Sokan mennek úgy terápiába, hogy sokat olvasnak előtte. Csoportba, pszichodrámába, akár analízisbe is úgy érkeznek, hogy már olvastak Freudot, Jungot, Adlert, esetleg sokan Feldmárt, Bagdyt, esetleg Szendi Gábort, látták Csernust, olvastak is tőle.

Nincs mit tenni, amikor ez a tudás megvan, ha megvan, már megvan. De vajon jó ez? Mit ad hozzá a személyes pszichoterápiás kultúrához? Jobb lesz ettől a terápia? Szerintem a pszichoterápia olyan, mint a szex. Vajon, ha valaki olvas a szexről, vagy pornót néz, tudja milyen a szex? Vagy az önkielégítés ugyanaz, mint a partnerrel való szex? Szerintem nem. Csak valóságosan lehet átélni.

A pszichodinamikus terápiák abból indulnak ki, hogy kötődési minták alakulnak ki bennünk tudatosan és tudattalanul. Anyánkkal, apánkkal, fontos személyekkel kialakult kapcsolatainkból olyan kötődési mintákat alkotunk, amelyeknek végeredményeként bárkivel ilyen minta szerinti kötődést tudunk (nem feltétlenül tudatosan) létrehozni. A minta adott, a személy pedig bárki lehet. Ezért van az, hogy sokan ugyanazon élményeket élik át különböző emberekkel kapcsolatban, ha valakihez tartozni akarnak, vagy kapcsolatba akarnak lépni. Hányszor hallani, „pont ugyanezt éltem át X-szel, Y-nal?”. „Az emberek ilyenek vagy olyanok!” Ezek a kötési kapcsolati minták működnek, ezt visszük terápiába. Ezen a kötődési mintán akarnak sokan változtatni, egy könnyebb, kevésbé szenvedésteli életet akarnak élni.

Pl. ha anyánk azt üzente nekünk, hogy mi nem vagyunk szerethetőek, akkor ez a kapcsolati tudás ijesztő és félelmetes, amit egyszerre elhiszünk, egyszerre lázadunk ellene, egyszerre magunkévá tesszük, és ismételjük a kötődési diszpozíciót. Mindenkitől ugyanazt kérdezzük: Ugye szerethetőek vagyunk? Új kapcsolatainkban a másiktól várunk valamit. Mégpedig azt, hogy győzzön meg bennünket arról, hogy igenis szerethetőek vagyunk, anyánk tévedett, de azt is talán, hogy ugye anyánk nem tévedett, ő szeretett mindentudó valaki, akinek mindig igaza van. Zavar. Bonyolult dinamikai rendszer jön létre, amiben A egyszerre egyenlő és nem egyenlő B-vel, B-ből pedig egyszerre következhet C, C ellentéte és A. Ebben a kötődési felállásban a másik személye, az ő vágyai, tervei velünk, mellékessé válnak, nem lesznek érdekesek. A lényeg az lesz, hogy a személy, akivel kapcsolatban vagyunk, bebizonyítsa, szerethetőek vagyunk. Tudattalanul feladatot adunk neki, várunk tőle valamit. Ha nem teszi meg amit várunk, azt hisszük nem számítunk, közben pedig fordítva van, ő az, aki bizonytalan belső kötődési viszonyainkhoz képest teljesen mellékes.

Sok fájdalom, szenvedés kíséri a fenti példa viszonyait. Ami valamikor, valahol, valakivel hasznos volt és működött, később már működésképtelen. Sok terápia szól erről, hogy a régi hatékony kötődési mintát át kell alakítani, nyitottá kell válni.

Mindezek a kliens vagy páciens ügyei. A terapeutára a terápiában rávetítheti ezeket a kötődési mintákat és egyszerre élheti át, és a bizalmas kapcsolatban jó eséllyel dolgozhatja át ezeket a mintákat. Sok éven át történik mindez, és a jó esetben egy különleges találkozás is létrejön a terapeutával. Bizalom alakul ki és a terápia terében megtörténik az átdolgozás.

De mindezt át kell élni. Könyvekből szerintem alig lehet megtudni magunkról valamit. Az önismeret a terápiák egyedi, személyes, intim terében alakulhat ki, fájdalommal, frusztrációval, bizalommal. Némi frusztráció, könny és verejték, amelyeknek megspórolási illúzióját hirdetheti a fenti művek elolvasása, együtt jár a terápiával. Az áttétel és viszontáttétel könyvekből nem tanulható meg szerintem, azt át kell élni, de ezzel együtt biztosan nem árt, ha valaki jó irodalmat olvas.

Olyasmi ez, hogy még akkor is, ha az olvasott gondolatok igazak, nem biztos, hogy a személyiség részét képezik, a személyes átéléssel válnak igazán részünkké.