Könyörtelenség és könyörület
Minden pszichoterápiában a páciens visszatérő vágya, hogy a terapeuta szeresse őt. Tudattalan vágy, hogy önmagáért szeresse a terapeuta, sőt rajongjon érte. Ne kelljen pénzt adni, ne kelljen fizetni; az időt a kliens kedvéért lépje túl, vagyis ne kelljen elmenni a biztonságos kuckóból akkor, amikor menni kell, esetleg tartson dupla órát, ne legyen probléma a határok átlépése. A legrosszabb esetben legyen ölelés, vegye ölbe, cirógassa, kényeztesse. Szerencsés esetben mindez megmarad fantázia szinten, szerencsétlen esetben nem.
Sokak szerint minden terápiás óra az életnek egyfajta szimbóluma. Megérkezünk, együtt vagyunk, elmegyünk. Az életnek van egyfajta könyörtelensége. Senki nem kérte, hogy megszülessünk, senki nem kérte a tudást, hogy meghalunk és a halált sem. Sérülékenyek, sebezhetők, kiszolgáltatottak vagyunk. Ki lettünk téve azoknak az élményeknek, amik értek minket, amik miatt terápiába, analízisbe jöttünk. Sokunkat értek traumatikus élmények, amiknek gyerekként teljesen ki voltunk szolgáltatva. Néhányan azt hiszik, hogy a traumatikus élmények feldolgozása azt jelenti, hogy meg nem történtté tesszük őket, kiradírozzuk vagy, hogy valamiféle jutalomkoktéllal ellensúlyozzuk, vagy esetleg megbosszuljuk. Hetedíziglen harsogjuk, hogy ártatlan áldozatok vagyunk, s a történelmi traumának okozói hetedíziglen bűnösök. Sokféle mód van a kísérletezésre. Az, hogy mi lesz a megoldás, a terápia szereplői döntik el. Legtöbbször éveket dolgoznak rajta. Ez jó lehet, ez nem, ebből egy kicsit vennék, ez elfogadhatatlan. Maga a keresés a terápiás folyamat egy része, ami érdekes, termékeny, kreatív, de fájdalmas lehet.
Az alávetettségnek, amire a kliens tudattalanul rá akarja venni terapeutáját, a kezdeti gondolatfutamban sokféle formája van (szeressen, töltsön velem sok időt, lépje át a határokat az én javamra). Az, hogy szabadok vagyunk a kérdés másik, fontos aspektusa. Jogunk van választani, jogunk van rossz kapcsolatokból kilépni, jogunk van arra, hogy szeretve magunkat, jó dolgokkal vegyük körbe magunkat. Szeretve magunkat választunk, van, amit elvetünk. Amikor valaki mellett lehorgonyzunk, mindenki mást elutasítunk. Mindannyian könyörtelenek is lehetünk, sok helyzetben azok vagyunk. Ez a könyörtelenség sokak számára ijesztő, mégis szükségszerű.
Jegyezzük meg, hogy a terapeuta is sérülékeny. Ha leszerződtünk és elköteleződtünk egymás iránt, valamennyire kiszolgáltatottak vagyunk. A terapeuta is és a páciens is. A terapeuta ideje is telik, ő is ki van szolgáltatva. Átérzi, átveszi a klienst ért élményeket, részese lesz a kötődési minták ismétlődésének, kiszolgáltatja magát ezeknek és ő maga is – ha jó, leginkább kísérőként – dolgozik a megoldásokon. Esetleg ő is sérülhet, fájhat neki is. Az, hogy fizetünk neki, az ő sérülékenységének, kiszolgáltatottságának is szimbóluma, amit a fizetéssel ellensúlyozunk. Ő is mulandó, csak úgy, mint a terápiás idő. Ez azt is jelenti, hogy kínzóan fontos a mielőbbi megoldás, most kell továbblépni, most kell változni, változtatni.
Szóval fizetni kell, de hogy mennyit az már egy más kérdés, amin külön cikkben gondolkodom.
