvajbanda kisajátította és használja az országot saját céljaira. A NER leváltása elképzelhető demokratikus eszközökkel? Ha nem, akkor, hogy lehet leváltani a NER-t? Van erre terv?- Az írás megjelenése óta  erre olyan választ kaptam, amivel elégedett vagyok. Itt van a Civil Bázis állásfoglalása, ami azt gondolom, igen megnyugató, ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el ezt az átmenetre vonatkozó nagyon fontos dokumentumot.

 3. A NER keltette gyűlölet használható a jelenlegi eliteknek (nem csak a hatalomnak, hanem az ellenzéknek is). A gyűlöletnek számos rövidtávú előnye van. Elhatárol, feszültséget vezet le, és annak az illúziójával kecsegtet, hogy nem felelős a gyűlölködő sem az érzelmeiért, sem a sorsáért, semmiért. A hibás más. A gyűlöldetet érző le is merevedik, nincs tennivalója.  A gyűlöletet folyamatosan tüzelni kell. A gonosz világ, ami nyomorba döntötte őt, megérdemli a gyűlöletet. A gyűlölet gyors és eltérít; a szeretet lassú, macera de közelhoz. Nincs szeretet és nem is ígér senki szeretetet ebben az úri cifraságban. Ahhoz is segít, hogy te vagy a gyereked biztosak legyenek abban, hogy el kell menni innen, ez az egyetlen jó megoldás. Hogyan tudjuk a gyűlöletet szeretetbe fordítani? Fontos adalék, hogy a gyűlölet és a düh két fogalmak, a dühöt lehet tevékenységbe csatornázni, s ha értelmes célok eléréshez vezető cselekedeteink lesznek, a gyűlölet és düh talán csatornában tartható. (Ha ner közszereplők tesalkatának liberális oldalon történő bírálatát látom (Demeter Szilárd) van okom megijedni- számomra nem csak az érthetetlen, és elfogadhatatlan hogy ellenzéki oldalon bárki bárkinek testi megjelenésére, testi adottságaira tesz bármilyen megjegyzést, hanem az is, ha ezt megjegyzés nélkül marad.)  

 4. Ki kell bírni és áldozatot kell hozni. A gyűlölködő Magyarország azt tanítja meg, hogy nem tudod jól érezni magad, add fel, sírva vigadsz, számolsz, hogy múljon el. Ha magyar vagy, lemondtál az örömről, minél rosszabb, annál jobb. Ott lebegnek a hatalmas célok (magyarság, vérség, keresztény katyvasz, meg esetleg, hogy a gyerekeidnek jobb lesz, meg egyéb lila ködök még akkor is, ha az aHang-ban vagy) Hogyan lehet a hiánygazdálkodás helyett az örömelvet visszahozni? Hogyan örüljünk, azt hogyan kell csinálni? Bár erre a kérdésre kezdek választ kapni. Az együttműködés szórakoztató.

 5. Itt nincsenek pártok. Minden ellenkező híresztelés ellenére itthon egyetlen párt sem működik. Ezek nem pártok. Nulla társadalmi beágyazottsággal működő pártelitek csinálják a kutyakomédiát néhány száz párttagnak. Romantikus hőseink vannak: Hadházy, Szél, akik nem tudnak szövetkezni, nem tudnak együttműködni senkivel. Egyetlen párt sem akar párttagdíjakból működni, mindegyik az állami apanázsra hajt. A pártelit pont úgy veszi semmibe a saját tagságát, mint a magyar elit a választót. Nem is történik párttoborzás. Még a fidesz csinál úgy, mintha, de tudjuk családi biznisz az egész. Fel kell szólítani a pártokat, hogy lépjenek ki a nép közé! Álljanak szóba választóikkal? A Civil Bázis úgy fogalmazza meg magát pártellenesként, hogy nincs értelmes vita arról, hogy mi a gondunk a pártokkal (fantáziám, hogy elegünk van az antimekortatikus pártelitekből, akikkel nem lehet tárgyalni, de nincs kimondva).

 6. Ha nincsenek pártok, pártprogramok sincsenek Ha arcátlanul belemondja a médiába Vadai Ágnes, hogy megkéri a pártját néhány tagját, ugyan rittyentsenek már össze valami programot, amit oda lehet vetni a választónak és senki nem háborodik fel azon, hogy kihagyja a választót is és a szakmát is a pártalkotásból, ez a bénultságunkról szól. A program nem más, mint terv, folyamatos egyeztetés, közös gondolkodás, szakmák megszólítása és tisztelete. Igen, Vadai Ágnesnek pont úgy nincsenek demokratikus hagyományai, mint egyikünknek sem. Erről a hiányról beszélhetnénk, esetleg csinálhatnánk valamit. Hogyan tudunk pártprogramot közösen létrehozni, úgy, hogy közben demokratikus hagyományokat is teremtünk?

 7. A zsozsó a lényeg a választások kapcsán is. A leszerepelt magyar elitnek, amely minden kapcsolatot megszakított a szakmaisággal, a szakmákkal, a saját zsebének a szempontja a lényeg (mindegyik párt az MDF-től a Jobbikig). Itt a magyar rendszerváltás története egyetlen ábrában. Az ENSZ és a WHO méri a magyar társadalmi egyenlőtlenséget egy u.n. Gini index érték megadásával. Az ábrán az látható, hogy a társadalom felső 1%-a az összesen megtermelt társadalmi javak hány százalékát sajátítja ki. Ez a fontos szempont, minden más lényegtelen. (https://wid.world/country/hungary/)

Hogyan lehet csökkenteni az egyenlőtlenséget és igazságtalanságot? Kell arról gondolkodnunk, hogy az egyenlőséget hogyan lehet képviselni és a kisemmizetteket megszólítani?

 8. Mennyire lemaradtunk Szlovákiától, Csehországtól, Lengyelországtól! Mindenki megelőzött minket, akikkel együtt indultunk. Olyan mértékű a züllés, hogy a rendszerváltás előtti élharcosból, éltanulóból egy vesztes, kirabolt, kifáradt ország lettünk. A Magyarország jobban teljesít teljesen hamis kijelentés. A hátukat figyeljük azoknak, akik korábban irigykedtek ránk. Ha kommunikáljuk lemaradásunkat, leszakadásunkat az jó, mozgósító, vagy elcsüggesztő? Nem lehetne-e az, hogy azt mondjuk, nézzük meg, hogy ők hogy csinálták és tanuljunk tőlük?

 9. A szakmákat ellehetetlenítették, nincs szakmai párbeszéd. Amikor arról beszélünk, hogy legjobbjaink külföldre menekültek és azzal hitegetjük magunkat, hogy csak a pénzért mentek el, hazudunk. Nem, nem csak a pénzért mennek el legjobbjaink, hanem a jobb szakmai közéletért. Külföldön tisztelik a tudást és a tapasztalatot, nálunk a hit mindent visz. Hogy lehet visszaadni a szakmák becsületét?

 10. Az oktatásunk a reménytelenség tükre. Ebben a reménytelenné dermedt országban, ahol nincs kreatív erő, ahol az oktatást ma a megtartott órák kipipálása jelenti és nem álmodozás, felkészülés, tervezés a jövőre, ebben az országban az oktatás egy olyan rendszer része lett, ami önmagáért van, alig van kapcsolata nincs a külvilággal. A gyerekeink nem tanulják meg, hogy ismerjék fel mi az az értékes és különleges, ami csak bennük van meg, nem tanulják meg, hogy ezt az értékes és különleges képességet hogyan fordítsák anyagi javakra? Nem tudják mi az, hogy piac, mik a szabályai. Nem tudják, hogy a különleges és értékes pozitívat hogyan találják meg társaikban, hogyan működjenek együtt? A kíméletlen versenyt, azt elsajátítják, de az együttműködést, a közösségi szerepeket (konfliktus elrendező, mozgósító, meghallgató, alkotó-realizáló, vezető, kihívó, képviselő-felelősségvállaló, stb) nem. Hogy lehet élővé tenni az oktatást?

11. Reménytelenség van. Elzsibbadtunk. A rendszerváltás után kapuit kinyitó Magyarország nem rendelkezett demokratikus hagyományokkal. Nem vagyunk erősek, az immunrendszerünket a fidesz úgy támadta le, mint egy rák a szervezetet. Áttétel mindenütt. Hogyan tudunk reményt ébreszteni magunkban és egymásban? Hogyan tudjuk elzsibbadt tagjainkat felpezsdíteni?

 12. Már nem bírjuk a vesztett meneteket. Kimegyünk, megyünk, a pártok megszólítanak és ott hagynak. Már azzal is otthagynak, hogy vesztes ügyekbe visznek. Nem lehetne jól meggondolva, jól megtervezve (persze nincsenek think-tankjaink) olyan ügyre mozgósítani, ami biztosan nyert ügy? Hogyan lehet nyert ügyet csinálni?

 13. Hol van az árnyékkormány? Hol van az árnyékparlament? Elkezdődött a taktikázás. Hogyan lesz kétharmad? Biztos, hogy ez a most a legfontosabb? Leírtam, nincs demokrácia, de az aHang és a Civil Bázis úgy csinál, mintha lenne és hatalmat akar. Jól van ez így? Nem kéne itt is egyeztetni?

Szeretném ajánlani kiváló barátaim: Domschitz Mátyás és Varga Géza eseményét, mozgalmát, aminek végivitelével helyi és országos szinten lenne esélyünk arra, hogy végre közösséget formáljunk dolgaink alakítására, rendbetételére. Az Új Pesti Kerekasztal keretében ilyesmit csinálunk, várunk, hívunk másokat is. (https://www.facebook.com/groups/177589986077467) A mozgalom és esemény lényege az, hogy eseményeken közösen gondolkodjunk, alakítsuk ki: milyen Magyarországot szeretnénk, milyen országot szeretnénk. Milyen egészségügyet? Milyen Forintot? Mennyire egyenlő Magyarországot? Milyen Budapestet? Versengők, vagy együttműködők legyünk? Milyen legyen a magyar falu? Milyen Magyarország az, ami nem riaszt el, ami nem késztet menekülésre? Milyen egy szerető Magyarország?

Gézának és Mátyásnak kész programja van az egyeztetésre, holnap indulhat a közös munka.

A „Milyen Magyarországot szeretnél?” program ebben segítene. Nem csináljuk meg közösen?

Légy sz. rólunk velünk, ne nélkülünk. Találjuk ki, hogy hogyan fogunk össze örömmel, derűsen!

Károly

Tettesek vagy áldozatok vagyunk mi, akik aktív vagy passzív szereplői vagyunk a helyi eseményeknek? Amikor külföldön megkérdezik, honnan jöttünk, sokan úgy valljuk be szorongva, hogy Magyarországáról, mintha valami bűnt követtünk volna el. Abból a diktatúrából jövünk, aminek vezetői ma már csak az EU zsarolására képesek, építő, innovatív gondolatokra nem. Itt élünk, várjuk a változást, le vagyunk bénulva, alig hisszük, hogy bármi is múlna rajtunk, vagy tehetnénk valamit, de a kényelmünkhöz és biztonságunkhoz nagyon ragaszkodunk. Lehet, hogy azért hangsúlyozzuk túl a tehetetlenségünket, hogy ne kelljen konfliktusba kerülnünk, hatni, képviselni, összefogni, szövetkezni.

Itt van ez a kép.  

A Szent Család: Mária, Jézus és József kérnek bebocsátást a fénylő, ezer ígérettel kecsegtető városba. A biztonságot keresi a család, menekülnek Heródes katonái elől. A szeretet biztonságát keresik, az elfogadást és befogadást, de a város lezár, kirekeszt, nem enged be, nem fogad el. A négylábúval együtt négyen vannak. Két egymástól elválasztott valóság. A város otthonos, befogadó, biztonságot adó valósága le van zárva a nem kívánatos kirekesztettek előtt. Kik vannak a két oldalon? A kirekesztettek halálra vannak ítélve. a kapun, a közösségen, a társadalmon kívül csak zuhanás van, maga a pusztulás. A kirekesztettség megöl. Joggal fél minden áldozat azzal kapcsolatban, hogy a semmibe hullik, ha kirekesztik. Hazánk évszázados háborúiban ez méginkább így van, azt tanultuk meg, hogy csak a beilleszkedés garantál békét és biztonságot hazánkban. 

Tegyük fel, hogy a kép három szereplője három magyar híresség. 

József szerepében a meleg, sok férfival kapcsolatba került Szájer József lehetne, aki itt nagyon segítőkész, aki kábítószerrel kapcsolatos és politika „bűnei” miatt befogadásra és elfogadásra vár. Mária pedig az évekkel ezelőtti Novák Katalin, az a Novák Katalin, aki fiatal anyaként inkább dolgozni akart, de bűntudata odaláncolta a gyerekeihez, az a nő, aki szeretett volna csukott ajtó mellett pisilni. Ez a Novák Katalin szerinem jó anya volt, Máriaként óvta és dédelgette gyerekeit, hiába volt sokszor elege.

A kis Jézus Lévai Anikó, egy álmokkal teli, sugárzóan tehetséges fiatal egyetemista, aki szerette volna megvalósítani önmagát, aki hitt az igazságban, az egyenlőségben, a testvériségben, a krisztusi eszmékben, az a Bibó szakkollégista, aki akkoriban még demokrata volt, aki nem félt, s aki ennek az egész családnak a legfontosabb szereplője. Miatta történik itt minden. A jövőért, a gyerekeinkért. Ő az az ígéret, akit a legszörnyűbb módon árultak el.

Mi van a másik oldalon, a kerítésen túl? Ott sokan vagyunk. Én is ott vagyok, de szintén itt van a mostani családügyi miniszter, aki hamisít, aki nem érti a kétszerkettőt, aki elhiteti, hogy ablakot pucol, aki nem csak önmagát árulta el miniszterként, hanem elárulta lánygyermekét, akinek személyes sorsába olyan akadályokat tett oda előítéletekből, gyűlöletből, amelyek felszámolására ifjúként még szövetkezett. Elárulta lányát, ha lány vagy, pucolj ablakot, fogadd el az odatett recepteket.

Ott van az alkotmányozó Szájer József, aki önmaga és sorstásai számára egy élhetetlen országot csinált.

És szintén ott van az önmagát kirekesztő, „egyszerű háziasszony” Lévai Anikó. A felszabadult, öntudatos, igazságpárti tehetség átadta helyét egy hazug, senkivel szóba nem álló háziasszonynak (Én egy egyszerű háziasszony vagyok https://www.youtube.com/watch?v=4NBMVdxy-tU ), akik beszáll férje maffiaügyeibe szolnoki haverjaival. Ott vannak szülei, barátai, ismerősei, akik mindegyikének talán van egy-egy olyan ikerönmaga, akikre a kerítés innenső oldaláról ránézhetnek, akiket a szent család alakjában kirekesztenek. Mindannyian kirekesztettek és kirekesztők vagyunk.

A legújabb értékkutatások azt mutatják, hogy a magyarok függetlenül attól, hogy hol élnek: városban, vidéken, netán tanyán, függetlenül attól, hogy milyen vagyoni helyzetűek, gazdagok-e vagy, szegények és hogy hány évesek, egy dologban nagyon egyetértenek, mondhatnám, hasonlítanak egymásra: készek arra, hogy valamilyen magasabb cél érdekében meghaladják önmagukat, lemondjanak rövid, vagy hosszabb távú „önös” céljaikról érdekeikről, vagyis a magyarok képesek arra, hogy áldozatot hozzanak valamiért.

Ez egy igazi magyar tulajdonság. Mit jelent ez? Ha adott egy személy, vagy egy olyan érték, akiről vagy amiről az illető azt hiszi, hogy számára végtelenül fontos, akkor a vélt érték vagy személy érdekében kész arra, hogy akár önnön érdekei, szempontjai ellenében is fellépjen, képviseljen, de leginkább lemondjon rövid távú érdekeiről. Nehéz munka külföldön, csöndben lenni egy pártban, beállni, nem szólni, stb.

Több helyen leírtam, mennyire fontos volt nekem két nagymamám, Szvoreny Veronika és Tüske Etelka. Mindketten nagyon tehetségesek voltak, szerettek volna továbbtanulni, de csak hat elemiig jutottak. Nem tanulhattak tovább. A papok és apácák nem engedték, mondták ők. Anyai nagyanyám napszámba is járt a papokhoz, valamelyik csuhás ki is akart kezdeni vele. Gyűlölte a papokat, úgy mondta, hogy imádkozni a szabad ég alatt kell, nem szabad az egyházat összekeverni a vallással, ne menjetek templomba imádkozni. Apai nagyanyám nem volt vallásos, a papokat úgy emlékszem, ő is megvetette. Egy biztos, nem nyomult nálam, hogy csináljak vagy gondoljak ezt, vagy azt.

Mindketten áldozatot hoztak, legalább is úgy gondolták, hogy a helyes magatartás: nem lázadni, a feszültséget nem szítani, a konfliktusba nem belemenni, a tanulás lehetősége számukra csak délibáb. Szövetkezni nem volt kivel a női jogokért a múlt század húszas éveinek Bácsalmásán. Ez jutott a lányoknak: kuss. A gyerekeik már továbbtanulhattak, behatárolva, nagy áldozatok mellett, de az már az ötvenes évek ideje. Hogy volt-e a két nagymamámban harag, csalódottság, irigység, nem tudom. Vajon az ő beteljesületlen álmuk, hogy tanulhassanak, hogyan befolyásolta azt, ahogy a gyerekeikhez viszonyultak? És azok, a gyerekek hogyan viszonyultak a nemi szerepekhez? Ha férfi vagy, bármit megtehetsz, ha nő, akkor be vagy határolva. Tanulni nem tanulhatsz, de a gyerekszülésből, ami igazán a nő hivatása, abból a férfi kimarad.

Meggyőződésem, hogy az, hogy nagyanyáim nem dönthettek sorsuk felől, az én szüleimre, nagynénéimre, nagybátyáimra és rám is hatással volt. Az, hogy az önmegvalósításra vágyó szegény nőket kirekesztette az akkori társadalom, nem előzmények nélküli. Zsidó, cigány, „más” honfitársaink megalázását, elpusztítását megelőzte a nők, a szegények, nincstelenek folyamatos megalázása alacsonyabb hőfokon.

Azok a NER agyhalottak, akik most a gender tudományok ellen vannak, azok helyzetének javítása ellen vannak, akik a ráerőltetett nemi szerepektől szenvednek, akiket hátrányosan érint az, hogy a társadalom hatalmas szigorában ráerőltet, beoszt, irányt mutat és behatárol. Kire milyen hatással van ez, mi a megoldás, az enyhítés, ezt kutatja a gender tudomány. Többek között ezekről szól, nem melegbulikról, a meleg bulik reklámozását megteszi most a FIDESZ.

Ebben a nagyon indulatos országban, ahol hatalmas erők feszülnek egymásnak, ahol az ítélkezés és az egymás fölötti pálcatörés könnyen, a dolgok megvitatása, a párbeszéd egyáltalán nem megy, nézem Lévai Anikót, Szájér Józsefet, Novák Katalint.

Mindannyian úgy kezdték, hogy majd szembe szállnak a feudális rendszerrel, de ma már nem csak azt látják, hogy a feudális hagyományok legyőzhetetlenek, hanem újra- és újrateremtik a hűbéri viszonyokat.

A NER-nek és az agyhalott FIDESZ-nek, az anyai szerepéből ki-kikacsintgató anya, az ambiciózus ügyvédasszony, a meleg Szájer József nem kell. Megtagadja őket.

Szerintem hármójuk közül nem mindenkinek van egyenlő felelőssége abban, hogy ez így alakult. Lévai Anikót hatalmas felelősség terheli.

Anikó, szólhattál volna! Szólhattál volna sokaknak! Szólhattál volna tankörtársaidnak, hogy feladtad a hitedet az igazságban.

Szólhattál volna nőtársaidnak, hogy nem érdemes küzdeni, nem érdemes itt nyugati szelek feminizmusát fújni, mert nem fog sikerülni! Vissza a konyhába, gyerekhez, templomba!

Szólhattál volna azoknak, akiknek nagy csinnadrattával sütöd a karácsonyi csillagocskákat az általatok kirekesztett nincsteleneknek (pl. az ellátás nélkül maradt munkanélküliek gyerekeinek) hogy csak biodíszletek a háttérben! Csak azért csinálod ezt a kutyakomédiát, hogy fensőbbségedet kifejezd. Hogy tudasd, a csípési rangsorban a megnyomorítottak fölött állsz több szinttel, és mindent megteszel azért, hogy ez így is maradjon, maradjanak a cselédek cselédek.

Persze elsősorban magadnak szólhattál volna, magadban kellett volna úgy helyre tenni a dolgokat, hogy ne veszítsd el a hiteledet, a vágyat egy igazságosabb, egyenlőbb, gazdagabb országra.

Szólhattál volna Szájernek a Bibó szakkollégiumban, hogy mindenképp barátként számítasz rá, ha meleg, ha nem meleg. Szólhattál volna neki, biztosíthattad volna szeretetedről, kedvességedről, mondhattad volna neki, hogy ne féljen, minden rendben van!

Szólhattál volna nekünk, hogy neked nagyon fontos a pénz és hogy meggondoltad magad, amikor álmaidat feladva úgy döntöttél, hogy a hatalom lehetőségeivel visszaélve és nem munkaalapon zsebelsz be adóforintokat, EU-tól, tőlünk, ilyen olyan földekre, birtokokra, bármi áron.

Szólhattál volna lányodnak arról, hogy rátestálod azt a feladatot, amit te nem végeztél el, hogy „sikeres” nő legyen. Ha te elvégezted volna a feladatod, talán megmented a lányodat attól a szégyentől és megaláztatástól, ami most vár rá, vagy az ő gyerekeire, attól az arcpirító szégyentől, ami a tolvaj felmenők miatt az unokákat fogja érni, hacsak el nem határolónak tőlük, tőletek. Nem fognak tudni arcpír nélkül végig menni a szolnoki főutcán. Talán azt hitted, elbuksz, ha küzdesz, ha hű vagy önmagadhoz. A bukás szégyenét most a lányod fogja megélni, ha nem élte már meg.

Sokat gondolkodtam, miért is fontos a kirekesztettek, menekültek, nyomorultak segítése, amellett, hogy keresztényi kötelesség. Ma rájöttem, hogy akik határterületre tévedünk, akik új dologgal próbálkozunk, akik kilépünk a komfortzónánkból, akik lázadunk, akik fittyet hányunk a családi értékekre mintákra, mindannyian valahogy segítségre és támogatásra szoruló, tétova menekültek vagyunk. Mindannyian ott vagyunk a bebocsátást kérő szent család valamelyik tagjában.

Mindannyian lehetünk migránsok, sőt mindannyian azok is vagyunk két nem lét közötti rövid életünkben. Mindannyian támogatásra és szeretetre szoruló bizonytalanok vagyunk.

Ők hárman a feudális hagyományok ellen nem lázadtak, nem szóltak. Egyedül voltak, magukra maradtak.

Három ember. Egy kristályosodási rendszerben a befagyás gócpontjai, a befagyás forrásai. 

Szájert  kedveltem volna meleg képviselőként sőt bírtam volna, ha a FIDESZ-ben marad, miért nem lehet tétova, hibázó ember a FIDESZ-ben? Viszont Szájer hatalmas szenvedést hozott és hoz a melegekre, sokat árt nekik. És ha a melegeknek árt, ne feledjük, minden magyarnak árt.

De a legnagyobb felelősség Lévai Anikóé. Önmaga megtagadásáért, fiatalkori értékeinek szembe köpéséért, visszatérve a feudális hűbérúrság mintáihoz szűk és tágabb értelemben sokat ártott és még mindig sokat árt.

Anikó! Szólhattál volna a többi tévelygő magyarnak, szólhattál volna nő és párttásaidnak, Bibó unokáinak, mert mégiscsak Bibó István szakkollégiumba jártál, hogy elárulod őket. Hogy elárulod az emberséget.

Szólhattál volna Anikó, de nem szóltál.

Ezt a mondatot majd férjed fogja mondani neked a bukás után, de lehet, hogy már most is, kimondta, hiszen megbuktál. „Egyszerű háziasszonyként” is és first ladyként egyaránt.

Persze most is szólhatsz. Sosincs késő, szóba állhatnál velünk.

Fontos lenne azért is, hogy ne gondolhassák rólad azt, hogy áldozatnak lenni egyszerűbb. Megszólalni nehéz, főleg, ha áldozat voltál. Áldozatnak lenni bonyolult.  Mostanában a NER-be beágyazott, az azt kiszolgáló emberek áldozatnak hiszik magukat, s olyan cselekedeteket hajtanak végre, amikről azt mondják, hogy ha ők nem teszik meg, megteszi más, s egyébként is, ha nem teszik meg üldözik őket, vagy munkanélkülivé válnak. Ők tartják életben a NER-t nem Orbán. Ők és Anikó. Nekik készült ez a cikk, akik inkább cinkosok, mint áldozatok, pont úgy mint a fasiszta Németország kiszolgálói.

Nekünk is szólnunk kell. Át kell értelmezni az alávetéssel, áldozathozatallal kapcsolatos meggyőződéseinket és másképp kell áldozatot hozni, konfliktust felvállalva „önzőnek” lenni, fellépni. Megvédeni magunkat és a gyerekeinket. Lépjünk be pártokba, támaszkodjunk egymásra, végezzük el a piszkos munkát. Nem lesz könnyű, mert ott vagyunk a kerítés mindkét oldalán. Mindannyian bűnösök vagyunk és be kell fogadnunk Lévai Anikó, , Szájer József, Novák Katalin alakjain keresztül őket is és önmagunkat is. Európában keresztény megbocsátónak kell lennünk, a békéért, a kerítés mindkét oldalán levőkért és önmagunkért. https://www.youtube.com/watch?v=AcKTk8wiTk4&t=133s

S: De jó újra látni! (mosoly az arcon)

K: Én is nagyon örülök! (mosoly az arcon). Már olyan rég beszélgettünk!

Biztos sokat beszélgettek nélkülem is, nem kellek én ehhez!

K: Azt hittük mi is, de képzeld nem. Az derül ki, hogy nem megy. Vannak előadások, blog, meg igen, így barátok között erősítgetjük egymást, dumálgatunk, de beszélgetni, nem könnyű. Inkább beszélünk, előadunk, megmondunk, meg ülünk az üléseken. Veled könnyű volt. Neked könnyű volt. Ez is… Elég hideg lett itt.

S: Itt is elég hideg van, azt hittem könnyű lesz beszélgetni nélkülem is, pont ezt akartam, hogy könnyű legyen nektek nélkülem is.

K: Talán a hideg miatt van. Nem is tudom, hogy azért lett hideg, mert nem beszélgetünk, vagy azért nem beszélgetünk, mert hideg van…

S: Sokat foglalkozol ezzel, közben meg megy az élet. Mikor fiatal voltam, akkor is volt hideg, aztán együtt beleheltük a hideg szobákat.

K: Hűlünk kifelé.

S: Azt hittem, csak én vagyok így ezzel.

Csönd egy darabig. Még egy kicsit csönd aztán még egy kicsit. A beszélgetők szeme, hol összetalálkozik, hol nem.

K. Van egy dolog, hogy nem megy. Megfeszülünk, és ellehetetlenítenek. És azt tanuljuk meg mi is, hogy mi megfeszítünk, és mi is ellehetetlenítünk…Mint ahogy Ferenczi mondta, azonosulunk, de totál.

S: Mit mondasz? Miről van szó?

K: Azt hittem, tudod. Ez a helyzet a diktatúra. Amikor az uralkodó közösségek csak a saját törvényeiket fogadják el, amikor más nem érdekli őket.

S: Túlélitek.

K: Túlélni? Unom, mást se teszünk, mint túlélünk. Ehhez vagyunk szokva. Bírd ki ezt, bírd ki azt, aztán a szakma is jól betesz, ad az is kibírni valót.

S: Mi a bajod a túléléssel? Mi a gond ezzel?

K. Nem vagy itt. Igazából, ha túlélsz, agyalsz azon, hogy mi is kell ahhoz, hogy kibírd, meg számolsz, hogy múljon az idő. Ez van most is…Nem vagy itt, nem a te életed telik, közben mégis a tied.

S: Nem tudsz számolni? Mi sokszor ugyanezt csináltuk.

K: De nem mindig, mikorra beleheltétek a szobát, már észre se vettétek és éltetek.

S: Honnan tudod? Hát, leheljetek ti is. Tudod, a mécses, amiről beszéltem néha. Az a mécses azért segít nem?

K: Igen, segít. A mécses az tényleg jó. Te is egy mécses vagy. Mennyi mindent kibírtál!

S: Észre se vettem. Mit is bírtam ki?

K: Hát azt, pont azt, amiről beszéltél.

S: Lehet.

K: Úgy panaszkodnék valakinek. Panaszkodhatnék, arról, hogy közöny, meg, nemtörődömség, meg megosztottság van, meg hogy megvesznek embereket és elárulnak, téged, engem, Méreit, Ferenczit, Kézdi-t, sokakat.

S: Értem…

K: Legalább te érted, én nem értem….

S: De hát ott van a fény a szemedben. A mécsessel együtt nem mentek valamire?

K: Talán.

Csönd, aztán megint csönd.

K: Egyébként neked milyen?

S: Mi milyen?

K: Hát ott.

S: Itt?

K: Ott.

S: Nincs itt semmi. Hiányoztok. Nagyon hiányoztok.

K: Azt hittem, hogy ezzel csak mi vagyunk így.

S: Nem, nem. Dögunalom…

K: És kis olvasás, elmélkedés, séta?

S: Az van, az megvan, nem olyan rossz. De itt már nincs túlélés. Hideg sincs, meleg sincs. Ez a teljesség. Tudod, AZ A teljesség.

K: Az a teljesség?

S: Az.

K: Ezt nem értem mi az a teljesség? Igaz régen sem értettettem mindent, amit mondtál. Persze, akkor visszakérdeztem. Jó, nem mindig kérdeztem vissza, mert féltem, kiderül egy-egy visszakérdezésnél, hogy hülye vagyok, hogy esetleg azt mondod, hogy hülye vagyok. Mondjuk, ez az ismeretségünk elején volt ez a félelem, később megnyugtattál, hogy nincs miért félni, nem vagyok hülye. Ezt kaptam tőled, azt, hogy nem vagyok hülye. Ezt jól odatetted. De ezt a teljességesdit nem értem.

S: Én sem. Hát itt ez van. Ez a teljesség vagy mi fene. Kellek még? Én ráérek, de neked, el kellene kezdened.

K: Mit?

S: A lehelést.

K: Aha, na jó. Megyek, Szia!

S: Szia.

K: De visszajöhetek? Néha visszajönnék hozzád ide?

S: Azt sem tudom, hogy vagyunk.

K: Az emlékeidben, nem?

S: Nem a tieidben? Azt hittem, hogy ott vagyunk.

K: Lehet. Na, visszajöhetek?

S: Gyere, szívesen látlak bármikor.

 Ha a Kádár rendszerben eszméltél, akkor te is biztos sorba álltál banánért. Ugyanis a banán ritka vendég volt. Nálunk Bácsalmáson, általában karácsony előtt volt banán. Én azt gondoltam akkor, hogy biztos csak október végén érik és hogy a világban csak nagyon kevés van belőle. Szóval sorba álltam a két bácsalmási bolt valamelyikében, amikor megtudtuk, hogy lesz banán. Álltunk fél órát, órát, nem volt nagy falu Bácsalmás akkoriban sem. Ha karácsonykor ott volt a banán a fa alatt, minden rendben volt. Nem ismertem élő embert, aki ne szerette volna a banánt. Elég hamar el is fogyott. Az apám úgy csinált, mintha nem szeretné, általában nekünk adta azt, ami neki jutott volna. Státuszimbólum volt. Évtizedekig, sőt kicsit most is van bennem egy vágy, hogy valami egzotikus gyümölcs kerüljön a karácsonyi asztalra, később ananász, sárkánygyümölcs, ilyen-olyan egzotikumok jöttek, de a banán volt az első. A banán testvére a narancs volt. Az sem volt mindig kapható, mondhatni ritkán, de az többször volt, és abból volt egy olyan, ami viszonylag gyakran volt elérhető a boltokban, a zöldes kubai narancs, azért is sorba kellett állni.

A banán idegen, érthetetlen, olyan szürreális, mint a 2001 Űrodüsszeiában azok a furcsa csillogó hasábok. A banán a demokráciát is jelképezi, igazi egyenlőség van egy fürtben, mindenki egyenlő. A színe sárga, ami olyan, mint egy virág, egy illatos sárga rózsa, olyan friss, mint egy virágszirom, legalábbis ránézésre.

Szóval a banánnak, akkoriban volt egy misztikája. Még egy dolog ide kívánkozik. Dédszüleimet, akik közül, dédnagymamám még élt akkor, amikor én eszméltem, Nyugat-Németországba telepítették ki, akkori nevén NSZK-ba. Nem tudom milyen periódusokban, talán két évente, közeli hozzátartozóim, nagypapám, apám, nagymamám meglátogatták őket és ha nyáron, vagy ősszel mentek, akkor hoztak banánt. Mikor megjöttek, álltuk körül a bőröndjeiket. Na mit hoztatok? Banánt hoztatok? Persze hoztak, nem, is értettem pontosan, hogyan, de ott mindig volt.

Mielőtt belezavarodnék saját butaságomba elárulom, hogy szocialista ideológiával felvértezve először hetedik általános iskolás voltam, amikor külföldre kijutottam, NSZK-beli rokonainkat látogattuk meg nagypapámmal és hat évvel idősebb nővéremmel. Vonattal mentünk. Amikor megérkeztünk a müncheni pályaudvarra, a hanyatló nyugat első jelei szembeötlőek voltak a pályaudvar folyosóin fekvő kábítószeres nyomorultak formájában. Hát igen, azért nálunk ilyen nincs, akkoriban úgy tudtam, nem volt.

De banán az volt a pályaudvaron is és a rokonaimnál is, akik kedvesen fogadtak minket. Mi Pick szalámit vittünk nekik, (anyám szerzett valahogy pult alól), aminek ők majdnem úgy örültek, mint mi a banánnak szoktunk. A banán, ha jól emlékszem egy gyümölcskosárban a konyhában, a hűtőszekrény tetején volt. Mondták, nyugodtan vegyünk, ha akarunk. Ott volt, csodálkoztam, hogy nem fogyott el, nálunk biztos, hogy egy órán belül megette volna anyám, a tesóm, vagy én. De itt, ott volt. Ha volt, akkor annyira nem is nagyon kellett. Ott hagytam.

Persze tévedés lenne azt gondolni, hogy az NSZK-ban minden a banán körül forgott. A kis falu, ahol rokonaim éltek nagy nyugalomban dimbes-dombos tájon, alapvetően nem volt más, mint Bácsalmás, házak, emberek, gyerekek az utcán. Hamar elrepült a pár nap és mentünk haza. Vittünk mi is banánt, narancsot, olyanok voltunk, mint a kiválasztottak.

Akkoriban gyerekként eléggé buta voltam, hittem a forradalomban, abban, hogy nem kell tulajdon és hogy ugyan mi szegények vagyunk, de erkölcsileg a hanyatló nyugat fölött álltunk. Mi jobbak vagyunk, volt szent meggyőződésem. Akkoriban kezdtem komolyabban németül tanulni. Én szólaltam meg az ő nyelvükön, - unokatestvéreim nem beszéltek magyarul- nem ők az enyémen, ez is adott valami felsőbbrendű magabiztosságot, fölényt.

Mi lemondunk a banánotokról. Ha nincs, hát nincs, de mi jobbak vagyunk nálatok. Ilyesmi kompromisszumot kötöttem magamban, mint olyan, aki egyszerre hűséges akar lenni szűkebb hazájához, akinek az agyát folyamatosan öblögették, tehát ideológiailag nincs teljesen rendben, de azért folyamatos banánellátásról álmodozik. Mikor hazaértünk és nem volt banán, hirtelen megint fontos lett.

Elmúltak az évek, bekövetkezett a rendszerváltás, lett banán.

Egyesek magyar banánt akarnak termeszteni.

Banánfák egy nagyharsányi udvarban. Forrás: https://g7.hu/elet/20190810/elleptek-a-banannovenyek-magyarorszag-deli-csucsket/

Felnőttként, gondolkodásomban némi változással eljutottam banán ültetvényekre Thaiföldön, Taiwanon, Indonéziában meg pár más helyen.

Ma azt látom, hogy a banán igazi globalizációs termék. Emberek és szakmák százainak, ezreinek jól szervezett együttműködésére van szükség ahhoz, eljusson hozzánk. A banán ilyen értelemben az emberi kultúra csúcsterméke, amire büszkék lehetünk és amit félthetünk. Tudjátok, hogy a nálunk levő banánérlelőből kifolyólag valamennyit mi is exportálunk?

A NER legutóbbi ténykedése az EU-ból való kiebrudalásunk fenyegető szorongatását eredményezi nálam. Lehet, hogy pár év és megint nem lesz banán? A NER sajnos a zárt társadalom tulajdonságait mutatja. FIDESZ berkekben kell a közelség, a testi jelenlét, a szag, az íz, a bizonyíték arra, hogy ott van a másik, hogy élünk és létezünk, mert semmiben nem lehet megbízni, bármikor áldozatok lehetünk és kihasználhatnak. A védelmet az állami intézmények, a vérség szimbólumai és konkrétumok jelenthetik, amelyekbe bele kell fantáziálni azok isteni megtestesülését és megváltoztathatatlanságát. A NER örök-ségben gondolkodik.

A nyílt társadalom (Carl R. Popper gondolatai nyomán) szembesül és megérti azt, hogy minden társadalmi intézmény ember alkotás és gondolkodás „terméke” és megváltoztatható. Bármiről lehet beszélni, tárgyalni, gondolkodni, mert semmi sem örök, mi is sebezhetőek és mulandók vagyunk. Az ész bizonyossága és saját esendőségünk felismerése eredményezi azt a szabadságot, ami sok döntésre ad lehetőséget és felhatalmazást, de a felelősség és szabadság súlyától nem véd meg. Nyílt társadalomban testi közelség nélkül is lehet együttműködni, kapcsolatba kerülni, gondolkodni, játszani.

Mondjuk ki a fájó igazságot: a banán migráns, s mint ilyen, a banán nem barátja a NER-nek. A kirekesztő magyar valóságban a migráns üldözötté válik, én magam is kirekesztett vagyok valahol és banánná váltam. Pedig én annyira szeretném, hogy játszhassunk, gondolkodhassunk szabadon. Legyen a banán magyar! Legyen a banán történelmünk része! Ha biztonságban vagyunk, miért nem lehet viccet csinálni? Én szeretném, ha az együttműködés és a játék történelmünk része legyen. Valahogy így.

Íme néhány illusztráció:

A hét vezér banánnal vág eret magán eskütételhez.

Turul banánnal csőrében.

Horthy banánfürtben:

Előkészületben: magyar törzsek banánért kalandoznak Augsburgban.