Az egészségügy világszerte hatalmas fejlődés és innováció előtt áll. Kérdés, hogy a magyar egészségügy mennyire kész innovációs fejlesztésekre, illetve innovatív fejlesztések befogadására. (http://www.ucl.ac.uk/muse/documents/digital_patient_roadmap_final)
Mit is jelent ez az innováció? Az innováció (Willian Lazonick: A kapitalizmus újratervezése. Kossuth, 2018 p. 152-158) bizonytalan, kollektív és kumulatív jellegű fejlesztés. A bizonytalanság azt jelenti, hogy sok kísérlet, próbálkozás, teszt vezethet eredményhez. A kumulatív azt jelenti, hogy időben hosszan tartó, sokszereplős tanulási folyamat. A kollektív pedig azt jelzi, hogy nem csak hogy tanulni kell (egyenként), de a tanulás és együttműködés olyan formáit kell (nemzetközi szinten is) kialakítani, aminek ma legfeljebb csírái vannak meg. Az együttműködés az egészségügyben sokszereplős: a szabályozók, (hatóságok, biztosítók, politikusok) az alkalmazók (orvosok, orvosszervezetek, szakmai kollégiumok, kamarák, egyesületek) és betegek, (betegszervezetek, egészségügyi jogászok) és az innovátorok hosszantartó, eltérő felelősséggel bíró tanulási, kutatási és üzleti együttműködése.
Sajnos leginkább külföldön, Magyarország lemaradt többek között abban is, hogy a jelenlegi feudális (hierarchikus, nem teljesítményen, hanem pozíciókon alapuló) viszonyok az egészségügyben az innovációra nem, vagy alig alkalmasak. A magyar egészségügy nálunk úgy működik, mint egyetlen óriáscég, aminek managere, felügyelő-ellenőre, beruházója, fenntartója, eladója és vásárlója egy és ugyanaz a személy, Kásler Miklós, aki véleményem szerint teljesen alkalmatlan ezen feladatokra egyenként is és összességében is. Ennek az óriáscégnek vannak inputjai és outputjai, s míg az én cégem adatai nyilvánosak, a magyar egészségügy jelenlegi formájában minden szempontból átláthatatlan. Sem az inputjai, sem az outputjai nem tudhatók, ködösek. Kásler nem tudja vezetni tárcáját, hiszen nem ért a szervezéshez, vezetéshez, motivációhoz de mivel az óriáscég egy alkalmatlan keretben működik, erre esélye sincs. (Ha értene a részfeladatokhoz a körülmények miatt akkor is sikertelen lenne) Egyoldalról ezt valószínűleg sejti, s már régen feladta a modernizációt, másrészt mégsincs tudatában a történéseknek, s vele olyan balekot fogott Orbán, aki bűnbakként bármikor feláldozható a rá váró kudarcsorozat miatt.
A magyar egészségügy messze alulteljesít a magyar gazdasági és kulturális fejlettséghez képest (nézzük meg az elkészült miniszterelnöki hivatal képeit!). S mivel Orbánnak egy olyan szétzilált egészségügyre van szüksége, amivel bármikor zsarolhat, a mostani állapot maradni fog. A zsarolás alatt azt értem, hogy nem a stakeholderek döntenek az egészségügyben, (ahogyan az az logikus lenne egy folyamatos egyeztetési folyamatban,) hanem áttételesen Orbán, s így az egészségügy is olyan téma marad, amin folyamatosan rágódni lehet, de a főszereplő, akitől minden függ, az a miniszterelnök. S nem az egészségügy lényegi kérdéseit vitatjuk meg, hanem a kompetenciákon rágódunk.
Magyarország le fog maradni a fenti innovációs irányvonalak minden vonatkozásában, s csak és kizárólag felhasználó vásárlója lesz azoknak az eszközöknek, amiknek a fejlesztésében, magyar igényekhez való illesztésében lett volna esélyünk részt venni. Nézzük, mi van külföldön.
Az innvovátorok hatalmas prés alatt vannak, mert
- stratégiai kontrollt kell biztosítaniuk az innovációra fordított javak tekintetében, ráadásul a javakat megfelelő ösztönzők mentén kell rendelkezésre bocsátaniuk,
- „a szervezett integráció becsatornázza a hierarchikus és funkcionális munkamegosztásban levő emberek képességeit és erőfeszítéseit a kollektív és kumulatív tanulási folyamatokba, amelyek az innováció lényegi tulajdonságai„ (Lazonick, 2018)
- elő kell teremteni a forrásokat a kezdeti „álmoktól”- a fejlesztésen át addig az időpontig, amíg a pénzügyi megtérülés elindul.
És most hadd váltsak hangnemet. Nézzük a magyar egészségügyet.
Ruby Rose, hollywoodi színésznő, aki itt dolgozik Magyarországon, kórházba kerül és elborzad a horrorisztikus állapotokon. Ő cselekszik: Adományoz, botrányt kavar, mi meg állunk és bámulunk. Még megköszönni is elfelejtjük. Állunk és bámulunk, háborgunk, de bármilyen cselekvés elmarad.
Mi nem vagyunk hatékonyak egészségügy tekintetében, örülünk annak, ha van valaki, aki gyerekkórházba nyugágyat visz be, hogy a jajgató gyerek mellett ne a földön aludjon apja vagy anyja a kórházban.
Mi Magyarországbon benne vagyunk a trágyában, észre sem vesszük már. Mint a bűz, ami először elviselhetetlen, de aztán hozzászokunk a szaghoz. Kialakul a tanult tehetetlenség. Ha megvonnak ilyen-olyan támogatást (rokkantsági ellátások korlátozása, korszerű inzulin korlátozott hozzáférése a „renitens” cukorbetegeknek, és még sorolhatnám) hallgatunk. Mindenki egyedül van, beteg, orvos, hozzátartozó, kéz kezet mos (persze csak átvitt értelemben!), nincsenek fórumok, szervezetek, amik intézkednének, tiltakoznának, egyeztetnének. Aztán jó esetben sok év után Strassburg dönt. Az orvosok sem szövetkeznek, nem egyeztetnek. Náluk tekintélyelv uralkodik. Nincs hatékony szervezetük. Egy-egy Don Quijote próbál valamit elérni a közösen tanult tehetetlenségben, mint egészségügyi miniszter, vagy államtitkár. Az, hogy megtanuljunk kialakítsunk egy új, sohasem volt egyeztetési módszert nincs napirenden.
Nálunk nem sikk a tanulás. Illetve a tanulás valamiféle akadémikus dolog, hálózatok szervezetek kialakítása azok hatékony működtetése nem része a tanulási folyamatnak. Tanulni nálunk azt jelenti, hogy lexikális tudást szerezni, amiből vizsgázni kell. Ha megvan a vizsga, vége tanulásnak.
És még tetézzük a bajt! A „randalírozó” Ruby Rose mellett itt van a kórházi fertőzések ügye, amit nem más, mint a TASZ (Társaság a szabadságjogokért) vett kézbe. Profi módon nem engedik, hogy elcsituljanak a hullámok, nem hagyják, hogy odacseszett baromsággal befogja az állítólag honpolgárok érdekében dolgozó EMMI (agyrém! kit képviselnek?) a szájukat. És vegyük észre: nem a pártok (Momentum, [Cseh Katalin nőgyógyász az egyik alelnök a pártban, aki a kisujját nem mozdította a témában], MSZP, LMP, [Schmuck Erzsébet], PM, hol vagytok?), nem az Orvosi Kamara, nem Kincses Gyula, nem a betegszervezetek lépnek, követelnek, perelnek, hanem a TASZ! És nem is az a kórház, ahol gondosak, óvják és vigyázzák a betegek életét, követelve, hogy adják ki az adataikat, mentsék meg az ő becsületüket, mert ők lelkiismeretesek és nem szeretnének a hanyagokkal egy lapon szerepelni, akik a higiéniai követelmények figyelmen kívül hagyásával emberek elhalálozásához járulnak hozzá. És nem is az 1001 orvos a hálapénz ellen csoport lép. (Valószínűleg azzal érvelnek, hogy ők nem jogi intézmény, nem jogi egyesület, nem tehetnek semmit. Miért nem azok vajon, számtalan más ügy is van, amiben lépni kéne? Szerintem egyesületté, vagy érdekképviseletté kéne válniuk, ha most kezdenék, késő lenne) KÖSZÖNÖM TASZ, HOGY PÉLDÁT MUTATNAK! NEM LEHET, HOGY A TITKOLÓZÁSNAK AZ AZ OKA, HOGY HA INTÉZMÉNYI SZINTEN KIDERÜLNEK AZ ADATOK, PEREK SOKASÁGA ÉS KÁRTÍRÍTÉSI SZÁZMILLIÓK KISZABÁSÁNAK VAN ESÉLYE? Azaz az anyagi érdekek lehet, hogy felülírják az emberiességi érdekeket?)
A pártok és szervezetek azért nem léptek valószínűleg, mert konfliktusba kell menni (ki kell lépni a komfortzónából, az orvosoknak verni kell az asztalt, netán sztrájkolni és azt mondani, nem dolgozunk addig, amíg nem kapunk elegendő fertőtlenítőt, vagy mivel nem vagyok orvos, nem tudom, mit kell követelniük, milyen eszközöket. Pl. kiderült, hogy a fertőzések megelőzéséhez szükséges fertőtlenítő szerből nálunk harmad annyit használnak, mint az EU átlag. – TASZ forrása)
Addig, amíg nem megyünk be konfliktusokba – nem csak a tüntetéseken- hanem azokban a kérdésekben, amik az életünkre mennek, semmi jóra nem számíthatunk. Magunkra várunk, mondta Slavoj Žižek A kettős zsarolás ellen című könyvében.
Itt van egy lényeges kérdés. A kórházi fertőzések kezelésére, megelőzésére, jelentésére, dokumentációjára van magyar protokoll, de ezt a protokollt nem, vagy alig tartják be. Vajon kinek a dolga az egészségügyi protokollok betartatása idehaza? (angol ismerőseim arról panaszkodnak, hogy ha orvoshoz mennek „csak és kizárólag” protokollok alapján gyógyítanak, nem eléggé személyesek. Azt hiszem, hogy ott több kórházban ki van plakátolva, hogy ha az orvos kézmosás nélkül nyúl önhöz, hívja ezt és ezt a telefonszámot, mert ez tilos, de hát az Nagy-Britannia). Tudom, hogy nem lesz olyan állapot, hogy nulla legyen a kórházi fertőzésekben elhunytak száma, de messze jobb eredményt érhetünk el, tervezett gondos és következetes intézkedésekkel (nekem két ismerősöm halt meg teljesen indokolatlanul kórházi fertőzésben). Tehát ha van protokoll, azt nem tartják be, mert hiányzik a felszerelés. És akkor mi van. Az orvosok lenyelik, a fertőzésben elhunyt betegek hozzátartozói sajnos érthető módon nem perelnek, mert össze vannak törve. Az új közigazgatási jogrendszer pedig- az államtól közvetlenül függő bírók- semmi jóval nem kecsegtetnek. (Állam: Mennyi kártérítést ítéltél meg? 300 milló Ft-ot, akkor te nem kapsz prémiumot, te mennyit? 40-et? Akkor tessék 6 Mill Ft prémium)
Az egészségügy egyszerre indikátora és terepe a társadalmi szolidaritás megnyilvánulásainak. Minden bizonytalan, nincsenek számonkérhető követelmények, eljárások, határidők. Lehet, hogy jó intézménybe kerül, lehet, hogy vágóhídra a beteg. A kiszolgáltatott betegek egyedül maradnak, senki nem védi jogaikat. Sokan ostorozzák a hálapénzt, ahelyett, hogy megérteni és kutatni próbálnák, de sajnos ez nem történik meg és szemet hunynak afelett a tény felett, hogy itt életekről van szó. Ha minden bizonytalan és esetleges, a hálapénzt nyújthat a hozzá nem értő laikusoknak némi fogódzót. Szerintem akkor szűnne meg a hálapénz, ha az egészségügy kiismerhető, kiszámítható és megbízható állapotok jönnének létre. A kiszámíthatóságot és a rendszerműködést tanítani kell és lehet. Az nem tanítás, hogy betegfelvételkor azt mondja a pult mögött dolgozó, hogy nálunk ez így/vagy úgy van, magának ezt tudnia kellett volna. A Magyarországon dolgozó japánok perelik az államot, visszakérik a befizetett TB hozzájárulást, mert nem veszik igénybe a szolgáltatást, külföldre járnak gyógyulni, többek között azért, mert a magyar egészségügyből teljesen hiányzik az kalauz, aki elkíséri, elmagyarázza a betegnek, hogy mi hol van az egészségügyi intézménybe való belépéskor, akik elmagyarázza a folyamatokat. Zavaros a víz állapotában nagy pénzeket lehet kaszálni. Ha ebbe a rendszerbe több pénzt tennének, valószínűleg csak elfolyna.
Az egészségügy Magyarországon katasztrofális és kaotikus állapotban van. A káosz és a katasztrófa egyetlen lehetősége és célja a túlélés. A végeken dolgozó orvosok, nővérek – jelenleg minden bizonnyal- minden erejük felhasználásával próbálnak úgy túl élni, hogy gyógyítanak, köszönet érte.
A katasztrofális állapot már az legalapvetőbb szempontokban jelen van. Kinek az érdekében működik az egészségügy? A szolgáltatást igénybe vevő betegek érdekében, egészségügyet működtető rendszer érdekében (minden rendszer fenn „akar” maradni), az egészségügyi szolgáltatók érdekében, a finanszírozók érdekében, netán a beszállító gyógyszergyárak és egyéb vállalatok érdekében? Nincs eldöntve, úgy vannak jelentős érdekkülönbségek hogy ezekről a szőnyeg alatt folyik a vita. Ugye tudod, hogy tudom, mert hidd el én tudom, meg te is tudod. Az érdekviszonyok is kaotikusak.
Ha bemegyünk egy kórházi WC-be (nem oda, ami a személyzeté- már az indikátor, hogy személyzeti WC van) elgondolkodhatunk a kérdésen. Ruby Rose lefényképezte. (Hm, más tette, mi hozzászoktunk)
Tapasztalatom alapján a mai magyar egészségügy modellje egy olyan modellre emlékezetet, amiben a beteg egyenlő egy BNO kóddal és a kezelés egyenlő azzal a gyógyszerrel, amit a beteg megkap, vagy nem kap meg. (Az egészségügy alapkérdése ebben a modellben, a diagnosztika és a gyógyszerelés). A fejlettebb rendszerekben - szemben a magyar, sokkal inkább betegségközpontú gyakorlattal - a fő indikátor a betegelégedettség, a gyógyszer mellett a beteg méltóságának tiszteletben tartása, az empowerment, a közös döntéshozatal, a rehabilitáció és a prevenció. A döntő az, hogy a beteg, valamint az ő elégedettsége van a fókuszban.
Véleményem szerint ez a felfogás – a nem tisztázott prioritások-vezettek a katasztrofális állapot kialakulásához és jól tükrözik azokat a kaotikus viszonyokat, amik társadalmunkra amúgy is jellemzők. A magyar egészségügy feudális állapota köszönőviszonyban sincs az Európai Unió ide vonatkozó gyakorlataival. Magyarországon a finanszírozás a központi kérdés, amelynek része az, hogy az egészségügyi intézmények egyáltalán működőképesek-e, működnek-e, a szó konkrét és átvitt értelmében nem dől-e ránk az egész, azaz nem az a kérdés, hogy a betegek hogyan, milyen elégedettséggel és hatékonysággal gyógyulnak, hanem az, hogy a feudális orvos, az intézményével együtt milyen pénzből gazdálkodhat, s ezen pénzeket ki kapja meg. (orvosbáró, és beosztottjai jövedelme között szakadék tátong. Az egészségügybe történő pénzek költését alig ellenőrzik, amit a TB végez csak látszat)
Amíg az alapelvek és célok nincsenek tisztázva, addig érdemi megújulás nem várható. Két veszély áll fenn: vagy radikális reformokkal az érintettek bevonása nélkül túl hirtelen változások lesznek, amelyek kétséget kizáróan a megújulás ellenében hatnak, vagy pedig csak úgy, mint a rendszerváltást követően, a reformok halasztgatásával minden marad a régiben, marad a káosz.
2017 első negyedévében ez EU- n belül Magyarországon haltak meg az egyik legtöbben 100.000 főre nézve, s ennek okát az influenzajárványban látják az egészségpolitikusok. (Mit jelent ez? Hogy az egészségügyi intézmények egy járványügyi helyzetre nincsenek felkészülve, nincs hatékony tervük, arra, hogy a járvány terjedését megakadályozzák, annak következményeit elhárítsák?)
Munkámból kifolyólag rengeteget járok kórházakba, betegszervezetünk van, s volt egy Európai Uniós tanulmányutam Luxemburgba. Egy olyan állami és magánfinanszírozó intézményben folyt a képzésünk, amely azt vizsgálta magánbiztosítók részére, hogy milyen hatékonyságú a gyógyító munka terápiás területenként egy egy intézményben. BENELUX országok, Franciaország, Svájc és Németország területén vizsgálták, hogy milyen hatékonysággal gyógyul a gasztroenteorológiai, onkológiai, kardiológiai, stb beteg. Sok esetben a betegeket oda küldik, ahol a legsikeresebb a kezelés. Pl. szemészeti pácienst Svájcba, csípő protézis operációra Berlinbe egy- egy francia, belga, vagy holland beteget.
Az intézményben oktatás is folyt. 2-3 hónapos képzést kapnak azok az orvosok, akiket orvosi pozícióból vezetői pozícióba helyeztek.
Magyarország nem partnere az ilyen szervezeteknek, bár a luxemburgi kollégák többszöri kérésemre is érdektelenségüket fejezték ki. Messze vagyunk ettől a rendszertől. Az orvosvezetőket a szervezetfejlesztési és működtetési tudások nem érdeklik, s természetesen semmilyen érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a statisztikáikról az intézményen kívül bárki tudomást szerezzen. Egy egészségügyi miniszter, ha orvos, ezeket az érdeket fogja kiszolgálni.
