Felelősség és irgalom

Felelősség és irgalom, újabb gondolatok könyörületről a Pilinszky – Popper szóváltás kapcsán

2017. november 14. - Agycsavar

Fiatal koromban sokat olvastam Pilinszkyt. Divatos volt, magával ragadott, érdekelt. Aztán kiszerettem belőle. Magam is meglepődök, mennyire foglalkoztat a könyörület témája mostanában akár az ő személyének kapcsán is. A mainstream médiában kevés szó esik az irgalomról, pedig könyörtelen korban élünk. A politikai megosztottság, a gyűlölet, a szegénység, a tehetetlenség, a frusztráció sokunk életét megkeseríti. Ezek az érzések, élmények betüremkedtek az életünkbe. Mindannyian szőjük országunk csoportmátrixát. Mindannyian benne vagyunk, tetteinknek, szavainknak következményei vannak ránk, kultúránkra, az utánunk jövőkre. De miről is van szó, hogy jön ide Pilinszky? Az alábbi írás véleményem szerint megfelelő elemzés és kritika nélkül került be a lélektannal kapcsolatos közgondolkodásba és most kísérletet teszek arra, hogy jobban megértsük a történteket és másféle szempontok szerint értékeljük azt.

 

Hónapokkal ezelőtt bukkant fel újra és újra az alábbi rövid írás Popper Pétertől:

 

„Vírusként terjed a Facebookon ez az idézet Popper Pétertől, aki egy Pilinszky Jánossal folytatott beszélgetését idézte fel.

 

“Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a katolikus költő megjegyezte:

– Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat.

– Miért utálsz, János?

– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása.

Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik.

A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.”

A leírt attitűdök összessége egyik oldalról tipikus, más oldalról nagyon is egyedi. Sok ember éppen azért nem kezd bele a tudományosan hatékonynak bizonyult pszichoterápiába nehézségei elviselhetőbbé tételére, mert egyik oldalról hülyének gondolja magát és nem akar megszégyenülni, másrészt a feltételezett szembesítéstől tart, hogy a terapeuta azt mondja rá, hogy ügyetlen, hogy „csak” ennyit hozott ki lehetőségeiből.   A potenciális kliens nem hisz abban, hogy irgalomra, megbocsátásra, megértésre talál, sokkal inkább könyörtelen megítélésre számít egy lehetséges pszichológustól. A másik nagyon gyakori akadály a terapeutához való fordulásban – a cikk központi elemének bizonyult gondolat – az a felelősség. Vagyis választásaimért, életemért, sikereimért és kudarcaimért én is felelős vagyok. A felelősség kérdése összefügg a szégyenérzettel; mindkettő fájdalmas kulcselem, egy jó pszichoterápiának témája lehet, azaz megbeszélhető témák.

Mi is történt a fenti találkozáskor? Elemezzük egy kicsit!

Szégyen, harag. Popper megalázottan és megszégyenülten távozott Pilinszkytől. Mintha ő lett volna könyörtelen/irgalmatlan pedig fordítva történt, Pilinszky volt megszégyenítő Popperrel szemben szerintem ebben az epizódban. Popper azért is volt leforrázva, mert azt látta be, hogy Pilinszkynek van igaza. De tényleg igaza van?  Szerintem Popper szakmai hibát vétett, azért mert nem vette észre, hogy itt egy segítségkérés történt. (Egy pszichológus, minden helyzetben pszichológus, ráadásul pszichológusként osztotta meg a találkozás élményét, amelyre nem okosan és nem szakember módjára reagált, elhagyta humorérzéke és bölcsessége. )

  1. Ki szólít meg kit? Pilinszky szólítja meg Poppert és nem fordítva. Pilinszky virágnyelven elmondja, hogy problémái vannak, (szülők, szex, politika, tragédiák) de már előtte az utálat és általánosítás kontextusába helyezi az egész beszélgetést. Talán lennének megoldások, de az ő tragédiáira nem lehetnek. A kezdet kezdetén ellehetetleníti Poppert. Ha bárki kicsit is ismeri Pilinszky műveit, és/vagy életútját, megismerheti mennyi veszteség érte a költőt. A veszteségek egyrészt konkrétak: helyek, otthonok elvesztése a gyakori költözések miatt, családtagok, ismerősök halála, gyakori osztályfőnökcsere (6 gimnáziumi osztályfőnöke volt, egyik szeretett osztályfőnöke az USA-ba emigrált) válások, nővére öngyilkos lett. Másrészt veszteségei nem konkrétak, de ezek a nem konkrét veszteségek szintén nagyon fájdalmasak. Ezek az elveszett lehetőségek.
  2. Elveszett lehetőségek kínzó gyásza, mint veszteség. Pl. a katonás apa megkeserítette gyermekkorát, sokat verte. Ha nővérét bűntette volna, a nőverés tilalma miatt a fiúgyermek kapott a lány helyett is. Számtalan hasonló megpróbáltatás érte a költőt. Fontos, hogy nem csak azt kell tudnunk meggyászolni, ami a miénk volt, szerettük és elvesztettük, hanem az elveszett lehetőséget is. Vajon ki gyászol könnyebben, az az özvegy, akinek jó volt a házassága, vagy az, akinek rossz? Természetesen nehezebb gyászolni a rossz házasság után, mert az elfecsérelt éveket is meg kell gyászolni. Nővére 1975-ös öngyilkossága után identitást adó tevékenységéről, a költészetről is lemondott, feladta a versírást. Pilinszkyt talán olyan sok veszteség érte, hogy nem tudott gyászolni. Az elvett boldog gyermekkor rémülete köszön vissza verseiben is, ahol legtöbbször szenvedés pillanata van kinagyítva és kifeszítve a verssorokban, s az esemény szinte öröklétű időhorizontot kap. Az elmúlás, a pillanat tovaillanása, a lehetőség a felejtésre, az, hogy a figyelembe más kerül nem tűnik lehetőségnek költészetében.
  3. Ez terápiás találkozás? Semmiképpen nem. Poppernek lehetősége sem volt arra, hogy figyeljen, hangolódjon, reagáljon, értelmezzen, azaz terapeutaként munkálkodjon. Ugyanakkor létrejön a projektív identifikáció jelensége. Azok az elviselhetetlen lelki tartalmak, amelyekkel a páciens (Pilinszky) nem tud mit kezdeni: szégyen, (el is hangzik a jelenet végén a szó), harag, tehetetlenség az ott levő másik személybe (majdnem azt írtam, hogy terapeutába) tevődik át, hogy a Pilinszky kontroll alatt tarthassa. Popper készségesen átveszi ezeket az érzéseket.
  4. Idealizáció. A tragédiákra a narcisztikus páciens ideális megoldást keres és két illúzióval gyötri/jutalmazza magát. Egyrészt hogy van ilyen tökéletes (100%-os) megoldás és csak az ilyen tökéletes megoldás számít, másrészt, hogy tragédiáinak ő maga semmiképpen nem részese/felelőse. Egy jó terapeutával való kapcsolatban a tragikus eseményekhez való viszony úgy alakítható, hogy jobb, elviselhetőbb, könnyebb legyen az élet. Lehet, hogy nem tökéletesen jó, de jobb. Célja lehet egy terápiának a jobb életminőség elérése, egy jobb közérzet talán neki is elérhető lett volna.
  5. Általánosítás. Vegyük észre az általánosítás szintjeit. A pszi-vel kezdődők, ti. Az emberség, a személy, a személyes elveszik az általánosítással. Popper egy pszi lesz, aki legfeljebb reagálhat az általánosításra, de itt most Pilinszky  az, aki az aktív fél, Popper személyes lehetősége az általánosítással jelentősen korlátozódik.
  6. Ellenállás a változással szemben. A legtöbb páciens időlegesen ellenáll a terápiának, a változásnak. Lehetnek bármilyen traumatikusak az élmények, azok ismertek, azokhoz létrejött egyfajta olyan alkalmazkodás, ami bizonyos helyeztben jó volt, de más helyzetben szenvedést okozhat. Úgy tűnik, a jelenetben Pilinszky változással való szembenállásának is tanúi vagyunk.

 

Ha valakinek, akkor Pilinszkynek egy jó terapeutára és nem gyóntató papra lett volna szüksége, valakire, akivel kapcsolatba lépve megtapasztalhatta volna azt az irgalmat, amire annyira vágyott, s amiről azt hitte, nem létezik. Nem is csoda: a vallás; az a könyörtelen isten, akihez imádkozni kell, akinek szigorú büntetése a bűnökért a vallási gondolkodás része, irgalmatlan.

Könyörtelenség és könyörület

Könyörtelenség és könyörület

Minden pszichoterápiában a páciens visszatérő vágya, hogy a terapeuta szeresse őt. Tudattalan vágy, tudattalan vágy, hogy önmagáért szeresse a terapeuta, sőt rajongjon érte. Ne kelljen pénzt adni, ne kelljen fizetni; az időt a kliens kedvéért lépje túl, vagyis ne kelljen elmenni a biztonságos kuckóból akkor, amikor menni kell, esetleg tartson dupla órát, ne legyen probléma a határok átlépése. A legrosszabb esetben legyen ölelés, vegye ölbe, cirógassa, kényeztesse. Szerencsés esetben mindez megmarad fantázia szinten, szerencsétlen esetben nem.

Sokak szerint minden terápiás óra az életnek egyfajta szimbóluma. Megérkezünk, együtt vagyunk, elmegyünk. Az életnek van egyfajta könyörtelensége. Senki nem kérte, hogy megszülessünk, senki nem kérte a tudást, hogy meghalunk és a halált sem. Sérülékenyek, sebezhetők, kiszolgáltatottak vagyunk. Ki lettünk téve azoknak az élményeknek, amik értek minket, amik miatt terápiába, analízisbe jöttünk. Sokunkat értek traumatikus élmények, amiknek gyerekként teljesen ki voltunk szolgáltatva. Néhányan azt hiszik, hogy a traumatikus élmények feldolgozása azt jelenti, hogy meg nem történtté tesszük őket, kiradírozzuk vagy, hogy valamiféle jutalomkoktéllal ellensúlyozzuk, vagy esetleg megbosszuljuk. Hetedíziglen harsogjuk, hogy ártatlan áldozatok vagyunk, s a történelmi traumának okozói hetedíziglen bűnösök. Sokféle mód van a kísérletezésre. Az, hogy mi lesz a megoldás, a terápia szereplői döntik el. Legtöbbször éveket dolgoznak rajta. Ez jó lehet, ez nem, ebből egy kicsit vennék, ez elfogadhatatlan. Maga a keresés a terápiás folyamat egy része, ami érdekes, termékeny, kreatív, de fájdalmas lehet.

Az alávetettségnek, amire a kliens tudattalanul rá akarja venni terapeutáját, a kezdeti gondolatfutamban sok féle formája van (szeressen, töltsön velem sok időt, lépje át a határokat az én javamra). Az, hogy szabadok vagyunk a kérdés másik, fontos aspektusa. Jogunk van választani, jogunk van rossz kapcsolatokból kilépni, jogunk van arra, hogy szeretve magunkat, jó dolgokkal vegyük körbe magunkat. Szeretve magunkat választunk, van, amit elvetünk. Amikor valaki mellett lehorgonyzunk, mindenki mást elutasítunk. Mindannyian könyörtelenek is lehetünk, sok helyzetben azok vagyunk. Ez a könyörtelenség sokak számára ijesztő, mégis szükségszerű.

Jegyezzük meg, hogy a terapeuta is sérülékeny. Ha leszerződtünk és elköteleződtünk egymás iránt, valamennyire kiszolgáltatottak vagyunk. A terapeuta is és a páciens is. A terapeuta ideje is telik, ő is ki van szolgáltatva. Átérzi, átveszi a klienst ért élményeket, részese lesz a kötődési minták ismétlődésének, kiszolgáltatja magát ezeknek és ő maga is – ha jó, leginkább kísérőként – dolgozik a megoldásokon. Esetleg ő is sérülhet, fájhat neki is. Az, hogy fizetünk neki, az ő sérülékenységének, kiszolgáltatottságának is szimbóluma, amit a fizetéssel ellensúlyozunk. Ő is mulandó, csak úgy, mint a terápiás idő. Ez azt is jelenti, hogy kínzóan fontos a mielőbbi megoldás, most kell továbblépni, most kell változni, változtatni.

Szóval fizetni kell, de hogy mennyit az már egy más kérdés, amin külön cikkben gondolkodom.

Jó az, ha sok pszichológiai könyvet olvasunk egy pszichoterápia kezdete előtt?

Sokan mennek úgy terápiába, hogy sokat olvasnak előtte. Csoportba, pszichodrámába, akár analízisbe is úgy érkeznek, hogy már olvastak Freudot, Jungot, Adlert, esetleg sokan Feldmárt, Bagdyt, esetleg Szendi Gábort, látták Csernust, olvastak is tőle.

Nincs mit tenni, amikor ez a tudás megvan, ha megvan, már megvan. De vajon jó ez? Mit ad hozzá a személyes pszichoterápiás kultúrához? Jobb lesz ettől a terápia? Szerintem a pszichoterápia olyan, mint a szex. Vajon, ha valaki olvas a szexről, vagy pornót néz, tudja milyen a szex? Vagy az önkielégítés ugyanaz, mint a partnerrel való szex? Szerintem nem. Csak valóságosan lehet átélni.

A pszichodinamikus terápiák abból indulnak ki, hogy kötődési minták alakulnak ki bennünk tudatosan és tudattalanul. Anyánkkal, apánkkal, fontos személyekkel kialakult kapcsolatainkból olyan kötődési mintákat alkotunk, amelyeknek végeredményeként bárkivel ilyen minta szerinti kötődést tudunk (nem feltétlenül tudatosan) létrehozni. A minta adott, a személy pedig bárki lehet. Ezért van az, hogy sokan ugyanazon élményeket élik át különböző emberekkel kapcsolatban, ha valakihez tartozni akarnak, vagy kapcsolatba akarnak lépni. Hányszor hallani, „pont ugyanezt éltem át X-szel, Y-nal?. Az emberek ilyenek vagy olyanok!” Ezek a kötési kapcsolati minták működnek, ezt visszük terápiába. Ezen a kötődési mintán akarnak sokan változtatni, egy könnyebb, kevésbé szenvedésteli életet akarnak élni.

Pl. ha anyánk azt üzente nekünk, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, akkor ez a kapcsolati tudás ijesztő és félelmetes, amit egyszerre elhiszünk, egyszerre lázadunk ellene, egyszerre magunkévá tesszük, és ismételjük a kötődési diszpozíciót. Mindenkitől ugyanazt kérdezzük: Ugye szerethetőek vagyunk? Új kapcsolatainkban a másiktól várunk valamit. Mégpedig azt, hogy győzzön meg bennünket arról, hogy igenis szerethetőek vagyunk, anyánk tévedett, de azt is talán, hogy ugye anyánk nem tévedett, ő szeretett mindentudó valaki, akinek mindig igaza van. Zavar. Bonyolult dinamikai rendszer jön létre, amiben A egyszerre egyenlő és nem egyenlő B-vel, B-ből pedig egyszerre következhet C, C ellentéte és A. Ebben a kötődési felállásban a másik személye, az ő vágyai, tervei velünk, mellékessé válnak, nem lesznek érdekesek. A lényeg az lesz, hogy a személy, akivel kapcsolatban vagyunk, bebizonyítsa, szerethetőek vagyunk. Tudattalanul feladatot adunk neki, várunk tőle valamit. Ha nem teszi meg amit várunk, azt hisszük nem számítunk, közben pedig fordítva van, ő az, aki bizonytalan belső kötődési viszonyainkhoz képest teljesen mellékes.

Sok fájdalom, szenvedés kíséri a fenti példa viszonyait. Ami valamikor, valahol, valakivel hasznos volt és működött, később már működésképtelen. Sok terápia szól erről, hogy a régi hatékony kötődési mintát át kell alakítani, nyitottá kell válni.

Mindezek a kliens vagy páciens ügyei. A terapeutára a terápiában rávetítheti ezeket a kötődési mintákat és egyszerre élheti át, és a bizalmas kapcsolatban jó eséllyel dolgozhatja át ezeket a mintákat. Sok éven át történik mindez, és a jó esetben egy különleges találkozás is létrejön a terapeutával. Bizalom alakul ki és a terápia terében megtörténik az átdolgozás.

De mindezt át kell élni. Könyvekből szerintem alig lehet megtudni magunkról valamit. Az önismeret a terápiák egyedi, személyes, intim terében alakulhat ki, fájdalommal, frusztrációval, bizalommal. Némi frusztráció, könny és verejték, amelyeknek megspórolási illúzióját hirdetheti a fenti művek elolvasása, együtt jár a terápiával. Az áttétel és viszontáttétel könyvekből nem tanulható meg szerintem, azt át kell élni, de ezzel együtt biztosan nem árt, ha valaki jó irodalmat olvas.

Olyasmi ez, hogy még akkor is, ha az olvasott gondolatok igazak, nem biztos, hogy a személyiség részét képezik, a személyes átéléssel válnak igazán részünkké.

Guruk

A gurukról

 

Jó lenne megérteni a gurukat, nem is a gurukat, hanem a követőiket, vagy nem is a követőiket, hanem a viszonyt, ami kialakul közöttük, vagy ezt az egészet egyszerre. Nem fogom tudni megérteni, évezredes dologról van szó. A gurukra óriási szükség van, azért szeretném megérteni ezt a jelenséget, mert igencsak bosszant, de törekszem a megértésre.

A guru messze van, elérhetetlen, nincs vele személyes kapcsolat, illetve a kapcsolat vele lehetetlen.

A gurut követni kell. A guru nem kérdez, hanem mond és kijelent. Ez így van. El tudod képzelni, hogy Soma (http://www.borsonline.hu/aktualis/soma-megmondja-mikor-szuljon-a-no/114885 Soma megmondja, mikor szüljön a nő), Szendi, Bagdy, Csernus azt mondja, NEM IS TUDOM, EBBEN NEM VAGYOK BIZTOS? Lehet, hogy ez így van, lehet, hogy úgy… Mondana ilyent? Aligha. Próbáltam olvasni őket, nem ment, pont azért, mert receptkönyvet adnak.

Halott dolog ez a guruság szerintem. Némelyikükkel személyesen is találkoztam. Az egyik férfi megkérdezte tőlem, nem tudnék-e neki gyógyszergyári támogatást szerezni, s arról beszélt, milyen sok szép lány van a kávézóban, ahol találkoztunk, de csak halkan mondja, nehogy az asszony megtudja.

Hogy valójában milyen a guru arca, személye, a rajongásnál, követésnél teljesen érdektelen.

Életünk káosz. Sok lemondás, sok kompromisszum, sok veszteség. Keserves tapasztalatokkal tanuljuk meg, hogy alig van ráhatásunk, alig tehetünk valamit. Ahogyan érünk, fejlődünk, egyre több veszteség ér, s ha a könyörtelen jelenségekkel megbarátkozunk és megbocsátunk a világnak, magunknak és másoknak akkor kerülhetünk intim, személyes kapcsolatba magunkkal, és fontos más emberekkel.

Ha mindez nem működik, akkor az intimitásra képtelenül ki kell találni valamit. Egy lehetőség a guru. Itt nem pusztán követésről, hanem követésről és rajongásról van szó.

Guruknál szerintem a halál tagadásáról, a kiszolgáltatottság tagadásáról van szó, az erősség és védelem illúziója van a háttérben, személytelenséggel társítva. Bár a sebezhetőség és kiszolgáltatottság van a háttérben, az nem kapcsolatba kerül, hanem valahova máshova. A rejtőzködés lehetséges.

A védettség illúziója azzal társul, hogy az erős, szerethető tekintélyszeméllyel, akit érdekel a rajongó, törődik, és akiért szexuális értelemben is úgy lehet rajongani és vágyakozni (nézzük, meg mennyire dívik a sztárok meztelenkedése és szexuális értelmű ilyen, olyan üzenete), a félelmetes szexuális interakció ki van zárva, irreális. Figyelj rám, te ott a kilencedik sor hatos székén, de remélem, hogy nem fogsz megszólalni.

Más cikkben írtam, hogy szakma szerint a pszichodinamikusság valami olyasmit jelent, hogy kialakítunk egy kötődési mintát, s azt a kötődési mintát hordozzuk, visszük mindenki felé. A minta bennünk van, s a személy, akihez kötődhetünk, változik. Terápiában ezen kötődési minták kiigazításán dolgozunk, ha kiigazítandó.

A kötődni képtelen ember belső káoszán valahogyan uralkodni kell. A bizonytalanság, kitettség, káosz fenyegetése ellen jó egy guru, aki megmondja, aki tudja, aki dönt helyettünk (milyen a jó nő, milyen a jó férfi, hogy kell viselkednie egy anyának, apának). Eligazítanak a világban, útmutatót adnak, s ez a biztonság és bizalom illúzióját kelti.

Rendnek kell lennie, de hogy mi a rend, valaki más mondja meg, a guru iránti rajongó nem alakíthat ki saját rendet, mert erre képtelen.

Ez a fajta biztonság illúzió. A személyesről nem lehet lemondani, át kell élni a pillanatot, teljességre vágyunk. Amikor intim kapcsolatot élünk át, kockázatot vállalunk. Megosztjuk, odaadjuk magunkat, drága időnket, kiszolgáltatjuk magunkat, odaadjuk, amink van, a legdrágábbat, s ha azt mondják, nem kell, értéktelen, rossz, pocsék, csúnya, nem tudok veled lenni, maradj magadnak, sokan összeomolhatnak.

A reális intim kapcsolatok fontos része az önfeltárás. Megmutatom, ez vagyok, itt és így alakultam, így fejlődtem, testet és lelket viszek bele. Kockázatos, félelmetes lehet, mert az intimitás az énhatárok kitolásával az önfeladás egy formája is. Vigyázni kell. Én vigyázok rád és te vigyázol rám.

A terápiákban évekbe telik az, hogy mindentől függetlenül elfogadjuk és szeressük akik vagyunk, s azt, hogy párhuzamosan azzal, hogy átéljük és megértjük, jogos dolgokra vágyunk vagy vágytunk (biztonságra, törődésre, nevetésre, tükrözésre, hogy megtanuljuk, kik vagyunk, hogy tévedhessünk), egy idő után egy nyitás következik. Meggyászolása a veszteségeknek. Elengedés és megbocsátás, tudomásul vétel.

Egy olyan bizalmi állapot, ami belülről irányított.

Guruval ez már nem megy.

Könykiadóként az élet

Metszéspontok vonzásában – pár gondolat arról, hogy milyen is könyvkiadónak lenni

Nagyon klassz dolog könyvkiadónak lenni! A legjobb emberekkel találkozom, akik már túl vannak ezen, azon. Túl vannak a kínlódáson, a munka dandárján, az alkotáson. Éveket dolgoztak könyvükön. Kezembe adják alkotásukat, tudásukat; felelősséget jelent, az hogy ránk bízza. Öröm érezni a bizalmat, de felelősséget is jelent. Jónak kell lenni.

Órákat lehet beszélgetni, kávézni ezekkel a kiváló szerzőkkel. Megáll a pillanat. (George Baallal, mikor eljött Párizsból Pestre, rendszeresen három órákat beszélgettünk, jó sokat röhögve.)

Aztán meg rohan az idő, hol így, hol úgy. A könyv egy próbálkozás megállítani a mulandóságot. Ott marad a könyv az idők végezetéig a Széchenyi könyvtárban.

Már marad utánad valami és ez öröm.

Engem a pszichoanalízis, a pszichoterápia, az orvoslás érdekel. Lehettem volna orvos, de művészetterapeuta és csoportanalitikus csoportvezető lettem és könyvkiadó; orvos nem. Folyton tanulok.

A gyógyszeripari partnerekkel együttműködni is nagyszerű, kedves társaság, de a verseny nagy, nem hibázhatsz.

Jónak kell lenni.

Hogy mi a rossz a könyvkiadásban? Mikor az a mondat elhangzik, hogy ezt még szeretném megérni, hogy ez a könyv megjelenik. Ijesztő! Tessék? Éntőlem függ, hogy mikor halsz meg, drága szerzőm? Na, ne, ezt a felelősséget ne tedd rám! Akkor késleltetem, ne jelenjen meg. (Sajnos jártam már így, a könyv megjelent, a szerző néhány hónapra rá meghalt.)

Az idő és nem csak a határidő kínzó fenyegetés.  Még egyszer ez az egész a mulandóság ellen van, és mindannyiunkért, hogy lássuk és tanuljunk. A szerző ott akar lenni a fejekben, a gyakorlatokban és mi erre teszünk kísérletet. Jobbá tenni ezt az egész helyet, küldetéstudatom van.

Ha rossz kedvem van, rámegyek néhány könyvtár katalógusára. Ez és ez a könyv kikölcsönözve, egy sincs a könyvtárban. Abból a címből több könyvet töröltek a katalógusból, majdnem odaírják, ellopták, mert ez azt jelenti. Kölcsönözve, kölcsönözve, lejár ekkor és ekkor.

Tavaly több mint 24.000 könyvet adtunk el. Ki vagyunk szolgáltatva vevőinknek és az 30-55%-os kereskedői árrésnek.  De a szabad piac jó, a szabadság jó. Szabadok vagyunk és sok mindent megtehetünk.

És nagyon nem mindegy, hogy mit választunk, mit jelentetünk meg.

Jót szabad választani csak. Felelősség, hogy mi jelenik meg.

A külföldi kutatások és a magyar kutatások metszéspontjában is vagyunk. Egyáltalán, a laikus érdeklődők és a tudós szakma között vagyunk. Újabb metszéspont, vagy inkább híd? Tán mindkettő.

Könyvkiadóként minden híresztelés ellenére szegény maradsz. Gabbardot, B. Gáspár Juditot, Pető Katalint ki kell adni, mert nagyon jók, nincs mese, és SOS könyveket, és Kardiovaszkuláris Prevenció és Rehabilitáció újságot és ezt és azt. Így mulat egy magyar úr, könyvet és lapot ad ki, nem urizál, de fel kell készülni, nem leszek gazdag.

Könyvkiadóként sok pszichoterapeuta, pszichiáter, klinikai szakpszichológus alkudozik (sorolhatnék neveket). Miért ilyen drága? (Mondjuk, harmad annyiba kerül a fordítás, mintha külföldről szerezné be.)

A fentiek nem értenek az üzlethez. Ez nem lenne baj, de azt hiszik értenek hozzá, és ez baj (én tanultam üzletvitelt, vállalkozásfejlesztést, cégvezetést is, szeretek tanulni, na). Nagyon kicsi a hazai pszicho piac. Kevés a páciens, kevés a potenciális vevő és a piac nagy része az elszabadult gurukhoz (Feldmár, Bagdy, Csernus, Szendi, Pál Feri) dörgölődzik. Egy pszichiáter ismerősöm azt mondja, Magyarországon mentális analfabetizmus van.  Ez sajnos a felelőtlen egyesületek amatőrségének is a következménye. Nincs piacépítés, gyenge az edukáció, az egyesület vezetői a saját pozícióikból alig látnak ki, piacépítéssel nem, identitás businessel foglalkoznak. Ez az egyik legkelendőbb árucikk, az identitás, ennek is része a könyv. Igen, régebben kötelező volt ingyen is fogadni egy, két pácienst a pszichoterápiába, én ilyenről nem tudok, persze lehet, hogy van ilyen. (Szerintem, ha lenne, az egyesületeknek, az éves beszámolóikban benne lenne a jótékonyság, dicsekedhetnének legalább egy kicsit, hogy ilyen arcuk is van, de szerintem nincs.)

Szóval, ha valaki alkudozik, az alkunál megkérdezem és mennyit engedsz a pszichoterápiás óra árából? Lehet alkudozni? Talán egy könyvünk van, ami az átlagos pszichoterápiás óra áránál több. Mégis sokszor van, hogy konferenciákon engedünk.

Sokan a burzsujt látják bennem. Mikor egy pszichoanalitikusnak elmondtam, hogy Biont ki kell adni, mert kell a hazai pszichokultúrához, mert kell, de anyagilag bukás, nézett egy nagyot. Azt hittem, mondta, hogy csak üzleti alapon döntesz egy könyv megjelenéséről. Könyveinknek csak harmada nyereséges másfél éven belül.

Szóval ez nem könnyű. 2008-tól rengeteg könyvkiadó csődbe jutott. A pénzügyi káoszon is úrrá kell lenni. Egy újabb metszéspont, az anyagi.

De a legfontosabb a tanulás. Én a pszichológiát tekintve folyamatosan olvasok, képzem magam, élethosszig való tanulás is a könyvkiadás. Klassz, nagyon, annak aki szeret tanulni. Én szeretek. Ezen a blogon ilyesmi gondolatokat találsz.

Magamról

Oriold Károly vagyok. Ötvenkét éves. Ugyanúgy hívnak, mint a rég meghalt nagypapámat és a nem túl rég meghalt apámat. Sokfelé figyelek. Matek, magyar, művészetek, lélektan. Nem tudtam jól pályát választani. Vegyészet felé orientálódtam. Volt egy jó tanárom az egyetemen, aki azt mondta, hogy nekem a vegyészet nem való, menjek üzletembernek. A BA diploma után elvégeztem a külkert, manager képzőt, lett nyelvvizsgám. Sokfelé dolgoztam, aztán kikötöttem a lélektan témájánál. Létrehoztam egy honlapot, (www.lelekbenotthon.hu) és egy könyvkiadót (www.orioldbooks.com) rajongásig megszerettem a pszichiátria tudományát, a pszichoanalízis elméletét, történetét, gyakorlatát, a pszichológiát. Politikus alkat vagyok, belülről ismerem a pszichoanalízist, pszichoterápiát.

Elvégeztem a Pécsi Művészetterápiát az ottani orvosi egyetemen, megcsináltam egy módszerspecifikus vizsgát, csoportanalitikusnak tanulok.

Feleségem, két gyerekem van, felnőttek a gyerekeim, egy lány és egy fiú.

Tavaly egy különleges dolog történt velem, ami nagy hatással volt rám. Egy közeli hozzátartozónkat, akivel korábban nagyon jóban nem voltunk, befogadtuk magunkhoz, hogy nálunk haljon meg. Rákos volt. A két és fél hónap alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Megszerettük egymást, magunkat, ahogy minden létezőt megtettünk a jó haláláért. Megszerettük magunkat és őt is pedig nem tudott mindent elfogadni, amit adtunk neki. Aztán nem lett könnyű a halála. Egy részünk vele halt meg. Sok sebet is kaptunk. Főleg, hogy a gyerekeink akkor repültek ki, amikor M-et, aki meghalt, befogadtuk.

Ott voltam akkor, amikor meghalt, amikor utolsót lélegzett, sóhajtott, amikor feleségem lemosdatta.

Azóta nem vagyok türelmes. Rövid az életünk. Azt gondolom, az lenne jó, ha ölelnénk, segítenénk egymást.

Nem bírom az egyre több fasiszta jelleget mutató Magyarországot. Az én országom nem ilyen. Múlik az életem és ezt a polgárháborút nagyon nehezen viselem.

Azt gondolom, hogy ebben a beteg országban mindenkinek analízisbe vagy terápiába kéne mennie, mert jó dolog, sokat segít és könnyebbé tesz sok mindent, bár sokat meg nehezebbé. Ezeken az oldalakon erről és magamról írok.

Türelmetlenül, talán erőszakosan. Azt hiszem, hogy ez a szar azért alakult ki, mert a védtelen emberek nem tudtak mit kezdeni a kirekesztőkkel, nem tudták magukat megvédeni.

De abbahagyom ezt a vergődést. Jó olvasást.