közélet, pszichológia, élmény, tudomány

Agyalás

Beszámoló két német csoportanalitikus nagycsoport ülésről

a Német Csoportanalitikus Egyesülettel való kapcsolatom- beszámoló

2024. január 16. - Agycsavar

Úgy tűnik, hogy azok a társadalmi folyamatok, amiket a nagyvilágban tapasztalunk sokféle szinten érintik a csoportterápiás, csoportanalitikus szakmát. Egyik oldalról újra elindult egy fajta pszichoanalitikus elemzése és értékelése korunk folyamatainak (populizmus, tömeglélektan, háborús fenyegetés, a klímakatasztrófa jelensége) másik oldalon látok egy igényt, hogy saját eszközeinkkel hassunk ezekre a folyamatokra társadalmi szinten. A német Csoportanalitikus Társaság Weiss Adrienn jóvoltából értesült a CCH rendezvényről és nagy érdeklődéssel arra kérték a MACSOPE-t és a CSAKIT-ot, hogy ismertesse velük valaki személyesen is a rendezvényt képzésükben, konferenciákon. Nyelvtudásom és a csoportanalízis iránti elkötelezettségem révén engem kértek meg a feladatra. Két alkalommal volt alkalmam ismertetni a CCH-t. A német csoportanalitikusok érdeklődése nem véletlen. A német társadalom is sok kérdésben igencsak megosztott (pacifisták, szemben a fegyverkezés iránti elköteleződöttekkel, klímakatasztrófa tekintetében a türelmesek, szemben az aktívakkal, vírustagadók szemben a tudomány iránt elkötelezettekkel, a hagyományos Kelet-Nyugat, globalizáció- szemben a patrióta nézetekkel) Szó van arról, hogy esetleg hasonló rendezvényt szerveznének Németországban, illetve városi csoport két alkalommal már létre is jött.

Két alkalommal adtam elő.

Március 11-én ismertettem a Német Csoportanalitikus képzés (Akademie für Psychoanalyse und Psychotherapie e.V. ) egy moduljában csoportanalitikus hallgatókkal a Civil Csoport Hétvége intézményét, lényegét, módszertanát. A képzés keretében Weiss Adrienn-nel közösen ismertettem a kis-, közép és nagycsoportok elméleti hátterét, a Pszichoterápiás hétvége hagyományait, illetve a harmincas évek tradícióit is. Beszámolómat az alapító stáb hét tagjának feltett kérdésekre adott válaszokkal illusztráltam, illetve ezen válaszokra alapoztam:

  • Mi volt a CCH indításának az oka, miért volt fontos létrehozni?
  • Mi volt a válaszoló személyes közreműködése?
  • Mennyire váltotta be a reményeket a rendezvény, mik a tapasztalatok?
  • Elégedett -e a rendezvénnyel a válaszoló?
  • Mik voltak a személyes élmények?
  • Hogy látja a válaszoló, mi lesz a CCH jövője?
  • Mit üzen a válaszoló a német csoportanalitikusoknak?

Nagyon meglepődtem azon, hogy a válaszolók, mennyire másképp látják a CCH-t. Még mindig tart a válaszok értékelése, összefésülése.

Március 11-én abban a blokkban adtam elő, aminek a címe: Csoportanalízis társadalmi kontextusban, nagycsoportos folyamatok, társadalmi folyamatok, csoportanalízis politikai téren.  Érdekes volt, hogy az előadásom előtt péntek este Angela Mauss-Hanke adott elő.  Az előadásának a címe: Gondolatok Freud írásairól a kultúráról és a társadalomról, Kortárs írások a háborúról és a halálról, Tömegpszichológia és az én-analízis.  Az előadás azért volt nagyon érdekes, mert szinte teljesen azokat a kérdéseket feszegette, amit Bokor László által írt, kiadóm által kiadott Társadalom, trauma és a szelf viszontagságai c. könyv is tárgyalt. Az is érdekes volt, hogy mennyire Freud központú volt az előadás, másrészt milyen elmélyült anyagot adott elő az előadó. Nekem úgy tűnt, hogy a közelmúlt irodalma nem jelent meg az előadásban. A Társadalom, trauma és a szelf viszonttagságai című könyv az ide vonatkozó kortárs irodalmat magas színvonalon mutatja be.

Jómagam szombat délelőtt adtam elő. Nagyon nagy volt az érdeklődés a jelenlevő német és svájci hallgatóság körében. Egyrészt érdekelte őket az illiberális, autokrata magyar államforma, az, hogy hogyan lehet ezt kibírni, másrészt nagyon sok kérdést tettek fel a CCH rendezvénnyel kapcsolatban is. Őszintén gratuláltak ahhoz, hogy ilyen rendezvényt a magyar pszichoterápiás szakma meg tud szervezni.

 Május 12-14-én a D3 G Tagung szekcióelőadásában ismertettem már működő csoportanalitikusoknak az előadást. Itt is nagy érdeklődését és szimpátiát tapasztalatam. Szívet szorító volt az, hogy egy-két magyar gyökerű résztvevő (már magyarul nem beszélnek) elmondta, hogy megszakították a hazai rokonokkal a kapcsolatot és tagadják magyar gyökereiket Németországban, a NER és Orbán okozta szégyen miatt.

Minden esetre a D3 G Tagung egy olyan konferencia volt, amit Münchenben tartottak péntek-szombat-vasárnap. Előadások, taggyűlés és nagycsoportok tarkították az eseményt. Rendkívül magas szintű előadásokat hallhattunk a háborús lélektanról, a megosztottságról. Egy osztrák kolléga Ukrajnában tartott csoportot (nem csoportanalitikus csoportot) az ő tapasztalatai is nagyon érdekesek voltak. Egy idősebb csoportanalitikus kolléga tinédzserekkel végezett analitikus csoportjáról való beszámolója is nagyon izgalmas volt. Számomra az volt szimpatikus, ahogyan az LMBTQ témát nem elvontan, hanem személyekhez kötve tárgyalta. A német tinédzserek kb. negyede nem bináris módon definiálja saját szexuális orientációját. (Várom az előadások leírását, érdekes lehet szerintem az érintett szakembereknek)

Három nagycsoportot rendeztek, amik közül két alkalommal voltam jelen.

munchen1.jpg

Két nagycsoporton vettem részt. Sok volt a hasonlóság, és sok volt az eltérés a C.C.H. és a Pszichoterápiás Hétvége nagycsoportjai között. Mégis talán inkább több volt a hasonló, mint az eltérő.

A csoportnak fontos volt, hogy azt érezze, hogy jó, hogy jó ide tartozni. Elfogadja az eltéréseket, megértő és elfogadó. Hangsúlyosan megjelent a háború és az ökokatasztrófa témája, hogy nagy a tehetetlenség és aggodalom, hogy mi lesz az unokákkal és a gyerekekkel, milyen jövő vár rájuk. Megjelent a ti és mi, pacifisták, illetve fegyver és védekezés pártiak kérdése. Elmondták, hogy ők Nyugaton a közelmúltig abban a tudatban éltek, hogy a pacifizmus érték, fontos érték ott voltak a húsvéti atomfegyveres ellenes tüntetéseken, s ma azt látják, hogy a pacifizmus nem feltétlenül érték.

Megjelentek a személyes történetek is.

Pl. a rákos gyerekét a járvány alatt onkológiára vivő apa esete, akinek a csoportszobája COVID alatt a távolságtartási kötelezettség miatt túl kicsi volt ahhoz, hogy minden tag tag maradhasson a csoportban és neki szelektálni kellett, el kellett küldenie néhány tagot. Vagy a korábbinál a járvány alatt sokkal több alkoholt fogyasztó terapeuta, aki nem használt maszkot és fogadta a pácienseket a COVID kezdeti idejében, amikor még nem voltak egyértelmű utasítások.

Megjelent és hangsúlyos szimbólum lett a berlini Kaiserdamm sugárút, ami régebben Kelet és Nyugat Berlint kötötte össze és az alatta levő csatornahálózat annyira elhasználódott, hogy a 8 sávos utat le kellett zárni. A hatalmas sugárút csöndes lett, kiürült, az autók a kis utcában próbálnak áthaladni. Az a csoportanalitikus, aki ezt a szimbólumot behozta a csoportba, ott lakik, nap, mint nap meglepődik azon, mennyire elcsendesedett a korábban zsibongó hely. Ez a szimbólum egyszerre jelzi a bajt, az elhasználódást és az öregedést, egyszerre azt, hogy beavatkozással a kreatív emberek pont úgy segítenek, ahogy a kardiológus segít az elzáródott erek esetén. Oldalt talál áramlási pontot mert élni kell.

kaiserdamm.jpg

Érdekes élmény volt az, ahogy az állatok is megjelentek, Pl. egy német család befogadott ukrán menekülteket, akik magukhoz vettek egy kutyát és aztán tovább álltak. Ők elmentek, a kutya maradt.

Nagyon érdekes volt számomra az, hogy kialakultak szerepek. Sokszor azt gondoltam, hogy egy -egy megszólaló olyan szerepbe kerül, mint otthon, a CCH, vagy Pszichoterápiás nagy csoporton Andrea, Zoli, Gyuri, Emőke, vagy mondjuk én.

Az különösen érdekes volt, hogy itt nem, vagy alig voltak csöndek, sokszor egymás szavába vágva szólaltak meg emberek. Sokkal fegyelmezetlenebbeknek tűntek a német csoporttagok, mint mi, magyarok.

A két vezetőnek csak egyike ült a belső körben, a másik a második körben volt.
A legkülönösebb az volt, hogy az egyik csoporttag a második nagycsoporton megemlítette, hogy a férfi csoportvezető zsidó, s hogy ez itt Münchenben milyen fontos és nagyszerű dolog. A csoportvezető elmondta, hogy az, hogy az ő zsidósága nem nemzetiség vagy vallási kérdés, hanem sokkal inkább viszony/kapcsolat.

Ennek nyomán felmerültek a második világháború emlékei. Előtte szó volt arról, hogy sosem gondolták azt, hogy újra háború lesz. Megjelent egy náci nagypapa aki elég erőszakos és mogorva volt, meg megjelent egy másik apa, aki már meghalt rég és a lánya Tel-Aivból hozott földet a sírjukra és így próbált megbocsátani, pedig az apa a szerb partizánokkal harcolt, de németként súlyos felelősség terhelte őket. Tehát a sír földjéből vitt Izraelbe, míg Izraeli földet vitt szülei sírjához. Így próbált megbocsátani. Ugyanez a hölgy beszélt az egyik bevezető előadásban arról, hogy látott Dél-Afrikában egy posztert, amire az volt írva, hogy minket semmi el nem választ, a képen pedig egy pad volt, amire az volt írva, hogy csak fehéreknek.

Fontos volt még, hogy elhangzott, hogy Németországnak szüksége van olyan nem demokratikus referenciákra, amiknek ellenében fogalmazhatják meg magukat demokratiks formációként. Itt talán hazámra gondolhattak.

Nagy élmény volt nekem ez a kapcsolat és köszönöm azoknak, akik felkértek.

 

A cinege cipője, avagy hogyan változtunk át felelős adófizető állampolgárból cinegévé?

Lehet-e jobb egészségügyünk -3?

 Szeretnél jobb egészségügyet? A jó hír az, hogy lehet jobb egészségügyünk, a rossz hír az, hogy csak akkor ha ezért te is teszel valamit.

Gyerekként sokan sokféle traumát élnek meg. Bántalmazás, elhanyagolás, rettenetes parentifikált szerepbe kényszerítés, amikor a gyerek gondoskodik a szülőről és nem fordítva. Kisfiúk, akik arra kényszerülnek, hogy apjuk helyett ők legyenek a gondoskodó felelős pótapjuk anyjuknak és testvéreiknek mondjuk 9 évesen, amikor az apa részegen tombol, tör és zúz, vagy kislányok, akiket vagy megvernek a szülők, vagy arra kényszerítenek, hogy nézzék, ahogyan egymást bántják. Nincs védelem, nincs remény. Túlélték, kibírták, hősök voltak, - a trauma sokféleképpen beépül a személyiségbe, túlél a felnőtt életben is. Amikor ezek a kisfiúk és kislányok felnőttek lesznek egy dologban biztosak, hogy ők nem akarnak olyan szülők lenni, mint amilyen nekik adatott, rettenetes élményeikről soha senkinek nem beszélnek.  Mikor azt mondom, hogy OK, ön megküzdött, túlélt, mégis vajon mit szólna ahhoz, ha a gyerekeinek ugyanazokat az élményeket kéne átélnie, mint önnek. akkor jön a jeges rémület és döbbenet részükről, hogy azt nem, azt nem engedném, hogy a gyerekemet úgy bántsák, ahogy engem akkor.

dreieckskaleidoskop.jpg

A magyar egészségügy sok része traumatikus élményt jelent az azt igénybe vevőknek. Konkrétan a demens és egyéb magatehetetlen betegek helyzetére gondolok, akiket nem tesznek tisztába, nem mosdatnak meg, felfekvések alakulnak ki rajtuk, nem kapnak, nem, hogy egy jó szót, de megfelelő táplálékot sem, mert meg sem etetik őket, nincs, aki kibontsa nekik a mackó sajtot. Ez bizony trauma, mi magunk vagyunk a traumatizáltak, mert mi ők vagyunk. Bácsalmási ismerősömnek most született unokája. Ő a politikába nem szól bele, sok fényképet kitesz az unokáról és magáról a facebookon. Cuki, aranyos a gyerek, ő az életünk, írja. Bizony ez az unoka, ha te, nagyszülő nem teszel valamit olyan, vagy rosszabb ellátást kap majd, mint te. Te még kibírod, de ezt akarod az unokádnak, a gyerekednek? Persze a sunnyogáshoz ez az ismerősöm nagyon ért. Testvére szerencsejáték függő, óriási szenvedéseket él át, ő pedig fülét farkát befogja, együtt tagadják a rettenetes betegséget. Mindannyian tudjuk, hogy milyen sors vár ránk itthon. Emberi méltóságunkat nem tisztelik, a társadalom eltiporja a bennünk szunnyadó képességeket, nem segít azok kibontakoztatásban. Én próbálkozom, ha mást nem, legalább tiltakozom, ő semmit nem tesz. Nem áll ki senkiért. Nem szolidáris, nem segít a sztrájkoló tanároknak.  Nem tudja, hogy ha minden így marad, az unoka ugyanolyan rettenetes egészségügybe kerül időskorára, mint amilyenben nekünk is részünk lesz. Arra gondolni sem merek, hogy mi van, ha gyerek hamarabb megbetegszik, depresszióba esik, vagy gyerekként addiktológiai problémái lesznek, netán szerencsejáték függő lesz ő is, mint nagybátyja, vagy daganatos beteg. Ő is, a gyerek- a szülők is, és a nagyszülők is egyedül maradnak ebben az esetben. Pont az olyanok vonják meg majd a vállukat, mint az én vidéki ismerősöm.

A magyar médiában nem jelent meg, de érdekes dolog, hogy a hazánkban dolgozó derék japánok 2010 előtt beperelték a magyar államot, hogy miért kell nekik társadalombiztosítást fizetniük, amikor a pocsék magyar egészségügyi ellátást ők nem veszik igénybe. Elegük van abból, hogy protekció kell, hogy nem emberhez méltóan fogadják őket az egészségügyi intézményekben, szóval rövid időn belül megtanulták, hogy plusz biztosítást fizetnek Ausztriában és vagy hazamennek, ha betegek, vagy átmennek Ausztriába kezelésért. A lényeg: szerintük a magyar kórházakban nem tisztelik az emberi méltóságot és ez számukra elfogadhatatlan. A pert elvesztették, de az érdekesség az, hogy 2013-ban született egy jogszabály Japán és Magyarország között a nyugdíjjárulék és az egészségügyi biztosítás szabályozására, ami bizonyos embereknek, bizonyos feltételekkel lehetőséget ad arra, hogy Japán szabályozást alkalmazzanak itthon is, (ha jól értem,) Itt a jogszabály https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1300152.tv. Szóval van lehetőség a változásra, de nagyon bele kell állni, nagyon akarni kell.

Nemrég meghalt egy honfitásunk a magyar egészségügy rettenetes állapota miatt. (https://blikkruzs.blikk.hu/aktualis/kistarcsai-korhaz-meghalt-ferfi/434jn8n?fbclid=IwAR33wJK5hIt1QbspTsNxMXMJyCaYWtyujyahgZ4vAebkJ02Mtv-8SKFdUxU ) Ott halt meg a kórház előtt és azt akarják bemagyarázni nekünk, hogy halálért a kórház részéről senki nem felelős. A szervi bajoktól szenvedő autista magyar férfit a pszichiátriára szállították, holott tüdőverőér rögösödése és tágulásos szívizomproblémája volt, amit hozzátartozói szerint az orvosoknak észre kellett volna venniük, és ennek megfelelően kellett volna kezelni a férfit.  Rosszul működött a diagnosztika, vélhetően a pszichiátriai beteget övező megbélyegzés is szerepet játszott abban, hogy napokig nem foglalkoztak a pácienssel a kistarcsai Flór Ferenc kórházban. Nincs egyedül a gyászoló család, sokan veszítik el a rendszer hanyagsága miatt hozzátartozójukat, de valahogy mégiscsak egyedül vannak, mindannyian egyedül vagyunk. Sok-sok ezer honfitársunk gyászol magában a rossz diagnózis, a félrekezelés, a megelőzhető halálokok (pl. kórházi fertőzés,) miatt elhunyt hozzátartozója, kollégája, barátja halála okán. Már rég elfelejtettük, hogy COVID halálozásban is világ elsők voltunk. Nem háborgunk, nem tiltakozunk, tudomásul vettük, tudomásul vesszük, aztán elfelejtjük.

Az egészségügy romokban, a magyar kormány mit csinál? Semmit. Sőt reálértéken elvon a magyar egészségügyre fordított összegekből, hulljon a férgese. Persze ezt a rendszert fenntartani változtatások nélkül nem biztos, hogy érdemes. Azt még nagyjából megértem, hogy mit akar a kormány- az egészségügyi kormányzatból rég elüldözték a tenni akaró tehetségeket, maradtak a semmirekellő, sehova nem való aparatcsikok, akik ehhez az egészhez a nevüket adják, de mit tesznek az intézmények, pl. a Flór Ferenc Kórház, mit tesznek a benne dolgozó emberek?  Behódolnak, alkalmazkodnak, a nehézségeket nem kommunikálják, azokat tagadják, mismásolnak, nem érdekli az adott intézményt saját, a kórház és dolgozóinak a jó hírneve. Például ebben az esetben legalább elnézést kérhettek volna, vagy kifejezhetnék együttérzésüket a gyászolókkal, de tudomásom szerint semmi ilyesmi nem történt.

Mi a mindennapi pökhendiséggel találkozunk, azzal hogy most már nem csak a kórházakban nincsenek olyan osztályok, amik a gazdálkodással, hatékonysággal, betegelégedettséggel foglalkoznának, hanem kormányzati szinten is úgy döntöttek, hogy az egészségügy egy adótéma, befizetik a polgárok az erre vonatkozó adóikat, a NEAK meg homályos elvek szerint ilyen olyan szempontok és lobbi érdekek mentén osztja szét, hogy a rendszer fő eleme nem a páciens vagy a beteg, hanem a feudális hatalommal bíró orvos, az ő és intézményének túlélése. Ebben cinkos az OKFŐ is. Belemegy abba a szerepbe, hogy a döntések az információk forrásától messze szülessenek meg. A betegjogok nem érvényesülnek, nem véletlen, hogy ebben a káoszban az ellátás színvonala süllyed és tovább fog süllyedni. A mostani jelmondat az, hogy menj magánegészségügybe, örülj, ha bármikor valamikor kapsz valamit állami ellátásban. Szomorú, hogy ebben cinkosan együttműködik a feudális előjogait féltő orvostársadalom is és a parlamenti ellenzék is. Az ellenzék egyetlen üzenete a rettegő honpolgároknak az, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor egészségügyi minisztériumot hoznak létre. Csoda, hogy senki sem támogatja ezeket a lila ködben fürdő agyhalottakat, akiket pont azok nem érdekelnek, akiket képviselniük kellene? Az ellenzéknek egyetlen épkézláb gondolata sincs az egészségügyről, mert ők is félnek, nem mernek az orvosok érdekeivel szembe menni, de nem tudják, hogy az ellenőrzés és a tiszta gyógyító elvek betartatása az ő érdekük is. Holott nagyon egyszerűen és gyorsan lehetne javulást elérni, csak hát olyan rendszerszintű beavatkozásról van szó, ami sokak érdekeit sérti és sok konfliktust generálna. A társadalombiztosításnak társadalombiztosítóként kéne működnie, ami azt jelenti, hogy szerződést köt a biztosítottakkal, és az egészségügyi intézményekkel is definiálva az ellátás alapjait és védve a biztosítottak érdekeit. (kizárólag az államtól független intézményekben) Az ellátás alapelvét olyan finanszírozási és terápiás irányelvek jelentik, amik lehetővé teszik azt, hogy minden páciens hasonló minőségű ellátást kapjon függetlenül attól, hogy hol él, mennyi a jövedelme, milyen az ismeretségi hálózata. Jelenleg nincsenek guideline-ok, képzeljék el, hogy pl. a pszichiátriában (kb. 100 db BNO kód van, azaz ennyi betegség) csak egyre, a major depresszióra van érvényes, a közlönyben megjelent guideline (irányelv) nincs nem csak a szkizofréniára, nem csak a szorongásra, amiben a legtöbb honfitársunk szenved, de nincs irányelv az öngyilkosság krízisének kezelésére és egyetlen addiktológiai problémára sem, vagyis a gyógyítás módja az adott intézmény felelőssége, ami nagyon esetleges.

Szükség lenne egyrészt az adatok összegyűjtésére, nyilvánosságra hozására. Fontos lenne olyan emberek alkalmazása, kórházi osztályok létrehozása, ami az adott intézményben beszélget, információt gyűjt és apró módosításokat hajt végre. Megnézi, hogy a baleseti osztályon van-e elég kerekesszék, hordágy, hogyan beszélnek a páciensekkel az orvosok, nővérek, betegszállítók. Egyáltalán, mi van a folyosókon, kapnak -e egy korty vizet a magatehetetlenek a várakozás alatt. Ilyen emberek jelenleg nincsenek foglalkoztatva a magyar kórházakban, egészségügyben. Az itt dolgozó japánok pl. azért is pereltek, mert a japán egészségügy alapvető láncszeme a pácienseket fogadó udvarias nővér, aki tisztelettel kalauzol, elmondja, hogy mi hol van, az épület melyik részén, mikor, mi fog történni, elkíséri a pácienseket.

Nálunk mintha a félelem igazgatná a magyar egészségügyet. Jelenleg az egészségügy az embereket a cinege cipője vershez hasonlóan három részre osztja. (Móra Ferenc: A cinege cipője versét lásd lejjebb). Igazán félelmetes helyzet. Vannak a szerencsétlen cinegék, akik tehetségtelenek, pénztelenek, senkit nem érdekelnek, vannak a bölömbikák, daruk, gólyák, akik puszta létezésüknél fogva jogosultak, feljogosultak bármire és vannak a vargák, akik felismerik és definiálják, hogy ki a cinege és ki a daru-gólya-bölömbika és annak megfelelően viselkednek. Anyám mesélte ezt a verset nekem meg a nővéremnek gyerekkoromban, ott sírtam az ölében, hogy a cinege miért csak cinege és hogy miért nincs esélye semmire sem, főleg cipőt kapni nincs. Belém égett ez a vers, hatott is rám, de végtelenül utáltam,.

bird-kaleidoscope.jpg

Ez a felosztás van jelen a feudális magyar társadalomban. Nem az az elv, hogy mindannyian egyenlő jogokkal rendelkező madarak vagyunk s ha vannak köztünk gyöngék, akkor azokat meg kell védenünk, azokat segíteni kell.  A gyenge cinege (aki a valóságban hűséges, kedves és hasznos vendége kertjeinknek) probléma, elmondja Gulyás Gergely, definiálja, hogy pl. diákjaink szövegértéses eredményei a gyenge vidéki cigány cinegék miatt gyöngébbek az átlagnál, a hegyvidéki daruk-gólyák-bölömbikák bezzeg jól teljesítenek.

A cinege lét a probléma, holott Magyarország tesz kiszolgáltatott cinegévé. Azt üzeni neki a többségi társadalom, hogy te csak a baj vagy, dögölj meg, tűnjél el. Ebben a modellben milyen a cinege: a legfőbb, hogy tudja, hogy ő cinege, nincs felelőssége, nincs lehetősége, mások kényének, kedvének van kiszolgáltatva. A tanult tehetetlenség állapotában van.

Most adunk ki egy szívszorító könyvet arról, hogy évente sok száz magyar csecsemő születik úgy, hogy alkohol-elvonási tünetei vannak, mert az anyjuk alkoholista. Mit is kell csinálni az elvonási tüneteket produkáló csecsemőkkel? Tajgetosz, vagy segíti, gyógyítja őket a társadalom? Óriási élmény egy olyan közösséghez tartozni, amelyik nem kirekeszt, hanem befogad és gyógyít, enyhíti a sebeket. A magyar társadalom nem ilyen.

A varga-orvos tükrözi a ner kihívásokat és alkalmazkodik is hozzájuk. Addig amíg feudalisztikus hatalmát nem veszélyeztetik, varrja a cipőket, csizmákat a daru-gólya-bölömbikáknak. Teszi ezt egészen addig, amíg belőle magából páciens cinege nem lesz.

Ha kórházba kerül az orvos, 5 percen belül átalakul vargából cinegévé, a gondolkodása átfordul, amikor pl. a korábban osztályvezető professzor idősbetegként odamegy a főnővérhez az osztályon és azt mondja neki, én is orvos vagyok, szeretném, ha elmondaná, hogy mi vár rám a terápiámban. Akkor történik meg az átmenet, amikor a varga-főnővér azt monda neki, hogy maga csak volt orvos, várjon türelemmel és szó nélkül faképnél hagyja.

Mindenki tudja, hogy mit kellene tenni a magyar egészségügyben. Meg kell nyugtatni a feleket, csökkenteni a félelmet, amit az tehetne lehetővé, ha tiszta elvek szerint, konkrét feladatok mellett működne a magyar egészségügy. Vissza kell adni a társadalombiztosítónak a jogosultságait, hogy ellenőrizzen, javasoljon, védje meg a pácienseket és ha ezt meg teszi, akkor védi igazán az orvosokat is. Szerződjön le új módon pácienssel és intézménnyel. Viselkedjen társadalombiztosítóként.

A modern társadalom működésének két alappillére az egyén emberi méltóságának feltétel nélküli, elidegeníthetetlen védelme és az, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy az egyénben működő képességeket kibontakoztathassa. Százak, ezrek, tízezrek fognak meghalni, lehet, hogy én is és lehet, hogy te is kedves olvasóm ebben az elb@szott egészségügyi rendszerben, amig fel nem állunk és nem követeljük ezen elvek tiszteletben tartását. Emberek, adófizetők vagyunk, nem cinegék! A jelenlegi rendszert mi fizetjük, azonnali változásra van szükség. A ner embermodellje a tehetetlen kiszolgáltatott, kirekesztett ember, a modern társadalom embermodellje a felelősséget vállaló, jogaival tisztában levő, tiszteletet érdemlő és méltósággal rendelkező adófizető állampolgár.  Mik vagyunk mi? Ez a kérdés, válasszatok.

 Móra Ferenc: A cinege cipője


Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagy uraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cinegének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi, kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja

Forrás: www.eternus.hu - Móra Ferenc versei

 A kérdések, amik bennem felmerültek:

  • Meddig tűrtök? Meddig nézitek el méltóságotok sárba tiprását?
  • Kik azok, akik a páciensek érdekeit képviselik? Szervezetek, pártok, társadalombiztosító, hol van bármilyen jele, hogy lépnének? A Magyar Páciensek Kamarája ilyen egyesület, lépjetek be, www.magyarpaciensekkamaraja.hu
  • Orvosok, ápolónők, egészségügyi szakdolgozók, akik nap, mint nap puszta jelenlétükkel szentesítik az elfogadhatatlan rendszert, tesznek-e bármit azért, hogy valami változzon, ti miért tűrtök?
  • Hogy lehetséges az, hogy az egészségügyi államtitkárság, és a minisztériumban dolgozó emberek százai semmit, de értsd ezt így, semmit nem tesznek azért, hogy jobb egészségügyünk legyen?
  • És a legfontosabb, te kedves Olvasó teszel-e bármit, hogy a gyerekednek, unokádnak, ne kelljen átélnie azt, amit neked kell, mielőtt meghalsz? Kedves bácsalmásiak rajtatok is múlik.
  • - A legnagyobb gazember az OKFŐ, azt, hogy azok hogyan köpik le saját feladatukat, hogyan herdálják el a rájuk bízott pénzt, arra nincsenek szavak.

 

Sinkó Eszter ezt írja a portfolio.hu-oldalon

https://www.portfolio.hu/gazdasag/20230802/a-magyar-egeszsegugy-nem-volt-meg-ennyire-szetzilalt-allapotban-interju-631003

Monolit rendszer épült fel az elmúlt időszakban, amely éppen a monolit jellege miatt rendkívül sérülékeny, törékeny. Új modellt kell megcélozni, amiben a NEAK, azaz a tb megerősödik és valódi szolgáltatásvásárlói funkciót kap annak érdekében, hogy szelektált intézményi szolgáltatásokat finanszírozhasson, erős minőségi kontroll mentén; amiben az alapellátás jóval nagyobb kompetenciával, jogosítványokkal, többlet szolgáltatások nyújtására alkalmas személyzettel megerősítve, prevenciós szemlélettel felvértezve látja el a hozzá tartozó betegeket; amiben az önálló szakrendelők a háziorvosokkal és a praxisközösségekkel együttműködve segítik a betegeket, hogy feleslegesen ne kerüljenek kórházba, hanem lehetőség szerint otthonukba gyógyuljanak, hozzáférve a számukra szükséges szakorvosi szolgáltatásokhoz is; amiben a kórházak lakossághoz és HR ellátottsághoz illeszkedően, ésszerű munkamegosztás alapján allokálják egymás között a fekvőbeteg ellátásokhoz való hozzáférést; amiben az irányítási rendszer sokkal decentralizáltabbá válik, oda-vissza való kommunikáció alapján dőlnek el a legfontosabb irányváltások, bevonva a döntéshozatalba a betegeket, illetve a betegek képviseleti szervezeteit; amiben a betegjogokat önálló szereplő védi, hatósági jogokkal megerősítve; amiben az állam csökkenti tulajdonosi jogosítványait, és ésszerű gazdálkodási formát biztosít az intézményeknek; amiben az egészségügyi személyzet és az intézmények teljesítményének mérése, értékelése minőségi komponensekkel is megerősített; amiben az állam deklarálja, melyik szolgáltatáshoz mennyi időn belül kell a betegeknek hozzáférnie; és végül amiben a kormány az egészségügy jelenlegi forrásait jelentősen, legalább 50%-kal, több lépcsőben, megemeli.

 

 

 

 

 

LMBTQ és a medvék

Lehetne más-képp is, lehet más is.

Nemrégiben egy nagyszerű természettudományi előadáson vettem részt Pécsett (Jordán Ferenc 2023. július 10.). A természetvédő biológus elmondta, hogy pár éve Észak-Olaszországban szabadon engedtek 8 medvét. A medvéket mindenféle figyelővel ellátták, s minden lépésüket követni tudták. Az érdekelte őket, hogy hogyan tudnak a meglévő lecsökkent területen túlélni ezek a medvék. Ebből a szempontból kulcsfontosságú az, hogy a medvék mivel, hogyan táplálkoznak. A medvék ugye húst is esznek, és növényt is esznek (málna, eper, gyümölcsok, ilyenek). Azt gondolták, hogy akkor a medvék már csak ilyenek, hogy húst is, és növényt is. Aztán legnagyobb meglepetésükre az derült, ki, hogy volt olyan medve, amelyik csak húst, és volt olyan medve, amelyik csak növényt evett. Nagy átlagban a medvék mindenevők, de ezek a medvék érdekes megoszlásban táplálkoztak. Volt, aki csak málnát és mézet, más medvék meg csak nyulakat, őzeket.

 

medve4.jpg

Ahhoz, hogy korunk legnagyobb és legsürgősebben megoldandó problémáját, a klímakatasztrófát kezelni tudjuk, fontos, hogy pár dolgot megváltoztassunk magunkban. Pl.  a rendről és a hatalomról való gondolkodásunkat. El kell fogadnunk, hogy mi nem tudjuk, mi jó a természetnek; (pl. több területet kell szabadon hagynunk hosszú, százéves időtartamra, még akkor is, ha az első években parlagfű fog rajta elszaporodni, vagy a gyepet nem két centisre kell hagyni, hanem mondjuk 15 cm hosszúra kell meghagyni nőni), le kell mondanunk arról, hogy mi tudjuk; hogy mi mondjuk meg, hogy mi a rend. Magáról a rendről is másképp kell gondolkodni. Az is fontos, hogy örülni tudjunk annak, hogy kevesebben vagyunk. (Én pl. ennek egyáltalán nem tudok örülni.)

Nemrég Münchenben csoportanalitikus konferencián vettem részt. Egy idős csoportanalitikus, Hans-Georg Lehle „Csak találunk egy utat!“ Tinik a TOK-Topie és genderfluid között címmel tartott előadást, arról, hogy ő 12-15 éves gyerekeknek tart csoportanalitikus foglalkozásokat. A német gyerekek jelentős része esetén áll fenn az identitás diffúzió, a genderfluiditás, ezen gyerekek nem bináris rendszerben fogalmazzák meg saját nemi identitásukat. Eszébe sem jutott ennek a csoportanalitikusnak lobbikról meg összeesküvés elméletekről papolni. Csoportjának tagjai: Heidi, Jürgen, Anita, Klaus vannak a figyelmének középpontjában. Traumáik sokasága találkozott az internet képi világával, ahol ezek a gyerekek több kihívással, kérdéssel szembesültek: vajon azonosak -e a képükkel? Ha a képükkel azonosak, akkor az internet omnipotens ígérete szerint együtt változhat belső világuk képi világuk változásaival. A változás és mindenhatóság ígéretében benne lehet számukra az a szabadság is, hogy bármit megtehetnek testükkel, lelkükkel, bármit, illetve a kijózanodás csalódottsága, szomorúsága, hogy mégsem. A halállal, végeséggel, veszteséggel való kamaszkori találkozásuk szomorúsága egyfajta közös álmodozással, egyfajta tiltakozással járhat együtt, ami idővel kisimul, megnyugszik."

Mielőtt az LMBTQ kérdésre rátérnék, elmesélem, hogy sok-sok éve volt egy kollégám. Nős volt, jóval hatvan fölött volt, amikor megismertem, felnőtt gyerekei voltak, s ő szeretett női ruhában táncolni. Hogy transz volt-e, azt nem tudom, hogy valamelyik skatulyába való volt-e, azt sem tudom. Azt tudom, hogy kilencvenes évek szabadabb Magyarországán ez a kiváló mérnök kollégám elmehetett olyan mulatóba, ahol női ruhában táncolhatott. Adófizető, kiváló munkaerő volt, hívjuk Tibornak, hogy legyen neve, arca. Tibor jólléte, hogy táncolhasson, nem számít a mai félelemkeltő propagandának, ő senkit nem érdekel, jobb lenne, ha nem is lenne ilyen. Tibor régen meghalt, jobb is neki. Ma komoly bajban lenne. Ma a Tiboroknak rejtőzködniük kell. Attól, hogy régen nem beszélhettünk róluk, régen is voltak. Ha beszélünk a kérdésről, előjöhetnek, mert biztonságban érezhetik magukat. A NER keltette félelemben nem tehetik meg.

Elborzaszt az LMBTQ „kérdés” utóbbi időben a magyar médiában történő megjelenése. Nem tudom, hogy a megszólalók tudatában vannak-e annak, hogy az, ahogyan erről a kérdésről beszélnek, milyen hatalmas károkat okoz a társadalom alappillérének számító közbizalom építése és fenntartása szempontjából. „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.”

Az, ahogyan az utóbbi időben beszélnek buzipropagandáról, elborzasztó. Mintha lenne egy fekete felhő, amiből árasztják a buzik a propagandát: „Olvassál, nézzél ilyen filmeket, könyveket és buzi leszel!”  Miért is teszik ezt? Mert jó buzinak lenni? Tényleg, isteni lehet céltáblának lenni, megbélyegzettnek, üldözöttnek lenni. Tényi Tamás (https://mandiner.hu/hirek/2023/06/gender-es-cenzura-a-pszichiater-szemevel?fbclid=IwAR2zZqLyy2XTuyh9KyBfLutUcOcthnrd8VIK9hsi-ngy4el590XdwfS58vk) és Hal Melinda érvelése sok logikai hibát vét, indulattal van tele, hiányoznak a megnyilvánulásból az emberi történetek, pedig honfitársainkról van szó. Tényleg úgy lesz valaki buzi, hogy olvas erről? „Legyél már buzi, jó, olvassál!! „Jó, az leszek, ha már így mondod’. Ha pedig a tudomány nevében beszélnek, hol vannak a kutatások, a hivatkozások. Nincsenek, Így van, mert én mondtam. Így megy ez?

Hal Melinda egyetlen köztévés riportját láttam. Elborzadtam. Nincs vita, vele egyet nem értő, egy-egy „tudományos” kérdést más szempontból vizsgáló vitapartner nincs jelen, önmagát ismételgeti, és erőből harsogó megnyilvánulásai inkább megingatják azt, hogy bármilyen témának szakértője lenne, minthogy megerősítené. El nem tudom képzelni, hogy azt mondja, ezt vagy azt nem tudom, vagy hogy lehet, hogy így van, lehet, hogy úgy van. Jómagam, aki meglehetősen tájékozatlan vagyok a témában, és ugyan a leghatározottabban elutasítom a 18 év alatti nemváltoztató eljárásokat/műtéteket, s időt adnék, hagynék, türelmet kérnék a „feleknek”, de amit Hal Melinda és Tényi Tamás propagál, az elborzaszt. Elborzasztó az az önhittség, ahogy kiállnak és úgy beszélnek, mintha tudnák a tutit, a végső igazságot. Elborzasztó és teljesen tudománytalan a kételkedés, a vitatkozás és az érvelés teljes hiánya. Egy dologra koncentrálnak, miért lesz valaki LMBTQ, az hogy ők hogyan érezhetnék magukat itthon a jelen társadalmában, hogy a környezetük is hogyan érezheti jól magát, nem téma számukra. Hal matyómintás blúzban osztja az észt a NER propaganda részeként. Tényi és Hal a diktatúra részei lettek. Felhő van, veszély van, rémes üldözés, hatás-ellenhatás van, de tudomány, na tudomány az nincsen, azért nincs, mert a tudomány lényege a vita, a kételkedés és az érvelés. Ráadásul a legalapvetőbb, legfontosabb dologról nem vesznek tudomást: Tiborról, Zsófiról, Jánosról, Erzsébetről. Ők a honfitársaink, szomszédaink, kollégáink, barátaink, mi magunk vagyunk. Ők azok, akik céltáblák lettek, és Tamás és Melinda belemegy abba, hogy legyenek céltáblák. Hal, ha tudományos szakértő lenne, maga ragaszkodna ahhoz, hogy legyen ott a stúdióban a vele egyet nem értő másik fél, akivel vitatkozhat, akivel más állásponton lehet. Hal nem teszi ezt. Az erő van vele, nem a tudomány.

Az LMBTQ téma pedig sok olyan kérdést vet vel, amikről nagyon jó lenne beszélni, vitatkozni, gondolkodni.

Milyen kérdésekről lehetne beszélni? Felsorolok párat.

- Kié a testünk? Magunké vagy a közösségé? Nem egyszerű kérdés ez. Gondoljunk csak bele, ha valaki úgy rendelkezik, hogy halála után szerveit nem ajánlja fel átültetésre? Vagy a legegyszerűbb kérdés: a társadalom előírja, hogy nők melltartóban és bugyiban napozhatnak, és a férfiak fürdőnadrágban. Nem az egyén dönt, úgy kapja a szabályokat. De mondhatnám azt is, hogy ha ma bárki kórházba kerül, eltestesül, testté válik, a méltóságát számtalan esetben megsértik. (Pl. pszichiátriára kerülő szoptató anya olyan gyógyszert kap beleegyezése nélkül, ami lehetetlenné teszi a további szoptatást.)

- Milyen a jó férfi és milyen a jó nő? A nő legyen alárendelődő – mint a diktatúrákban, nálunk – vagy aki megvalósíthatja önmagát? A férfi ossza a tutit, legyen okos, legyen ő az ész, vagy lehet bizonytalan. Igyekezzen hatalmat szerezni, vagy mondjon le a hatalom szerzéséről?

- Tőlünk nyugatra a társadalmi működés alappillére az a bizalom, ami az egyén emberi méltóságának elidegeníthetetlen tiszteletén és védelmén alapul, valamint azon, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy az egyénben (figyelem egyénben, nem a közösségben, vagy nemzetben) működő képességeket kibontakozhass. Vajon hogyan lehet biztosítani az LMBTQ -ban érintett emberek méltóságát?

- Vajon van-e hatalma valakinek előírni, hogy milyen szexuális preferenciái legyenek a polgároknak? Ha igen, milyen módon teheti ezt meg? Hogyan jön létre a hatalmi leosztás, hogyan történik a kommunikáció, a ráhatás?

- Vajon testek vagyunk, vagy lelkek vagyunk? Lelkek találkoznak az intimitátásban, vagy testek? Ha a lelkek lesznek szerelmesek, akkor a megtestesülés másodrendű-e? Ha a testi intimitás überel mindent, akkor a lelkek találkozásáról hogyan lehet beszélni? Ha lelkek találkoznak, nem mindegy, hogy férfiak vagy nők találkoznak?

- Az USA-ban az azonos neműek házasságának jóváhagyását komoly vita előzte meg. Arra jutottak, hogy nem lehet különbséget tenni ember és ember között. Ami az egyiknek jár, az a másiknak is. Nálunk ezek szerint elfogadott tény, hogy az emberek nem egyenlőek. Hogy van ez nálunk? A joghoz nem értők osztják az észt jogi kérdésekről, a pszichiátriához hozzá nem értők pedig osztják az észt pszichiátriai kérdésekről. (https://www.youtube.com/watch?v=_gTWJTMSM0k)

Mintha elfelejtenék, hogy a hatvanas években történt az emberiség történetének egyik legnagyobb mértékű gyógyulása akkor, amikor kikerült a homoszexualitás a betegségek osztályozásából. Úgy tűnik, mi a NER hazájában visszafejlődünk, lemondunk az érvelésről, az a lényeg, hogy aki a hatalomhoz közelebb van, kit tud jobban megfélemlíteni. A félelem és hatalom az igazi kérdés, az a kérdés, hogy nincs érvelés, a hatalom megfélemlít azáltal, hogy megmondja, mi elfogadható, mi nem. Az LMBTQ nem elfogadható és kész.

Tényi azt is elfelejti, hogy a nők sok évszázadon keresztül nem tanulhattak. Nem tudom, Tényi nagymamái tanulhattak-e. Ha a nagy átlaghoz tartoznak, akkor nem, ha kivételezettek voltak, akkor igen. Vajon hogyan hat Tényire, hogy esetleg olyan nagymamái voltak, akik nőként másodrendűnek érezhették magukat, mert akaratuk ellenére nem tanulhattak? Vajon érdekli ez Tényit? Hogy ő ilyen értelemben nem egy embergyerek volt gyerekkorában, hanem a jövő ígérete, férfi, aki tanulhat, de ha lány lett volna, másként néznek rá. Van egy rossz hírem, Tamás! Ez a kérdés – ha ez számít neked – a gender tudomány része, ami a Lajtától nyugatra tudomány, még akkor is, ha te más véleményen vagy. Az ottani egyetemek legtöbbjében működik ilyen tanszék.

Pár értelmes kérdést akartam itt felsorolni. - szerintem- vita, érvelés, beszélgetés nincs, illetve nem nyugodt, tudományos hangnemben. Rettenetes időket élünk. Nem a medvék léte, játékossága, élete a fontos. Nem örülünk annak, hogy újra medvék élnek velünk, hanem osztályozunk hatalmi eszközökkel, rangsorolunk, hatalmaskodunk.

Lehet-e jobb egészségügyünk?

Nem csak a magyar közmédia, de a magyar közbeszéd és közgondolkodás is régen lemondott a nyugati demokráciák két olyan alapértékéről, amely Máltától Skóciáig, Svédországtól Romániáig, de főleg Németországban olyan iránytű, ami a csúcsvezetőktől a legegyszerűbb emberekig eligazítja a hétköznapokat. A két alapérték az egyén emberi méltóságának mindenekfölött való védelme, illetve az, hogy a társadalomnak az a dolga, hogy segítse az egyént a benne levő képességek kibontakoztatásában. Nem a többség és sokaság méltósága és képességeinek a kibontakoztatása, hanem az egyéné. A zsidó- keresztény erkölcs segíti a társadalmakat ezen alapelvek érvényesítésében. Nálunk nem csak a NER apparatcsikok adták fel ezt az irányelvet, de a társadalom széles rétegei is.

A magyar valóságban itt van az egészségügy. A média, a törvényhozás, a nagy szakértők azt akarják lenyomni a torkunkon és ezt hagyjuk is, hogy a magyar egészségügy egyenlő azzal, hogy hogy vannak az orvosok, a szakdolgozók, hogy külföldre mennek-e, vagy itt maradnak. Ez az egyetlen kérdés. A páciensekről, a betegekről nincsen szó. Mindenki hallja a rémtörténeteket az elfekvőkben saját ürülékükben fekvő demens idősekről, kezeletlen lelki beteg gyerekekről, ellátatlan alkoholbetegekről, akikbe mindenki belerúg, és senki nem tartja betegnek őket, szedjék össze magukat, a teremburáját! A legszerencsétlenebbek, akikről senki nem beszél, nem érdekli az újságírókat, nem jelennek meg a médiában, hetvenes években készült fekete- fehér fotókon sejlik fel az, ami ránk is vár, hogy mi is az elfekvőbe kerülünk, és saját vizeletünkben fogunk feküdni és nézni fogjuk a Mackó sajtot, mert nem lesz senki, aki kibontsa nekünk és megetessen bennünket. A médiában nem szerepelnek páciensek történetei, orvosok, ápolónők történetei sincsenek. Pedig elképesztően jó történetek is vannak emberséges orvosokról, szakdolgozókról. Jó lenne meghallgatni olyan embereket, akik hónapokat töltöttek lélegeztető gépeken, akik mellé odaálltak szeretteik és beszéltek hozzájuk, és felépültek, s voltak olyan orvosok, pszichológusok, akik mindannyiukban tartották a lelket úgy, hogy alig volt olyan, aki bennük tartotta volna. Sok esetben a kómában fekvő emberek mellé zárlat idején becsempésztek olyan hanghordozókat, amiken az aggódó hozzátartozók elmondhatták a kómában levőnek, hogy mennyire szeretik, hogy mennyire várják haza, és végtelenített módra állítva volt hallható férj, feleség, gyerek, unoka hangja a lélegeztető gép hangjával keveredve. És sokan felépültek. A megnyilvánulni, beszélni letiltott egészségügyesek, akiknek a NER befogja a szájukat, ezeket a szépséges történeteket sem mondhatják el.

A mai magyar kirekesztő társadalom szükségszerűen definiálja azokat az embereket, akiket kirekeszt, akik a „normálisok” számára olyan viszonyítási pontok, akiket ellenséggé lehet tenni, akiket elidegenít a többiektől, akikhez képest a többiek azt érezhetik, hogy nekik még jól megy. Így lesznek menekült állásvadászok roma honfitársaink, saját identitásunkat veszélyeztető transgenderek a szomszédaink, az öregek, a nők, a gyerekek, akik gyengék, nem tudják megvédeni magukat, így válnak teherré, akik örüljenek, hogy szóba állnak velük a hatalmasok, pedig ezek a gyengék is mi vagyunk. Így kerülnek a peremen kívülre a betegek. „Maguknak okozták a bajt, nem kéne annyit enni, mozogni kéne, meg nem inni” (Jut eszembe, a NEAK – ami állítólag társadalombiztosító, évek óta nem viselkedik társadalombiztosító módjára, egyetlen prevenciós kampányt sem indított pl. (pl.alkohol témában) ). A diktatúra lételeme a félelemkeltés, ami önmagában megbetegít és akadályozza az értelmes párbeszédet.

A magyar egészségügy szokáselvű. A szokás nagyúr, és nagyon relatív; olyan valami, ami gyorsan változik. Ami ma szokás, tegnap még nem volt az, és holnapután sem lesz az. Jogállami demokráciákban az egészségügy jogosultság alapján és jogok alapján működik, hogy legyen mibe kapaszkodnia minden érdekeltnek.

Ma eljutottunk oda, hogy mi magyarok mindannyian, – bár sok dologban különbözünk egymástól– abban közösek vagyunk, hogy attól rettegünk, hogy kórházba kerülünk, attól félünk, hogy a kórházat nem éljük túl. Erre minden okunk meg is van. Ha valaki lélegeztető gépre kerül, akkor nem, hogy nem masszírozzák meg úgy, ahogy az ápolási protokollban szerepel, hanem nem is változtatnak testhelyzetet sem az előírt fél óránként, így az egyhelyben fekvő páciens bőrén olyan felfekvések keletkezhetnek, amelyek a kórházi fertőzések melegágyai. Míg kórházi fertőzésbe 2-3-4000 honfitársunk hal meg évente (nem tudjuk hány honfitársunk, mert hiába minden, a hatalmaskodók nem adják ki az adatokat), autóbalesetben kb. 500. A lélegeztető gépen fekvő – szegény emberek– testhelyzete senkit nem érdekel. Sajnos legtöbbjüket nem is teszik megfelelően tisztába és akkor a fürdetésről még nem is beszéltem.

Tudjuk, hogy a magyar egészségügy állapota botrányos. Tudjuk, hogy az egy -egy életet becsületesen ledolgozó 70-80-90 éves demens honfitársaink egy küzdelmes élet után nem azt érdemlik, hogy ne legyen senki, aki megeteti őket. Most a jobb állapotú betegtársak végzik ezt el, aztán majd esetleg a család, az új törvény szerint, de hányan vannak olyanok, akiknek senkije sincs? Velük mi lesz? Az ő emberi méltósághoz való jogukat ki védi meg?

A rémtörténetek metszéspontjain szakemberek dolgoznak. Olyan szakemberek, akik puszta jelenlétükkel szentesítik azt, amit nem lehet. Egyik oldalon óriási áldozatot hoznak azzal, hogy felveszik a munkát és ellátják a betegeket, a másik oldalon gyötrődnek, hogy olyan a rendszer, ami értelmes munkavégzést alig tesz lehetővé, sokan a rossz rendszer miatt kiégnek és értelmetlennek tartják a munkájukat. Nem ezt érdemlik ők sem. Azzal, hogy durván kommunikáljanak a szakdolgozók, orvosok a páciensekkel, azzal, hogy ne legyen WC papír az intézményekben, és körbe legyen hugyozva és szarva a WC, ezzel az intézmények igazgatói egyáltalán nem törődnek. A nemtörődömséget az teszi lehetővé, hogy a fenti két alapelvre, főként a méltóság védelmére fittyet hánynak az intézményvezetők. Az, hogy a kórházba bekerülő és onnan távozó honfitársaink érkezésük és távozásuk napján nem kapnak ételt, az ottani orvosok, az orvosigazgatók közönye mellett történik, holott üvölteniük kellene, nem csak intézményük és a magyar egészségügy jó hírneve miatt, hanem azért is, mert a táradalom működésének alapelve, a bizalom elve sérül. Nem teszik. (Eszembe jut orvosprofesszor barátom, aki nyugdíjazása előtt a Szent Imre kórház osztályvezető orvosa volt, s mikor betegként a belosztályra került, s érdeklődött azzal a megjegyzéssel, hogy ő is orvos, a főnővér azt mondta neki, maga csak volt orvos- szóval, kedves orvosok Önök is kiszolgáltatott betegei lesznek egy idő múlva ennek a rendszernek, több szinten érdekük a javítás)

en-mati_re-de-croissance-la-taille-de-la-population-trace-t-elle-le-destin-des-pays.jpg

Tudjuk, hogy ez a bánásmód nemcsak igazságtalan, de jogtalan is. A világ gyémánttengelye megpattant, megtört és nincs senki, aki javítana rajta.

A meglévő dolgozók sokasága 4-5 ember munkáját végzi naponta, túlhajszoltak, fáradtak, a rendszer őket is sújtja, s a különleges jogrend befogja szájukat, nem nyilvánulhatnak meg. A nővérek felállnak, felállnának, ezzel fenyegetőznek, nincs jövőkép, nincs remény, senki nem emeli fel a hangját,

illetve de.

Mi, a Magyar Páciensek Kamarája Egyesületben azért dolgozunk, hogy közelebb kerüljünk egy jobb helyzethez, hogy elmondjuk, hogy elmondhassuk történeteinket, hogy a páciensek hallathassák hangjukat. Kérdezzék meg őket, ne csak páciens elégedettségi kérdőív legyen, de az egészségügyi dolgozó bére is függjön attól, hogyan bánik a hozzájuk fordulókkal. Hogy hogyan lesz jobb egészségügy? Egyszerre kell lépni több szinten, de szerintem a jogok betartása az alap. Mi a fennálló betegjogok mellé még három betegjogot szeretnénk beemelni: a páciensek idejének tiszteletben tartásának a jogát, a prevencióhoz és szűréshez való jogot, valamint az innovatív gyógyító eljárásokhoz való jogot. Meg aztán az egészségügy olyan dolog szerintünk, ami folyamatos tárgyalást, egyeztetést, szövetkezést igényel, amit sok minden jellemez, de az biztos, hogy nem kampányszerű. Ezért fontos lenne egy egészségügyi kerekasztal létrehozása és folyamatos működtetése, a diktatórikus rendszer ezt a romhalmazt tudta összehozni, a demokratikus munkamód csodákat hozhat.

Kedves Olvasó, csatlakozzon hozzánk! Ha Ön is azt érzi, hogy az egészségügy állapota javításra szorul, s tenne is azért, hogy a helyzet javuljon, (most és utánunk mindörökké) csatlakozzon hozzánk! Mindenkire szükségünk van! (www.magyarpaciensekkamaraja.hu)

 A páciensek itt írhatják le tapasztalataikat.

https://www.facebook.com/groups/686507053192112

Nézem az újszülött unokák, gyerekek képeit, amiket a mellettük levő nagymama, nagypapa, anya, apa oszt meg a Facebookon.

Nézem az újszülött unokák, gyerekek képeit, amiket a mellettük levő nagymama, nagypapa, anya, apa oszt meg a facebookon.

Csupa öröm! Az élet él és élni akar, van ok ünnepelni! Nagyszerű és csodálatos esemény egy új jövevény érkezése! Ha egy kicsit tovább gondoljuk, felmerül a kérdés, tudja-e a nagymama, nagypapa, szülő, mekkora adósságot hagy arra az újszülöttre, akit itt mutat be? Ő, és honfitársai sodorják adósságba a gyereket.ados-3.png Nem csak a diktatúra adósságára gondolok, ami önmagában tetemes, hiszen a diktatúra kiépítése a mi és honfitársaink (itthon és külföldön), családjaink pénzéből folyt, folyik, de a diktatúra fenntartása is pénzbe – csilliárdokba- kerül. A diktatúra lételeme az, hogy elvesz, nem csak pénzt, hanem gátolva az egyénben levő képességek kibontakoztatását: tehetséget, alkotó erőt, kreativitást. Az autokrácia félelemmel és szégyennel- eltiporja az alkotó munka csíráját, ami hatalmas adósságot jelent mindannyiunknak. Gyötrelmes adósságot. Hatalmas adóssága a posztoló nagymamának, nagypapának, apának, anyának az, hogy ez a gyerek szégyenben fog felnőni. Semmit nem tettek a szégyen érzésének enyhítéséért. Ma szégyen magyarnak lenni külföldön, szinte mindenütt. Ha elutazik Európába és NER ellenes lesz a fiatal, hamar észreveszi, hogy nem szeretik a magyarokat, nem szekunder, hanem primer szégyent él át, ha meg NER-es, és része a diktatúra klientúrájának valamelyik szülője, vagy rokona, esetleg önmaga révén, akkor olyan félelmet és undort táplálnak belé a liberális Nyugat ellenében a diktátor pribékjei, ami kordon alatt tartja őt akkor is, ha kiutazik a vágyott országokba. (Az Eiffel -tornyot, a Kölni Dómot, a Colosseumot, az Akropoliszt, Prágát, Barcelonát stb. látni kell). A kordon ott lesz benne külföldön is, meg itthon is.

Konkrét adóssága a diktatúrának, hogy 500 Ft-os EUR árfolyammal leértékelik őt is, és a munkáját is, ahogy minket is leértékelnek most ótvaros diktatúránk miatt. Szóval nem lesz jó élete, ő nem fogja megtapasztalni azt, amit mi megtapasztaltunk 89-90-ben, a kilencvenes években, hogy nagyszerű érzés volt magyarnak lenni. Akkor volt okunk örömre. Ez a gyerek, valószínűleg el fog vágyódni és jó eséllyel el is megy innen.

Ma Magyarországot az EU-ban leírták, és persze a legtöbben itthon is leírták, nem lesz itt semmi.

kezkez.jpeg

Nagymamák, nagypapák, szülők, mi hoztuk létre ezt a diktatúrát az aktív semmittevéssel. 250 ezer Ft-ért, 500 ezer Ft-ért, 1,2 milló Ft-ért , egy egyiptomi nyaralásért először csak elvégeztetek, elvégeztünk egy-egy munkát, amit nem is akartunk, aztán nem szóltatok, nem szóltunk akkor, amikor szólni kellett volna, pontosan tudjuk, melyik volt az a pillanat, amikor alá mentünk, amikor beilleszkedtünk, aztán meg nem akartunk konfliktust- kinek kell a veszekedés(?) , most mit szóljak (?) , kinek szóljak (?) - aztán egyedül maradtatok, maradtunk, nem lassan, hanem gyorsan, hónapok alatt belefásultunk, beleszürkültünk a küzdj, vagy menekülj feszültségébe. Elfogadtuk. Szar ország lett az országunk, egyre többet panaszkodunk, vagy jó esetben viccet csinálunk abból, ami miatt sírni kéne. Pl. az elit azon üzenetét, hogy  vállalkozók profitéhes gazemberek, mindenki elfogadta. Most ostoba számlázási programokkal telik az időnk. A számlaíróknak is és a számlára várakozóknak is a konferenciákon, amikor mi számlát írunk azért, mert bűnözőnek tart minket nem csak a diktatúra, hanem a nép is. Pedig a vállalkozókat meg kéne becsülni, mert  ők a legnagyobb magyar munkáltatók, ők azok, akik munkát adnak. Szóval, amikor valami nem tetszett, lenyelted, nem mentél el képviselődhöz, nem küldtél e-mailt az országgyűlés elnökének, amikor a lányod méhébe nyúlkált.(Mi lett volna, ha mondjuk 2 millió e-mailben tiltakozunk? Nem tettük. )

Két generáció múlva, akkor lesz itt jobb! Ezt mondják sokan; én nem. Ez azt jelenti, hogy gyáván, tehetetlenül azzal a gyerekkel végeztetik el a piszkos munkát, aki mögé most bebújnak azok, akit itt a közösségnek jó érzéssel bemutatják a gyermeket. Bebújnak mögé. Csináld meg te! Nekik, a gyereket bemutatóknak volt jó is az életetükben. A gyereknek itt nem lesz jó. Valószínűleg elmegy, ahogy korábban írtam, ha  a szülők, nagyszülők ki tudják fizetni a képzését. A másik alternatíva pedig, hogy "Majd ő-  ő majd megcsinálja." Évszázadok óta ez a duma minálunk. Oda bújnak, oda bújtok mögéjük, nem tudjátok, hogy őt is felemészti majd a félelem, a lavírozás: a diktatúra és a feudalizmus ereje.  Pont olyan életük lesz, mint nekünk.  És akkor a klíma katasztrófáról még nem is beszéltem. Ez a mi művünk, ez a mi közös alkotásunk, ezt hagyjuk rájuk: feladatokat, adósságokat, vállalhatatlan tradíciókat.

 

Hogyan lesz az emberi méltóság tiszteletéből "méltóságosuramozás"?

Tetszenénk forradalmat csinálni! Vagy mégsem?

 Nehéz idők jönnek. Azok, akik most arról beszélnek, hogy 10-15 év, vagy még hosszabb idő lesz, hogy az orbáni diktatúrát kiszenvedjük, egyben ki is jelölik a reménytelenség útját. Alkalmazkodnak a diktatúrához. Elfogadnak, beülnek, elfogadunk beülünk. Nem lesz itt semmi, mondják. Úgy vannak, mint sokan az országban, akik, mint a két öreg (Statler és Waldorf) a Muppet showban a felső páholyból dumálnak. Kívülről kritizálnak, mondják a tutit nekünk, hülyéknek. (Jó példa erre Tölgyessy Péter és László Csaba. Személyes ügyeikről - hogy jártak a FIDESZ-szel parlamenti képviselőként, (Tölgyessy) , hogy jártak a pártelitekkel, (László), aki nagyon kínos dolgohoz adta pénzügyminiszterként a nevét) - nem tudunk meg semmit. Ők is okosak és én is okos vagyok. És, aztán? Semmi.

virag_a_faban.jpg

Diktatúra van, ebben nincs vita, diktatúrát pedig nem lehet választáson leváltani. Ahhoz hatalmas szerencse kellene, nekünk magyaroknak meg szerencsénk nem szokott lenni. Lebénultunk, lemerevedtünk; nincsenek think thankjaink, nincsenek agytrösztjeink, ha belegondolunk, valamelyik nagy külföldi média cég jöhetne ide és lehetne úgy objektív, hogy valami NER független hírügynökséget gründol, de ide nem jön a Bloomberg, se a CNN, se az AFP.

A bénultságban hajlamosak lehetünk még jobban elveszteni a józan eszünket, pedig most nagyon szükség van rá, szükség lenne rá, hogy ha a bénultságunk elmúlik, tudjuk milyen értékek mentén van esélyünk közeledni egymáshoz, újfajta szövetséget kötni.

Személyes véleményeimet írom ide, mi az alternatíva, mi lehet az új szervező elv, milyen értékek mellett tudunk igazából kijönni ebből a ránk ragadt, pókháló szerű ragacsból, ami körbefon, lehúz, megfojt, legjobb részeinket elpusztítja.

  • Az élet szeretete, egyáltalán "Az életet" szeretni kell. A NER a félelem kormánya. A félelem kizárja a szeretetet. Az élet pedig él és élni akar. A félelemben az erek összeszűkülnek, megnövekszik a stressz és kortizolszint, a szeretetben ellazulunk, otthon vagyunk. A szeretet mindent legyőz, állítólag.
  • Sokan gátlás és komoly kutatás nélkül állítják, hogy a magyarok ilyenek, a diktatúrához vannak szokva, az kell nekik. Pesszimizmusuk igazolhatatlan. Ha így lenne, a magyaroknak most boldogoknak kellen lenniük. Ahogy megyünk bele a diktatúrába, a magyarok egyre boldogtalanabbak. A lakosság többsége átadja magát a NER szorongásának, gyűlöletének, annak, hogy a magyarok ellen tör a fél világ. Mit tehetnének? A NER ármányokodása sokba kerül, 2-300 millárd Ft megy arra a gyűlöletpropagandára évent, aminek eredménye a rossz közérzet. Szarul vagyunk. Ha az ellenzék azzal foglalkozna - nem azzal foglalkozik - hogy milyen lenne a NER mentes Magyarország, mondhatná egyszerűen: LEHETSZ BOLDOGABB!
  • Kereszténység. Az, amit a NER csinál - mindenki tudja - nem keresztény cselekdedet, hanem bálványimádás. Az igaz keresztény értékek tartási és menekülési lehetőséget jelentenek főként háború idején. Könyörületesség, irgalom,megbocsátás, humanizmus, felebaráti szeretet, mint írtam, ilyenek. Kommunikálhatná ezt az ellenzék (de hát az ellenzéket is csak a zsebe vezérli). Nem teszi. Ha ellenzéki propagandát nyomnék azt mondanám: a keresztény felebaráti szeretet olyan érték, ami tartást ad még a XXI. század emberének is
  • A magyar ember kibír. Mindent kibír. Akik kimennek külföldre, már nem bírják. Mennyi teremtő, alkotó, csodálatos erő borul, borult virágba külföldön! A NER okozta félelem gúzsba köti az alkotó tehetséget. Nem tudom, hogy ezt hogyan lehet kommunikálni, de észrevenni érdemes. Milyen lehet egy olyan Magyarország, amit nem kibírni kell, hanem lehet benne élni? Nem ilyen mogorva, erőszakos, hanem kedves Magyarország, ahol a képességeket ki lehet bontakoztatni? Egy kedves Magyarországon, ahol a képességeket ki lehet bontakoztatni, boldogabbak lehetünk. Ezt mondanám: olyan országot hozunk létre, ahol kibontakoztathatod a benned levő képességeket. athene.jpg
  • Igazság. Mindannyian tudjuk, hogy a lopás az lopás. Az elnyomás, az elnyomás, a diktatúra diktatúra. Az EU jogállami vizsgálata olyan aljasságokat tárgyal, ami mindannyiunk szégyene. Tiszta pókháló. Hozzányúlsz egy helyen és az egész bemozog, ragad, koszol. Hogy hagyhatjuk ezt? A NER Magyarországán az igazság és a szégyen kéz a kézben jár. Szégyelljük magunkat az igazságért, amiért hagytuk, hogy így legyen. Így vannak ezzel a fideszesek is. A fő fidesznyik celebpolitikusok nem mehetnek normális emberek közé Budapesten, nem nyilatkozhatnak szabadon, mert ők is tudják, mi az igazság, s félnek, hogy elszólják magukat. Ezért vannak agyon ellenőrizve. Ha ellenzéki propagandát nyomnék azt mondanám: Többet ésszel! Az igazság ideát van!
  • Nem csak Orbán az ellenség, hanem azok az apparatcsikok, azok a cselédek, szolgák, akik elvesztették méltóságukat és belegörnyedtek a szolgaságba és félelembe. Sok ilyen embert ismerek. 5 kg krumpliért, vagy kettőért (egy tál lencséért) megírják, aláírják, megteszik azt, amit egy méltóságának tudatában levő ember soha nem tenne meg. Ők írják a diktatúra rendeleteit, a diktatúra emberei biztonságra vágynak, de elveszítik méltóságukat. Ha ellenzéki propagandát nyomnék azt mondanám: Méltóság és biztonság kéz a kézben jár. Ne szolgáld ki a diktatúrát! Ne csinálj "méltóságosurat, méltóságosasszonyt" saját emberi méltóságodból! Novák Katalin állítólag így nevezeteti magát. Ne hagyd!
  • A NER polgára nem csak méltóságát veszti el, de szabadságát is. A szabadságot önként adja fel. A szabadság pedig fontos a méltóság megőrzéséhez és az alkotó képesség kibontakoztatásához.  Ha ellenzéki propagandát nyomnék annyit mondanék: Szabadság! (mint a szlovén párt, ami pár héttel a választás előtt alakult ezzel a névvel és nyert)
  • Idő: A NER a múltjában él. Hamis múltban. Az önmaga által meghamisított és folyton meghamisító, így változó múltban. Beszéljünk a jövőről! Mi várható? Hogy is lesz itt?  Szóval, mit kínáltok a gyerekeiteknek, unokáitoknak honfitársaim? Jó kis alávetett, a tehetséget lekorlátozó életet? Hajlongó bólogatójánosokat nevelünk? Ha ellenzéki propagandát nyomnék azt mondanám: Le a szexizmussal! Gendertudományokat mindenhova! Éljünk a jelenben! Gondolkozzunk a jövőről!
  • Mindannyian kis orbánok vagyunk, amikor nem tudunk egyeztetni, megegyezni, szövetséget kötni, együttműködni. Ha demokratikusan választunk egy főnököt, nem bízunk benne, ott gáncsoljuk el, ahol tudjuk.  Mi vagyunk a világ közepe, nekünk nincsenek ügyeink. (A "Váltsuk le a főnököt" nem ügy). Jó példa volt erre az ellenzék egészségügyi munkacsoportja, amely csoport Komáromi Zoltánnal, Szabó Tímeával, Lantos Gabriellával, Pusztai Erzsébettel nem tudott egészségügyi programot írni, egyetlen épkézláb gondolatuk nem volt a választók felé arról, hogy miért lenne jobb az ellenzéki kormány egészségügye. Picit beleláttam mi történik. Ilyen önző, tehetetlen, ellenségeskedő csoportot nem láttam még életemben. Gondoljátok el! Meghalt több, mint 40.000 honfitársunk: apák, anyák, nagypapák, nagymamák, szeretett testvérek, szeretők COVID-ban, s erre azt mondja Lantos Gabriella, hogy Pintér jó egészségügyi miniszter. Ránkdől a rákbetegek hatalmas száma, velük hal jó részünk,  10%-kal nőtt az öngyilkosság, pszichiátriai betegek ellátatlanul maradnak, rákbetegek nem kapnak megfelelő ellátást, mert azt sem tudják mi az, rehabilitációról nem beszélek, mindannyian olyan elfekvőben végezzük majd, ahol a nővérek nem bontják ki nekünk a Mackó sajtot, mi pedig demensen nem tudjuk majd kibontani, és nem fognak megfürdetni sem és kórházi fertőzést kapunk a felfekvésektől. (És akkor azt mondja Komáromi: csinálok nektek egészségügyi minisztériumot és kikérem az adatokat. Ez volt az üzenet, semmi más!) Hát igen, nem csoda, hogy nem oda húzták az X-et a választópolgárok, ahol az ellenzék volt. Én is ledöbbentem és vissza is fogtam magam. Nem kritizáltam, nem kiabáltam, pedig kellett volna. Ha ellenzéki propagandát nyomnék azt mondanám: Lehet jobb egészségügyünk!kezkez.jpeg
  • A médiában nem csak a demens, maga alá csináló ember nem jelenik meg, nem jelenik meg a közmunkás és általában a szegény, kiszolgáltatott ember sem. Mindenki beszél róluk, de őket senki meg nem kérdezi. Danó Anna sem betegekkel csinál interjút, amikor az egészségügyről tudósít a Népszavában. Á nem, nagyfőnökökkel csinál. (Mit neki cukorbeteg, rákbeteg, mit neki COVID-ból kijött ember, ápolónő, orvos!) Mi, suvernyákok nem jelenünk meg. Nincs hangunk, arcunk. Pedig hát mi suverányok vagyunk az egészségügy és nem a zseniális Velkey György, (basszus, legalább egy szülőt, vagy gyereket megkérdezhetett volna Danó Anna, arról, hogy hogy van, mit tapasztal a kórházban, de nem kérdezett). Kósa Istvánt megkérdezi. A beteg idejével kapcsolatban nem a páciens szólal meg,hanem Kósa István beszél a beteg helyett. Szóval nem csak a demens, a beteg, a közmunkás hiányzik a magyar médiából és közbeszédből, de sok más személy is. Pl. sehol, de sehol nem készítenek interjút olyan emberekkel, akik szegények, akik egymásra vannak utalva. Akik keresik az olcsó árut. A német közszolgálati tv híradójában mutatnak olyan kétgyermekes nőt, legyen a neve Stefi, aki sok km-re viszi a gyerekeit iskolába. Muszáj megfizetnie a drága benzint, mert tömegközlekedéssel nem érne időben munkába miután a gyerekeit iskolába vitte. Egyszerre aktivista és rászoruló: egy gyűjtőhelyre viszi az összegyűjtött, lejárat előtti élelmiszereket a hozzá közeli boltból – és  rászorulóként pedit a gyűjtópontban mások által is odavitt élelmiszerből  vesz magához  (pl látjuk, ahogy a gombát tartalmazó kosárból kiszedi a szottyadt gombák mellől a még épeket). Szóval a magyar közbeszédben, sajtóban a gyengék, a rászorulók nem jelennek meg. Velük senki nem beszél, róluk sokan. Ha ellenzéki propagandát nyomnék azt mondanám: Drága, nagyszerű honfitársaim! Mutassátok meg magatokat! Együtt vagyunk, egymásért vagyunk!

De nem vagyok ellenzéki propagandista. Itthon semmiért nem vállalunk felelősséget, csak akkor szólalunk meg, ha kérdeznek- („Ki kérdezett? Senki”) és imádjuk, hogy nekünk  nincs felelősségünk. Az a szar ami van, nem az én saram. Tetszenénk forradalmat csinálni, de nem én, hanem megmondom nagy okosként, hogy ki és hogyan. Én vagyok orbán. A gyerekeink elátkoznak minket- ha még nem tették meg- hogy ilyen elcseszett országot csináltunk nekik tyúkszaros életünkkel és 15 év múlva Albánia, Szerbia, és Moldávia lesz a kivándorlási cél, mert a fejlettebb világba be se tesszük a lábunkat. Nem csak a szégyentől, dehogy, hanem azért, mert 700 HUF lesz egy EUR.  Korábban ha megérkeztünk Frankfurtba, Firenzébe, Trogirba, Stockholmba, Berlinbe, az EU tagjaiként kicsit otthon éreztük magunkat. EU az otthounk, amellett, hogy szégyenkezünk is,  amiatt hogy kormányunk az ajtajába szarik.chiharu2.jpg

Akikről nincsen szó, akikről hallgatnak

A magyar egészségügy ahogy én látom 3.

Sok elegáns és okos ember dönt az egészségügyről, magyar módra, nem kérdezve meg azokat, akikről ennek az egésznek szólnia kellene: a pácienseket, a betegeket. Számukra a magyar egészségügy azzal egyenlő, hogy hogy van az orvos, jól keres-e, hol a pénz, mert ugye, csak a pénz számít, ki, hogy találja meg benne a számítását az egészségügyben?  Mondanám, hogy fittyet hánynak Kornai János gondolatára, aki, azt mondja, akkor tud hatékony lenni bármilyen rendszer, ha az információ forrásához (pácienshez/beteghez) legközelebb történik meg a döntés. A magyar egészségügyben a döntéseket a páciensektől egyre távolabb hozzák meg. Ahogyan telik az idő, a döntés mind messzebbre kerül, hozzájárulva a további zülléshez.

Az ellenzéki egészségpolitikusok látóterében nincsenek benne a következő személyek:

  • Elfekvő osztályon a saját ürülékükben hosszan fekvő demens idősek. Őket nem mosdatják meg, enni, inni egyedül nem tudnak, nincs, aki kibontsa nekik a reggeli híg tea és az egy szelet kenyér mellé alufóliában kapott mackósajtot. Az ápolónők nem engednek be a kórházba olyan jószándékú önkénteseket, akik fürdetnének, etetnének. Az ápolónők azt mondják: „még félrenyel nekem az idős, nekem ne jöjjenek ide kontárok, csak megnehezítik áldozatos munkánkat”. Mindez nem csak a demens osztályokon van így. Baleseti osztályokon, belgyógyászati osztályokon mindennapos a bűzlő és éhező páciens.
  • Vidéki rákbetegek, akiket 50-70 kilométerre visznek kemoterápiára. Ők reggel kelnek, 5-6 órakor. Kisbusszal összeszednek 4-8-12 főt, mindenhova elmennek értük. Ez jó, de nagyon hosszú az út. Délelőtt 10 körül érnek a kórházba. A kezelés után a rázós úton, fáradtan érnek haza este 10 után. Az egészségpolitika azt mondja nekik, az átszervezéssel, a súlyponti kórházak bevezetésével, az egynapos kezeléssel majd még többet kell utaznod. A többi (a páciens jólléte, véleménye) érdektelen.
  • Sokan vannak úgy magányos rákbetegek, hogy a kezelés után hazaküldik őket. Sokukat senki nem kérdezi meg: van-e, aki gondját viselje odahaza? (nem téma: ennyi pénz van, itt tovább nem maradhat, a szociális ügyeket nem kapcsolják össze az egészségüggyel, sőt a köztudatban nincs elkülönítve a gyógykezelés és az ápolás.) Ha megkérdezné valaki őket, talán elmondanák, hogy nincs. Nincs, aki gondjukat viselje. Otthonápolásról nem is hallott. 
  • Alkoholbetegek és családjuk. Az egymillió alkoholbeteg ember sok magyar statisztikát ront.  Nem csak a várható élettartam, a boldogság statisztikáit, de ide tartozik a máj-, a gyomor-, szájüregi rák, a veserák döbbenetes sokasága. Szenvedő beteg, szenvedő család, depressziós, tanulászavaros gyerekek. Öngyilkosságok láncolata. Tirólatok elfeledkeznek nem csak az ellenzék okos emberei, de a mindenkori kormányzat is. Szokjátok meg: ki kell bírni. Persze, bírjátok évek óta. (https://worldpopulationreview.com/country-rankings/alcoholism-by-country?fbclid=IwAR2OE438VPXENTtYyyIRfEj4w8I0kcaW6NP2Jir-iiT-c1n77Y7OWEBk7m4) 
  • Azok a magatehetetlenek, akik lélegeztető gépen heteket töltenek el. Elméletileg – benne van a protokollban- időnként meg kéne masszírozni őket, - ez luxus lenne- de már az is jó lenne, ha testhelyzetet, pózt változtatnának, de hát ez sincs. Nincs, aki elvégezze a beteg más pózba történő igazítását mondjuk óránként. A nővéreket meg kéne fizetni, (vajon mennyi plusz pénz lenne az, ami lehetővé tenné annyi hogy a lélegeztető gépen levők testhelyzetét megváltoztassák?). Ezek az emberek felfekvések szempontjából a legveszélyeztetettebbek. A felfekvés könnyen kialakul, aztán jön a kórházi fertőzés és a halál. Nehogy már kritizálja bárki az orvosokat – nincs idejük ilyesmivel foglalkozni- vagy a nővéreket, jaj…. Ne már!!! Inkább titkoljuk el, hogy hány ember hal meg így kórházi fertőzésben.
  • fekvo.jpg
  • Öngyilkosok hátramaradott hozzátartozói. Egy-egy öngyilkosság az új kutatások szerint több, mint száz fő számára jelent traumatikus élményt. 170-180.000 honfitársunknak jelent elviselhetetlen fájdalmat egy -egy évben szerettük ilyen képpen történő elvesztése. Hát őket a mindenkori egészségügyi kormányzat is és az ellenzék is leszarja. Nem számítanak. Mit nekik pszichoterápiás kezelés, trauma feldolgozás. Fogd be a szádat. Ja, befogod, tényleg, jól van, csak így tovább.

 

Folytathatnám a felsorolást, kiket nem látnak a jól öltözöttek.

És akkor nem beszéltem a tisztelettelen kommunikációról, és akkor még nem beszéltem a koszról, a takarítás hiányosságairól, azokról a kínokról, amik pénzben nem kifejezhetőek és nem beszélnek róluk az orvosok: a kiégésről, a magára hagyottságról. Mindenki szenved az egészségügyben és mindenki fél.

Az ellenzék az egészségügyet- úgy tűnik- pozíció szerzésre fogja használni. Már látom kik lesznek államtitkárok az új rendszerben, ha lesz új rendszer. Nagyon aggályos az egész. Mindenki szarik bele mindenbe.

Az első dolog a közös ellenzéki programban az önálló egészségügyi minisztérium. Elfekvő, felfekvéssel küzdő beteg, örülsz? Végre újabb jól öltözött, elegáns emberek fognak leszarni.

A pszichoterápiás kódrevízióhoz ide írok egy fontos dolgot. A szakmai kollégiumok tagjai, vezetőik sem az elmúlt években, sem most a fülük botját nem mozgatták meg, hogy a finanszírozásban változás legyen. (a tagozatok tagjai egyrészt úgy tekintenek magukra, mint valami jutalomra, hogy tagok, másrészt, mint egy nyűgre: jaj dolgozni kell és nem fizetnek, az eredmény az, hogy ők csak akkor beszélnek, ha a Kásler megkérdezi őket, különben ők is a leszarók táborát gyarapítják). Már többször leírtam, a magyar egészségügy nem jogszabályokon, hanem szokásokon, tradíciókon elvén működik. (ez, az elviselhetetlen feudális rendszer az, ami miatt elsősorban külföldre mennek az orvosok nem a pénzhiány)

Szóval a jogszabályban, a következők vannak a szakmai kollégium tagozatainak feladatairól forrás: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a2000026.emm:

 

  1. § (1) A tagozat - szükség szerint az országos gyógyintézetek közreműködésével - szakterületi feladatában eljárva
  2. a) szükség szerint szakértők bevonásával szervezi és koordinálja a szakmai irányelvek készítését,
  3. b) javaslatot készít a szakmai irányelvek, protokollok, módszertani levelek témáira, ha jogszabály másképp nem rendelkezik,
  4. c) figyelemmel kíséri a módszertani útmutatók, irányelvek, protokollok bevezetését, alkalmazását és érvényesülését,
  5. d) szakmai irányelv felülvizsgálatot végez.

(2) A tagozatok véleményt nyilvánítanak

  1. a) az egészségügyi finanszírozás rendszeréről,
  2. b) a kapacitás elosztásokról és a progresszív ellátási szintekről,
  3. c) az egészségügyi szakmai irányelvek bevezetéséről, alkalmazásáról és érvényesüléséről,
  4. d) az egészségügyi képzések, szakképzések, szakirányú szakképzések és továbbképzések követelményeinek rendszerével kapcsolatos kérdésekről,
  5. e) az adatgyűjtési rendszerről,
  6. fa stratégiai fejlesztési kérdésekről,
  7. g) az egészségügyi szolgáltatók szakmai minimumfeltételeiről,
  8. h) az új vizsgálati módszerekről és gyógyító-megelőző eljárásokról,
  9. i) az egészségügyi minőségirányítási rendszer szakmai követelményeiről,
  10. j) az országos tisztifőorvos megkeresésére, országos szakfelügyeleti szakmai kérdésekben,
  11. k) felkérés esetén az osztályvezető főorvosi, főgyógyszerészi, országos szakfelügyelői, továbbá más szakmai vezetői pályázati kiírások szakmai követelményeiről és a pályázó szakmai feltételeknek való megfeleléséről, valamint
  12. l) minden olyan kérdésben, amelyet jogszabály a szakmai kollégium feladatává tesz.

 

A jogszabály lehetővé teszi a cselekvést, megszólalást, mégsem csinálnak semmit. Öncenzúra és önkorlátozás van, elvek? Ugyan!

Itt tartunk, ki kell bírni, át kell vészelni.

Levél Pető Péternek, a hir24.hu főszerkesztőjének arról, hogy hogyan járulhatnak hozzá az öngyilkosság terjedéséhez

azzal, hogy felelőtlenül írnak öngyilkosságról úgy, hogy egyrészt veszélybe sodornak veszélyben levő honfitársainkat, másrészt olyan tudást feltételezve önmaguknak, amiknek nincsenek birtokában

Nemrégiben olyan cikk került fel a www.hir24.hu oldalra, ami miatt tiltakoztam. (https://24.hu/tudomany/2022/01/11/szomoru-vasarnap-seress-rezso/) A cikkben egy évtizedekkel ezelőtti öngyilkosságot írnak le részletesen. Azt kértem Pető Pétertől, hogy vagy töröljék a cikket, vagy írják át akképpen, hogy az öngyilkosság módjának részletes leírását töröljék.

Pető Péter válaszolt. Egyrészt leírta, hogy az ominózus cikk nem a 24.hu saját cikke, hanem a Rubiconból szemlézett szöveg (ahogyan a szöveg hivatkozik is a lapra): https://rubicon.hu/kalendarium/1968-januar-11-seress-rezso-ongyilkossaga .

Másrészt azt írja, hogy a cikk megállapításai objektív tények, e logika nyomán háborúról sem számolhatnának be, terrorcselekményről sem írhatnának. Azt írja szó szerint: „24.hu arra vállalkozik, hogy a valóságról számol be olvasóinak, ez ugyanúgy igaz közös emlékezetünkre, mint a jelenleg történő eseményekre. A vonatkozó, szemlézett cikkben objektív tényt írtunk le, s éppen a téma fokozott érzékenysége miatt a cikk végén felhívás is szerepel, amelyben olvasható, hová fordulhatnak, akik krízishelyzetben vannak. 

Mindemellett a 24.hu-nál továbbra is azon dolgozunk majd, hogy minél inkább megfeleljünk érték- és normarendünknek, felhívjuk a figyelmet társadalmi, szociális problémákra, elmondjuk a hang nélküliek, a megalázottak történeteit, s közös reményünk, hogy – noha a média egy-egy szereplőjének befolyása erre össztársadalmi szinten fölfoghatatlanul korlátozott – ennek is köszönhetően az öngyilkosságok száma mind kisebb lesz idehaza.”

ongyilkossag2.jpg

 Objektív tény, igazság…. Elgondolkodom.

Vajon tényleg tudja-e a cikkíró Pető Péter, hogy mi az igazság? Ott volt Seres Rezső halálos ágyánál? Vajon mi S. R. igazsága? Mi az igazság, az „objektív tény öngyilkosságok esetén”?

(Itt most nem tárgyalom, hogy a terrorcselekmények és háborús események közlése miképp alakítja a „tömegpszichét”, mit tud kezdeni az átlag hírfogyasztó a rázúdított információval, azaz mit nyerünk és mit veszítünk általa. De maradjunk a témánál!)

Az öngyilkosság rendkívül komplex probléma, személyes és társadalmi ügy egyszerre.

Szól egyrészt az önpusztításhoz való viszonyunkról (nálunk nagyon elfogadó a társadalom az alkohol, workoholic, játékszenvedély, mint az önagresszió formái irányában, nálunk ezek teljesen magas szinten elfogadottak).

Kapcsolódik a társadalomi segítségkérés/segítségnyújtás kultúrájához (milyen csatornákon érhető el a segítség és a bajban levő polgár tud-e segítséget kérni és kapni -- nálunk leginkább magukra maradnak, elszigetelődnek bajban levő honfitársaink).

Természetesen személyes kérdés is, hiszen számos mentális betegég nagyobb kockázatot jelent, és része a genetika is (azok a családok, ahol korábban öngyilkosság történt 26-szoros valószínűséggel néznek szembe annak veszélyével, hogy családjukban újra megtörténik a tragédia), bár sokak szerint itt is inkább tanult kérdésekről van szó.

Az öngyilkosság egészségügyi kérdés is. (Mennyire kész az egészségügyi rendszer az öngyilkossági krízisben levők fogadására, kezelésére – nálunk alig (https://agycsavar.blog.hu/2021/09/29/kozony_titok_lustasag) –, illetve, hogy az öngyilkossági kockázatot növelő mentális betegségek szűrését és prevencióját az egészségügy milyen szinten biztosítja polgárainak (lásd a hatalmas szakadékot gazdagok és szegények, de akár városaik és kistelepülések lakói között!).

Számos új kutatás foglalkozik az öngyilkossággal, az öngyilkosság megelőzésével. Jómagam az ELLIPSE nemzetközi öngyilkosság megelőzési projektben dolgozom, az ottani tapasztalatokat osztom most meg. (https://e-llipse.com/)  Többek között ezen kutatások eredményei is hozzájárultak ahhoz, hogy a világ sok országában (nem mindenhol) csökkenő tendenciát mutat az öngyilkosság. Az objektitiváshoz, az igazsághoz tennék hozzá néhány adalékot:

  • Konrad Michel svájci professzor kutatásából azt tudtuk meg, hogy az öngyilkossági krízis olyan múló lelki állapot, ami teljes dezorganizációval, szétesettséggel, kontrollvesztéssel jár. Ez a szétesettség olyan szenvedéssel jár, amit az érintett személy soha többé nem akar átélni. A megelőzés módja az, hogy a kockázati személy önmagát vizsgálgatva, monitorozva, ha észleli az öngyilkossági krízis első jeleit, azonnal segítséget kér. Az Attempted Suicide Short Intervention Program (ASSIP) módszer a „Bábel tornya” gondolaton alapszik, aminek a lényeg az, hogy a krízisben lévőt nemhogy környezete nem érti meg, de önmaga sem. Sokak szerint az öngyilkosság okát akkor sem tudjuk, ha van búcsúlevél. Az ASSIP módszert hatékonyan alkalmazzák USA-tól Japánig, Chilétől Finnországig – nálunk nem. (Itt ajánlom Pető Péter figyelmébe ennek népszerűsítését, akár írhatna is róla.) Tehát az öngyilkossági kísérletben az életét veszélyeztető honfitársunk teljes kontrollvesztettség állapotában van.
  • Guilherme Borges mexikói kutató és munkatársai 21 ország lakosságát kérdezték meg reprezentatív módon, sok-sokezer polgárt. Az érdekelte őket, hogy az átlag lakosság esetében mennyire gyakoriak az öngyilkossági gondolatok. Az volt a hipotézis, hogy az öngyilkossági gondolatok gyakoriságának tekintetében eltérések lehetnek különböző népek, országok között. Nagy meglepetésére az derült ki, hogy nincs különbség az öndestruktív gondolatok gyakoriságában. Egy német, egy kínai, egy indiai, ausztrál, észt kb. ugyanolyan gyakran gondol az öngyilkosságra – nagy átlagban. Amiben nagy különbség van az az, hogy a társadalom milyen módon viszonyul ahhoz, hogy a gondolatból tett legyen. Az alkoholizmus és az öngyilkosság kéz a kézben jár, főként, ha a társadalom az alkohollal és az önpusztítás egyéb formáival is elfogadó. (Magyarországon az összes öngyilkosság 6-8%-a június, július, augusztus hónapok hétfőjén hajnalban történik elvált, alkoholbeteg férfiakat érint, akik 45-65 év közötti születésnapjuk utáni hétfőn halnak meg.[Veres Előd kutatásai alapján]) Tehát az öngyilkos gondolatok gyakoriságában nincs különbség országok között annak ellenére nem, hogy a statisztika nagyon eltérő) ! Ez nekünk, öngyilkosság prevencióval foglalkozó szakemberek számára óriási lehetőség, mert azt jelzi, van lehetőség arra, hogy megakadályozzuk azt, hogy a gondolatokból tett legyen.
  • Karl Andiessen professzor Ausztráliában azt kutatta, hogy egy-egy öngyilkosság hány honfitárs számára jelent traumát. Korábban azt gondolták, hogy 6-8 fő lehet érintett. Egy nagy reprezentatív kutatás azt erősítette meg kollégák, barátok, szomszédok, edzőtársak megkérdezésével, hogy az öngyilkosság embertpróbáló gyásza 120-130 főt érint komoly súllyal az elhalálozott környezetében. Ha számba vesszük azt, hogy Magyarországon évente 1700-1800 fő hal meg öngyilkosság következtében, akkor az öngyilkossági gyászban érintettek száma évente (!) több, mint 200.000 (kettőszázezer) fő minálunk. A kétszázezer érintett honfitársunk zöme nem kap szakszerű segítséget fájdalma elviselésének megkönnyítésére. Közben neurológiai okok mentén az öngyilkosság, mint egyfajta „probléma megoldó módszerként” rögzül az érintett gyászolóban.
  • Thomas Niederkrotenthaler az osztrák helyzet jó ismerője. A nyolcvanas években a bécsi metróban hetente történt öngyilkosság. Be is számolt róla „objektíven” az osztrák sajtó (Kronen Zeitung – az ottani Blikk), nem is csökkent az öngyilkosság. Aztán leültek egymással a kutatók, klinikusok, újságírók. Ne legyenek objektívek, védjék azokat az embereket, akik öngyilkossági krízisben vannak és ne mutassanak példát, arra, hogy hogyan kell végrehajtani a tettet. Létrehoztak egy etikai kódexet, hogy hogyan kell kommunikálni az öngyilkosságot (nem lehet a részleteket bemutatni, nem lehet megmagyarázni, elfogadott indokot említeni, nem lehet fotót bemutatni, és mindenekelőtt az áldozat méltóságát tisztelni kell, ahogy a közelállókét is). Szóval leálltak az öngyilkosság „objektív” bemutatásával és mi történt? Néhány hónapon belül a bécsi metróban senki nem lett öngyilkos és maradt ez az állapot a mai napig. Magyarországon is van ilyen etikai kódex. A hir24.hu a Blikk és a többi bulvárlap ebben a kódexben nem érdekelt. Nem tudom miért, nem tartják be. Itt a miénk, de a WHO-nak is van. (https://lelekbenotthon.hu/2013/08/az-ongyilkossagrol-szolo-hiradasok-etikai-kodexe-ujsagiroknak/) Az a helyzet, hogy Új-Zélandon, Ausztriában, Ausztráliában átérzik az újságírók a saját felelősségüket, nálunk úgy tűnik, nem. Pető Péter sem.

 Mit mondjak még? Hol az igazság? A magyar újságírók magyar emberekből vannak, se jobbak se rosszabbak. Megkérdeztem Petőt, tudja-e, hogy egy évvel a magyar szépségkirálynő hírhedt öngyilkossága után többek között a sajtó káros működésének következtében hány fiatal lány követte Molnár Csilla Andrea módszerét? Nem is válaszolt. 331 főről van szó egy éven belül, mind fiatal lányok voltak, szépek, talán ma is élhetnének, ha társadalom jobban vigyáz rájuk. Vajon közülük hányan voltak, akik a sajtóból kaptak ötletet? Mi az ő igazságuk?

Hol van az igazság? Mi itt az objektivitás? Hol marad itt a „hang nélküliek, a megalázottak” igazsága, hangja, objektivitása?

 Köszönöm, hogy elolvasta.

 

 

 

Az Országos Baleseti és Sebészeti Intézet (OBSI) ajtaja a nyomorunk szimbóluma

A magyar egészségügy, ahogy én látom 3.

 

Hogy mi a nyomor? A nyomor a kirekesztettség, a külső és belső megalázottság, az elutasítottság, és az abból eredő szégyen. Testben és lélekben úgy utasítanak el, zárnak ki, hogy magányosnak és teljes valómban elutasítottnak érzem magam, de ezt sem élhetem át, sőt nem érezhetek semmit, se szomorúságot, se haragot, se fájdalmat; csírájában el kell, hogy fojtsak minden gondolatot és érzést, hogy túléljek. Amikor megsemmisülés és halál közelébe kerülök helyzetek és mások cselekedeti és megítélése által. A ledermedés az élettelenség egy formája: kilépés a helyzetből, az életből, önmagam megsemmisítése.

 

Baleset ért. Egy hirtelen vett kanyarban elestem a biciklimmel. Azt hittem, nincs komoly baj, de a XV. kerületi Vass László rendelőben végzett röntgen után már nem állhattam saját lábamra, rögtön kerekesszékbe kerültem.

–     Mi nem tudjuk önt itt ellátni, mert lehet, hogy műteni kell. Mentőt hívjunk, vagy el tudja vinni magát valaki az OBSI-ba? – kérdezte az orvos maga elé nézve, az asztálán levő monitornak brummogva, nem tisztelve meg azzal, hogy rám néz, ha már hozzám beszél. Reagálhatott volna át nem élt ijedtségemre. (Pedig nem volt sok beteg, reagálhatott volna). Kibírtam. (Nyomor)

–    El tud.

Feleségem vitt el az OBSI-ba.

Mivel nem állhattam lábra, kerekesszéket, vagy hordágyat (guruló) kellett szerezni. Igencsak kaotikus állapotok. Két alkalmazott – nem eldönthető, hogy kórházi alkalmazottak-e vagy a biztonsági személyzet tagjai –, akik láthatóan nagy hangsúlyt fektetnek megjelenésükre, legalábbis ami a műkörmeiket illeti, két kvaterkázás és mobilbámulás között méri az érkezők testhőmérsékletét. Mellettük, még a szükséges 1,5 méteres távolságot sem betartva, hordágyakon idős hölgyek (három fő), kicsit nyögdös valamelyikük, de azért el vannak, nem zavarják szerencsére a két hölgy aktív mobilozását, más meg nem érdekes. (Nyomor) Az egyik vélhetőleg törött kezű hölgy alatt összetörik a szék (!), még szerencse, hogy nem tört el mégvalamije.

De előre szaladtam, nézzük sorjában!  Leírom, hogyan jutottam be.

Érkezéskor a feleségem hordágyat szerez (kerekesszékhez személyit kellene leadni, de éppen nincs szabad kerekesszék, mert az egy darab készleten levő ki van adva valamelyik szerencsésebb szerencsétlennek). A parkolóban, ahol megálltunk, ráevickélek a hordágyra (illetve a hordágynak látszó tárgyra), feleségem „beugrós” önkéntes beteghordóként igyekszik megfelelni a feladatnak, de a hordágy nehezen irányítható. Olyan öntörvényű, és hideg, mint a magyar egészségügy. Jó lenne nem leterhelni. (Ez nem Nyomor)

Nagy nehezen odaérünk az ajtóhoz. Az ajtó nem önműködő. Ahhoz, hogy be lehessen tolni rajta a hordágyat, meg kell kérni valakit, hogy támassza ki. A biztonsági őr lesz az, aki segít. (Mi van, ha el kell mennie, ne adj’ isten biztonsággal kapcsolatos dolga van?) Kitámasztja az ajtót, (nem Nyomor) önkéntes beteghordóm betol, betegfelvételnél sorbanállás, majd a 2. rendelő ajtaja előtt elfoglaljuk helyünket, és várakozunk. Jól járok, csak három órát kell várnom. Mi van azokkal, akiket mentő hoz be? Akik esetleg önkívületi állapotban vannak és egyedül vannak? Ott vannak ők is a folyosón a két műkörmös hölgy mellett. Testhőmérséklet mérésre van pénz – két főt foglalkoztatnak erre a feladatra –, arra, hogy az idős hölgyeket megkérdezze valaki: nem éhes? nem szomjas? bevette az esedékes gyógyszereit? Na, erre, nincs se személyzet, se pénz. Szokjunk hozzá ahhoz, hogy az emberi méltóság- hiába betegjog, nem szempont. (Nyomor)

Három tapasztalatomat osztom meg még innen, az OBSI sürgősségi osztályáról.

 - A WC. USA-tól Japánig, Indonéziától, Izlandig sok országban voltam, de én életemben ilyen WC-t nem láttam. Mosdókagyló van, csap nincs. Helye sincs. A fém fal a kagyló felett sima. A fém WC nincs letakarítva, ülőke nincs is. WC papírról ne is álmodozzon senki. (kibírható nyomor)

wc_obsi.jpg

Lelkiismeretes az orvos, a gipszelő, igyekeznek. Törődnek, figyelnek, gondosak, de nem kommunikálnak. Mindent kérdezni kell.

(– Meg fogjuk újra röntgenezni.

 – OK, jön a beteghordó? Hol várjak? – az orvos meg sem mukkan, a mellette levő asszisztens úgyszintén hallgat. Újra kérdem:

– Jön beteghordozó?

– Igen – nyögik ki nehezen, aztán majd egy óra múlva jön a beteghordozó. Hamar válhatok kekec, követelőző beteggé ebben a helyzetben, páciens már rég nem vagyok.)

„Károly bátyó.” Így hív a főállású beteghordozó. Senki nem kérdezi meg: Kedves Uram! Hogyan szólíthatom? Kommunikációs halálgödörben mindenki Kati néni, Károly bácsi, Erzsike. „Hölgyem, uram, hogyan szólíthatom?” – az már Nyugat, felejtsd el! Ezt a helyzetet ki kell bírni, ne fárasszon senki senkit azzal, hogy tiszteletre és méltóságra apellál. (Nyomor)

Szóval peregnek az események, kb. 4 órányi intézményben eltöltött idő után begipszelnek. Fekvőgipszet kapok. Egy hét múlva újra kell jönnöm, akkor talán járógipszet kapok.

Igen, sajnos az egy hét alatt, amíg feküdnöm kellett volna, be kellett mennem a minisztériumba, pénteken. Elmondom az államtitkár helyettesnek az OPAI ajtajáról szerzett tapasztalataimat. Az illető azt kérdezi: még mindig olyan? Most adtunk X milliárd forintot a kórházaknak a cserére!

Még mindig olyan, mondom.

Kinek a dolga az ajtó felügyelete, annak szükség szerinti cseréje, hogy legyen ott eü. személyzet, aki kicseréli? Az illetékes államtitkárhelyettes szerint az intézményvezetőnek. Ráadásul faramuci a helyzet, mert a biztonsági őr szívességet tesz, nem kötelessége nyitva tartani az ajtót.

Hát ez van.

Egy hét múlva hétfőn visszamegyek az OBSI-ba. A sürgősségi után most a járóbeteg részlegre kell mennem. Reménykedtem, hogy most itt jobb lesz. Jobb is, kicsit gördülékenyebben megy a dolog, de az ajtó! Az ajtó már modernizálva van. Fotocella érzékeli a ki/be igyekvőket, nyílik az ajtó, mint bármelyik üzletközpontban, de azért mögötte ott a magyar valóság: egy ugyanolyan, kézzel nyitandó, kitámasztandó ajtó. Az emberek szenvednek, itt is meg kell valakit kérni, hogy tartsa az ajtót, hogy a pácienst – bocsánat beteget – be lehessen tolni. (Nyomor)

 Lefényképezem itt a kép.

 ajto-2.jpg

Más téma következik, az ellenzéki egészségügyi program.

Egyeztetek „NAGY EMBEREKKEL” Vitrai József, Komáromi Zoltán, Lantos Gabriella. Ők írnak/írtak egészségügyi programot. El is készült valami.

Ilyen mondat van benne: „Ha a kormányok megbecsülik az egészségügyben dolgozókat, az jelentősen javítja majd a betegelégedettséget és növeli a páciensek gyógyulási esélyeit.”

Szóval, ha az orvos és a nővér kétszer annyit keres, akkor a páciens, jaj, mit nem írok (?!) beteg -mert az ő programjukban beteg van, jó magyar feudális módon nem ám páciens-  kétszer annyira lesz elégedett. (Hm, hm,..  hol kérdezik meg a pácienseket, mit gondolnak, mivel elégedettek és mivel nem? Mi az összefüggés matematikailag, milyen függvény mentén lehet erre extrapolálni? Háromszoros fizetés emelés háromszoros betegelégedettség növekedést jelent?)

Nézem a programot: keresem, hol van benne rész arról, hogy legyen WC papír az OBSI WC-jében? Hol van rész arra, hogy ne Károly batyázzanak és kinek áll érdekében az ajtó cseréje? És akkor a kórházi fertőzésekkel kapcsolatos orvosi felelősségről nem beszéltem. (Ja, konfliktust nem akarnak, olyan nehéz azt mondani a nagyságos orvosnak, mint amit nekem mondtak, amikor jó fél évig önkénteskedtem egy idősotthonban: „Károly, azonnal mossál kezet mielőtt hozzányúlsz az ellátotthoz és fürdetni viszed!” Természetesen azonnal kezet mostam. Abban az intézményben, ahol dolgoztam, a nővérek felelős és áldozatos munkájának köszönhetően nulla, azaz 0 kórházi fertőzés történt az alatt a közel egy év alatt, míg ott péntekenként dolgoztam. De ha egy idős személy kórházba került, mindenki rettegett attól, milyen fertőzéssel ér vissza.)

Visszatérve a programhoz: Nem bírom ki, megkérdezem a program egyik kidolgozóját, Vitrai Józsefet: Kinek kellene az ajtókkal foglalkozni a jelenlegi egészségügyi rendszerben? Válasza (nem a társadalombiztosítás, nem az intézményvezető, nem a karbantartó, ó nem, a válasz): a betegjogi képviselőnek. Ő kapja a feladatot az új rendszerben, talán a régiben is.

OK, rendben. Magamba fordulva elkullogok. Én buta, miért bennem a kérdés, miért vagyok kötözködő, gaz, kekec? Kínoz a kétség, de hát betegjogi képviselők most is működnek. Eddig miért nem csináltak semmit? Jaj, tudom, ezek a gaz, tudatlan páciensek, mit páciensek, betegek, ők a felelősek az egészért. Nem szólnak a hülyék. Hát honnan is tudhatná a kórházigazgató, mi van az intézményében, ha nem szólnak a betegek?! (Nyomor)

Szóval itt van ez a program tele idegen szóval. Az, hogy páciens van és nem beteg, akit megkérdezünk, akire figyelünk, aki Úr és Hölgy, hogy WC papír, hogy elérjük, hogy az orvos nézzen rám, ha hozzám beszél, nincs benne. A méltóság, ami az egyik legfontosabb betegjog, csak mint „ún. betegjog” van megemlítve a programban. Nem mint a közös alap. A közös alap hiányzik.

Nincs közös alap, egyéni és csoportos érdekek vannak, a közjó, mint olyan nem jelenik meg, sőt annak megkérdőjelezésével folyamatos rombolása történik az ellenzéki egészségügyi program kidolgozásánál. A legfontosabb két dolog hiányzik belőle: egyrészt, hogy a kialakult embertelen állapotok azonnali változást igényelnek, másrészt, hogy egy olyan egészségügyet akarnak, ahol a középpontban a páciens áll.

Az egyeztetésen a Magyar Páciensek Kamrájának képviseletében vettem részt. (www.magyarpaciensekkamaraja.hu) Jelmondatunk a következő:

Arcunk van, méltóságunk van, érdekünk van, jogaink vannak. Partnerek vagyunk.

P.S. Hogy Magyarország milyen ország? Tegnap a Puskin Moziban voltam, előtte a Pólusban – már járógipszem van – meg lehet nézni az ottani WC-ket. Ragyognak. Ez is Magyarország.

7 tipp, ami segít az újévi tervek, fogadalmak elérésében

Milyen újévi terveink lehetnek? Munkahelyváltás, új karrier, esetleg vállalkozás indítása, új partner megtalálása, új életmód (egészségesebb táplálkozás, sport) vagy a veszteségek feldolgozása nyugdíjba vonulás, válás, munkahelyvesztés. A fogadalmak megvalósítása, az, hogy tervek ne haljanak el, nem könnyű feladat. Minden kezdetben ott a van az csoda ami boldogságot jelentheti és segít a továbbélésben. A terveknek és fogadalmaknak van realitása, van alapja, nem véletlenül bukkannak fel.  A változtatásra, újrakezdésre sokszor rá vagyunk kényszerítve és mivel nem mindig belülről fakad az igény stressz és félelem kísérheti megnehezítve az újrakezdést, változást.

  1. Tipp: összpontosíts a nyereségre. A változtatás első fázisában még nagyon bizonytalan minden. Lehet, hogy jobb lesz, lehet, hogy rosszabb, ha teljesül a terv. A nyereségre való koncentrálás segít az elbizonytalanodás elviselésében. Annyi minden rossz történhet az elején: nem jönnek a vevők, elbizonytalanodok, a körülmények nem alakulnak jól, nem fogom bírni, nem segít a környezet. Mit nyerhetsz, ha megpróbálod? Sok mindent. Például önbizalmat, új embereket ismerhetsz meg, lehet, hogy eléred azt az elismerést, amire vágysz. Az összpontosítás a nyereségre segít abban, hogy elviseld a feszültséget, hiszen vagy, nyersz, vagy tanulsz. Nyerni és tanulni is jó dolog.

 

  1. Tipp: Képzeld el a célt, azt az állapotot, amit el akarsz érni. (Özönölnek a vevők, megvan az új partnered, jól érzed magad az új munkahelyeden, nagyszerű kollégák vesznek körül) Ha ezt az elképzeld állapotot felvázolod magadnak és szem előtt tartod, az szintén segít a bizonytalanságok kezelésében

 

  1. Tipp: Találd meg cselekedeteid értelmét. Az új kezdet egyáltalán nem egyszerű, érthető a szorongás. Nietzsche, a nagy filozófus azt mondja: aki ismeri a miértet, elviseli a hogyan nehézségét. Ha szem előtt tartod, miért is kezdted el a változást, mi az értelme az egésznek az segít elviselni a buktatókat

 

  1. Tipp: Alakíts ki rutinokat. Az agyunk naplopó, lusta, ragaszkodik a korábban megismert régi rutinjaihoz. Három hetes időtartamban tudod kialakítani azt az új rutint, ami segíti céljaid elérését. Három hét kicsit nehezebben kifejtett tevékenység rutinná válik. Adj időt magadnak és légy következetes új rutinok kialakításában.

 

  1. Tipp: keress támogatókat. Támogató lehet coach, pszichológus, de lehet egy példakép is, valaki, aki már elérte azt a dolgot, amire vágysz, és meg tudja osztani tapasztalatait veled (valaki, aki melletted edz az edzőteremben). A támasz úgy segíthet a fejlődésben, mint egy karó a futónövény kivirágzásában.

 

  1. Dokumentálj és ismerd el magad. Vezethetsz naplót, de végig is gondolhatod terveid alakulását a nap végén. Nagy fába vágtad a fejszédet. Azzal, hogy végigveszed a terveid alakulását, azt is számba veheted, hogyan alakul projekted. Ismerd el erőfeszítéseidet és dicsérd meg magad.

 

  1. Tipp: Kommunikálj! Nem kell mindenkit beavatnod terveidbe, de vannak emberek, akik fontosak lehetnek azok végrehajtásában. Terveidbe beavathatod bizalmasaidat és kérheted támogatásukat. Kitől mit, azt te és a terved határozza meg.

felrep.jpeg

süti beállítások módosítása